Kukorelly Endre

„NI NI NI BE FURCSA”

Emőd Tamás: Egy másik csillagon. Válogatott versek
Válogatta és szerkesztette Réz Pál
Palatinus, 2000. 209 oldal, 1400 Ft

Őszintén szólva a közeljövőre nem volt betervezve Emőd Tamás verseinek olvasgatása. A közeljövő különben erős eufemizmus, voltaképp egyrészt csöppet sem volt tervbe véve, mondhatnám, egyáltalán nem, másrészt meg, túl azon, hogy közel, még milyen jövő van? Ez az egész csak látszólag nem tartozik ide, mert épp az megy minden pillanatban, hogy egy dolog miatt le kell mondanom sok minden másról, ha egyvalamit olvasok, másvalamiről biztos örökre lemondok. Ez a szabály, minden választás túl sok lemondás, ám ha kívülről jön, ha más választ helyettem, akkor különösképpen látszani is kezd. Tehát például a kötet kiadója, Kőrössi P. József nagyváradi költő felkér, hogy írjak Emőd Tamás nagyváradi költő verseiről. Miért írjak? Az világos, hogy ő, mármint KPJ miért kér föl (egyáltalán valakit), de pont engem? Olvassam el, jó, csak minek? Hogy tetszeni fog a távolsága, az, hogy igazán mennyire másik csillagon vagyunk? De hát nem amúgy is majdnem minden ennyire irgalmatlanul más? Van nekem ehhez a csillagtávolsághoz elég időm? Elég üzemanyag?
Aztán, rendben van, legyen, eleve az összes ajánlat amúgy is kívülről jön belülről. Mondjuk, azon veszem észre magam, hogy Móricz Zsigmond színdarabjait olvasom (a kötetet különben, mint Emőd verseit is, a szintén nagyváradi Réz Pál szerkesztette), pedig ez a program aztán végképp föl se merült. Mivel megnéztem televízióban a Kismadár című népszínművét, vagyis nem néztem, hanem úgy volt, hogy véletlenül az ment, véletlenül ott ültem, és, úgy látszik, nem volt elég időm továbbnyomni, és egyszer csak az történt velem, hogy már nem is volt kedvem. Elmenni onnan. Beszippant.
Nem csak a „Nagy Költészet”. Emőd Tamás nem nagy költő, úgynevezett igazán nagy verseket nem írt, novellisztikus, historizáló-magyarkodó, rendes mondanivalóval ékeskedő dolgozatai meglehetős fárasztók, édes-bús, doberdói darabjai, bravúros verselésükkel együtt a giccshatáron imbolyognak. Olykor azonban az ildomos szokványszomorgásból, a tragikus maszk mögül kiszól-kimosolyog, és az igazán remek: „Fridolin az árokharcot / sóhajtozva tűrte”. Nem nagyon nagy, csak nagyon jó. Végig vers-rajzolja Olaszországot, ez valami Itália-bédekkerben jól venné ki magát, amúgy eléggé lapos: egyszer csak azonban ilyenek jönnek: „Két ódon kőkoporsó áll / boltíved alatt, Monreál: / egyikben Jó Vilmos király, / másikban Rossz Vilmos király. // Nyolcszázados köd és homály / köröskörül… Ki tudja már, / hogy mit tett Jó Vilmos király? / és mit tett Rossz Vilmos király?” A „Volt Víg-Várad, volt Vég-Várad” Nagyváradról, a „régi jó időkből” valóról is meg a „románról” is, a Holnaposokról – maga is oszlopos tagja a két antológiának – Juhász Gyuláról, Dutka Ákosról s főként persze Adyról írt versek valóban fényképpontosságúak: odaülteti az olvasót „Pollák mama” mellé, „hallgatni együtt, újra, / a Vak Gyulát, ha játszik”. Ez a zsáner igencsak megy neki: „a régi keskeny / Áldás-uccából egy fiatalember / jön felém frissen, mosolyosan, furcsa / hajlós járással […] És most a Stern-Brüll ház / rácsos ajtaján lép be”. Tőle van (a Souvenir című bagatellből) az ismert és, mondjuk így, bosszantó(an jó vagy rossz?) váradi / vár Ady rímpár, Sóhaj 1910-ből című, eléggé rendben lévő dalocskáját pedig csak úgy idemásolom: „Ülünk a ház előtt, a kis padon: / be jól is élünk mink itt Váradon. // Tejszinhab, kuglóf, ringlót, mazsola, / folyton uzsonna, folyton vacsora. // Majális, piknik, nőegyleti bál, / néha egy zsúr, az élet ebből áll. // Az ember végül elfárad bele: / valaminek történni kellene…” Igazán zseniális az ilyesmi kisigényű kupléiban: ilyenkor nem teljesít, füttyent az elvárásokra, elfelejti a Költészetet, elengedi magát, engedi magát, a nyelvre hagyatkozik. És akkor valami nagyon is történik ezen az istenáldotta bájos kuplényelven. Valami „Világegyetem… / Yes”-szerűség. Vegyük például A doktor ur-at, a Kollerics címűt vagy a Ni ni ni-t vagy ezt a karinthys típusú agyműködést: „Iksz úr a pesti körút sarkán / gépfegyvertűztől elesett, / Niksz forradalmi jelvényeken / harminc milliót keresett…” Emőd 1888-ban született. Igyekvő zsidó fiatalember, magyar költő. „Négyszemközt mondva mind zsidó” és nagyon magyar, annyira, amennyire csak lehet, így, szépen együtt, ezért fáj neki – egy ironikus állatmese-versike címe is – az antiszemitizmus. Valahogy még akkor belefért az irónia. Megfért a fájdalommal. „Ez itt a sógor. Przemyslben volt, / ott kinn a külső gyűrűn silbakolt. / Négy év után megjött egy délután / s itthon gránát szaggatta szét bután: / teérted halt meg ország, föld, haza… / A fia Tel Avívból írt haza” (Családi tabló a régi jó időkből), körülbelül ez lehetett a lelki helyzet. „Van lelke, amely a felszínén érzékeny”, írja róla egy Peterdi István nevű kolléga a Nyugatban, a bájos-ügyetlen fogalmazás mintha Emőd egyik sanzonjából volna, valahogy imígy: „A szív a szívkamrákból áll, / két borda közt harmónikál, / négy billentyűje van neki, / s a vér le-fel billegteti: / élő piros vér, kék erek, / szivet hordunk bent emberek, / én is, te is, / mink is, tik is, / szivet külömbség nélkül.” (Anatómia.) Tizenegy évvel fiatalabb Adynál. Csodálja nyilván. Ebből a könyvből eléggé lejön, milyen is lehetett (jó néhány) kortárs viszonyulása Adyhoz. Hogyan kultiváltak. Emőd csodálja, és talán mosolyog is rajta. Hogy olyan nagy túl. Nem, biztos nem mosolyog, csak a legjobb versei mosolyognak, hanem imádja. Meg persze pipa rá, hogy „fölment” Pestre. Ő is fölmegy Pestre. Aztán meghalni mégis hazatér, 1938-ban. Még ezt-azt épp megúszott. „Egy út, egy árok.” Egyébként Móricznál is kilenc évvel fiatalabb, csak úgy mondom. Vajon gondoltak valamit egymásról?

Kukorelly Endre