Vörös István

ABLAK VALAHOVÁ

SIMON BALÁZS

1966–2001

„És szétszórva a teleírt lapok, olyan / Sebesen írva be, hogy lüktetnek a / Sorok végig, mint a vágott seb.” Ezzel zárja Simon Balázs A kórház című versét. A kép kitűnő megfigyelőkészségről, éles és plasztikus fogalmazásról, a tapasztalatokat fölhasználni tudó képzelőerőről és mindenben magát meglátni képes egyéniségről tanúskodik. Jó szemről, biztos kézről, eleven agyról és a fejbe alig beférő személyiségről. Tehát mint festmény hátterében elrejtett tükörben a festőt, megpillanthatjuk benne a szerzőt magát? Igen, de az ott megpillantott alakról, mintha ezt a részletet Arcimboldo festette volna, ha jobban megnézzük, kiderül, hogy könyvlapokból, teleírt kéziratoldalakból és üres papírokból áll. Ám nem csak ennyi, a kép most peregni kezd. Látjuk, ahogy a még üres lapokat valaki teleírja, az Arcimboldo alak az. Saját magát magára írva teremti önmagát, és igyekeznie kell, mert a film gyorsan lepereg, sebesen dolgozik, úgyhogy a papíron (önmagán) sebet ejt, de ezzel már a nyelvet is kibillenti nyugalmából, nem tehet úgy (a nyelv), mintha ott sem lenne, leleplezik rejtett bölcsességét, tudja a gyorsaságról, hogy az csupa seb, és mindent megsebez, de a szerző, az Arcimboldo figura erre sem lehet tekintettel. Vagyis magára nem lehet tekintettel, sietnie kell, mert ha nem sietne, talán nem készülne el azzal, amit végbe kell vinnie. Mert egyetlen percet pereghet a film, aztán megáll. Ír, hogy megsebzi a papírt, az egy perc harmincnégy évet tesz ki nekünk, a harmincnégy év harmincnégy századot neki. Simon Balázs egész életművét bemutatja egy háromsoros verszárlatban. Mintha a hátul elrejtett domború tükörbe a festő az összes addigi és eljövendő képét belefestené. Nem túlzás ez? De az. Mert pontatlan a kérdés. Nem túlzás ő? De az. Simon Balázs a túlzás embere volt.
És még? Ez túl sok. Tulajdonképpen már mindent tudunk. Nem érhetjük be ennyivel. Ki volt Simon Balázs? Igazi művész és igazi költő. Nem bohém, és nem az irodalom közkatonája. Nagy formátumú személyiség. A versbe e felől a formátum felől ereszkedett. Az egész felől hódította meg a részleteket. Eposszal, hosszú verssel kezdte (Nimród). Utóbbi köteteiben (Makdír, A terep, Például a galamb) már néhány soros versek is vannak. Korszerű költő volt. A modernség utáni korszerűség – úgy volt valami után, hogy az utániság előtt találta meg helyét. Művében száz százalékig jelen volt. Alanyi költő lett volna tehát? Igen. De ez az alany általában megfékezhetetlen intellektusát jelentette. A gondolkodás volt létének valódi formája. Verseiben mintha nem is a metrum, hanem ez a forma dübögne. Élete és költészete a gondolaton nyugodott, mint alvó fej a párnán. Ha lehet ilyen zajban aludni.
Úgy élt, ahogy gondolkodott – öntörvényűen. Úgy írt, ahogy élt – magának megfelelni kívánva, így mindannyiunk okulására, örömére és hasznára. Úgy gondolkodott, ahogy írt – nagyratörően és korlátokat nem ismerve. Személyéről csaknem annyit és annyian írtak, mint műveiről.
Mert legendás alak volt. A hetvenes években még gyerek, az eljövendő értelmiségi nemzedék egyik legendája. Aki már akkor, elsőként közülünk, értelmiségi volt. Mindenki, aki kapcsolatba került vele, márpedig előbb-utóbb mindenki kapcsolatba került vele, tud egy adalékot erről. „Már ötévesen Nietzschét olvasott.” „Az iskolai folyosón tízévesen Hegelről adott elő.” „Lenézi, aki csak németül tud, de mondjuk nem birkózik meg az ófelnémettel, nem ismeri a gót betűt.” „Egyáltalán, mindenkit lenéz.” „Mindent tud, még latinul és görögül is.” „Halálos beteg, ezért nem kellett gimnáziumba járnia.” A legendák terjesztésében persze ő maga járt az élen, az Arcimboldo figura mindig dolgozott. Csakhogy ezeket a legendákat megcáfolni senki nem tudta.
És sajnos nem cáfolta meg az élet sem. Márton László a Simon Balázs által művelt verset önbeteljesítő verstípusnak nevezte. Ez nemcsak verseire talál, hanem életére is. Mert az élete ezekből a legendákból írt vers, ahogy ő írta Nimródot, Nimród is írta őt. Vagy az olvasói írták őt, esetleg az irigyei? Nyilván megpróbálták, de ő kikapta kezükből a tollat, maga írta át (szét) verssé a legendát. „…csak ez a / Térémely emlékeztet, mint vakondot / A járata, úgy rejti örök sötétjét / Az a kivágott hely” (A lyuk).
De ez már az első műtét idejét idézi. A gyerekkor és e között szinte idő sem telt el, de ezalatt történt minden. Mert minden történt. Simon Balázs, aki tudása alapján lehetett volna filozófus vagy klasszika-filológus, nyelvész vagy esztéta, költő lett. Igaza volt, mert azt, amit végbe akart vinni, másként megtehette volna ez említett diszciplínákban is, de nem ennyi idő alatt. És így végbe is vitte. Mi az, amit mondani akart? Vagy nem is tudom, akarta-e, de muszáj volt mondania. Nem az egyes versekre gondolok, hanem arra, ami a teljes mű mögött van. Amit meg akart osztani velünk, és ami elől sürgősen el kellett hordania mindent, mint egy fölösleges talajréteget.
Lássuk, mi mindent hordott el. Műveltséganyagát, mítoszokat és legendákat, szavakat, mondatokat, képeket a versből, saját személyiségét, szavakat, minden tudását, mondatokat, azt, amit nem tud, képeket a versen kívülről, mondatokat saját személyiségéből, szavakat, fahídon trappoló lábakra emlékeztető ritmust, mondatokat, önmagát, szavakat. Elhordta és formás dombokba lepakolta mindezt, ezek a versei, ez az életműve, eddig rendben is van. De mi az, ami elől ezt elhordta? Azért írta önmagában is fontos verseit, hogy valami másra kilátást nyisson? Hogy látni engedjen valamit, ami nem ott van, ahol a versek vannak, hanem ott, ahol a versek voltak, mielőtt megszülettek? De addig mégsem volt látható, mert eltakarták a versek, amelyek még nem is voltak? „Minden semmi, mint egy döggalamb-kollekció, / A szégyenéből úgy kell hirtelen ki- / Halni” (Miért inkább). Minden valóban elvégzett valódi munkának ilyen ablak nyitása a célja. Hogy hová fog nyílni, az meglepetés. A nyitás pedig csak keveseknek sikerül.

Vörös István