Czeslaw Milosz

ROBERT LOWELL KÖLTŐHÖZ

Nem volt jogom, hogy úgy beszéljek rólad,
Róbert. Talán az emigráns irígység
Diktálta, hogy kigúnyoljam tartós
Depressziódat, pánikbetegséged,
Kórházban töltött álnyaralásaid.
Nem mintha büszke lettem volna „egészségemre”.
A téboly, tudtam, belopódzott szívembe,
Vékony fonálban haladt legbelülre,
És csak az engedélyemre várt, hogy
Elhurcoljon homályos lakhelyére.
Hát éber voltam. Mint a nyomorék, ki
Rejti testi hibáját, magam kihúzva
Próbáltam járni, hogy ki ne találják,
Mi megy végbe bennem a valóságban.

Neked nem kellett. Tenéked szabad volt;
Nekem nem: én szöktem e kontinensre,
Ahol már annyi veszett el nyomtalan.
Kérlek, bocsáss meg. Te hiába védted
Magad a kórtól, amely megbélyegzett.
Az én dühöm mögött meg ott lappangott
A megtiportak tűrhetetlen gőgje.
Ezért írok, most, későn, hogy szavaimmal
Lebírjam azt, mi kettőnket elválaszt:
A konvenciót, öncsalást és azt, hogy más a nyelvünk.

Gömöri György fordítása