MÓRICZ ZSIGMOND

MÓRICZ ZSIGMOND NAPLÓJÁBÓL

Közzéteszi Cséve Anna

Móricz Zsigmond nem szánta kiadásra naplóját, de nem is semmisítette meg,
és nem rendelkezett arról, hogy halála után mi történjék vele. Leánya, Virág
két könyvében is részleteket közöl a naplóból (Móricz Zsigmond szerkesztő
úr, Tíz év), de az írói életpálya bemutatását segítő részletek ebben a szerepben
alkalmazott szövegek, egy gondolatmenet mentén illusztráló-dokumentáló feladatuk
van. Az idézetek nemcsak kiegészítésre szorulnak, hanem stilizáltságuk miatt
javítandók is: a móriczi sorok több helyütt párbeszédes formában átdolgozva,
mintegy emlékezetből idézett közlésként íródtak át. Mégis, e könyvekből alapvető
információkat nyerhetünk egy – az írónő keze ügyében lévő – íróasztalfiókról,
melyben édesapja a feljegyzéseit gyűjtötte: leveleket, novellákat, cikkeket,
tervezeteket, melyek soha nem valósultak meg, nem jutottak el a címzetthez,
nem kerültek a redakcióba. Itt tárolta a naplólapokat is, amelyeket később
soha nem olvasott újra: egyetlenegy javítást sem találhatunk a szövegben.
Ez a kéziratköteg már nem maradt egyben, amikor a Leányfaluban teherautóra
pakolt írói hagyaték a Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattárába érkezett. A kézirategyüttesből
szálanként előkerülő lapok, melyek sajátos formai jellemzőikkel kínálták fel
az összetartozást, bennünket is megleptek. A szerkesztetlenül telegépelt A/4-es
oldalak sajátos kódjának – például a 361213853-as számjegy a bal felső sarokban,
mely 1936. december 13-án 8 óra 53 perckor született írást jelöl – segítségével
határozottan elkülönültek a szépirodalmi, publicisztikai művektől, sőt a jegyzetektől
is. A napról napra formálódó, eddig részben publikálatlan kéziratköteg a közeljövőben,
sajtó alá rendezése során válik teljessé. A keletkezőben lévő szöveg alapja
az Irodalmi Múzeum Kézirattárában őrzött 339 fóliónyi Napló, valamint a 168
fóliónyi A kert naplója. Elsődleges szempontunk annak a – szövegekben fellelhető
– szándéknak a követése, mely az írót újra meg újra e „telhetetlen jegyzőkönyv”
írására késztette új, tiszta lapot fűzve írógépébe. E szaggatott nekilendülések
az anyagi okok miatt folytonos íráskényszerben élő író „passzíváit” szaporítják.
„Nem akart beleférni a szokott fiókba a délutáni papír, erre kihúzom, megnézem,
hát elszörnyedtem, mennyit összekalapáltam ebben az évben. El is rendeztem
dátum szerint, negyvennyolc levél van teleírva, legnagyobb része mindkét oldalon.
Ez hét ív volna nyomtatásban. Ebben éltem ki e hónapban magamat. Gépelgetés.
A beszélgetés mintájára. Csakugyan azt pótolja. Janka mellett elképzelhetetlen
lett volna, hogy naponta többször is géphez meneküljek, hogy kibeszéljem magamból,
amit el kell mondani, mert különben megfulladok.”
Az első önreflexív sorokat, a feleségével, Holics Jankával folytatott szócsatákat
húszéves házasságának válságában, 1925-ben kezdi lejegyezni. A naplónak tehát
nincs címe, nem kezdődik, egyszer csak lesz, megindul, megszületik a családi
dráma dokumentálásának vágya. Naplószerűvé visszamenőlegesen válnak ezek a
jegyzetek a ráépülő, azonos szemléletmódú „beszélgetőlapok” segítségével.
1942. augusztus 14-ig közel hatszáz – a belső történéseket változó intenzitással
követő, néha hónapokat is kihagyó, de gyakran egy napon belül hajnalban, délben,
éjjel, órára, percre pontosan megjelölt – feljegyzés születik.
Németh László szerint Móricz az az író, aki „noteszában hordja az ihletét”.
Valóban, a hagyatékban található több ezer oldalnyi jegyzetfüzet tanúskodik
erről. A jegyzetelési módszert még indulásakor, kezdő néprajzosként sajátította
el. Iciri-piciri című gyerekversének szájhagyományban fennmaradt változatát
is ekkor vetette papírra. A lejegyzett élőbeszéd nyersanyagként való felhasználásának
módszere írói indulásától sok tekintetben változott, a néprajzi gyűjtőutak
élményeire támaszkodó Erdő-mező világa című verseskötetétől (1906), a Kerek
Ferkó-n (1913) keresztül A boldog ember-ig (1935) és az Árvácská-ig (1941),
melyek közismerten Papp Mihály és Litkei Erzsébet elbeszéléséből formálódtak
regénnyé. Móricz páratlan jellem- és típusalkotó fantáziája – Illyés Gyula
írta róla, hogy az általa teremtett alakokkal egy egész megyét lehetne benépesíteni
– valóságos modellekből táplálkozott. „Ha leülök valakivel beszélni, s hozzáfogok
gondosan hallgatni s közben megfigyelni őt: akkor az élet átad nekem nemcsak
egy egyént, de egy típust, aki abszolút tisztán tud mindent, amit tudnia kell:
tudja a nyelvet…”, melyből a szerep, a környezet, a történet már magától
kibomlik. „Magától”: ez Móricz írói műhelytitka, mellyel azt sugallja – sokszor
kritikusait is megtévesztve –, hogy modelljei kész szöveget diktáltak.
A nő-múzsa-modell-társ problémája mindvégig ott feszül a napló szövege mögött,
lényegében e szembenézés az írás egyik motorja; ezért is választottuk a furcsa
monológ most először nyomtatásban olvasható részleteit. Az írót a beszélgetés/beszéltetés
szellemi kalandja éltette, s a művész mohósága nyilvánul meg ezekben a naplórészletekben:
az „elszánt” literátor, ki magánéletében sem tud lemondani erről a számára
legtisztább költői invencióról. 1925-től 1937-ig négy női (fő)szereplő lép
le s fel a – hol valóságos, hol álombéli – színpadon, hogy kísérjék a férfit,
és viszonylatukban táruljon fel az író belső vívódási folyamata az alkotással.
Nem a szereplők igazságát firtatjuk, hanem – a nő és az író dialógusainak
és párhuzamos elnémulásának hullámzását – a szépirodalmi szöveggé válás szisztémáját.
„Megírtam, amit Janka tett, gondolt”, Máriától „egy novellát sem kaptam”.
Olga – kit „Kedves Forrás!” megszólítással illet – levelét „beiktatja” a Tündérkert
negyedik kiadásába, Csibe ezerötszáz oldalnyi „szöveget diktál”.
Ha igaz, hogy „a szövegnek szüksége van saját árnyékára” (Barthes) – egy látszatra
terméketlen, improduktív szövegre –, akkor a napló dialógusai a művek nélkülözhetetlen,
irodalmon inneni előképei.

A naplórészleteket Móricz Zsigmond helyesírása szerint közöljük; néhány nyilvánvaló
tollhibát javítottunk. A jegyzetekben a legszükségesebbre szorítkoztunk.

Cséve Anna

1925. március 7.
Tolsztoj nem volt őrült, de a felesége még kevésbé.
Ma megírtam egy cikket, reggel 6-tól fél nyolcig készen volt. Akkor kihoztam,
s a feleségemnek prezentáltam.
– Maga már készen van? – kérdezte, virágot locsolt.
– Magától függ.
– Mi az?
– Tolsztoj.
Rám néz. Lehangolódik.
– Mégis?
– Eltépjem?
Nem szól.
– Soha sem írhatok…
– Ellenem?
– akármit!…
– Nem.
Kettéhasítottam.
– Azért ne tépje el.
Terka hátul ijedten beleszólt.
– Ne tessék eltépni.
De már láttam, ez a legokosabb, darabokra téptem, s a kályhába tettem.
Mosolygással tettem jóvá.
De Janka pár perc múlva bement a hálóba. Utána mentem. Már az ágyon ült, mint
szokott, összeomolva. Melléültem, öleltem.
– Olgát1 írt?
– Maga tudja, mit: ezt írtam, röviden:
Tolsztoj tragédiája a férfi és a nő harca. A férfi belopja magát a házasság
falovában a nő életvárába, és egy idő múlva (nem mondtam, hogy a varázs, a
szerelem elmúltával) belülről döngeti, rombolja a várat.
Tolsztoj, a regényíró, aki ezer alakot lát, és elveszti önmagát. A feleség
egy határozottabb, állandó akarat.
A regényíró kitárva az egész világnak, az egész emberiséget akarja: a nő csak
őt.
A regényíró egyszer csak rájön, hogy ez a világ ellensége a feleségének, kénytelen
magába zárkózni. Az asszony azt mondja: én nem változtam.
Aztán tárgyaltam az utolsó évforduló adatait. (Az asszony ajándéka, hogy kivágja
a Csetkov képét, s magát ragasztja a helyébe.) (A nő nyilatkozata: húsz évig
a nyár úgy tűnt fel, mint boldog ünnep. A férfi nyilatkozata: tökéletes vagy,
de nem tudsz követni szellemi életemben.) (T. nem tudja, most mit tegyen,
az undorító Dusánra néz, a buta s közönséges Sasára néz, az inasra: azok tudják,
s ő csak helyesli…)
Aztán hogy mért nem váltak el: mert az asszony nem változott, tehát nem eresztette
el. Ha az asszony szerelmes lett volna másba, egy más életbe, őt könyörtelen
kilöki. De hol van, aki egy Tolsztojjal versenyezzen, egy (öregedő) feleség
szemében, akit egy élet és kilenc gyerek köt hozzá s az a hit, hogy neki csak
nem szabad engedni, és akkor minden rendben lesz.
Aztán, hogy Tolsztoj megtalálta végre azt az egyetlen pózt, amelyben ő épp
olyan egyéni, eredeti és normális, mint a legutolsó paraszt. És a felesége,
a halál után, megnyugodott, elmúlt hisztériája, paranoiája, végleg győzött,
fehérbe öltözött, s gyönyörködött unokái víg játékában.
Ez volt a cikk. (Szép cikk volt.)
Janka: És Csetkov? (ti. azt várta, hogy azt fogom tárgyalni, hogy mily undok
a Csetkov és a Dusán és a többi.) Az közelebb volt hozzá, mint a felesége.
– Dehogy. Piszkos banda. Betolakodtak, mint a kullancs, ráragadtak egy öregre.
J. – Nyomorultak. Elfordították a férjet a feleségtől. Mindent, mindent az
alatt a 15 év alatt írt, amíg a feleségével boldogan élt. Amit azon túl írt:
semmi. És ezt mind a Csetkovok.
Én – Mégis derék asszony volt az: hogy megtűrte a szenilis, öreg urának ezt
a kis szórakozást.
– Buta volt.
– Maga nem tűrte volna meg.
– Soha.
– De ha ő nem akart s nem bírt együtt repülni az urával. Maga mondja, hogy
„nem értettem meg a férjem átalakulását”.
– Nem is lehetett. Megőrült, mit lehetett vele csinálni.
– Persze.
– Minden fölösleges szamárság volt, amit azontúl írt.
Nem emlékszem, miket mondott, de folyton azt éreztem: igaz és remek.
Pl.:
J. – Elcipelték azt a szegény öreg embert, felheccelték, a felesége ellen
uszították és elvitték és az szegény folyton csak utána sírt, őt kérdezte,
Zsófia hogy fogadta? és nem engedték össze többet a kegyetlen, gaz gyilkosok.
Ezzel boldoggá tették? Ezzel ölték meg.
J. – Elszedték a pénzét, hogy fölösleges és buta dolgokra fordítsák, és benne
valami jóérzés ellenállt, nem szívesen adta. De ezek a fehér vérsejtek felfalták.
Ilyen undok népség, ártó, gaz lények. Az az asszony enni adott nekik, s ezek
mivel viszonozták? Elvették az urát? S mit adtak neki érte? Míg a feleségét
szerette, olyan gyönyörűségeket teremtett, hogy az emberek boldogok voltak,
hogy osztoztak az ő családi boldogságában: azontúl? mi az ő vallása? népboldogítása?
Diszharmónia. Mindenki a fejét csóválta: T. megbolondult?… ez a hülye ruha!
ezt is ekkor találta már ki…
Még több ilyet mondott, spontán, ömlött belőle s csupa nagyszerűt, eredetit
és igazat.
De én mélyen, mélyen lehangolódtam: minden pillanatban meggyőz és – legyőz.
Hajdan egy ilyen győzelem felfrissítő volt, üdítő, munkára lelkesítő: ma?
Éreztem, hogy nem bírok ma ugyanahhoz az asztalhoz ülni s írni mást… Sőt,
nem bírok kimenni, dolgaimat végezni…
– Milyen jó, hogy maga nem avatkozik bele.
Igen. Ez jó.
– Már olyan sokszor megfogadta, hogy nem ír cikket. Van magának mit írni,
művészi munkája.
Igen. Szép és boldog képeket írhatok a házasságról. Mást, semmit.
De holnap délutánra vendégek vannak hívva, uzsonna. Nem kockáztathatom, hogy
csak azért, hogy nekem legyen igazam, ő összetörjön.
Inkább törjön össze a tollam.
*
Pláne ma!
Hisz egy hét óta dúl a háború, és az éjszaka békültünk ki. Febr. 10. óta ma
éjjel először ölelkeztünk. Reggel újra. Egész megfiatalodott, kipirult, s
szegény elhanyagolt virágait rendbe szedte. Mikor elmentem hazulról, a folyosó
tele volt virágokkal, mind kihordta-locsolta.
– Látja – mondtam –, Tolsztojné is azt mondta a Dusánnak: „minek biztatják
maguk ilyenekre az uramat, mért nem művészi munkára?”

1925. március 13.
– Milyen rossz festő ez a Halmy Artur – mondtam Jámbor építésznek a hajón.
– Hja, annak sokat kell keresni. Folyton dolgozni kell. Ott ül a feleség a
nyakán, s szépen be van osztva, ebbe az órába jön ez, aztán ez – keresni kell
a dollárokat.
Ez az ismertebb feleség-típus. Így beszélnek Karinthynéről, Tóth Árpádnéról,
Jókainéról, mind a kettőről.
Oláh Gábor is azt mondta:
– Rosszul teszi Holics Janka, hogy úgy hajszolja az urát: írni, írni.
Egész megrémültem: talán ezek a hírek mind így keletkeznek, föltevésekből?
Hipotézis?
Janka épp az ellenkezője: visszatart a pénzkeresettől.
Mikor lány korában az első százkoronást elvittem s megmutattam neki: fizetésemet,
mélyen lehangolódott. Faggattam, mi baj:
– Már többet nem törődik velem. Ha gazdag ember lesz.
És tegnap azt mondtam előtte, hogy nincs pénzem.
– Nem is kell. Ez a 3 millió elég elsejéig.
– De azutánra nincs pénzem! Nem tudok kertészházat építeni.
– Mire az? Hogy több bajom legyen? Annyit tud keresni, hogy megéljünk.

*
Nem tudom jelezni, milyen romboló hatással van ez az akaraterőmre. Két hete
abbahagytam a könyveim kezelését újra. Pedig már Gyöngyikét beállítottam titkárnak,
minden könyvemnek külön füzetet nyitottam, hogy naponta számon tartom, mi
történik velük. S íme, stagnál minden, még arra sem vagyok képes, hogy a szedésre
leadjam az elfogyott könyv szövegét.
Ez mindennel így van.
Lányfalu. Itt a kert. Kezdeni kellene a tavaszi munkát.
Szóba sem merem hozni.
A J. álláspontja az, hogy mindent úgy kell berendezni, hogy egy fillért se
kelljen kiadni.
Az enyém, hogy: a legjobban, pénz nem számít.
No de most én belemenjek egy harcba s naponta halljak gúnyt és szemrehányást?
Inkább lefekszem aludni.
*
Nincs határa ennek a csüggedésnek. Nem volt még rá eset, hogy ha egy nagy
tervet fölvetek, rögtön meg ne találja, s ki ne mutassa annak a hiábavalóságát.
Azt mondom: „kiadatok velük tíz kötetet. Tizenöt elfogyott, tízet kiharcolok.”
Azt mondja: „aztán nem lesz a következő években semmi. Adasson ki egyet, kettőt.”
– De értse meg. Ha nincs kiadva, nem veszik. Azzal én nem takaríthatok meg
semmit, ha kiadatlan van. Minél több könyvem van a piacon, annál több forog!…
Ha tíz könyvet kiadatok, az 150 millió!
– És mire ez?
– Élünk, utazunk.
– Hova?… Kivel?… utazik?…
S az arca fáradt, síró, beteg arc.
És én lelohadok, ellankadok, és „fene egye meg a világot”, lefekszem aludni.
Még soha életemben egy tervre nem lelkesített. Ha valamit meg akarok csinálni:
csak a kész eredményt lehet hozni.

1925. március 19.
Ma történt velem a legcsodálatosabb dolog: szerelem támadt bennem a feleségem
iránt.

*
Miskolcon, ugyanabban a kávéházban, ahol tavaly egy másik őrült, szenvedő,
dühöngő szerelmi téboly rázott.2 Ma, egy jó évvel később, határozott tiszta
szerelmi vágy fogott el a feleségemért, akinek tegnap készült arcképét kitettem
magam elé és néztem.
*
Milyen megható.
Milyen fájdalmasan és lágyan néz, valami bánat és megtörtség az arcában.
Utánam sóvárog.
Debrecenből egy napot késve jöttem: s ez minden gyötrelmet felidézett benne,
amit a nagy rom-idő kitermelt.
De már nem aktív, csüggedt, és valami bizalom van e csüggedésben.
Termékeny bánat.
*
És milyen szép.
Mily roppant hatással voltak rám ezek a vonások húsz éven át, s mikor kitértem,
akkor is csak olyan nő érdekelt, aki emlékeztetett reá.
És most először érzem hosszú idő után ugyanazt a lázébresztő szerelmi hatást,
zsibongást a szívem körül…
*
Itt egy másik arcképe, egy 1915-ből való fénykép (hajó szabadjegy), ez volt
a régi, a harcias, makacs, konok, leigázhatatlan, a Forgács Zsuzsa.
Mennyi lelki élet, élmény, harc és szakadék innen a másik képig, a maiig.
Az elsőn a gőg lelki betegsége; a másikon rekonvaleszcencia puhasága.
Az első is boldogtalan, de elszánt, és elképzelni sem tudja, hogy megváltozhatik
uralmi helyzete: boldogtalansága épp onnan ered, hogy képtelen abszolúte győzni.
A másik az úrnő, a vár úrasszonya, de mélységesen beteg önérzet bágyadtságával
éli rom-uralma hírnevét.
*
Az egész világ tele van családi szerencsétlensége hírével. Idegen ismerősök
rögtön hozzák a pletykákat, hogy a Kassai Napló, a Prágai Magyar Hírlap stb.
hosszú cikket ír-
tak róla.
És neki el kell tűrnie, s ugyanakkor én egy napot késtem…
Vége a misztikus dicsfényű boldog élet illúziójának, és ő szebb, fiatalabb,
izgatóbb, gazdagabb lelkiség, mint valaha.
*
Ma először kezdem hinni, hogy élni fogunk tudni együtt.

*
Két szál gyöngyvirágot vettem neki, mint egyszer legénykoromban.

1925. március 30.
Pénteken reggel elolvasta a Gaea c. írást, amit frissen hoztam a gépből, s
azt mondtam. Lehunyt szemmel tartotta, mintha aludna, vagy halott volna.
– Jó?
– Jó.
– Szép?
– Szép.
– Tetszik?
– Nem!!!
– Elégessem?
Hallgatott. Akkor rettenetes szemekkel rám dühödve, teljes erőből kiáltotta.
– Addig nem tudott megírni ilyen b[…]ást, míg a kurvánál nem volt.
Oly félelmetes és váratlan volt, hogy kiszédültem a szobából.
A másik szobában ott volt Terka, s kellett hallania. Az arcán látszott, hogy
hallotta, ijedt s csüggedt volt.
Többet nem beszéltem vele.
Összegyűrtem a papírt, de meggondoltam, nem téptem szét.
*
Elmentem hazulról.
Egész délelőtt futottam, már nem is tudom, hol. Megcsináltam a Pillangó revízióját.
Délután 5-re bevittem az Athenaeumhoz.
Nem bírtam hazamenni.
*
Este Eleket felhívtam telefonon, s 1/2 9-től 11-ig beszéltünk a London kávéházban.
Akkor elhatároztam, hogy nem megyek haza.
Hordárral levelet küldtem, hogy elutazom egy napra s írok másnap.
Nem utazhattam el, mert nem volt nálam vasúti jegy. Otthon maradt. Oly szédülve
jöttem el, hogy se kés, sem fésű, semmise volt nálam.
A London szállodában szobát vettem, lefeküdtem, s másnap 6-kor dolgozni kezdtem.
Megírtam a Jótékonyság c. cikket, melyben Jankát írtam meg és esetét – szerelemtelen.
Hiába kerestem emlékeimben, ennél több rokonszenves mozzanatot nem találtam
róla. S ez is mily hidegen hagy.
*
Délelőtt ki is szedték, délben korrigáltam. Utána levelet írtam neki, melyet
magamnak is lemásoltam.
Hideg. Szerelemtelen.
Nem bírok kierőszakolni egyetlen lázas és meleg szót.

*
Vasárnap reggel két novellát írtam: A távirat és Utána! c.
Du. megnéztem a Szulamithot.
Este hozzáfogtam és éjjel s hétfőn reggel 9-ig megírtam a Kinyilatkoztatás
I. felvonását.
*
Ma, hétfőn de. elküldtem az Athenaeum szolgáját a válaszért. Janka nem írt.
Terka írt annyit, hogy „J. beteg, tessék hazajönni”.
Inget kértem; ha választ nem ad, – nem küldött: beteg.
Elmentem Osvátékhoz. Ernő éppen injekció után volt óriás lázzal. Az asszony
is gyalázatosan tönkrement.
Egy óráig voltam ott, és agyonkínoztam őket a magam bajával; ők is szinte
magukon kívül vannak.
Osvátné tegnap ott volt Jankánál, ott is ebédelt, csak hogy J. egyen, mert
három napja nem evett.
Most fekszik.
Sok beszéd. Egyszer nekem adott igazat, máskor neki. Ellenérveire éreztem,
hogy még így sem bírom ki, átvéve, közvetítve. Éreztem, hogy soha többé nem
bírok együtt élni Jankával.
*
Egész délután egy haldoklót éreztem a lelkem fölött, szörnyű lelkifurdalások,
szorongó lemondás.
*
Gellért, Osvátné, Elek utánam telefonáltak, hogy rögtön menjek haza.
Az a kérdés, hogy változott-e valami?
Nem.3

1926. január 9.
– Nem ismer meg?4 Vagy csak nem akar? Nem baj, önzésből hívtam fel, nem azt
akartam, hogy maga halljon engem, hanem hogy én halljam a hangját. Hát mondjon
hamar valamit.
– Fenséges, nyugodt? Hány órakor feküdtek az este?
– Nincs semmi, kezdődik egy hét és nem tudom, mire kezdődik.
– Nagyon hiányzik – nem is tudom, mi – nem maga, hanem a levelei. Igazán,
a leveleket jobban nélkülözöm, mint magát.
– Ha írok, elolvassa? Nem égeti el olvasatlan?
– És válaszol?
– Milyen idő van Debrecenben? Itt gyönyörűen süt a nap, tavasz. Kimegyek Leányfaluba.

1926. október 9.
Tegnap egész nap beteg voltam, olyan súlyos lelki nyomorúság ütött ki rajtam,
mint a bizonytalanság legborzalmasabb napjain.
Mária5 bement a Belvárosiba Bárdossal tárgyalni.
Nem bírom megérteni. A Mária részéről igen. Neki ellenállhatatlan vágya a
színpad, s ez rendben van, nemcsak hogy nincs ellene kifogásom, de helyesnek,
becsületesnek tartom. Nagy sikerei közepén elszakadni a színpadtól lehetetlen,
azon kívül ez egy kedves, idegizgató szellemi munka, munkaörömet ad, sikert
s pénzt. S ez is nagyon fontos, mert ő nem kíván tőlem pénzt ruhára, az az
érzése, hogy keresetéből gazdagon elláthatja magát. Én nem is tudnék adni.
De a Bárdos részéről elviselhetetlen. Nem hittem, hogy ez a helyzet valaha
előáll. Ez az ember mindennél aljasabb, amit feltételeztem. Egyszer mondtam:
„Hogy képzeli ő azt, az én feleségemet csak úgy be fogja rendelni az irodába?”
Mária finoman mosolygott: akkor menyasszonyom volt.
Egy nagy kivallás délutánján elmondtam Máriának, hogy Bárdossal a Fészek udvarán
találkoztam utoljára, ahol hozzám jött, és ez a párbeszéd folyt le.
– Mindenesetre gratulálok neked.
Ő tudta, hogy arról volt szó, hogy felfogásom szerint Mária engem őmiatta
ejtett el. Fanyalogva s zavartan mondta:
– Ahhoz, hogy borzasztó anyagi bajaim vannak?
Én kis csönd után:
– Ha az embernek lelki élete rendben van, akkor lehet dolgozni.
Ő: – Majd meg fogod te is találni azt, aki neked való.
Én: – Azt csak bízd rám.
Ő vállat vonva s némi megvetéssel Mária iránt:
– Nem volna neked való, egész másfelé kell neked keresni…
Én villámló szemmel néztem rá, végigfutott rajtam a düh, most csak egy pofon
következhetne.
Elfordultam. Ő kézfogás nélkül elment, savanyúan, sötéten s égő arccal.
És ma ehhez az emberhez, akiről legelső nap, húsvétkor, hogy feljöttem Máriához,
elmondtam előtte s nővére előtt, hogy az egyetlen, akire féltékeny vagyok,
de elviselhetetlenül.
S ő teljesen elintézettnek tekinti a dolgot azzal, hogy azt mondja tegnap:
Bárdos? Az régen nem játszik szerepet az életemben.
Azt hiszem is, nem is.
Elhiszem, hogy szerelmi élet nincs köztük. De engem kínoz az, hogy a férfi
ugyanolyan szerelmes rémülettel van hozzá kapcsolva, mint én. Ez csalhatatlan.
Ha összetalálkozunk, a legelső perc óta mindig, mind a kettőnknek egyformán
féltékeny zöld dühe támad. Ezt nem lehet letagadni, kibeszélni. Bárdos szerelmes.
Ha én az vagyok, ő is. És Mária mégis hozzá ment tegnap az irodába, lehetőleg
közönyösen megbeszélni egy új darabban való fellépést.
Nem tehetek semmit s nem is teszek. Elvárom, történjen, aminek történni kell.
Soha egyetlen szóval nem fogok ellene mondani. Megbízom Máriában, hogy becsületes.
Azt azonban nem tilthatom meg magamnak, hogy mikor azt látom, hogy felveszi
a kagylót, s az izgatottságtól nedves a szeme, s hallom az édes hangját, ahogy
bejelenti magát a direktorának, hogy „Mária”… hogy a szívem ne reszkessen
és ne gondoljak az egyetlen mentségre, az öngyilkosságra.
Egész délután irtózatos kínokat szenvedtem el. Valami olyat, amit nem is tudok
megérteni. Mintha nagy seb lett volna a szívemen, s ez fizikailag fájna.
Ez egy ötlet, hogy hiszen csak pénzkereset… csak színpadi szereplés vágya…
a csókja, ahogy megcsókolt, a nézése, ahogy nézett: s eloszlik az egész fájdalom.
S a köv. percben újra kitör. Szédülve és ájuldozva mentem az utcán. Az Otthonba
mentem, s egy szót nem értettem a beszédből, egy óra múlva elmentem az Uránia
pénztárához megváltani a jegyet, megbeszéltük a Faustot, hogy ma megnézzük…
Eszembe jut, hogy nincs szemüvegem, hazamegyek, legalább látom, mikor hazajön.
Késve érkezik, oly késve, szinte lekésünk az előadásról. Jézus, még most is
ott van az irodában. Nem bírom a gondolatot, hogy Bárdos kipanaszkodhatja
neki magát, s hogy úgy beszélnek négyszemközt egy szobában, mint bizalmasok,
mint régen.
Végre megérkezik, nem jön be. Átmegy a szobán.
– Nem tudja, hogy itthon vagyok?
– Nem alszik?… Azt mondta, nem jön haza.
Érzem, ingerült ő is, azt gondolja, lesek rá. Megnyugtatom szegényt.
– Itt maradt a szemüvegem, haza kellett érte jönni.
Később igazolja magát. A fodrásznál volt, úgy odavetve.
Az egész előadás alatt elfordul, s boldog és vidám, s nem bír a jókedvével,
s én megőrülök, de csak befelé, magamban. Elmentem a Fészekbe utána, ő boldogan
rohan egy kocsiba, örül, hogy szabadult mára tőlem. Gondolataival s örömével
akar maradni.
A klubban azt hallom, hogy Bárdos nagyon rövid napok alatt tönkremegy, a pénzembere
kilép. Erre megnyugszom. A sors el fogja intézni ezt a dolgot is, mint a többit,
anélkül, hogy nekem valamit most kellene tenni, mint becsületesen maradni
és élni…

1926. október 17.
Az este Szini Gyulának volt ötvenéves születésnapja, s Gellért a többiek nevében
nagyon hívott. Csak tizenketten leszünk, mind azok a bizalmas barátok, akik
együtt dolgoztunk ez alatt a húsz év alatt: Osvát, Fenyő, Schöpflin, Révész
Béla, Gellért, Elek Artúr, Füst Milán, a többi nem jutott eszébe.
Mária hallatlan kedves volt, kikészített minden fehérneműt, többször felsorolva,
az ujján számolva, mire is van szükségem. Néztem.
– Olyan furcsa nekem, szívem, hogy maga ezt teszi… Eleinte azt hittem, csak
tréfa… Azt is, hogy csak pár napig tart ez a gondossága…
– Mért? hát nem ez a természetes?… talán nekem kell rendben tartani s kiadni
a fehérneműjét? Maga ehhez nincs szokva?
– Nem.
– Janka nem tette?
– Soha.
Óriási nagyra nyílnak a szemei. Szája, ámul.
– Mért? Egy olyan nagyszerű asszony?
– Éppen azért. Azt mondta, én éppen olyan nagyszerű ember vagyok, mint ő.
Ha ő nem kívánja tőlem, hogy az ő ingét én készítsem ki, én sem kívánhatom,
hogy az enyémet ő… És tényleg, sohasem fordult elő, hogy ha csak el nem
késtem, vagy pl. felolvasás előtt túl ideges nem voltam, hogy ő kivette volna
a holmimat…
– De hát ezt nem értem. Ő otthon volt, asszony, az övé a háztartás. Magának
egész más dolga van.
Nem vitatkoztam, mert egész héten nem bírok sem gondolkozni, sem dolgozni,
a szívem folyton ugrál. Féltékenységem keveset szűnt, de olyan szédüléses
rosszulléttel maradt bennem. Nem bírok hozzászokni, hogy a feleségem, mint
a világ legtermészetesebb dolgát csinálja, hogy ebéd után tíz percre mereven
lefekszik pihenni, s akkor gyorsan átöltözik, hogy a próbáról le ne késsen…
A napokban azt kellett hallanom: „És ehhez Bárdos kellett nekem, hogy ezt
megmagyarázza.” Néha simán, természetesen elmondja, de nagyon távolról s nagyon
röviden, hogy Bárdos mennyi részt vesz, vagy nem vesz a próbákon. Ez egy súlyos
kijelentés volt. Valóban, én egész más úton kerestem annak a drámai pillanatnak
a magyarázatát. Úgy látszik, Bárdosnak volt igaza, mert ő az eredeti francia
szöveget ismeri, s mint kiderült, kihagyások voltak, amikből kijött az ő magyarázata.
Két napig Leányfaluban voltunk Jolussal6 az őszi nagytakarítást s a ház új
elrendezését megcsinálni. Veszetten dolgoztam én is. Kamrát, padlást kisepertem,
s egy kis kocsirakomány ócskaságot dobtam ki.
Volt egy telefonincidens:
– Nos, ki a harmadik? (Ti. három szereplő van az egész darabban, s Gellért
Lajos még nem volt egy pöre miatt…) Azt mondja Mária: „Mit mondjak, olvasta?”
– De ki játssza?
– Ja? Gellért, még nem is mondtam, bocsánat.
Aztán kedves, derült s vidám csevegés. De ez a bocsánat s leintés, ez megrémített.
Igen, neki távol s külön élete indult. Nem tarthat számon minden pillanatot,
hogy nekem referáljon róla…
Hát ott vagyunk, ahol szegény Janka volt. Mikor a Búzakalász próbái nagyon
előhaladtak, célzást tettem rá, hogy Bárdosné, aki a ruhákat maga dirigálta,
hívja meg őt egy próbára. Bárdosné durván mondta: „majd meglátja a főpróbán”.
Erre én elfehéredtem, megfordultam s hazamentem. Többet nem mentem próbára.
Most én vagyok az, aki „majd meglátja a főpróbán”, de Mária nemcsak nem fog
megvédeni s magától kiforszírozni, de azt hiszem, fél attól, hogy én bemenjek
a próbára, mert lehetetlen mégis, hogy én és Bárdos egyszerre próbáljunk vele.
Borzasztó volt ez a délutánom, elveszett az erőm, s nem tudtam tovább pakolni,
nem bírtam szólani, szédültem, míg muszáj volt, minthogy napszámost nem kaptam
férfit, aki segítsen, kénytelen voltam a nehéz darabokat magam cipelni, de
mielőbb behúzódtam a szobámba, s egy óra hosszáig ültem ott magam elé bámulva
s remegő szívvel.
S most, mikor Mária próbára ment, öltöztem.
– Hova megy?
– Elkísérem magát.
Nem értettem, nem örült neki. Úgy éreztem, inkább zavarta.
A gyerekekkel is volt egy incidens, amit az ő érdekében intéztem el.
Mikor indultunk, újra kérdezte:
– Hova megy?
– Magát kísérem el.
Csak az utcán, a végén derült ki, hogy előbb a varrónőhöz ment fel. Erről
sem szólt. Nem mintha eltitkolta volna, de nem csevegett, nem csacsogott magáról,
apró dolgairól. Én érzem, hogy a Bárdos-ügy köztünk fekszik minden felszíni
vidámság mögött.
Az úton egyszer természetesen mondta:
– Hol lesz az a vacsora? Bristol? Bárdos kérdezte, mert nem tudja pontosan,
ő is meg van hívva a tizenkettő közt.
Megfagytam. Igyekeztem természetes lenni.
De este csak fél tízkor mentem be a társasághoz. Egy órát elsétáltam a Duna-parton,
hogy valamiképp korán ne menjek.
Már mindenki ott volt. Rögtön láttam Bárdost, az asztal belső végén ült. Sorra
kezet fogtam, de a magam embereinek vidám arcát látva felvidultam, s visszakaptam
erőmet, s mikor Bárdoshoz értem, ő egész vörös volt, a szeme lázas, az arca
gyötrött, ijedt nyájassággal szólt, szervusz, Zsigám… Ahogy kezet fogtam,
villámütés ment át rajtam, s érezni lehetett, hogy megrázkódtam az undortól.
Elfordultam s siettem kabátot letenni. Egész este iszonyodva néztem rá, rá.
Ő egész este nem bírt szabadulni a roppant zséntől, folyton kínosan zavart
volt, s ettől én erőt kaptam, a társaság egyre jobban ünnepelt, és én hagytam,
lassan mindenki hozzám beszélt, kör volt körülöttem, nevetés és élet. Ő igen
deplaszirt volt, a rászoruló két-három ember maradt mellette, s szokása szerint
pózolt. Egyszer szólt hozzám ő is: „Tetszik a darab?” Igen, kérve s kedvesen
s fölöslegesen, hiszen mindenki mondta, hogy Mária útján már híre van, hogy
tetszik… Én válaszoltam, de igen halkan s elfordulva. Több szót nem váltottunk,
oszláskor ő igyekezett úgy csinálni, hogy ne fogjunk kezet. Érzem, mi az:
ölni… ölje meg az isten.

1926. október 24.
Nézem a reggeli lapokat, ránézek egy képre, a debreceni diákok fogadják a
kormányzót. Fel akarok kiáltani: „nézze, itt vannak a gerundiumok!”, odapillantok,
a darabot olvassa, szerepet tanul, s elhallgatok.
Számtalanszor vagyok abban a helyzetben, hogy vele akarom folytatni, amit
Jankával tanultunk össze. Most újra meg kellene magyarázni, hogy mi volt nekem
a debreceni kollégium, hogy a kisdiákok szemében a Herkules buzogányát jelentette
a roppant tűzoltó bot, amellyel csak a leghatalmasabb s legerősebb diákok
tudtak megbirkózni, akik már felnőttek s valósággal athleták voltak, s hogy
ezek a vén vaspántos botok a bibliothécában őriztetnek, s a kisdiák, ha bekerül
a könyvtárba s megcsodálja a könyvekkel rakott óriási termeket, még jobban
bámul a hatalmas botokon, melyek bunkós végükkel ott állanak az ajtó közelében…
No, s pláne, hogy egyenruhában, a régi, XVII. századból maradt képek alapján
csinált kollégiumi egyenruhában vannak a diákok… s ez felforralja az ember
diákemlékeit, mikor sajnáltuk, hogy már elveszett a kollégium autonómiája,
s ma már, a mi időnkben a diák árnyéka sem volt a régi diákvilágnak, amikor,
mint egy kisebb társaság, úgy állott a nagy épület Debrecen közepén, s az
egész ország a Kárpátoktól az Adriáig tisztelte a debreceni togátus diákot…
Ha Janka volna itt, s most éppen mérgeskedne, hogy a gyerekek még mindig ágyban
vannak, s nem takarítanak, s nem sürögnek-forognak már asszonyi gonddal, hogy
az anyjuk fejéről levegyenek valami terhet s felelősséget, én nem tisztelve
az ő lefoglaltságát, az ágyból kiáltanék fel: nézze csak, édes, itt vannak
a gerundiumok!… benne felújult volna annak az emléke, ahogy az én lelkesedésem
a húsz év alatt számos esetben kicsapott, s ha nem is ragadt rá, de megkapta
s kissé részévé lett az ő életének is az én dolgom… odalépne s rápillantana
s továbbmenne… azt hiszem, látta is Debrecenben a botokat, persze, emlékszem,
Ferenczy Gyula, az igazgató, hajdani nagybotos diák meg is forgatta az ő kedvéért,
s így az övé is lett… Elmosolyodna, s ha folytatom valamivel, szól: „Eh,
hagyjon, nincs időm, jobb volna, ha már felkelne, s lehetne itt takarítani,
hogy tud ebben a bűzben itt fetrengeni fél tízig…”
Ellenben most belép Jolka, s halk modorában, nagyon előzékenyen s nagyon diszkréten
megkérdi, nem akarok-e reggelit. Az ágyba? – kérdi boldogan. – „Nem, annyira
nem hagyom magam destruálni.” Nevet. S az egész lakás nagyszerű rendben s
zajtalanul ellátva, boldogok, hogy kiszolgálhatnak, hogy van valaki felettük,
egy férfi, akinek minden kényelmét elláthatják…
– Ne keljen fel még, szívem, szól Mária, minek? – mondja. – Nincs dolga, pihenjen.
S picit fájva érzem, hogy ez nem lelki ügy számára, hanem csak gyöngéd s udvariassági
tény.
Bizony óriási különbség, s alapja az, hogy a Janka havi háztartási költsége
ötmillió volt, itt minimálisan húsz.
Négyszer vagy hatszor oly bőségben s kényelemben élünk, s még azt sem mondhatom,
hogy akkor viszont több volt a tartalékom. Sőt, állandóan pénz nélkül voltam,
s folyton szégyenkezve s égő arccal kellett a kiadókhoz járnom, hogy kétnapi
szükségleteknek megfelelő összeget előlegbe felvegyek. S ma is csak úgy volna,
mert Janka nem volt hajlandó beleegyezni nagyobb szabású műveletekbe. Pl.
az összes kiadást nem engedte volna, s hogy százmilliót vegyek fel egy olasz
útra… Ha vele utazom végig az olasz utat a nyáron, legfeljebb negyedrészbe
kerül, és kétségbeesve érzem, hogy valami hatalom erőszakkal leszorít, hogy
ne merjek költeni, s így ne merjek gondtalanul gondolni az út élményeire…
Nem vagyok sem jobb jövőnek, sem biztosabb keresetnek birtokában, de a nagyobb
igény, amely ma körülöttem egyszerűen a levegőben van, nagyobb pénzösszegekhez
szoktatott. Jún. 29. óta, hogy házas vagyok újra, 207 milliót vettem fel s
költöttem el. Ebben benne van az eladott lakásból megmaradt 25 millió is.
Ez Jankának egy egész esztendőre elég lett volna, s a többiből felépíthettem
volna L-t, a kertészházat, a kertet stb. Igen, de neki nem kellett építkezés
L-ban, mert nem egyezett abba bele, hogy én kint legyek s építsek, mialatt
ő itt bent van a gyerekekkel. Hiszen a pince már ki volt ásva, s abba kellett
hagynom a munkát, nem engedte a kutat megcsinálni. Odaadtam neki a 35 milliót,
amiből akkor nagyszerűen fel lehetett volna mindent építeni, ő az Udr. tanácsra
bankpapírokat vett rajta. A papírok megvannak, s ma az összesért nem kapok
egy félmilliót vissza. Két legrosszabb papírba ugratták bele jóhiszeműen,
két olyan bankba, amelyik teljesen megsemmisült, Lloyd bank és (hála istennek
már nem is emlékszem a másiknak a nevére, csak ki kellene húzni egy fiókot,
megnézhetném, de nem éri meg a mozdulatot). Szóval ez is, bár ő nem volt hibás,
mert csak azt tette, amit mindenki tett, elvesztette a kertészházat… De
hisz neki azért nem kellett kertészház, mert ő nem akart kertészt, ő nem akart
kertművelést, ő szegényke csak odáig volt a kerttel, hogy saját kezűleg gyomlálta
ki a gruppot az ajtó előtt, s halálosan kifáradva hagyta abba a konyhakert
kapálását, amit nem bírt, s amihez nem is értett, s akkor aztán kimerülve
s elkeseredve szabad kifolyást adott indulatainak, azt hiszem, főleg amiatt,
mert én könyvet olvastam a tornácon… Nem magyarázhattam meg neki, hogy neki
nem szabad fizikailag dolgozni abban a kertben, hanem pénzzel. „Csak hencegjen,
maga ostoba, mintha annyi pénze volna, csak dobálni, azt szereti, de hogy
a fejét azon törje, hogy a konyhába fa legyen.” „Vágatok.” „Szájával, mert
pénze nincs rá, buta, csak dühíti az embert. Ha én tudom tördelni a faágat,
akkor maga is tudhatja, ha hozzáfog, egy óra alatt egy hétre valót tud vágni,
de egy órát egy héten ránk szánni, az sok.”
Az imént nyílt az ajtó, csak utólag értettem meg, hogy biztosan Mária köszönt
be, ment a próbára… Ha Janka elment, ő bejött, megcsókolt, megcirógatott,
s oly nehezen ment el… Ez szalad s boldog, hogy szökhet, s ha nem megyek
vele…
Különös, azt hittem, tegnap végeztem a dologgal, s most nyugtalan a szívem.
Az egész arca égett a láztól, mikor hazajött a próbáról, szórakozottan ebédelt,
az asztalnál hagyott, bement s lefeküdt egy félórára, mert négyre már vissza
kellett mennie.
Rettenetesen fájt a szívem. Éreztem annak az asszonynak a lelkiállapotát,
aki ki van zárva szerelmes férje munkájából.
Ott maradtam az asztalnál, s nem mentem utána. Később bejöttem s alvónak tekintve
őt, lefeküdtem a díványomra. A szívem őrülten vert, féltékeny voltam. Lányfaluban
már, ha eszembe jutott, hogy Bárdossal próbál, kacag s disznóságokat beszélnek,
elállott a vér bennem, s azt hittem, vége mindennek. Sietni kell a kerttel,
mondtam magamban, hogy legyen egy asylom, ahova meghalni vagy holtan tengődni
elvonulhassak.
Hirtelen eszembe villant egy gondolat a darab számára, s az asztalhoz jöttem,
s leírtam azt az érzést pontosan, ami bennem volt arról, hogy fekszik mereven
s órákig képes álmatlanul álmot színlelni, s én megőrülök, hogy mikre gondol…
Megszólal: „Mit csinál, Zsigám?” – édes, kedves hangon, hogy tudatában van
annak, amit tett,
s jóvá akarja tenni… – „Dolgozom.” Felállottam s hozzá mentem s soká néztem
a szemébe…
Aztán fesztelenkedve igyekezett az előadásról beszélni, hogy Táray milyen
rossz. Részleteket mondott el, amiből kiderül, hogy ez a színész valóban milyen
unintelligens.
Elkísértem a színházig. Éreztem, hogy fél attól, hogy bemegyek. „Most mit
fog csinálni?” kérdezte közel a kapuhoz. „Semmit.” „Mi a programja?” „Maga.”
Rám néz. „Bejön?” Nevettem. „Jó.” „Nagyon fél tőle?” „Hát nem mondhatnám,
hogy nagyon hívom, mert még nagyon sehogy se vagyunk.” „Én csak segíthetek.”
„Jó, csak jöjjön.”
Idegesen mentünk be, persze, hogy ő is attól félt, amitől én. Nem a próbától,
hanem a találkozástól.
Beültem a sötét nézőtérre. Természetesen mindenki rémülettel vette tudomásul,
hogy ott vagyok. Csak ketten játszanak egy felvonást, ő és Táray. De jött
a rendező, egy Kürti nevű félszeg, elegáns zsidó fiú, abból a fajból, amely
művészetelméletre adta magát… Még egy segédrendező, egy egészen undorító
korcs alak, ez is egy olyan nyálas, ártalmatlan zsidó úrfi, aki mindenre ki
van nevelve, s olyan, mint egy üvegházi elfajzott hajtás.
A játék alatt valami rendkívüli dolog történt velem. Arra jöttem rá, hogy
Mária nem nagy színésznő. Tárayt nem is néztem, ez egy tudatlan s üres frázisszínész,
aki nem képes egy hangot őszintén mondani. Ez egy kissé túlzás, mert van benne
természetesség is, de a hangja oly zengő s kongó, hogy rögtön félrevezeti.
Ez a szerep, a névtelen katona, egy nagyon modernül elgondolt görög tragikum:
a végzet szerepe az ember életében. Olvasva nagyon hatott rám, s mélyen megrázott…
S most, ahogy a feleségem hangján hallom, rémülten hallom pontosan ugyanazokat
a hangokat, amit a szerelem és halál játékában hallottam.
El voltam ámulva, mert Mária rendkívül intelligens a maga mesterségében. A
szöveget oly pontos érzékkel tudja meghúzni, hogy minden fölösleges szót kivessen
belőle, hogy csak a finom lényeg maradjon, hogy engem is lefőzött számtalan
ízben. Mert el kellett ismernem, hogy finomabb az ő gondolata, mint az enyém…
De azt kérdeztem tőle egy este az utcán, kísérve őt. – Látja-e már az alakot?
– Hogy érti?
– Nézze, ha én egy regénnyel foglalkozom, kezdetben minden alak összefolyik,
még azt sem tudom, hogy mit melyik csinál, vagy ki milyen nyelven beszél.
Egyszer csak kitisztul, s az összes figura él, mintha testi életet élne. Így
van talán magánál is. Oly sok szerepet játszott már, szeretném megérezni,
hogy miben válik el egyik figura a másiktól, hogy él magában teljesen külön
életet a Mária és a Sophie és a szeretni, s a ha akarnám és most ez s a Vera
Mirceva… Érti, mit akarok mondani?… Ez egy fiatal lány, szerep szerint…
Hogy érzi, hogy él…
Mintha a lelke mélyén meg lett volna zavarva, szinte megsértődve, de az érzés
nem jött a felszínre:
– Egyszerűen. Én csak egyszerűen tudom adni. Vagy be tudom hozni a figurát,
vagy nem.
Megértettem: ő nem csinál skizzet a figurinról magában. Ő átadja a lényét
a szerepnek, s őszintén és szívből hozza a hangokat. Ez is jó. Szinte örültem
neki. Lehetne magasabb elképzelés, de most már értem a húzásait. Neki olyan
szöveg kell, ami az ő lényével kvadrál. Mindent, ami zavar s sok, vagy tömött,
kihagy. Egyszerűsít. Én az ő beszédtechnikája után azt hittem, hogy ő egy
beszédes lény, s már az életben kiderült, hogy egyáltalán nem beszélő ember.
Nem egy szavakban kiömlő. Nem mondhatnám, hogy hallgatag, de inkább azt, hogy
nincs mondanivalója, mihelyt a pillanatnyi objectív dolgokon túlmegy a téma.
Csak tényeket tud megfigyelni, s nincs benne hajlam s képesség az abstractióra.
Ez a fő különbség Jankával szemben, aki egy magasabb lelki élet volt: ha egy
emberrel találkozott, azt oly remekül tudta részekre szedni és szétboncolni,
hogy nem győztem figyelemmel kísérni. Az ő kiáradó technikájának még törmelékei
is bőven elégségesek voltak nekem arra, hogy kész alakot teremtsek belőle.
Mária még nem hozott nekem anyagot. Soha senki fölött kritikát nem gyakorol,
legfeljebb érdeke szerint valami megjegyzést. Janka valósággal lélekanalízist
végzett. Ha elment egy társaságba s hazajött, az összes jelenlevőket elhozta,
a lakással, az élet színével s karakterével együtt. Ő egy nagy elme volt.
S azon kívül mindenkihez valamilyen érzelmi viszony fűzte. Magához illőnek
tekintette az embereket, s megmérte, hogy ő mennyiben van felette vagy alatta.
Csak a lelki értékeknek hódolt be. Sem vagyon, sem társadalmi előny, sem helyzeti
előny a szemét meg nem vesztegette, csak azt nézte, hogy az illető, mint ember,
milyen valaki. Mihelyt a tudásnak, a képességeknek valami szikráját felfedezte,
azonnal elismerte, sőt a többiek rovására azonnal kiboncolt. Ellenben a legnagyobb
fényűzésben megérezte a hitványságot, az erkölcsi, sőt a tudásbeli másodrendűséget.
Mária soha senkiről nem beszél. Őt annyira lefoglalja a saját karrierje, hogy
az emberek neki segítő vagy nem segítő tényezők. De így nem is jelentenek
neki az élő emberek sem modellt, sem mintaképet művészetében. Ő nem látja
meg a figurát, s ha lát valakit, nem emlékezteti az őt a mesterségére. Nem
tanul az életből, sőt, azt hiszem, saját lelki életéből sem.
Nagyszerű értékei vannak: valami különös lelkiismeretesség. A szerepét azonnal
lelkesen, lázasan megtanulta. Először is kipreparálta úgy, hogy abban nem
maradt egy mondat, egy szó megértetlenül. Soha nem megy, nem képes tovább
menni valami fölött, amit nem ért tökéletesen a szerepében. […] S ugyanez
a háztartásban is. Legelső dolga, hogy villámgyorsan tökéletes rendet teremtsen.
Amit ezzel a lakással csinált, az herkulesi munka volt. Az ő öt szobája éppen
úgy zsúfolva volt, mint az én négy szobám. Részint udvariasságból, részint
elbírálás alapján megállapította, hogy az én három szobámat, az írószobát,
az ebédlőt s a hálót idehozzuk. Saját ebédlőjét, mely igen szép és finom,
de bizony csak kétszemélyes, minden habozás nélkül helyezte el Margit nővérénél,
s azért ennél, mert ez a legpedánsabb s legmegbízhatóbb, hogy itt semmi baja
nem esik. Részletezni sok. Az élet gazdagabb, minthogy egyébbel lehessen megközelíteni,
mint egyes tények jelzésével. Mikor a hurcolkodás napja beállt, s a lakásban
felhalmozódott a rengeteg bútor s számtalan láda, mindenki, még ő is kétségbeesve
nézte. Nem lehetett látni, hogy lesz ez elrendezve. Be sem fér.
De mi mindketten ebben egymásra találtunk. Én is tüneményes rendezkedő vagyok.
Egy nap behordtak mindent, másnap délre az én szobám teljesen készen állott,
az összes könyv a helyén, az összes láda a padláson. Szédülve nézték, mert
Kálmán, a Mária bátyja még ma sem rendezte el a szekrény könyvét, amelyet
ezelőtt hét évvel hozott fel Nagyszebenből. Irma, a sógornő, aki itt lakik
a szomszéd lakásban, ezt képzelte itt is.
Csütörtökön volt a hurcolkodás, vasárnap már Miklósék, az öcsém itt voltak
ebéden, s csak épp a szőnyegek nem voltak felrakva.
Az egész idő alatt egyetlen hangos szó, egyetlen idegesség nem volt, állandó
vidámság s öröm. Itt minden halkan megy s megelégedetten. „Mehet, mondaná
Janka, mikor úgy szórták a pénzt. Az én lakásomban soha nem volt kárpitos,
mindig magam raktam fel a függönyöket, hogy a karom majd leszakadt, míg ott
nyújtózkodtam a létrákon. S mikor beledöglöttem a munkába, a férjem elfintorította
az orrát, nem volt neki elég szép, pedig a húsz év alatt semmiből tartottam
olyan lakást, hogy most egy fényes kurva dicsekedhetik az én bútoraimmal s
holmimmal…” Jaj, szegény, ha ezt látná…
Mindenesetre el kell ismerni, hogy Mária egy remek és megbízható főnök. Igaz,
valamivel lehetett volna takarékosabb, de viszont nem mutathatnék rá egyetlen
felesleges pénzkidobásra sem. Legfeljebb a spárgák, amiket a pakolásban hallatlan
bőségben használtunk el, nem lettek összegyűjtve a spárgás papírdobozba, tehát
a jövő pakoláshoz mindig új spárgát kell hozni. De ez nem pénzkidobás, hanem
erőmegtakarítás.
Ez az érem egyik fele, s most jön a másik: a művésznő.
Belép Bárdos a színpadra, kisvártatva felemelt kézzel intek föl neki: „Szervusz,
Zsiga” – mondja ő, s leül. Mária mindjárt idegesebb lett, s bár odáig egyetlen
szót sem szólt le a színpadról, hisz én láthatatlan néző voltam, most rögtön
bevont a dologba, s valami olyan szót mondott, ami mintha azt jelezte volna,
hogy én is teljes részt veszek a próbában. Valami ilyen egyszerű, hogy: „jól
hall, Zsiga, ezt is?”
Kínos volt a helyzet, de különösen azért, mert egyetlen hangot nem hallottam
Máriától, ami felvillanyozott volna.
Szerettem volna neki tanácsot adni. Van egy hely, ahol megáll Táray: Mért
mondom én itt azt, hogy jöjjön közelebb, hisz már nem is jöhet közelebb…
Ez egy heves szerelmi ömlengés, a lány azt mondja: szörnyű ez a csönd… s
utána jön egy mondat, hogy jöjjön közelebb… Fájt látnom, hogy Mária nem
érzi azt a villanós vibrálást, ami itt van.
Nem, egyelőre az egészben nem érzi azt a lelki életet, ami a szavak mögött
van. Van egy mondata: „A háború, a szerencsétlenség… neki köszönhetjük azt
a szerelmet, ami bennünk van…” Ezt úgy mondja, mint egy tanítónő, aki erre
megtanítja a gyerekeket. Ahelyett, hogy ebben a szörnyű lelki viharban, mint
a fájdalom sikoltása, törne ki belőle ez az istentelen felkiáltás.
Van egy finom pillanat: „még nem is láttalak aludni, hunyd be a szemed…
nyisd ki a szemed!…” „Halottnak láttál?” – mondja a fiú. Nem. De igen, minek
tagadod.
Borzasztó. Az egészből semmi se jött ki. Ezek a dolgok csak a legnagyobb színészeknek
sikerülnek, akik költők is. A Táray feje tényleg halott volt, egész koporsói
halott, pláne így kifestetlenül. De az ő hangjában nem volt semmi.
Jó, nem szabad igazságtalannak lennem. Ő még csak próbál, csak bejelez. S
nincs hozzászokva az én jelenlétemhez. Tehát zavart, s éppen az őszinte hangokat
nem meri kiadni, női szeméremből. De hogy az egész délutánon egyszer csap
ki belőle valami nyersebb, erősebb, életesebb hang, ennek mégis az az oka
lesz, hogy már roppant ki van alakulva a színpadi hangsúlya. Van ő most is
olyan színészi, mint a szerelem és halál játékában volt, még az arca is néha
kísértetiesen pontosan ugyanaz, mint ott a fényképfelvételek.
Sem a páthosz felé, sem a szív izgalma felé nem hoz újat.
Van egy mondat, ahol azt mondja: az én boldogságom az első, s erre a fiú azt
mondja: ne mondj ilyet, ez vakmerőség az ég ellen… Hol voltak mind a ketten
attól, hogy az valóban valami vakmerőség legyen…
Arra gondoltam, hogy ha előadják a darabomat, nem megyek el a próbákra. Nem
is nézem meg, csinálják, amit tudnak. Mert a szerző kínjait éreztem, ezzel
a tehetetlenséggel szemben.
Aztán voltak pillanatok, amikor nem szól, hanem összeomolva ül, ilyenkor meglepetve
láttam, hogy milyen szép, sőt milyen tökéletes. A bánat, a melankólia, a fáradtság:
az álló pillanatok remekek. De itt is hiányzik a megmozduló tragikum lendülete.
A hangulat magából az isten által megteremtett figurájából jön ki, ő maga
nem képes egyelőre beleadni a lélek s a test izgalmának borzalmas szépségét.
Szobor. Folyton áll. Nem kísér. És mégis, ő az egyetlen, akire figyelni lehet.
Táray szörnyű, olyan, mint egy kálvinista deák, aki a szószéken beszél. Nem
is érti az ember azt, amit mond. Ide egy emberi szív kellene, amelyik közvetlen
egyszerű módon mondja el a háború borzalmas híreit, s nem azzal, hogy rögtön
deklamál, teljesen megöli… Ha Mária nagy színésznő volna, átvehetné az egész
szerepet, a férfi szerepet úgy, hogy reá vetítve folyjon le az egész színpadi
este… De ő sohasem fog hozni olyan újságokat, amik belülről szakadnak ki
véresen spriccelve… Még ez a büdös Orska is új s új szenzációkat hoz, vadul
s magát odavetve, mintha leleplezné önmagát: ezt Mária nem teszi. Ő csak akkor
elevenedett meg, ha Bárdos egy-egy szót szól: fontosabban… Újra mondta a
mondatot, s most jó volt… Vagy színesebben: rögtön újra mondta, s gazdagabb
lett.
Én nem tudnám őt rendezni, tanítani, mert ő az én szempontomat nem értené
meg. Én azt mondanám neki, mi a lelki pillanat lényege. Bárdos azt mondja,
a technikai szót s akkor megy… Most egyszerre egész újonnan értettem meg
viszonyát Bárdossal. Ő mint színésznő nem szakadhat el tőle. Ha én valóban
kikötöttem volna, hogy színésznő maradhat, de Bárdossal soha többet nem léphet
fel, nem találkozhat: ez az ő karrierjének a halála lett volna, s ő ebbe nem
is mehetett volna bele, legalábbis addig, amíg Bárdos él és rendez, addig
ő nem tanulhat mással, mert nem tud mástól tanulni…
Ez a gondolat valami furcsa hatással volt rám. Bárdos elvesztette tragikus
hatását. S ez az egész viszony.

1926. október 30.
Hónapok óta ma éjjel álmodtam először Jankával. Lányfaluban, a kert körül
mentünk Máriával, s a kerítésen belülről nézett ki ránk s meglátott. Ennyi
az egész, egy pillanat. Nagyon jó színben volt, nagyon kedves az arca, telt
s jó színű, s ijedt meglepetéssel nézett rám. Fehér blúz volt rajta, piros
babos fehér blúza. Mária nem vette tragikusan, arról szólt, hogy Janka nem
idősebb nála, s ez úgy jött ki, mintha őneki ez előnyt adna, s én kiszámítottam,
hogy Mária 1888-ban született, a Janka születése nem jutott eszembe, csak
számítások után, hogy 1883. Közben valahogy arról volt szó köztünk, hogy Janka
le fog-e lőni bennünket. Mária nem félt, azt mondta a szerelem bátorságában
s lendületében, hogy „Nem félek!”… ahogy egyszer mondta arra, hogy nem fél
attól, hogy én impotens leszek mellette, ragyogott az arca az önbizalomtól.
Most is azt mondta, ez ugyanannak az emléknek a visszacsillanása volt. S én
sem féltem, mert a Janka arcában valami nagy meglepetés és ártatlan csodálkozás
volt, mintha azt mondta volna, hogy: még most is?…
Aztán felébredtem rögtön, s eltűnődtem azóta a fontos napok fontos mozzanatain.
Hm. A nagy premier. Gellért ledöfte a szerepet s leszúrta a darabot. Most
másodszor látom, hogy a színész valóban tönkretehet egy darabot. Először Hegedüs
Gyula a Vadkannál. Nem tetszett neki a szerep, nem értette, sok volt neki,
s emiatt ellenszenvesen kezelte, s az előadáson a hallgató jeleneteket oly
határtalan unalommal aludta végig, s mikor beszélt is, úgy az orra közül duruzsolt,
hogy megölte az egészet. Most Gellért kezdettől nem akarta a szerepet, mert
kicsi s ellenszenves, s mivel a főpróba után húztak neki, amiatt kellett húzni,
mert unalmas volt egy hosszú jelenetben, az első felvonásban, erre ő az egész
harmadikbeli jelenetét kihúzta. „Bárdos igazgató úr – mondta a húzópróbán,
amelyen véletlenül bent voltam velük – belement. Belement, azonnal belátta
a dolog jelentőségét s belement.” Én ijedten láttam, mit akar, s tiltakoztam
szerényen ellene, mert éreztem, hogy baj van. De ő kijelentette, hogy ha visszahozzák
neki, akkor sem mondja el.

1929. június 8.
[…] De Salunak7 nem elég ez a falusi ünnep.8 Neki nagy reklám kell, úgyhogy
már ki is lármázta, s programot dolgoztat ki, hogy Pesten is legyen egy nagy
ünnep. Először is olyan bankett, ahova Klebinek is el kell jönni. Az összes
írótestületek közösen rendezik.
Mit csináljak, ez elől nem térhetek ki.
Hozzák a reggelit: ez elől se.
*
Most jött a posta, s legnagyobb örömömre két édes levele is érkezett.
Istenem. De érdekes.
Éppen azt írtam az utóbb, hogy író mellett csak olyan asszony élhet meg, akinek
saját dolga is van, ugye?
S ugyanakkor ugyanazt írja Maga.
S az az érdekes, hogy Maga kezd olyan szerelmes lenni, mint a „privátok” szoktak.
Persze, ott, egyedül, nincs más, ugye? Édes kis bogaram. Csak az édes kis
fantázia, ami összefon.
S milyen furcsa: azt írja, hogy nem szeretne téma lenni, hogy pénzért árulják.
És én valóban abból élek, hogy minden mondatban meglopom magamat. Hát ez az:
„kiveti a legnemesebb érzéseit, hogy a sarki kutyák bámulják. Jaj de utálom…”9
Hogy is van…
Mintha már hallottam volna ezeket az érzéseket és szavakat. Minden tisztességes
és nemes lelkű nő így gondolja.
De hogy is van ez? Hiszen Maga is kiáll! Kitálalja a testét, a hangját, a
lelkét a tömegnek. Hálóingben játszik, ágyban, és esténként 500 ember előtt
koitust játszott a Katonában.
És az írói feldolgozástól, amely mégis nem annyira szemtől-szembe való kitalálás,
ettől fél?… Nincs hozzászokva… Ez a része a lelkének szűzi.

*
Valóban, Maga mindjárt az elején azt mondta, hogy: – Maga folyton magát írja,
az életét!
Írjon már egyszer valami témát!
Ez nem volt csak ötlet, ez úgy látszik, a maga lényének tiszta megnyilatkozása
volt, s ha most végiggondolok azon, hogy miket írtam e három év alatt, – valóban
igen kevés sorom van, ami kettőnk egymáshoz való testi-lelki viszonyára vonatkozik,
vagy abból származik. Kivilágos kivirradtig, Úri muri, Nagy fejedelem, Muzsikaszó,
Légy jó, Electra – hol van valami Magából?

Leányfalu, 1934. október 17. szerda, de. 11
Befejeztem a Nap árnyéka második könyvét. Négy nap alatt.
Makkai Sándor, erdélyi püspök, a nyáron két hónapi szabadsága alatt gyorsírásba
diktált egy 300 oldalas történelmi regényt. Mikor ezt hallottam, nagyon megütődtem,
hogy lehet az? Lefőztek?… Ki dolgozik nálam is gyorsabban?… De hisz a
Tündérkert 450 oldal, s azt két hónap alatt írtam. Igaz, hogy azután még hónapokig
dolgozgattam rajta, míg kiadásra került. De azon még nem sokat. A Nap árnyéka
is két hónap alatt íródott, mert annyi idő alatt közölte a lap s közlés alatt
írtam.
Ma jött az Erdélyi Helikon s benne részlet a Makkai regényéből. A tatárjárás
korában játszik… Így lehet írni, ha valaki ily kevés gondot fordít a forráskutatásra.
A nádor és a tatár úgy vitatkoznak, mintha Makkai és Ravasz vitatkoznának
ugyanarról a kérdésről.
Ha valaki stilizált szemű ember, annak szabad, de ez egy fals realista beállításba
helyezi, amint látom, a meséjét, ha van. Ez a Makkai az utóbbi éveken íróvá
játssza ki magát. […] Most, hogy végén vagyok a históriámnak, bennem is
felvetődik a történelmi regény problematikája.
Nem hiába voltam a Monográfia Társaság szerkesztője fiatal koromban, huszonhét
évvel ezelőtt, de van bennem valami a monográfusból. Azért is szerettem akkor
azt a munkát. Volt, hogy vállalkoztam rá, hogy egy hét alatt megírom Nagybánya
történetét, amit Schönher Gyula nem írt meg – azt hiszem, közben meghalt.
Leutaztam Nagybányára, beültem a városi levéltárba, s készen hoztam haza az
ott talált kész történelmi művek és levéltári anyag alapján megírva az egész,
meglehetős hosszú cikket.
Most, a regény írása közben, különösen ezen a nyáron egyre több anyag gyűlt
a kezembe. Tizenhét éve foglalkozom a dologgal, de csak most legújabban lett
az történelmi munkává. Ha valaki összehasonlítja a Nagy fejedelem első kéziratát,
ahogy a Nyugatban megjelent, a kötettel, láthatja, hogy maga a történelem
új benne. A Bethlen nagy fejedelem alakja csak most lett, ezen a nyáron, helyesebben
szept. 2. óta valóban históriai méretűvé. Nem kívánom ezt szélesíteni, s most
már szinte menekülök a mesébe. A Nap árnyéka is túlságosan történelmi korképpé
vált a kezemben újabban. […]
Ha én Ady vagyok, akkor valóban farba rúgom a történelmet minden csábító mellékútjaival,
s belerohanok a mai magyarság sodrába, hogy azt irányítsam. Itt egy felemás
munka született meg: inkább történelem, mint hogy a mai olvasó a saját élete
tragédiájának érezze.
Az asszony-kérdés pedig Janka-probléma.
Íme, kilenc éve meghalt, és nincs több asszonyesetem. Soha más nő nem érdekelte
„elszánt poéta ceruzámat”, csak a vele való élethalálharc. Ő levonta a konzekvenciákat:
én tovább vívódom vele.
Milyen gazdag lélek volt, s milyen szerencse, hogy Vele találkoztam. Ő tett
íróvá, s ő tart ma is.

1935. október 7. du. fél 6
A hajón ültünk.
Vadnaitól 2.50-kor jöttem ki. (A regényt februárban hozzák ki, intézkedett,
hogy a karácsonyi piacra a Komor lót kötve is kihozzák. Az Erdélyt és A boldog
embert forszírozzák. A Rab oroszlánnak nagy sikere lehet, ha előttem azt mondta
a kiadónak telefonba: „nagy sikere van, sok ezer példányban kellett utána
nyomnunk a lapot.” S erről engem hivatalosan senki sem értesít, ha baj van,
akkor azt mindenkinek az orráról olvashatom. „A boldog embert újra elolvastam,
ennél remekebb könyvet életemben nem olvastam – mondja –, evvel meg kellene
szerezni neked a Nobel-díjat.” Stb.) Már lemondtam róla, hogy a hajót elérjem,
s leültem beszélgetni Bozzay Margittal, aki azt mondja: „sokat eszembe jut”,
s mondom: „mit szól hozzá, kocsival még talán kiérek.” Ő persze nem tudta,
miről beszélek, de én, mintha bizalmasunk lenne, s mindent tudna, felugrok,
otthagyom s lesietek. A lépcsőn egy újságíró megy le nagy elegánsan: „No,
melyikünk a fiatalabb?” Azt mondja: „Hova siet, Zsiga bácsi?” Csakugyan taxiba
ugrottam. „No, mennyi idő alatt ér ki a Pálffy térre?” „Hét perc.” S csakugyan
hét perc alatt ott volt. „Álljon meg, álljon meg…”, csak rohan. „Álljon
meg, olyan jól jött, hogy még van tíz percem ebédelni.” Nevet, mintha házi
sofőröm lenne. Mondom a pincérnek: „Jöjjön csak, kiteszem az órám, még van
tíz percem ebédre, ki tud szolgálni?” Vállalkozott, tetszett neki. A levesevés
közben már ki is fizettem. Hozza a húst s hozzá ugorkát. „Hopp, ezért külön
kell fizetnem.” A szemembe hunyorít: „Nem kell.” „Jár hozzá?” Nem, szól nevetve,
elsiet, dolga volt. Jó borravaló reményében csalni kész a magyar. Nem ettem
meg az ugorkát.
A hajón már M. bent ült a szokott helyen egyedül. Vidáman fogadott, ő látott
a parton s integetett. Ő a pesti oldalon ült be, én nem láttam őt, mert ablak
mögött volt bent.
De hát az ilyen dolgokat csak Jankával lehetett jól csinálni. Percek alatt
fád lett a hangulat, s elmentem lefeküdni. Két könyvet tettem párnának a fejem
alá, két rossz könyvet. Vadnai küldte a feleségemnek kedveskedésül, mint első
kiadványokat. Hamar felfáztam a hajó fenekén s felmentem. Ültünk hangulattalanul,
csak néha nevettünk össze. Csináltan erotikus nevetés. Tegnap éjjel „nagy
játék” volt. Végre. Utoljára szept. 4-én voltunk együtt. Én azóta nyolcszor
könnyebbítettem sorsomon.
– Ki az a nő, akinek köszönt?
– A papné nővére. A papnét úgy hívták, „szépike”, ezt úgy, „csúfika”.
Megnézi.
– Júj, de csúnya, engem a heringre emlékeztet.
– A hering is élőlény, annak is van szépségideálja.
– De ez szörnyű.
– Vénkisasszony.
– Meg is látszik rajta.
– Hát sose kapott férfit, aki megb[…]a.
M. ráüt a kezemre s nagyon nevet, mint egy kislány, ha csintalant mondanak
neki. Ez minden felelete.
– A Pesti Naplóban volt egy keresztrejtvény, meséli Karinthy női társaságban:
„A szerelem kis nyílása, négy betű… Behelyettesítem, nem stimmel… Kisült,
hogy sajtóhiba: a szerelem kis nyilasa, Ámor.”
Újra a kezemre üt a kesztyűjével. Soká s nagyon nevet, tüntetően, hogy aki
odanéz, hadd találja ki, hogy valami jót mondtam.
Ez minden szellemesség, amit tőle kaphatok. Kénytelen vagyok állandóan disznólkodni,
mert egyébbel lehetetlen felizgatni, s erre sincs semmi válasza.
Ha pedig beszél, még félelmesebb: Jolkával bőven tárgyalja a Halászék dolgait,
az leírhatatlan, az az unalom a kifejezésében, holott a legkorrektebb az életfelfogása.
Ki tudja, meddig bírom. Most is azért ugrottam a géphez, mert kell beszélni:
megfúlok.
Pedig ezek a gépelések egyoldalúak. Ugyanezt, ha csak egy szónyi ellenvetést
kap az ember diskurálás közben, rögtön új s új színt kap a dialóg. Így monológ,
s az unalmas: egy síkban nincs léghuzam.

1935. október 9. du. 6 Bp.
Délután kendőlebegtetéssel búcsúztam az egyik asszonytól, s most telefonálok
a másiknak.10
Ugyanabba a csodálatos, kétségbeesett és nyomorult helyzetbe sodrom magam,
amiben 12 évvel ezelőtt.
Azzal a különbséggel, hogy nekem akkor J. ellen rettentő sok kifogásom volt.
A strúmája miatt egyre jobban elviselhetetlen lett idegessége, agresszivitása,
néha hetekig tartó őrjöngése, amit mindig erkölcsi szempontokkal motivált,
de csak nehéz idegállapotának lecsapolása volt. Már nem törődött a családdal,
a gyerekekkel, saját magával, velem, semmi más nem érdekelte, csak hogy engem
megtörjön s megalázzon. Élethalálharc volt ez nála: ezzel pótolt, hogy életét
elveszettnek érezte, hogy „semmi sem lett belőle”.
Most egy fordított helyzet van: M. szintén levonta azt a konzekvenciát, hogy
mellettem semmi sem lett belőle, de egyúttal leszámolt azzal is, hogy megöregedett,
s már nem kíván az élettől mást, csak békességet, csöndet és azt, hogy az
urával meleg, szelíd, jó viszonyban töltse el a hátralevő időt. Ennek érdekében
mindent lenyel, s a mérget mézzé alakítja át. A legnagyobb felháborodás benne
egy pillanat alatt átalakul valami belátó s okos nyugalommá.
És ez kezd nekem éppen olyan elviselhetetlen lenni, mint az előbbi nővel való
állapot, mikor a méz is méreggé változott.
Ma, indulás előtt azt mondom: „Megvallom, az volt bennem már tegnap, hogy
ha ma reggel lejövök és jókedvvel dolgozni tudok, akkor…”
Ennél a szónál M. feláll, s elmegy a lakásba. Valószínűleg eszébe jutott valami,
amit számomra kell kikészíteni az úthoz. Így nem is fejeztem be, hogy ezt
akartam mondani: „…nem utazom ma, hanem táviratozok Szentesre, és csak hétfőn
utazom.”
Ezt én kedveskedésnek szántam: azt akartam evvel jelezni, hogy valóban nekem
nagy áldozat és nehéz munka elszakadni, elmenni hazulról, itthon érzem legjobban
magamat… legalábbis itthon szeretném magamat nagyon jól érezni…
Mit csináljak, ha nem lehet. Ha szinte képtelen vagyok arra, hogy őt bekapcsoljam
a gondolataimba. Őneki egyszerűen parancs, döntés, ha azt mondom, hogy: ekkor
meg akkor utazom. Ő ehhez tartja magát, és mint egy inas, egy öltöztetőnő,
ideálisan előkészít mindent ehhez az úthoz, mely a kijelentés pillanatától
számára éppen olyan törvény, mint a színházban volt a direktor utasítása.
Én azonban nem vagyok direktor, én egy laza írói halmazállapot vagyok, amelyet
percenként fel tud kavarni, meg tud zavarni bármi újabb idea. De őmiatta engemet
is kell, hogy ugyanúgy kössön a program, mint őt, különben nem tud tájékozódni
körülöttem, nem tud komolyan venni.
Ha kijelentem, hogy: „szívem, január elsején elválok magától!”, ezt is ugyanilyen
határozott ténynek fogná fel, s nem is tenne semmi ellenvetést. Hozzákészülne,
hogy ebben az esetben, a megváltozott viszonyok közt, hogy kell neki berendezkednie.
A lakás neki magának nagy, tehát magához venné Pötyit s esetleg Józsát. Ezt
azonban nem szívesen, mert Józsa az utóbbi években elvesztette éppen azt a
megbízható nyugalmat. Olyan ember lett, akire nem lehet számítani, akivel
nem lehet számolni: kokainista.
Többször mondta már, hogy sohasem hitte, hogy ennyi ideig fog tartani ez az
együttélés.
A Hóman-estén egy sarokban végre magunkban maradtunk, és a legkedvesebb nyugalommal
mondta ezt:
– A régi levelei kerültek a kezembe, s olvastam azt, amit Prágából írt, amiben
azt írta, hogy elválik, s én kapok 800 p havi tartásdíjat és egy öröklakást.
Nagyon megzavarodtam. Igen váratlan volt, s sajnos nem kaptam észhez, s ahelyett,
hogy komolyan vettem volna ezt a közlést, el akartam simítani cinikus megjegyzésekkel:
azt mondtam:
– 800 p?… az sok… olyan sokat ajánlottam?… Jól néztem volna ki azóta,
ha ezt fizetnem kellett volna.
S úgy nevettem hozzá, mintha csak játék és tréfa volna és egy soha elő nem
fordulható helyzet…
Akkor én valóban azzal mentem el tőle, hogy ki vagyok ábrándulva, és nem bírom
tovább a nagyon is vörös szőkére festett haját. Nagyon is eladó nőnek tekintettem
akkor a magaviseletét, s mivel ő dacosan azt vágta a szemembe, hogy ha nem
tetszik, tessék… Én kaptam az alkalmon, és el akartam fogadni a kihívást.
Igen, de Prágában még külön ajándékul vettem neki egy ruhára való anyagot,
a legdrágábbat, amit csak kapni lehetett, egy valódi arannyal átszőtt brokát
szövetet (most is abban volt a Hóman-estélyen) és egy rendkívül szép, nagy
hímzett kendőt. Mikor megjöttem, ő azzal várt, hogy válunk, s ahelyett ezeket
kapta, s örömujjongásba tört ki, s ezen elsimult minden, s visszaállott a
régi rend.
Abban az időben bennem még nem volt érett ez az ellenkezés érzése. Akkor még
csak ötéves házas voltam. Igaz, Olga már akkor is belejátszott az életembe,
éppen abban az idő tájban lehetett, hogy isten tudja, hanyadszor, kosarat
kaptam tőle.
Szeretném tudni, mi ez a külön viszony Oval?
O. valóban elsősorban nem testi szépségével hat rám, hanem a lelkiekkel. Úgy
tűnik fel előttem, hogy nőben senkivel sem találkoztam, aki annyi bájjal,
szellemességgel, nem kicsattanó sziporkákkal, hanem a tökéletes Juluka nyugodt
lelkiségével áll szemben velem. Azonfelül egy olyan társadalmi osztályt képvisel,
amelyet nagyon szeretnék megismerni, de nincs rá módom. A dzsentri nyílna
meg a segítségével előttem. Ezzel a kormányzó rétegbe nézhetnék bele. Mivel
pedig én csak élmények alapján tudok írni, tehát nagyon szükségesnek érzem,
hogy ezt a korhadt és elrontott standardot valósággal megismerjem.
M. mellett semmi többet már nem kaphatok, mint anyagot, csak éppen azt, ami
már itt van, s kiírva áll bennem. Ő ti. nem hozott semmit: sajátságos, hogy
az a vágyam, hogy vele megismerem legalább a bohémvilágot, abszolúte nem sikerült.
Ő tökéletesen szakított a régi életével, és soha senkivel nem találkozik azóta
régi barátai közül. Mivel nem beszél, vagyis, ha beszél, az jelentéktelen,
múltjáról semmit sem tudtam meg, s minél jobban öregszik, annál kevésbé fogok
tőle bármi adatot is kapni. Az a típus, aki öregkorára vallásos és erkölcsös
lesz, és fátyolt borít mindenre, ami ifjúkorában örömmel töltötte el. Ha én
nem kezdeném újra csaknem naponta, sőt óránként az erotikus szójátékokat,
tőle soha a legtávolabbi célzást sem lehetne kapni erre sem. Ő egy tökéletesen
erkölcsi lény, aki végképp kinőtt és átvádolt egy más világba: pl., ha Virág
csak egy frivolitást is megenged magának – istenem, 26 éves, és most ő van
benne ennek a vonalnak a hatásában –, meg van botránkozva.
Ha most elképzelem, hogy én be leszek zárva az ő ebédlő-hálószoba világán
túl egy magános zárkába, ahonnan csak rajta keresztül lehet kimenni a klozettra
is, akkor tulajdonképp én egy kolostorba vonulok be. Hozzám soha nem jöhet
senki a magam emberei közül, mert az csak mesebeszéd, hogy ő szereti a vendéget.
Igen, de csak a legnagyobb fényűzéssel. Ő nem megy vendéglőbe, mert csak úgy
hajlandó menni, ha úgy költhet, mint egy gróf vagy egy bankár kokottja. Neki
ahhoz új ruhában kell megjelennie, ahogy az összes versenytársnőjét lepipálja,
s a vacsorának a borravalóig úgy kell lefolynia, hogy a Baruch-korban volt.
Baruch volt a „barátja”, földbirtokos, az aranyifjúság bőkezű tagja… Ezt
egy író egyszer sem engedheti meg magának, hogy egy vacsora kedvéért új ruhát
s új belépőt csináltasson. Van egy belépője, mely még ma is több ezer pengőt
ér, pedig már rövidre vágatta, s csak részleteiben van meg. Efféle életet
csak akkor engedhetnék meg, ha nem két-háromezer, hanem húsz- és harmincezer
pengős havi bevételem lenne. Egy olyan életet nem lehet mellette bevezetni,
hogy a szegény írótársak szerényen és hideg étellel s egy csésze teával és
sok-sok beszéddel traktáltassanak, mert ő nem tud beszélni, egyáltalán semmi
mondanivalója nincs, viszont a háztartását csak főúri módon hajlandó megmutatni.
Mellette az öregkor a teljes és aszkétikus lemondást jelenti. Én azonban nem
vagyok erre való. Szeretem, ha nyüzsögnek körülöttem az emberek, de úgy, hogy
engem ne zavarjanak. Visszavonulhassak, s ők érezzék jól magukat, ha az öreg
se nem költ rájuk, se nem strapálja magát érettük. Ehhez a nőnek nagyon szellemesnek,
irodalmi jellemnek és mindenekfelett műveltnek és önálló gondolkodásúnak kell
lennie. Olyannak, aki „nem akkor született, mikor Mzsné lett”. Olyannak, aki
magában is valaki.
O. ilyen. Tudna ilyen lenni, ahogy ma is ilyen. Csak válogatott szellemű és
egyéniségű emberekkel van ma is körülvéve. Aki az ő környezetébe bejut, annak
nagyon meg kell tudni állani a helyét.
O. alkalmas lenne arra, hogy vele külföldi utakat tegyek. Jval csak egyszer
utaztam, de megfogadtam magamban, s meg is tartottam, hogy soha többet vele
nem utazom. Neki egész úton egyetlen célja volt, hogy minél olcsóbban utazzon.
Lemondott mindenről, ahol belépődíjat kell fizetni. Luzernben majd megöltük
egymást, csaknem beleugrottam a bodeni tóba, odáig hajszolt, mert nem engedte,
hogy a pakkot hordárral vitessem. Velencében irtóztató viharunk volt, mert
a gondolieri egy lírával becsapott. Párizsban nem jött el velem színházba,
mert jegyet kellett volna váltani, s én egyedül és belső izgalomban miatta,
néztem meg a L’ Aiglont, ami feledhetetlen emlékké vált számomra. (Ott láttam
a francia enthusiasmust.)
Mval is csak egyszer utaztam, mert akkor meg az történt, hogy ő csak első
osztályon akart utazni, súlyos sértés volt számára, hogy egy darabon másodosztályon
mentünk. A képtárakban azonban halálosan unatkozott, sem irodalomról, sem
művészetről nem lehetett vele egyetlen szót sem beszélni. Mit lehet egy olyan
nővel, akinek leghalványabb sejtelme sincs a térképről és a történelmi korokról.
Neki teljesen mindegy, ha egy műtárgy háromszáz éves, vagy kétezer éves, vagy
Mussolini állította fel. Legfeljebb az a különös vonása van, hogy igen óvatos,
és semmiről véleményt nem mond, míg az én véleményemet nem hallja. (Ma reggel
kinézek az ablakon, s el voltam ragadtatva, nagy őszi köd volt, és a fák gyönyörűen
állottak ki benne az emelet magasságában. Ujjongtam és beszéltem róla. „Jöjjön
csak, nézze… nézze a körtefának azt a balra kinyúló ágát, milyen csodálatos
vörös.” Később ő kezdett nekem megmutatni minden megvörösödött falombot, mint
egy gyermek, aki mutatni akarja, hogy ő is lát.)
M. testileg fejedelmi jelenség. Sőt, az a különös nála, hogy a legkulturáltabb
külsőséggel bír. Francia szalonok gyöngye lehetne. A színpadon az is volt.
Nagy megrettenés volt, mikor kisült, hogy bár sok időt töltött Bécsben, úgy
szólal meg németül, mint egy néger. Semmi nyelven nem tud semmit, s én német
könyveket küldtem neki lánykorában, s miket. Katalin cárnő emlékiratait, amiből
darabot akartam neki írni. Úgy kaptam vissza, ahogy adtam. Szegényke nem nézhetett
bele.
Az írónak balfogás volt ez a házasság. Még egy cseléd is tudja inspirálni
az embert, ha van benne szellem. Ő tíz év alatt egyetlen sort sem adott. Most
a Rab oroszlánban próbáltam egy kicsit keverni a színeket az ő manírjának,
megjelenésének, testiségének színeivel. De ez erőszakos elszántság volt, az
egész alak vonalát J. adta meg.
O. egész biztos, hogy nagyon befolyásolna, de félelmes tulajdonságai vannak
mint feleségnek: Párizsban, írja, nem engedte el az urát, hogy megnézzen egy
gyárat: féltékeny a gyárra, hogy azt szereti őmellette. Ez egészen J. vonás.
Itt vannak a gyerekek: M. kiharcol a számukra mindent, amit csak lehet, hogy
ne tűnjön fel rossz mostoha színben, s hogy nekem ezzel örömet okozzon, de
sem mint színésznő, sem mint ember nem tud nekik segítségükre állani. Mindent
megpróbál egyszer, de ha nincs hatása, elcsügged, és egész rossz úton kísérti
meg a protekciót és segítséget. Szegényke, nem tud mit mondani: csak tárgyi
kigondolásai és kifejezései vannak. Annyira röghöz kötött, oly alacsonyan
repül, hogy azonnal lemarad. Szerencse, hogy nem érzi. Meg van magával elégedve,
és megnyugtatja, hogy csak jót akar.
O. ebben szintén nem segíthet rajtuk. Nem is vágyik rá. Fél a felelősségtől,
és az egész viszonylat, azt hiszem, azon borult fel, hogy lehetetlennek tartotta,
hogy az ő passív lényével belemenjen gyereknevelésbe… Nem tud bevásárolni,
nem tud akarni és cselekedni, és az aktivitás teljesen hiányzik belőle. Most
beszéltem a telefonjával. Eszti volt a telefonnál, a kisegítő lány a trafikban,
aki közölte, hogy a nagys. asszony vendégségben van valakinél, nem értettem
s nem is kérdeztem. Mondta kérdésre, hogy a Marokkóból eddig vagy hét példány
fogyott el. (Ezt a most divatos pálcikajátékot én adtam neki, húsz példányt,
s ő azt mondta vasárnap délután, mikor itt volt, hogy még harmincat átvesz.
Erre jó, hogy nem küldtem neki másnap még harmincat, mert most képzelem, mennyire
meg lenne rémülve, hogy mit fog csinálni evvel a tömeggel. Adósnak érezné
magát, mert nem fogadtam el az árát – nem is volt nála annyi pénz. Azt mondta,
hogy majd elküldi. Hogy tudna ő propagandát csinálni? Az ő társadalmi állásával,
ha energia, ötletesség, üzleti érzék lenne benne, meg kellene gazdagodnia
a trafikjából, de neki öt-hat pengős bevételei vannak, s mikor én két doboz
britannikát vettem nála, azt mondta lelkendezve, hogy nem tudja kiszámítani,
az olyan nagy tétel.)
O. a házasságot csak úgy tudja elképzelni, hogy ő mint szegény kis eltartott
lény legyen jelen, akinek semmi más dolga nincs, mint követelni a párjától
a gyöngédség maximumát.
O. nem feleségnek való, hanem jó barátnőnek, aki úri távolságban s előkelőségben
él és virul a maga szerény lényével. Okosan, gondolatok bőségével, de semmi
legcsekélyebb aktivitással sem. A jó barátság is csak annyi, hogy szakadatlanul
ott üljek nála, és ki ne lépjek mellőle, hogy rajta kívül semmi más ismerős,
vagy probléma, vagy kutatás ne izgasson és ne érdekeljen.
Sajnos, ezen túl vagyok. Az ember ezt csak addig bírja, míg nemi ingerben
él. Most van a kutyák szezonja. A Pengő, a mi kis nőstény ebünk egész csorda
udvarlóval van körülvéve. Tegnap reggel alkalmam volt gondosan végignézni,
ahogy egy ismeretlen barna hím megkapta. A barna oly izgalomban volt, minden
pillanatban ráugrott,
a nőstény el-elzavarta, végre beengedte és pontosan tíz percig voltak összeragadva.

A barna azóta valósággal otthon van. Házi lett. A tornácra is feljön, és enni
kér, s kap. Nincs más dolga, csak az, hogy a Pengő mellett ácsorogjon. S ha
idegen kutya megjelenik, azzal éktelen acsarkodással harcol meg. Furcsa volt,
hogy mikor éppen egymásnak hátat fordítva állottak, megjelent egy nagy farkaskutya,
odaállott felébük, kicsit megszagolta őket, akkor elfordult és elment. A barna
azonban egy vak és elfogult házasságban tölti ezeket a napokat, s ha a Pengő
kész, akkor el fogja kergetni.
Az ember is csak addig bírja ezt a szüntelen összedörzsölő bizalmasságot,
mint legfőbb célt, míg benne ilyen erős nemi láz van.
Én viszont egy igen nagy dologra jöttem rá a napokban: le kell számolni a
nemiség problémájával, s a nőt igény nélkül kell szeretni. Az öreg nő is élettárs.
Mikor az ember eljut ide, akkor már megszűnnek a forradalmak… Ehhez azonban
az kell, hogy a nőnek lelke legyen.
M. azt mondta nekem, mikor az összecsapásunk megvolt, hogy „nekem nincs lelkem”.
Ez akkor nagy kijelentés volt számomra, az Odísseus legfontosabb problémája:
sajnos, úgy látszik, Mnak igaza volt.
De hogy ezt megtudjam, ahhoz nekem tíz évre volt szükségem.
Isten tudja, hogy lesz, s mint. A természet valahogy elintézi a dolgokat.
M. ma reggel már ébren volt, mikor felébredtem. Soká néztem, a köd miatti
félhomályban nagyon szép volt, de nem okozott erotikus ingert.
Ez a bökkenő.

1935. október 10. reggel 6.17 Bp.
Gyönyörű reggel. A nap éppen az ágyamra süt, a szemembe. A nap vörös fényekkel
van körülszegve, az ég bárányfelhős, mint tavasszal. Ennél szebb őszt talán
sohasem láttam, mint az idén van. Nem köd ez, hanem dús pára, ami telíti a
levegőt, és a színek megtörnek és valószínűtlenek benne. A műegyetem opálba
van festve. S milyen szép a Duna, evvel sohasem lehet betelni, nem tudom megállapítani,
micsoda vörös fény hajózik rajta, valahogy az egyetem ablakai vetíthetik vissza
a napot, s az úgy terül el, a pirosas nagy fénycsóva, mint egy tutaj, és rezeg.
Szemben az Ybl pompás reneszánsz Várháza, most oly komor, mint egy firenzei
ódon épület. Háttérben fölötte az ég annyira napos, világos, halványkék, feljebb
a habfehér felhőzet s még magasabban a tavaszkék ég lágysága.
Nem is tudom, hány évet éltem itt, ez volt életem legszebb szakasza.
Különösen szeretem ezt a lakást. A béke és a boldogság helye volt. Vad viharok
után jutottam ide, s itt mindig béke és nyugalom vett körül. Szakadatlan munka:
itt írtam a Nagy fejedelmet, a nagy darabokat, rengeteget, rengeteget, és
soha semmi nem zavart, csak koronként nagy kimerültségek. De ez is lelki béke
volt. Az Üllői úti lakásra csak borzongva emlékszem vissza; ezt sohasem fogom
elfeledni, mint a drága édes megnyugvás talaját. Liget volt ez nekem, ahol
vidám és nagyon-nagyon szép nők vettek körül, akikért érdemes volt adósságot
csinálni.
Hetvenötezer pengő előleg. Az én lehetőségeim mellett éppen elég lesz a hátralevő
életben letörleszteni. No, nem baj: ledolgozza magát. Ha a műveim összeszedik
magukat, nem lesz semmi baj.
1926. okt. 1. Kilenc éve, hogy itt lakom. A múzsák is kilencen vannak, itt
mind a kilenc múzsa velem lakott.
Milyen szép élet volt. Mária milyen szép és milyen csudálatos megnyugtató
egyéniség. Van benne valami szilárdság és odaadás. Hajlékonyság és a szerepbe
való beleélés. Emlékszem, mikor legelőször azt mondta, mikor az esküvő után
ide hazakísértem: „Ágyban akar, Zsigám, vagy díványon?” Persze, az én polgári
mentalitásom válasza az volt: „Csak ágyban, csak ágyban.” Érdekes, hogy ő
nem szereti az ágyat, de az életet ágy alapon állította be. Ő egész idő alatt
roppant két és fél méter széles és 180 cm mélységű sezlonján élte át. Én is
díványon, a magam szobájában… Be furcsa, egy szalont kaptam írószobának,
sárga, nehéz selyemfüggönyökkel, ahol az én régi bútoraim mindig idegenül
terpeszkedtek a fehér jegesmedvebőr és a perzsaszőnyegek közt, a Teleki téren
vett disznóbőr fotelek, másodrendű minőség: az élet elsőrangú volt.
Testi élet volt. Jó ételek, jó külsőség. Nagy magánosság. A szép és megelégedett
pillanatok végtelen sora. Nem éreztem az élet nagy feszültségeit. Nem hajszoltak
a nagy problémák. A mesterség nyugalma és biztossága dolgozott bennem. Nem
gazdagodott sem témában, sem műértékben a műhely: itt egy műhely élet volt
ez számomra, ahol megrendelésre biztos munkát végeztem. A Janka hatását éltem
itt ki íráson át, azt, amit szegény Janka oltott belém problémának, megoldandó
motívumoknak: a Légy jóból, a regényből darabot csinálni… Valahogy minden
csak megcsinálás volt, amit itt írtam. Új területek nem nyíltak, a régit dolgoztam
fel…
Most, hogy néhány nap múlva innen el kell költözni, úgy tűnik fel, mintha
kilenc nyugodt év után most szakadna rám a bizonytalanság és a sötétség. Nem
tudom, mi lesz az új lakásban, az új életben.
Be is van fejezve a kör. Tökéletes. Tovább fenn nem tartható és nem fejleszthető.
Az utolsó csöppig kifacsartam a citromot, a héja van már csak.
Kell is, hogy változás legyen, különben elszürkülök és megsavanyodok.
Most olyan a lakás, mint egy láger. Hadiállapot. Virág itt alszik a szobámban,
és rám néz. A másik szobában, a nagy csúnya üvegekkel üvegezett, fal nagyságú
tolóajtó mögött Mária alszik a reggelben, s talán zavarja a kopogás. A Nammika
szobájában Gyöngyi alszik Bandijával. Alvó életek, akik új reggelre akarnak
ébredni.
Én is. Én is szeretnék új reggelt. Vajon lesz-e még új reggelem, vagy bele
kell nyugodni, hogy már nincs többet új a nap alatt: megöregedtem.

1935. október 10. reggel 8.14 Bp.
Mondom Mnak:
– Az este cikket kértek a Hármaskönyv számára. Mondom: most megyek Szentesre,
onnan hozok egy jó cikket.
– Mikor kapjuk.
– Csütörtökön.
– Hű, meg vagyunk ölve. Holnapra kell.
– Micsoda disznóság ez, most szólani? A Hármaskönyvet januárban kell kezdeni.
– Ezt tudom, és ezért nagyon bocsánatot is kérek.
– Ez a munka rovására megy.
– Dehogy, Mzsnek nem kell ahhoz Szentesre menni, hogy a mai faluról írjon.
Üljön le, Zsiga bácsi, s megírja.
Ezzel lefegyverzett, s ma reggel csakugyan meg is írtam.
Ezt elmondom Mnak s odaadom. Kimegy, kis idő múlva jön vissza nevetve:
– Mi a fenének ahhoz januárban szólni, kilencedikén szólnak és tizedikén reggel
kész a cikk… Phö… Minden van benne, történelem és minden. Harminc év múlva
is éppen olyan érdekes lesz olvasni, mint ma. Nincs ott semmi baj, ahol tehetség
van. Fülében maradt, hogy „Most kér a nép, most adjatok neki” és kész a cikk…
Phö, mi ez annak, aki tehetség, egy cikk.
(Évek előtt egy szavalókórust hallottunk együtt, melynek a legegyszerűbb darabja
ez a Petőfi-vers volt, s nemrégen is említettem, erre célzott.)
Ez nagyon érdekes és jellemző az ő stílusára. A nagyrabecsülés, az írás tisztelete
roppant erős benne. „Semmi sem imponál annyira, mint ha valaki írni tud”,
szokta mondani. De ezzel ki is merül minden mondanivalója. A cikkhez nem tud
hozzászólani. Néhány ilyen igen kedves bökés s kész.

1935. október 10. de. 10 Bp.
Sajnálom ezt a lakást. Fényűző hajlamaim sajognak, hogy lefelé száll életem
napja azzal, hogy innen kimegyünk egy rossz beosztású lakásba, sokkal rosszabb
helyen. Virággal egy óráig beszéltünk, hogy lehetne az új lakást jobban betelepíteni.
Nem lehet. Én csak azt érzem, hogy az ajtóm előtt fog aludni a testőr. A legéberebb
testőr, a feleség.
Legjobb lenne rögtön szétköltözni. Én már az összes írásaimat összepakoltam,
azok mennek Lba. Legszívesebben kivinném az iratszekrényemet is, de az „feltűnő”
lenne.
Elszakadt valami.

1936. szeptember 15. 15.35
Tehát vége. Újra lezáródik egy korszak. Olga döntött, nem akar.
Tulajdonképp én vagyok az ostoba: folyton megijesztettem. Ahelyett, hogy egy
békés nyugdíjas állapotról hitegettem volna álmokat a szívébe, mindennel elárasztottam,
amivel egy nőt csak meg lehet rémíteni. Anyagi nehézségek, életbeli harcok
és még börtönfélelmek is. Hogy bírja ezt el egy megöregedett, idegbajos, ezernyi
betegséggel fertőzött szerencsétlen özvegyasszony.
Most, hogy ott voltam, négy óra hosszáig tartó előadásban ismertette életét
attól kezdve, hogy miattam túl nagy veronáladagot vett be, s gyomormérgezést
kapott, és Svájcban hat hónapot töltött, míg kikúrálták testileg, lelkileg,
s akkor egy ottani ismerős férfival jutalmul szenvedéseiért s dacból miattam,
megb[…]atta magát.
Ez volt életének csúcspontja, hogy ezt nekem elmondhatta. Már ezután nem is
kívánt tőlem semmit. Fáradt lett, s csak engedelmeskedett, hogy jött s várt
s remélte, hogy még lesz valami… De már nem érdekelte semmi, én sem. Kiadta
az utolsó ütőkártyáját.
– Még azt is megtelefonáltam, hogy mi legyen vacsorára, sonkát kértem s nem
tudom még mit… Nem mondom, nem voltam megsértve. Minden nagyon helyesen
történt. Másnap reggel tőle utaztam el haza.
S fantasztikus, hogy én ugyanazzal a vonattal utaztam Kisújszállásra, s nem
mentem végig a vonaton, tehát nem láttam meg őt, ő ellenben látott engem,
akkor is, mikor felszállottam, akkor is, mikor leszállottam.
Képzelem, hogy meg volt rémülve, s hogy elbújt, s később mégis azt mondta,
hogy meg volt sértve, hogy én szándékosan bújtam el előle.
Az ő regénye lezáródott, s azt hiszem, az enyém is. Nem valószínű, hogy még
egyszer beugorjak. Milyen naiv szamár szerelmes voltam három napig most Dben.
Már beleéltem magamat abba, hogy ő az enyém, s csak idő kérdése, hogy összekerüljünk.
Most nem tehetek mást, ki kell békíteni Mt és bele kell korhadni az életbe.
Szörnyű, hogy ilyen büntetést kap az ember: nem ver az isten bottal, hanem
halálig hallgathatom egy együgyű asszonynak a szavait.
Félelmes, ahogy tűr és tisztel és kedvembe jár, mint egy cseléd. S ha valamiről
véleményt mond, akkor a hideg lel. Hát leljen. Megérdemlek minden büntetést.
Azt különösen, hogy egy lényében kicsi és kicsinyes, de számomra egyelőre
nagyon izgalmas nő viszont kirúg.
Milyen buta ember vagyok én, egy nőt nem tudok elfogadni, mikor felkínálja
magát, már M. sem akart a feleségem lenni, csak a metreszem, s erőszakoltam
a házasságot, s itt is ugyanazt csináltam. Érdekes, hogy a nő úgy látszik,
nem házasságra született, hanem szerelmi életre. Most is azt írja: „Ha úgy
érzi, hogy ez a megértő szeretet és barátság, amit nálam talál, jelent magának
valamit, engem mindég megtalál, idővel talán derültebb és nem ilyen vigasztalan
kedélyállapotban, mint most.” Mi az a barátság, amit ő nekem adni tud: mindenben
más a véleménye, mint az enyém. Ahhoz, hogy az övé az enyémhez idomuljon,
együtt kellene élni, egymásra utalva lenni. Az ember magával cipeli az őseit,
tehát ez ma már lehetetlen. Az ő ősisége és az enyém, kizárják egymást. Talán
ez a távolság is hozzájárult, hogy vonzódjam felé… De nem, ahogy legelőször
megláttam, szépsége fogott meg, ahogy csak női szépség tud hatni egy férfire.
Biztos, hogy bennem van a hiba. Sohasem tudtam nőt igazán lekötni.
S mégis minden nő, akit szerettem, meghalt, vagy meg akart halni értem. Olga
mérget vett be, s M. is valami ilyenen gondolkodik. A napokban azt mondta:
Nem tud elég gyorsan megölni? Megdöbbentem, s két nap múlva minden eddiginél
kegyetlenebb voltam hozzá.
Most újra összeomlani?… Az embernek nincs kedve dolgozni csak a munka kedvéért.
A munka eszköz arra, hogy az ember ellássa javakkal azt, akit szeret. Nincs
senkim, akit szeressek. Az csak elmélet, hogy hát a gyermekeim?… Ők már
kiszállottak, s maguk férfija fogja őket megölni, ezt sem megakadályozni,
sem élvezni nem lehet.
Szerelem, vagyis a nemi energia kikapcsolásával élni majdnem lehetetlen. S
üres vagyok, mint a kiürített s megöregedett kosár.
Köszönöm levelét
megértettem
elfogadom
engedelmeskedem
viszontlátásra
odaát
zs
Biztos, hogy ez a legrosszabb levél, amit írhatok. Nem tudok mást írni: ez
jött a ceruzám alá.
Az „odaát” az ő szemében valóság, az enyémben azt jelenti, hogy: „soha”.
Lehet, hogy meg fogom bánni ezt a levelet. De az nem lehet, hogy én udvari
bohóca legyek egy még olyan remek nőnek is. Neki vannak ilyen emberei. Az
a Fuetter is az volt. Svájci kereskedő, aki az urának volt barátja, s annak
a halála után nagy levelezésbe bocsátkoztak, s ezt pecsételték meg egy együtthálással.
Ilyen Kondor Sándor is, aki Dben olyan úri cigány. Egy özvegyasszonynak a
szeretője, abból él. Ott szokott hozzá, hogy ilyen viszonyok is vannak a világon.
Odajár hozzájuk, s évtizedek óta ugyanazokat a méla népdalokat muzsikálja,
ingyen eszik, iszik náluk és vicceseket mond. Egész udvari bolond. Olyan ember,
akivel én két szót nem tudok beszélni, ha kettesben maradunk. Értéktelen úri
duhaj. Ilyenek el tudják szórakoztatni, mert ez hozzátartozik a nagyhercegi
udvarhoz, emellett elfelejti búját-baját.
Hú, de nehéz lesz. Éppen ma határoztam el, hogy olyan gyűjteményt adok ki,
amilyet még magyar író soha: csak a legremekebb munkáimat. Lemondok a gyengébbekről.
Huszonegy regény és hét novellás kötet.
Válogatott legények. Ezek az én testőrségem.
Menjetek előre, ha meghalok s őrködjetek síromon.
Na, most aztán itt állok: egészen egyedül.
Nincs többé egy lélek sem, akivel szót váltani kívánnék. A lányaim is távol
vannak: anyjuk vérei.
Még Olga megmenthetett volna.
De ő sem az, akinek kellene lennie, s akinek én néztem.
Az író sok alakot teremt, de olyat nem írhat magának, hogy meg is b[…]hassa.

1936. szeptember 30. 11.35 L
Szeretném megérteni pl. azt, mért van oly rendkívüli fontossága a koitusnak.
Utóvégre semmi egyéb, mint egy kézfogás. Igaz, már a kézfogás, ha az szerelmi
érintés, az egész testre felvillanyozó hatással van. Az ölelés, amennyivel
erősebb és tartósabb, annyival fokozza a hatást. A csók már a közösülésnek
egy neme, így majdnem teljes hatású. De a koitus azonnal valami különös lelki
eggyé forrást idéz elő. Ahogy a Csibe11 rám borult és a szívemen ujjongott
és csacsogott, s ahogy én hallgattam. Hiszen ő egyáltalán semmit sem tudott
rólam, csak a hangom színét érezte, s ebből valami megnyugtató melegség áradt
az éjfél utáni kis csavargóra, s ez elég volt, hogy átadja magát s nemcsak
éppen üzletből, hanem szívélyességgel s utána abszolút kiszolgáltatta magát:
a lelkét, a kis szívét, a gondolatait, ami benne volt mindent, nem félve,
hogy baja lehet belőle. […]
Ettől kezdve teljesen az enyémnek érezte magát.
Kérdeztem tőle:
– Mikor felébredt, mit gondolt rólam? Azt, hogy egy idegen visszaélt vele
s ott hagyta?
– Dehogy. Hogy gondoltam volna én olyat magáról?
Nem láttam benne semmi álnokságot. Bizonyosra veszem, hogy ő éppen úgy érzett,
mint én. A szívemen aludt: ezt nem feledhettem egy pillanatra sem. Gondolkodva
árasztotta magából a közlési dühben azt, ami benne volt. Oly meleg együttesben
érezte magát velem, hogy nem is gondolt arra, hogy veszély is fenyegetheti.
Tehát a hímben és a nőstényben a koitálás teremti meg a tökéletes egységet.
E nélkül idegenek. Minden vágy mellett is idegenek. A leghosszabb vőlegény
s menyasz-
szonykodás is meddő, míg ez meg nem történik.
Most jön az író kérdése önmagához: az író abban a pillanatban már nem modellnek
tekinti a nőt, hanem a saját megtalált vagyonának. Már közösen forr ki benne
a felismerés a nőcskéjével. Kérdez, s a felelet jobban felvilágosítja minden
magyarázatnál.
Gondoltam arra, hogy milyen ostobaság volt tulajdonképpen, hogy én annyi éven
át egy nőhöz kapcsoltam magam, s ezzel elzártam a lehetőségét annak, hogy
más nőt s más nőn keresztül más életet s más kozmikus hatásokat ismerjek meg.
Nem volt-e igazságtalanság, hogy Jankát húsz éven át életében, s még tíz évig
halála után, mint egy kéznél levő, olcsó és kihasználható forrást szipolyoztam.
Jól van: a nő minden nő. Vagy senki az író számára, mint M. A Jval való koitus
mindig felüdítő s megtermékenyítő volt. M. bár a dolog technikáját, nagy gyakorlata
révén tökéletesen ismeri, ezt a szellemi felfrissülést nem szokta adni, mert
nem kapcsolódik soha szellemi vágy a bele való bebújáshoz. Először is mindig
tudtam, hogy gyermek nem lesz. Tudtam, hogy utána kimossa magát, sőt másnap
elmegy orvoshoz. Mindig megvolt a gyanúm, hogy pessarium van betéve. Ez olyan
gátlás volt számomra, hogy lehetséges, hogy öntudatlanul ezért nem forrtam
a lelki életéhez. Ez a lelkiség ellensége volt a teljes összeolvadásnak. Tehát,
ha már a testiségből kizárt, akkor a lelkiektől én fordultam el.
– Ágyban akar, Zsigám, vagy jó a dívány? – ezt kérdezte a nászéjszakánkon,
s én megfagytam és mogorván mondtam:
– Ágyban.
De itt már megtörtént kettőnk közt az első elszakadás. Engem a legnagyobb
mértékben dezilluzionált ez a kérdés. Ez a nő nem adja a szívét, nem rohan
felém s belém, nem tárja ki magát, hanem üzleti szolgálatkészséggel ajánlja
fel még az ágyát is, pedig úgy éreztem, nem szeret férfiakat az ágyban, az
terhes neki, undorítja. Szereti elvégezni a kötelező aktust a díványon, s
akkor egyedül, mint aki dolgát végezte, egyedül elbúvik az ágyában pihenni.
Kipihenni a fáradalmakat. Sok fáradalmat. Mert rengeteg új meg új fordulaton
ment át. Míg eljutott oda, hogy mégiscsak a legbiztosabb, ha velem házasságra
lép. Kezdett öregedni mint színésznő, kezdett a pályája lefelé hajolni, s
tőlem várta, hogy bejut a Nemzetibe. De mindenesetre lesz kenyere, rangja,
biztosított élete. Hogy mennyi volt benne a szerelem, azt sohasem tudtam elbírálni.
Nem történt meg tíz év alatt, hogy úgy feledkezett volna rajtam, mint ez a
kis árva Csibe a közösség után. Soha el nem szólta magát. Ha szólt, az mindig
valami meggyőződés és céltudatosság szava volt. Mindig ott volt a hideg távolság
kettőnk között: már látom, ezért nem tudott rám varázslattal hatni – si vis
me flere, dolen dum est primum ipsi tibi –, ha a nő az írót megihleti, az
azért lehet, hogy ő maga önkéntelen ihlettségbe kerül… Ezt mind a mai napig
Mtól nem kaptam. Ő egy tökéletes feleség volt, mintha csak elvégezte volna
a feleségképző akadémiát. Ma reggel is azzal búcsúzott, hogy: „a ruháit elkészítettem,
a kofferbe tettem két inget, hálóinget, s felsorolta, mennyi gallért és mennyi
zsebkendőt, szappant stb.” „A borotvát el ne feledje, a felső ruhát Jolka
kiadja, azt nem akartam kilógatni.” A szoba rendje. De ebben is csak a szakember
nyilatkozata, hűsége és okossága volt. Arra ő nem képes, hogy rám boruljon
s azt mondja: „Szeretsz?” Ezt soha nem kérdezte. Mért kérdezze? Meg vagyunk
esküdve.
A szellemi kiáradás hiányzik belőle, a lélek illata. Ha én duruzsolni kezdtem,
szinte meghökkent s leintett, nem tudta ezt hova tenni. Mikor Jra panaszkodtam
neki,
még a házasság előtt egy-egy koitus után […], szakszerű megjegyzést tett.
Pl. elsírtam, hogy soha nem lehet beereszteni, mert fél a gyerektől, s ez
olyan fáradtságot és összetörtséget okoz, hogy az utolsó percben ki kell húznom,
hogy felőröl. Azt mondta rá, mint egy okleveles közösülő: „az pedig nagyon
veszélyes.” El is hallgattam és sajnáltam, hogy idáig ragadtattam magamat,
hogy még erről is beszéltem. Harcunk egyoldalú volt: én szakadatlanul túllőttem
a célon azzal, hogy lelepleztem s kitártam legártatlanabb érzéseimet, ő soha
meg nem adta magát. Szegény, ez egy elrontott élet volt. Annyi férfival volt
dolga, s közben mindig meg kellett védelmeznie magát.
Ebből a szerelmi összeborulásból fejlődött ki a férj és feleség között az
a legbelsőbb közösülés, hogy a lelkieket is átömlesztik egymásba. J. tudott
ilyen odaadó és kiáradó lenni. Ő tudott magáról beszélni céltalanul a felszított
hőség pillanataiban. Általában árvízlélek volt, akár boldog, akár boldogtalan
volt. M. viszont a szabályozott vizekhez hasonlít, amelyek soha át nem csapják
a gátakat.
Ez a kicsi a maga műveletlenségében és melegségében mindenkin túltesz, egyáltalán
nincs előtte semmi korlát. Nem érzi, hogy egy leb[…]ás megbecsteleníti:
azt ő természetes valaminek tekinti, amitől felfrissül. Csak ennek hitte el,
hogy komolyan veszem. Utána minden el volt intézve ezen a világon. Nem lehet
elmondani, milyen felemelő érzés, a tavaszi esőhöz hasonló valami volt, ahogy
a szívemen fektette kis piszkos, kócos fejét és járt a kis csőre, mint a galambé.
[…]

1936. október 22. 20.35 Bp.
A kiscsibe kifuthat – ezzel tette le M. a III. felvonást e percben.
A kiscsibe kifuthat. És a kis csibét, mint egy kifacsart citromot ki lehet
hajítani.
Soha nőtől, még Jankától sem kaptam ilyen segítséget. Megírtam azt, amit Janka
tett, gondolt s mondott. De átalakulva, szublimálva inkább, mint indító, erjesztő
anyagot véve fel. Itt azonban az a csodálatos és soha nem hallottam lehetőség
volt, hogy ez a kis Csibe szöveget diktált.
Mintha szerepet tanulna két színész. A férfi olvassa a férfi szövegét, a nő
a nőét. Így mondtam én a fiúszerepet, az öreg grófot, az inast, a Clarisset
– és ő spontán, azonnal, magát beleélve a helyzetbe, azonnal felelt, mintha
a súgópéldányból olvasná, s én csak leírtam a magam szavait, a kérdést s utána
a Csibe válaszait.
Állandóan el voltam ragadtatva a riposztjaitól, melyek olyanok voltak, hogy
bármennyire értek is a stilizáláshoz, ezt így megfogalmazni nem tudtam volna.
De nemcsak az: az ő felelete adta meg az én következő kérdésemet, ahogy a
labda, úgy jön vissza, ahogy dobták. Folyton éreztem, hogy belőlem valami
magasabb képességeket vált ki. Neki könnyű volt: ő egyszerűen hihetetlen beleérzéssel
odaélte magát és valósággal feleselt.
Nála ez nem volt egyáltalán művészi munka: nála ez az élet volt. Ő, a kelenföldi
kis lotyó, ott volt a várban és mindent végigélt: elhitte, magáévá tette a
helyzetet: őt valósággal felvitte a fiatal gróf s neki valósággal meg kellett
harcolni azokkal a sárkányokkal. S félelem nélkül és oly vakmerően harcolt
meg az igazságáért, mintha az élet állította volna oda.
De volt valami, ami színezte a képzeleti tüzet: közben megéreztem, hogy értem
harcol. Én képviseltem előtte a megtartandó és megharcolandó célt. Különös,
egészen szerelmes belém. Oly édes és titkos szavakat mond, hogy eláll a lélegzetem.
Hol tanulja ezt egy húszéves lány, aki szinte fejletlen és valószínűleg tele
van tuberkulózissal.
Zseni.
M. érthetetlen módon semmit nem gyanít, ha igen, akkor sem bírja fantáziával
követni. Mindent felfog, de nem realizálja vissza élő személyre s nem kutatja,
hol szedtem ezeket az élő hangokat és eseményeket, életanyagot, célzásokat.
Janka már az első pillanatban keresztüllátott volna rajta s szétmarcangolta
volna a kéziratot. M. oly kábítóan naiv hangon beszél a dologról és oly rosszul
olvassa, egy elmúlt szinismódszer deklamációjával, hogy nem érdemli, hogy
a száján kiejtse ezeket a szavakat.
Pedig tudja, hogy van, azt mondja: „Beszélt maga valakiről, hogy még nem volt
színházba s szeretne legalább a Nemzetibe elmenni. Ezt folyton várom, hol
fordul elő.”
Ez mutatja, hogy ő leszámolt magában azzal, hogy van valahol egy kis csibém.
De zsebre vágja. Feleség, az övé az egész haszon. Ma már itt volt, akitől
telket és házacskát vásárol s mondtam, hogy az első ezer pengő az övé a darabból.
Meghajlott.
S én félek, hogy holnap találkozni kell a Csibével. Se pénzem nincs, se f[…]m
hozzá. E pillanatban készen vagyok szegénykével. Nem írhatok belőle akármennyit,
s akkor minek? „Én egy jó írásért kész vagyok megb[…]ni az ördögök öreganyját
is, de anélkül?”

1936. december 5. 11.50
Azt hiszem, legnagyobb bajom, hogy nem önthetem ki magamból, ami szorít s
nyom. „Nincs a teremtésben egy lélek, akivel magamról beszélhessek.”
Számomra ez a házasság vége mindig. M. eleinte jó volt, míg Jra panaszkodtam
neki: ő ugyanis némán hallgatott órákig. Akkor még nem tudtam, hogy azért
nem szól bele, mert nincs mondanivalója. Most már évek óta nem beszélhetek
magamról, mert egyszerűen nem érti, mi az író, s most éppen érdekösszeütközést
sejt.
Alig tudom leszerelni, hogy szerelmi ballépésre ne játssza át az egész Csibe-dolgot.
Nem akarja elhinni, hogy nem kívánom feleségül venni ezt a kis csirkét. A
legegyszerűbb s legtermészetesebb egy nő számára, hogy egyik nőt a másikkal
akarja kicserélni a férfi. Pedig én egyáltalán semmi ilyenre nem érzek gusztust,
nem feleségnek, de még barátnőnek sem való ez a túl fiatal proli lány: ellenben
informátornak megbecsülhetetlen.
Csakhogy nemcsak M. nem érti, az egész világ nem érti. Megindultak a Csibe
környezetéből a telefonálások, gonosz rágalmak, támadások, irigységek. M.
pedig beszopja a telefont s újabban a leveleket. Mindössze annyit tett, hogy
a telefonáló kurvát leintette, hogy:
– Mindent tudok, semmi szükségem az értesítéseire.
Erre az ismeretlen azt mondta:
– Vigyázzon, mert ettől vitriolt is kaphat.
Mit csináljon egy asszony, mikor ilyen információkkal gyilkolják a lelkét?
Most meg valami hallatlan durva levelet kapott, s azt a tűzbe dobta.
Mondtam neki:
– Maga őrült. Adja ide a levelet, azonnal ötven pengőt adok érte.
Nem adhatta, már nem volt meg, kormos volt a keze, mikor bedobta a tűzbe.
– Maga őrült – mondtam tréfásan –, megsemmisíti az eredményeimet. Én nem vagyok
képes olyan levelet fogalmazni, amit maga kapott, s maga nem tudja azt elmondani.
Mért költök én annyi pénzt, ha maga tönkreteszi a gyümölcsöket?
Ezen mosolygott, azt hitte, őt vigasztalom. Pedig valóban úgy van: egész más
hatása van az emberre, ha az ő bőrére megy pl. egy ilyen rágalom, mint ha
újságban, riportban olvasom. S ő soha nem fogja megérteni, hogy ez olyan lelkes
munka, mintha valaki a Déli Sarkot akarja felfedezni s kész otthagyni.
Rengeteg beszélnivalóm volna, és bennem szorul mind, mintha nem tudja az ember
kiszarni magát, s megmérgezi a testét.
Ez az én fejemnek most a baja. Legjobban szeretnék beköltözni egy hotelbe
s független és szabad lenni. Ilyen lekötöttségekkel s családi ellentétekkel
nem lehet tudományos munkát végezni. Most már egy hete, vagy több, csak lopom
a napot s vesztegetem a drága időt. S roncs leszek. Viszont ilyen kimerültségben
nem lehet elhatározó lépést tenni. Pedig otthon még ki sem tudom magam aludni,
oly nyomasztóan hat rám a légkör. A Tolsztoj-probléma. Az író abszolút szabadságot
akar, s a családi élet elsorvasztja, még a legjobb nő mellett is, mert M.
valóban a legtürelmesebb, legalkalmazkodóbb és a legbutább nő. Hogy egy színésznő
ennyire nem képes megérteni a férjét, aki dolgozik érte s neki. Miből adjak
enni, ha nem engedi, hogy a fantáziám táplálkozzék.

1936. december 9. 14.30
Álmomból riadtam fel. Jankával álmodtam. Sajnos csak a legvégére emlékszem.
Lakásváltoztatás volt. Az új lakásban nehezen készült el az átrendezés. Nem
tudom, mért, nagyon türelmetlen voltam.
Benyitok a Janka szobájába, s egész elámultam, rendkívül díszesen, kék bársony
sárga díszítéssel, az ablakon drapéria, de nagy, körülburkolja a világosat.
Nem lehulló szárnyak, hanem öblösek. Az egész szoba rendkívül pazar, mintha
egy nagy festő rendezte volna be magának. Balra a fal közepén egy dagadó dívány,
s ott fekszik édesapám, úgy felöltözve, csak lefeküdt, az elébb még fent volt
köztünk, az arca nagyon sötét, bőre barna, fáradtan alszik, barna ruhában,
úgy elesve, mozdulatlanul, azért nézek rá vissza, hogy tudott ily hamar s
ennyire elaludni. Még a fülemben van az előbbi jelenet. Valamit hangosan kérdeztem,
nem kaptam rá feleletet, erre másodszor-harmadszor-tizedszer kérdem egyre
hangosabban, már egész benyitok a bal oldali szobába, s Janka ott ül s azt
mondja:
– Ezt tőlem kérdi? – s nem néz rám, mosolyog, – már én nem is hallom, ha tőlem
kérd…
Ez mélyen megdöbbent, hogy nem reagál, mikor nekem annyira fontos, és sietve
megyek el dolgomat intézni a lakásban, s akkor nézek be az ő szobájába, de
csak egy villanásra, s utána hangosan és igen türelmetlenül, csaknem kiabálva
panaszkodom: hogy velem senki sem törődik, én nem bánom, hogy fogok elkészülni
a vasárnapi írással… Nagyon fel vagyok indulva, s Virág vigasztal, hogy:
ne türelmetlenkedj, minden meglesz… Tudom, hogy meglesz, – mondom s ingerültségemben
felébredek. Még mindig a J. szép szobájával vagyok tele ébredéskor. Meglepve.

1936. december 9. 15.10 L
Nem tudom, miért – az ember a legfontosabb dolgait úgy csinálja, hogy nem
tudja, miért? –, elmentem a postára. Elintéztem, hogy a telefont azonnal kapcsolják
be. Hogy mire kell ez nekem, nem tudom. Már ott is magyaráztam, hogy nem magam
miatt, nem azért, mert én akarok hívni másokat, csak hogyha valaki hív…
De ez nem igaz. Bizonyára én akarok hívni… Vagy talán csak annyi, hogy érezni
akarom, hogy összeköttetésben vagyok a világgal. Ha akarom, bárkivel beszélhetek.
Az álom jelentését így próbálom megérteni:
Mint mindig, ha bajban vagyok, az alapfogalomhoz, az életérzés alapjához,
Jankához menekülök.
De Ő már közönyös velem szemben. Kedves és jó, de nem hallja, hogy hozzá beszélek.
Más dolgok vannak, amik őt lefoglalják, már nem él, úgy értem, mint eddig…
Mióta kikapcsolódott az írásaimból, azóta elveszett a közvetlen kontaktus.
A lakáskeresés összefüggésben van az én mostani zaklatott lakásérzésemmel.
Már emlékszem, a múlt éjjeleken is álmodtam lakáskeresési dolgokat. Van emlékemben,
hogy az Üllői úti lakáson jártam, a házmesterrel arról beszéltem, hogy ki
lakik most az én régi lakásomban, s megnyugtatott, hogy nem dicsérte a lakót.
(Engem minden házmester nagyon szeretett, a mostani is. Ez sose fogja megérteni,
hogy többet nem lát az életben.) Tisztán emlékszem, hogy felnéztem a csukott
balkonra, feketék voltak az ablakok, s néztem, hogy milyen jó volna ott bent
lakni. Visszakívánom a régi életemet.
A lakásberendezés azt jelenti, hogy érzésem szerint Janka még szebb lakást
rendezne be, ha rajta állana. A Mária lakása csupa barna szín. Nagy barna
indus terítője van, mely egészen letakarja a szomszéd szobába, Jolkához vezető
ajtót, mintha puszta fal lenne a szőnyeg alatt. A díványán, mely óriási, kétszer
két méteres, földig érő, nagy, modern perzsa terítő van, sajnos már erősen
meg van kopva, mert tíz év óta azon hál, ez is vörösbarna. Bútorai barna politúrozottak
s arany, óarany keretek, képek és tükrök. Janka ezzel szemben kék bársonyt
rakott fel az álomban, tündöklő kék, mint az ég, és kis sárga foltok ragyogtak
benne, mint a csillagok. Oda vágyom hozzá az égbe.
Virág a már szokásossá vált anyás fölénnyel szólt hozzám, s én azt elfogadtam.
Még volt valami motívum, amire nem emlékszem: egy férfi volt a dologban. Magas,
karcsú, fiatal férfi, olyan, mint Hatvany Lajos, nem tudom, mi dolga volt
itt, de nagyon otthonos volt abban a lakásban s életben. Hatvany egyszer egy
óriási csokrot küldött Jankának, azt hiszem, még akkor ismeretlenül, mikor
éjjel keresett fel, hogy legyek segédje Osvát ellen… Ezt sosem felejtettem
el… Ez volna az oka, hogy benne realizálódott az idegen férfi? Félek, hogy
Jankát elvesztettem s idegen kézre adtam?
Mária nem fordult meg álmaimban. Mária ellen haragot érzek. Haragszom rá,
hogy annyira idegen s értetlen velem szemben, s nem érzem érdemesnek, hogy
kapacitáljam. Mi hasznom volna belőle? Nem kapok tőle mást, csak ezt a szörnyű
munkatempót, a fáradtságot és ürességet. Azért a dolog nem oly egyszerű. Ma
már nyugtalanít. Kínoz, hogy nem írtam meg neki, amit első este meg akartam
mondani. De hiába írnám meg, nem értené. Annyit venne föl belőle, hogy a Csibe
miatt dobom ki. Nem érdemes neki írni, képtelen megérteni, akármit írok. Ő
csak kézzel fogható dolgokat ért meg: a f[…]omat, azt megértené. Azt nem,
hogy engem hamarabb felizgat még a Révész Béla kiscselédje is, akit megnyomorít
a lakó, mint ő. Onanizáltam. Ezt hogy értse meg, ha ő van?

1936. december 11. 10 L
Az éjjel váratlan, rendkívüli és gondolkodtató dolog történt velem: megindult
a lélekfurdalások álomsorozata.
Úgy hat óra tájban átizzadva, nyöszörögve és nyomorult kínban ébredtem. Azonnal
fel akartam ugrani, hogy leírjam az álmot, de oly kimerült s fáradt voltam,
hogy fekve maradtam, s csak beszélve gondoltam végig, hogy ne felejtsem el.
Most már nem is emlékszem magára az álomra, inkább csak ennek az újra végiggondolásnak
alapján:
Mária körül forgott az álom. Odáig tudtam visszamenni, hogy otthon, a pesti
lakásban, mely azonban egészen más és sokkal nagyobbszerű volt, mint amilyen
társaság jött-ment, s M. rendkívül vidám volt és feltűnően és kihívóan flörtölt
– horribile dictu –, ifj. Hegedüs Sándorral (aki soha nem volt nálunk, csak
kaszinói s neki főpróbai ismerős). Ez engem morális felsőbbségbe vitt Mval
szemben: ez ő. De mégis sértett.
Főpróbára, illetve egy főpróba előtti nagypróbára készültünk. Valami új darabom
volt a Nemzeti Kamaraszínházában – minden más, mint az életben, átépítve,
újra teremtve –, engem körülvettek hízelgéssel, de én éreztem, hogy nem lesz
siker. Az volt a véleményem, hogy nem tudják jól eljátszani, a közönség nem
méltó az én írásomhoz, és hogy a darab nem méltó hozzám. Valami olyan fajta
darab volt, mint a Nem élhetek muzsikaszó nélkül, de értékesebbnek, komolyabbnak
s mégse véglegesnek tekintettem. Mindenesetre többnek, mint amit ennek az
alsórendű főpróbaközönségnek érdemes megmutatni. Igen nagy költői gőg volt
bennem, s különösen Mt nem kívántam, hogy lássa: nem éri föl. És mégis ez
volt az egyetlen, ami izgatott…
Most éppen a kínos szempontok nem jönnek emlékembe. Én M. miatt örvénylő kínban
voltam. Tudtam, hogy minden kacérsága miattam van, előttem akarja kívánatossá
tenni magát: tudtam, hogy nagyon szenved, s ettől én még jobban szenvedtem.
Lelkiismereti furdalásaim voltak olyan magas lázban, hogy nem bírtam lélegezni.
(Este szokatlan sokat ettem, takartat és három darab hurkát. Nagyon ízlett
s már akkor tudtam, hogy megterheltem a gyomromat. Bizonyára rosszul is feküdtem,
mert mikor felébredtem, igazítani kellett a szívemet, azon feküdtem, a párna
nagyon nyomta.)
A nézőtér zsúfolt volt, nem volt páholyom. Egy olyan páholyszerű helyre kellett
bemennem, hogy a színpadot lássam, amely a személyzet tartózkodási helye volt
– ilyen hely egy színházban sincs, az első páholynak felelt meg –, ott az
ablak le volt zárva, s csak üvegen át lehetett kilesni a színpad felé. Mindenki
áhítattal nézett rám, s én röstelltem nézni a saját darabomat.
Mielőtt ide bementem, egy kedves kis segédszínésznő ment előttem fel egy vaslépcsőn,
rámosolyogtam, ez az egyetlen mosoly volt bennem ezen a kínos éjszakán, s
odaadtam neki egy papírcsomagocska cukrot, s az ijedt-félve vette el, s közben
leesett a vaslépcsőről, rettenve néztem utána, nem ütötte meg magát, csak
valami négy lépcsőfokot esett, s az ijedtségen kívül semmi baja sem lett,
rám nevetett s eltűnt: Csibe volt.
A darabnak nem volt sikere. Semmi taps, égett az arcom a szégyentől, de nem
magamért, a nézőket szégyelltem, hogy nem értik meg, hogy itt az a hatás,
hogy nincs hatásvadászat. Ilyen emberekért kell nekem kiállani a színpadon,
gondoltam, s fájt, hogy M. nem jött s nem mondott semmit, nem ragyogott felém,
talán nem is figyelt a darabra, magát árulta, mert már én nem vagyok neki.
Szenved valahol, tudtam biztosan, s felelősnek éreztem magam a szenvedéséért,
s ez kimondhatatlanul fájt.
El vagyunk szakítva egymástól, s ebben én vagyok a bűnös.
Oly szörnyű izgalom volt bennem, mintha gyilkosa lennék.
Felébredtem.
Mikor megébredtem, az volt bennem az első gondolat, hogy ez rémes, már úgy
álmodok Mról, mint annak idején Jankáról, mikor előle megszöktem. Emlékszem,
hogy mikor Kolozsvárra menekültem, ugyanígy kínozott az álom és az éberlét,
s mikor Debrecenben egy hónapot töltöttem, egy percre sem tudtam megnyugodni,
folyton ő kínozott, a saját gazságom gyilkolt, hogy ott hagytam őt a kétségbeesésbe.
S hiába volt a nappal józansága és elhatározás keménysége, ezek elől a kínzó
képzetek elől nem tudtam szabadulni. Jól néz ki, ha most ez kezdődik újra.
Ez volt az álom. Nem is tudtam, hogy M. miatt képes leszek ilyen morális szenvedésre.
De ez nálam természetes folyamat. Nem az események voltak jelentősek, hanem
a bennem zúgó és kínozó érzések. Lelkiismeret-furdalás. „Bende vitéz lakodalmát
lakja…” „kakasszóra: jössz te velem vívni Bende…” „szép menyasszony a
nászágyban…”
Vagyis kezd kettéhasadni az én, nappal a nyugodt meggyőződés hiában áll épen,
éjjel a kínzó gyötrelmek?
Két sor indította meg ezt, amit tegnap este olvastam, s nagy hatással volt
rám. Egyik a Csathó Kálmán nyilatkozata Az Estben. Új darabjának címe: „Szakítani
nehéz dolog.” S azt mondja, s ez megütötte a szívemet: „csak a komisz emberek
tudnak szakítani.” De akkor elhessentettem, bár éreztem, hogy talált.
A másik pedig Józsi bátyám vallomásának egy sora. Leírja, hogy házasodott
meg huszonkét éves korában, s két- vagy háromévi házasság után megjelent a
testvére, Laci és fel volt háborodva, hogy milyen alacsony sorsban találta,
s egyszerűen ráparancsolt és elvitte onnan, úgy hogy nem is látta többet a
feleségét. „Én egészen felelősség nélkül voltam” – írja. Valaki levette róla
a felelősséget. Rólam nem vette le senki. Sőt, ha elmondanám, nem is adna
igazat senki. Ez volt bennem, aztán tovább olvastam a rendkívül érdekes írást
egész éjfélig, akkor lefeküdtem, s reggelre megjött a kínzó álom.
A szerelem magánügy, de a házasság közügy.
Mikor eljöttem, M. azt kérdezte csöndesen: Mikor jön haza?
Nem néztem rá, úgy mondtam, elég könnyedén s könnyelmű modorban: Fogalmam
sincs róla.
Megcsókoltam az arcát, de nagyon ki volt festve, s soká kerestem a nyakán
egy helyet, ahol undor nélkül meg tudom csókolni. Még azt is gondoltam közben:
„azért kell nekem pénzt keresni, hogy ő festéket vásárolhasson rajta, amivel
elundokítja magát, hogy meg se csókolhassam”. S mégis úgy tűnt fel nekem,
mikor sietve eljöttem a lakásból, mintha szöknék.
Mikor a lépcsőn lementem, nevettem magamban: most megszöktem, soha többet
nem akarom, hogy találkozzunk.
S ez a távozás mégis becstelenségnek tűnt fel a mélyben előttem. S ez fokozódott
azzal, hogy nem írtam meg neki azonnal s őszintén. Ahogy elmaradt a levél,
napról napra kínzóbbá vált ez a magatartás – most az álomban visszafordult.
Eleinte megnyugtatott, hogy haragszom rá, sértve vagyok. De most nem szeretném,
hogy ő sírjon utánam: utóvégre bűntelen. Ő nem tehet semmiről. Soha tíz év
alatt ellenem semmit nem tett.
Arról nem tehet, hogy olyan, amilyen. Mikor beleszerettem, akkor sem tett
ebben az irányban semmit. Nem csábított, nem mutatta magát másnak, mint amilyen.
És mégis irtózat fog el, ha arra gondolok, hogy gyöngeségből még egyszer együtt
kell vele élnem.
A kettőnk viszonya teljesen elromlott. De csak az én számomra. Ő elfogad olyannak,
ami vagyok. Ő hajlandó velem együtt élni. Ő még a Csibe elleni féltékenységet
is képes volna lenyelni – talán…
Én viszont, aki azt állítom, hogy a Csibével szemben semmi szerelmi érzés
nincs bennem, nem vagyok képes a kettős játékra. Holnap be akarok menni Pestre,
és Csibét már értesítettem, hogy amint Pestre érek, felhívom telefonon, tehát
legyen készen már fél kilenctől kezdve. S nem kívánok vele találkozni. Mintha
nem volna jogom hozzá. Mintha nekem most az volna a kötelességem, hogy egyedül,
számkivetve itt aludjak és pihenjek és munkára készítsem elő magam. Hogy bírom
el, hogy M. felé a számkivetettet játsszam, Csibe felé a jó apát? M., ha megtudja,
hogy bent voltam, azonnal tudja, hogy Csibével találkoztam.
S a Csibét nem ejthetem el, mert kizárólag belőlem él. Egyetlen fillér lehetősége
sincs, semmi mást nem tehet, ha elhagyom, csak beleugrik a Dunába, vagy ha
nincs rá lelkiereje, elzüllik. Egyiket sem bírom ki, tehát kénytelen vagyok
őt pénzzel ellátni, hogy tovább éljen és tanuljon.
Én a kis Csibét végtelenül finom léleknek ismertem meg. Magamra vettem a gondját
mindaddig, amíg saját maga el nem tudja magát tartani. Ehhez azonban nem elég,
ha megtanulja a gépírást s gyenge helyesírásával kopog. Neki fogalma sincs
arról, mi a tanulás. Azt hiszi, hogy mivel hat elemije van, a harmadik és
negyedik polgáriról félév alatt játszva levizsgázik. S ez nem is lehetetlen
zseniális kis lelkével.
De ez félévi gondviselést kíván, s nem azon a helyen, ahol van, ádáz és gyilkos
vademberek között, hanem csöndben és megnyugvásban, valahol jó helyen elhelyezve,
ahol csak a tanulásnak élhet. Venni kell mellé valakit, aki tanítsa.
Ám akkor elvész számomra mint információs iroda a proletárság felé. Soha többet
nem lehet visszaereszteni a proletár világba: kiemeltem, s nekem kell gondoskodni
a magas életnívójáról. Ez egyenes út arra, hogy a végén sajnálni fogom kiengedni
a magam öleléséből. Nem valószínű, hogy igazán lányomnak tudjam tekinteni.
Elő fog állani egy fals helyzet: az öreg nevelőapa, aki féltékeny a lányára.
A legnagyobb baj az volna, ha Mt beültetem a Janka helyére az elszakadás gyötrelmes
kertében.
Azt hiszem, Miklósnak ma el fogok mondani valamit. Muszáj közölni, gyónni,
hogy könnyebbüljön a lelki teher.

1936. december 13. 8.53 L
Az éjszakák nagyon komiszak. Érdekes, hogy itt semmi meggondolás nem segít.
Az ember nem is hinné.
Mintha valóban volna egy belső én, amelyet nem lehet becsapni. Nem hagyja
magát. Neki megvan a maga véleménye a dologról, s attól nem tágít.
Az ő felfogása az, hogy én, a nappali én, igazságtalanul és inkorrektül járok
el. Felhasználok mindenféle ürügyet, hogy szakítsak a nővel, aki, nem lehet
tudni, miért, valószínűleg tisztességtelen céljaim zavarása miatt terhes nekem.
Most, úgy gondolom, itt van a kellő alkalom, hogy a régen tervezett bűntényt,
a szakítást, a világ előtt, testvérek, gyerekek előtt igazolhassam s könyörtelenül
végrehajtom. Holott jól tudom, hogy a nő nem bűnös. Nem lehet senki sem bűnös,
ha olyan, amilyennek az isten megteremtette s nincs más ellen semmiféle ártó
szándéka. Akarat nélkül senki sem lehet bűnös. Beleeshetik egy általa nem
ismert törvény tiltásába, de ő akkor sem bűnös, csak baleset áldozata. A kommunizmusban
az egész burzsuj bűnös lett, holott ők egyáltalán nem tettek egyénileg semmit
a felhozott bűnkörökben. Ők csak éltek, ahogy addig a világtörvény engedte,
sőt parancsolta nekik. S mégis el kellett hullaniuk a bárd alatt. Ha egy politikai
fordulat állott volna be, s újra ők lettek volna az urak: akkor az ő törvényük
szerint mindenki bűnössé vált volna, aki a proletár diktatúrának ellent nem
szegült. Így áll elő a gyilkolás jobbról-balról.
Nos, ez a belső én nem érti a háta mögött a tömeg igazolását. Egyéni akciónak
tekinti ezt a manővert, s fél a következményektől. A lelkiismeret, amint már
25-ben megállapítottam, a halálfélelem: a büntetéstől való félelem, mely oly
erős lehet, hogy inkább vállalja a bűnös az önfeladást, a vezeklést és a büntetést,
mint a rettegést.
A nappal énje, mondjuk az ÉN és az éjjeli én, mondjuk a MélyÉn (a tudatalatti
én) nem vitatkoznak egymással. Mind a kettő végzi a maga munkáját. Az ÉN persze
magyaráz és igazol és dönt, a MÉLYÉNnek erre nincs módja: ez az őszintébb,
ez csak működik s retteg.
Érdekes volt a tegnap éjjel. Azzal feküdtem le, hogy most nyugodtan fogok
aludni. Ellenkezőleg. Abban a pillanatban, ahogy elaludtam, megindultak az
álomképek. Ma már nem tudom az eseményeket, de M. volt a középpontban, s rettenetes
rettegéseket éreztem, szenvedtem át. Kb. fél tízkor már nem bírtam, s az ébredésbe
menekültem. Mikor felébredtem, az ÉN körülnézett, konstatálta a MÉLYÉN aknamunkáját,
s valósággal dühösen és megvetően intette le a lappangó gyilkost, az álomorvot.
Ez egy igen különös dolog volt, már akkor megfigyeltem, hogy a MÉLYÉN valósággal
megszeppent s visszahúzódott. Hozzáfogtam olvasni egy érdekes könyvet: Hevesy
Ivánnak a primitív művészet keletkezéséről szóló könyvét, s nagyon érdekelt,
bár nem mondott nekem semmi újat. Egy szempont volt, ami meglepett: az istenfogalom
kialakulása az animizmus következménye. El is fogadom. De azt nem fejti ki,
hogy az animizmus mennyiben áll elő az álomképekből: ő inkább az emlékképekből
magyarázza. Tehát tisztán az ÉN munkájának tekinti. Én azt az elméletet fogadtam
el eddig, hogy a primitív ember nem tud különbséget tenni az álom és az éberlét
között, az álomképet kivetíti. Így jön létre a halott tisztelet, mert álmában
akkor is megjelenik az elhalt apa, ha az életben már nyoma sincs. (Innen a
kísértetektől való rettegés irtóztató félelme, ami ellen azután úgy védekezik
az ÉN, ahogy tud.)
Míg a könyvet olvastam, a MÉLYÉN egészen elhalványodott, háttérbe szorult,
s bizonyos idő múlva eltűnt. Akkor elálmosodtam s elaludtam. Erre a gaz újra
munkába lépett, de nem volt oly erős, mint az első szakaszban, csak éppen
annyit tudott elérni, hogy megizzasztott, az álmot nyugtalanná tette s egész
reggelig több ízben kedvetlenül ébredtem, a párnát gyűrtem, újra meg újra
elaludtam, de azért reggelig nem hagyott békén.
Reggel azonban némi győzelmet érzett az ÉN, hogy legalább az álomtermelést
megakadályozta, s mikor reggel nyolckor beültem az autóbuszba, oly vidám voltam,
mint a friss madár. Ott volt egy ismerős, a tótfalusi állatorvos, azzal beszélgettem
egész Pestig, s kénytelen voltam igazolni magamat, hogy milyen vidám vagyok:
ezt a négynapi alvásnak tulajdonítottam. Állandóan nevettem és szellemes voltam
és szórakoztató. Máskor evvel az orvossal sohasem beszéltem. Egy köszönés,
egy-két kedves szó, s nem törődtem volna vele. Most az ÉN kitombolta magát.
Örült és ujjongott, hogy ő ilyen bátor, zavartalan, ártatlan és erős.
Egész idő alatt ilyen vidám voltam. Csak akkor ütött meg valami, mikor az
állomáson megláttam Kisnét, aki nagy szemet vetett, ahogy megismert. Úgy váltunk
el, hogy én nem megyek Pestre s nem értette. Én viszont egyszerre belekerültem
a komplexumba, hogy Mária. Az úton úgy ültem, hogy Kisnével ne beszélgethessek.
Csak itt Lban kérdezhette meg:
– Nem is tetszett otthon lenni?
– Nem… Beszélt a ns asszonnyal?
– Igen, hogyne. Mikor eljöttem, akkor is bementem hozzá búcsúzni.
Nem beszéltettem, elég volt, hogy azt a benyomást keltette, hogy otthon nincs
semmi hangulati zavar.
– Azt mondta a ns asszony, hogy ebben a kufferben van a posta.
Minden izgalom nélkül vettem elő a levelét s olvastam.
Ez megnyugtatott. Nincs benne semmi egyéb, csak az, hogy levonta a konzekvenciákat.
Míg pénzt küldök, addig nem is lesz semmi baj.
Megjegyzem, hogy nekem állandó szokásom, hogy rémképeket gyártok s már igen
sokszor megtörtént, hogy egész kétségbeesve érek haza, én a MÉLYÉNben konstatálom,
hogy mit követek el ellene, s feltételezem, hogy ez őt letöri, halálba kergeti:
a Janka-képzetek újulnak fel, s mikor hazaérek, látom, hogy vidáman beszélget,
semmi zavar nincs benne, sejtelme sincs az én rémlátásaimról. Ilyenkor mindig
kiábrándulás jött, hogy hát lehet evvel a nővel együtt élni, akinek ennyire
nincs izgalma miattam.
Nem tudom, hogy jön létre ez a morális egzisztencia: valószínűleg a nevelés.
De a nevelés is csak azt fejlesztheti ki, amire van hajlam az emberben. Az
emberiség legfontosabb képessége az egyének közötti kohézió, ami a szolidaritást
s az erkölcsi egységet hozza létre. Az egyénnél ez legerősebben a családi
kötelékben van kinevelve. A házasfelek életre-halálra azért vannak összekötve,
hogy a gyermekeket egy élet idejéig együtt tartsák. A szüleim között, mint
már felnőtt koromban megtudtam, óriási ellentétek voltak, vérmérséklet, életszemlélet,
kultúrnívó, morális tartalom egészen más volt. Az én morális terheltségem
az anyám. Apámban ez nem volt oly erős, de azért ő is rendületlenül ki tudott
tartani egy egész életen át a felesége mellett, ha ezerszer megcsalta is más
nővel, az nem volt neki erkölcsi cselekedet. Erkölcsileg ezé az egy nőé volt,
akit valóban tisztelt és magasabb értékű lénynek fogadott el. Az apám is kész
volt minden pillanatban elvenni a feleségétől minden pénzt, akár a dunnáját
is, hogy vállalt munkáját befejezze. Az én munkakultuszom az apám. Ha az anyám
megtagadta volna, hogy odaadja, amit az apám munkára el akart vonni, apám
megőrült, megveszett volna s összetörte volna a feleségét. Ott is hagyta volna.
Az én esetem ugyanez: mikor az asszony akadálya kezd lenni a munkateljesíthetésnek
– azzal, hogy nem adja magát segítő szolgaságba, akár az erkölcsének feláldozásával
is –, én ugyanúgy megőrülök és elveszítem őt s elszakadok tőle. Mindkét esetben
így volt: Janka bizonyos ponton túl belefáradt, hogy csak az én írói kutatásomnak
s produkciómnak legyen áldozata. Megtagadta. Teljes erővel ellene szegült.
Nem akart többé társas életet, nem akarta, hogy rajta kívül más embert, s
pláne nőt megismerjek, nem akarta, hogy új problémák felé érdeklődjek: elviselhetetlen
lett. Most Mária ugyanebbe a hibába esett: nem akarja a munkámat elősegíteni,
tűzön-vízen keresztül s pláne nem akar új nőt tűrni. Azt hiszem, Jval is az
volt már a baj, hogy beteltem vele mint forrással. Ellenállhatatlan vágy kergetett
új benyomások, új világok, új látások felé. Ennek útjában állott, szakítani
kellett. Most Mária elégeti a gyalázkodó leveleket, ahelyett, hogy közölné,
letagadja a telefonokat: elveszi a legnagyobb szenzációkat, nem érti, mi az
író, s hogy ezek a dolgok nekem valóságos kincseket jelentenek. Egyszerűen
asszony lesz, s útjába áll az írói fejlődésnek: a munkának. Most, amennyire
egyszerű és természetes, hogy mindennek a kiviláglása után, ha csak nem akarok
megszűnni mint író, tőle el kell válnom, annyira különös, hogy közbelép a
MÉLYÉN valláserkölcsisége, s éppen emberi vonatkozásokban lehetetlenné akarja
tenni ezt a válást. Így, magában az íróban az emberi lény inkább összetörné
az írót, minthogy a házasság eszményének ártson.
Most tehát bennem az ÉN és az ALÉN harcolnak. Bizonyos, hogy az ÉN fog győzni.
Segítségére jön az egészség, kitartás, a logika, rendszeretet. Mindaz, ami
az ÉN tulajdona. Az ALÉN segítőeszközei a félelem, a büntetéstől való rettegés,
a gyávaság, a beteges zavarok, hisztéria. (Ezért is jobb név ennek a tudatalatti
énnek a nevére az ALÉN. Al-én.) Az ÉN a teremtő, alkotó egyéniség, az ALÉN
a mindent elrontó, romboló és iszonyú halálfélelem.
Nem akarok igazságtalan lenni ALÉN alkotóelememmel szemben. Nem, mert ez az
anyám. Az édesanyám egyénisége bennem. Ez az ALÉN a szenvedő jóság. A morális
öntudat. Ez semmit sem akar másnak ártani, semmit sem kér mástól, semmit sem
szándékozik elvenni. Ez csak önmagát félti, s ezért képes volna mindent feláldozni.
Ennek a világon semmi önérzete nincs. Ez a sejtmag, mely reszket, hogy megsemmisül
az ÉN harcos akaratai s tettei miatt. És ez kifelé, harmadik személlyel szemben
soha nem is próbál akcióba lépni, ez csak vissza akarja tartani a küzdő ÉNt,
hogy nagyobb bajt ne hozzon a nyakára. Az álomban ez csak szenved, szégyenkezik,
csak csapásokat kap, rabszolga s tűri a korbácsot, vissza nem üt.
Csibe egy nagyon érdekes álmot mondott el már megint. Hetekkel ezelőtt a következő
álma volt: „Táviratot kaptam apukától, de nem tudtam elolvasni, mert maszatos
volt, piszkos.” Nagyon jellemző: táviratot vár, üzenetet, döntést. De nem
tudja, mi lesz az, tehát nem tudja elolvasni. Piszkos, maszatos, mert már
piszokra is el van készülve.
A tegnapi álma ez:
„Loptam, apuka, loptam. Egy autóbuszt loptam. Beszállottam és az autóbusz
az én akaratomra elindult. Rohant. De nem tudtam kormányozni és belement a
sárba és felfordult. Kimásztam belőle és csupa sár lettem.”
Ugyanaz, mint az első álom. Azért autóbusz, mert alighanem mondtam neki, hogy
autóbusszal megyek, de azt nem mondtam meg, hogy hova. Tehát autóbusszal akart
utánam jönni, de nem tudta, hová, s állandóan az a kényszerképzet kíséri a
velem való életét, hogy sárba kerül.
Ennek a gyereknek az ALÉNje más, mint az enyém, mert az ÉNje nem cselekvő.
Nem ő fogott el engem, őt fogták el, s nem látja, mi lesz ennek a vége. Benne
is a morális lény dolgozik az álomban. Bár mindenre el van szánva, mégis úgy
érzi az ALÉN, hogy piszokba, sárba megy s retteg. Tehát nem igaz az első mondatom,
hogy más az ALÉNje, mint az enyém: Ugyanaz.
Az ÉN cselekvő akarata, hogy ideadja magát, az ALÉN viszont reszket, hogy
bajba kerül.
Szóval az ALÉN mindenkinél a sejt rettegése.
Érdekes, ebben a pillanatban, ahogy ezt leírtam, mintha valami lefolyt volna
bennem s megnyugodtam: egész kiegyenesedtem s mosolygok. Kicsit felszabadultam.
Mintha elfoszlott volna az ALÉN hatása. Az ÉN nem adhatja át magát az ALÉNnek,
mert akkor vége. A sejt csak az alapforma. Így írtam valaha:
Csak megmaradni…
Ezt a kommün után írtam, mikor végtelen reszketések voltak bennem az üldözések
miatt. Már semmit sem kívántam, csak megmaradni. (Kár, hogy nem emlékszem
a sorokra.) sejtmagul…
És megmaradtam. Az ÉN hallatlan erőfeszítésének lett az eredménye, hogy megmaradtam
s tovább éltem.
Most is meg fogok maradni. Az idő nagy segítség. Lassan elsimulnak a rettegések,
az ÉN dolgozik. Fenntartja a nyomorult ALÉNt, s ez lassan befogja a száját.
A Janka halála után újra irtóztató éjjeleim voltak, sok, legalább fél évig.
Az ALÉN akkor munkában volt. Sajátságos módon minden éjfélkor lépett munkába,
sokszor megnéztem az órát, pont éjfélkor. De ha felébredtem, az ÉN mosolygott,
s egyszer csak elmaradtak az éjféli reszketések, mikor kiderült, hogy semmi
veszély nem fenyeget. Akkor aztán a nyomorult ALÉN elsorvadt s békén hagyott.
De ha a legkisebb veszélyt sejtette, bezzeg újra lábra állott s kínozott,
mint a nyavalya.
Hát ezt ki kell várni. S ehhez a legjobb orvosság sokat lenni az emberek között.
Legrosszabb a magánosság. Ha az ÉN elveszíti az energiáját, akkor aztán tépi-marja
az ALÉN. Akkor úr, tombol, rémképeket fest.

1936. december 14. 10
Kedves Mária,
mióta megkaptam válaszát, annak a hangja megvilágosította előttem, hogy elérkezett
a mi viszonyunk a végső stádiumba.
Én magát boldoggá tenni nem tudom.
Maga énrám, mint íróra, jótékonyan hatni nem tud.
Együttmaradásunk nem szolgál többé sem emberi, sem más magasabb rendeltetéssel.
Maga már januárban felajánlotta, hogy váljunk el szépen. Én akkor azt mondtam,
egyikünknek sincs senkije, nincs értelme a válásnak.
Most azt mondom: van valakim. Megtaláltam a magános önmagamat. 57 éves koromban
rájöttem, hogy nem vagyok férjnek alkalmas ember. Rendeltetésem, hogy az élet
millió változatát figyeljem, s ebben a lekötöttség csak akadályoz.
Már csak azért is el kell válnunk, hogy biztosítani tudjam magának a nyugodt
életet. Akkor azt kérdezte, mondjam meg, mennyi tartásdíjat adok magának.
Erre még ma nem tudok végleges választ adni. Mindenesetre azon leszek, hogy
biztosítsam a maguk életét a drága Joluskával. Május 1-ig, míg ezt a lakást
meg kell tartani, úgy gondolom, hogy a következő összeg elég lenne kettejüknek:
lakás… 160
cseléd… 28
telefon… 12
konyha és fűtés 200
személyi kiadás 100
Ez összesen 500 pengő.
Úgy vélem, hogy maga már régebben számot vetett a jövővel, s erre utalt az
a kijelentése, hogy ha én megveszem magának azt a kis telket Margit mellett,
akkor maga lemond arról a tízezer pengőről, amit én Péter-Pálkor felajánlottam
magának. Én a telket megveszem, és karácsonyra megküldöm az erre vonatkozó
csekkeket. Viszont kérem, hogy azt a levelet küldje vissza nekem, amely a
halálesetre szolgáló tízezer pengőről szól.
Azonfelül kész vagyok felépíteni a házat úgy, ahogy megbeszéltük, a maga zamárdi
telkének fedezetére. Ha maga a telket nem tudná eladni, én azt abban az árban
átveszem, amennyit az ottani viszonyok mellett az ma ér. Az építkezési költségeket
levonjuk belőle és a vételár többletét havi részletekben fizetem magának.
Legjobb volna persze, ha el lehetne adni.
Halálom esetére pedig biztosítom magának a magával átélt idő alatt írott műveim
honoráriumának fele részét és a Hírlapírók Nyugdíjintézetétől halál után özvegyemnek
járó nyugdíjat.
Kikötöm azonban, hogy a honoráriumot maga másra át nem örökítheti.
Ha Joluska tovább élne, mint maga, akkor örököseimet kötelezem, hogy a maga
nyugdíjának megfelelő összeget fizessenek neki havonta a könyveim után járó
honoráriumból.
Ez az, amit vállalhatok. A május 1-től kezdődő tartásdíj megállapításánál,
kérem, vegye tekintetbe, hogy nyolcvanezer pengő adósság marad rajtam, együttélésünk
következtében, s ezt le akarom törleszteni. De úgy hiszem, hogy egész életemre
tudok négyszáz pengő havi díjat felajánlani magának.
Kedves Mária, én nem haragszom magára, és nagyon kérem, maga se haragudjon
énrám. Maga józan, okos és gavallér lélek. Boldog volnék, ha megőrizné velem
szemben összes jóakaratát és segítő gondoskodását, s ezzel lehetővé tenné,
hogy nyugodtan folytathassam munkámat és így alkalmas maradjak arra, hogy
a rám nehezedő óriási terheket elviselhessem.
Hálásan köszönöm magának ezt a tíz évet, amit a legnagyobb nyugalomban, békében
és harmóniában töltöttem a maga oldalán. Köszönöm, hogy gyermekeimet fölnevelte
és szárnyra bocsátotta.
Egyikünk sem oka annak, hogy útjaink mégis elválnak egymástól, de ha el is
válnak, nem szabad, hogy illetlen indulatok maradjanak fenn közöttünk.
Én egész életemben csak elismeréssel, köszönettel és hálával gondolok magára

és nagyszerű jellembeli tulajdonságaira. Maga igazán rendes ember volt mindig,
s én
sem akarok ahhoz méltatlan maradni.

1936. december 14. 19.27 L
[…] Kell nekem izgulni és attól rettegni, hogy ő öngyilkos lesz, mint szegény
elődje. Ennek én nem voltam soha lélektársa, én ennek mecénása voltam, ahogy
egyszer megmondta: „Az biztos, hogy magának ilyen nővel sohasem lehetett érintkezése.
Egy ilyen nagy nőhöz maga még közeledni sem mert.” Ezt úgy adta át, mint egy
nagy kurtizán: ezt adta tudtomra, hogy tudja, ki ő, értékének tudatában van.
S hogy „minek kellett ez a házasság? Nem kellett ahhoz házasság, hogy én magának
testet adjak.”
Hála istennek, hogy legalább még néhány évem lesz, mielőtt a szenilitás végképp
utolér.
Ha visszagondolok erre az őrültekházára, amit teremtettem magamnak: egyetlen
dologért dolgozni, dolgozni s csak dolgozni, pénzért, amit egy nagy stílusú
nő elfröccsentsen…
De hisz ez volt az első házasság végén is a panaszom, hogy rabszolga vagyok,
aki a bányában csákányoz (lásd Nyugat M. Zs. szám Vallomás). S én akkor azt
dédelgettem a szívemen, hogy már van nekem egy tündérem, aki mellett könnyen
és boldogan fogok élni s nem pénzért dolgozni. Ez volt a büntetés, hogy ha
Roboám korbáccsal veretett, én Jéroboám skorpiókkal foglak veretni. […]

1936. december 15. 8.35 L
Hanem az bizonyos, hogy ezzel most a kezembe adta magát Csibe kisasszony.
Csak tudjak élni a hatalommal.
Azt szoktam mondani, hogy nem vagyok pedagógus, nem vállalom azt a feladatot,
hogy neveljek.
Úgy hiszem, ez egy bizonyos kulturális elmaradott fok lehet nálam. Egy primitív
önzés, melyet a szüleimtől örököltem. Mind a ketten annyira le voltak foglalva
az életnek igen rossz módszer szerint végzett munkájával, hogy nem maradt
idejük meditálásra.
Én valamivel magasabb fokon ugyanezt az életformát éltem tegnapig vagy máig.
Tegnap még csak megéreztem, ma tisztán tudom, hogy fordulat állott be az életemben.
Ki is nevezem a mai napot, 1936. december 15-ikét életfordulónak.
Mind a két esetben szerelmi lázban, tehát súlyos betegen kötöttem házasságot.
Kialakult fogalmam a házasságról nem volt. Homályos ideálkép állott fenn bennem
erről a foglalkozásról, amelyet akkor nem foglalkozásnak véltem, hanem egy
élet feletti állapotnak, mely éppen úgy hozzá fog járulni erőim kitermeléséhez,
tehetségem kiteljesedéséhez, mint valami ózondús levegő.
Ma már látom, hogy tökéletesen balhiedelem volt ez, s nem én vagyok érte felelős,
hanem az iskolai, papi, valláserkölcsi nevelés, mely ezt iktatta bele a szüleimbe
házasság-vallásul, s ők és tovább az iskola és a társadalom hibrid ideológiája
táplálta még magasabbra nálam.
A házasság egy üzem. Célja a tagok eltartása, minél magasabbra való felnövelése,
utódok nemzése, azok eltartása és szárnyra bocsátása.
Ez egy igen komoly és nagy össztevékenységet követelő foglalkozás. A fecske,
míg gyermekeit felneveli, elképzelhetetlen szorgalommal dolgozik. Szakadatlan
repül, vadászik, s amint egy bogarat elfog, viszi haza. Oly egyenletes tempóban,
hogy taktussal számoltam a hévízi vízben, hogy sokszor egy óra hosszáig csaknem
egyenletes időközökben térnek vissza a fészekhez.
A házasság üzemnél mellékes, hogy mivel keresi a kenyeret az eltartó családfő,
akár férfi az, akár asszony. Cél a kiszolgálás egyenletessége. Egy költőnél
ez nagyon nehéz vállalkozás, mert a költészet s általában a művészet nincs
bevezetve mint polgári foglalkozás. És a művész, mint családfő, mégis kénytelen
beletörni az üzembe, s ingatag hangulatait úgy szabályozni, hogy avval megkeresse
a mindennapi kenyeret, illetve fenntartsa azt a nívót, amit kialakított.
Én ezt a munkát harminckét évig végeztem, míg most némileg új alapra fektettem.
A változás egyelőre csak annyi, hogy szabályozom a kereteket. Ez a szabályozási
folyamat már régen folyik nálam, erre irányulnak a könyvvezetés és a rovatok
felállítása. De az életformát azért mégis egy nőnek az ízlése szabta meg,
aki viszont nem adott elég ellenszolgáltatást. Most a nő igényei is meg lesznek
szabva fix összegben, mely nem fogja túlhaladni az én teljesítő képességeimet.
Az történik, hogy áthárítom a beosztás kötelezettségét a nőre, s az ő dolga
lesz, hogy igényeit szabályozza.
Én ettől azt várom, hogy könnyebbedik a sorsom, meg leszek kímélve a meglepetésektől.
Már csak a saját beszámíthatatlanságom fog zavarni: ugyanis nagyon köny-
nyelmű vagyok a pénz elosztása tekintetében. Túl könnyen veszek magamra terhet,
s túl könnyen adom ki a meglevő pénzt.
Ez a félproletár állapot maradványa, ami a szüleim életében fennállott, keverve
némi dzsentris nagyzolással. Amit családom összes tagjainál tapasztalni lehet.
Arra számítok, hogy az így teremtett nyugalomban jobban fog működni az elmém,
jobb darabokat, jobb regényeket írok, s a nagyobb kereset fölöslegét adósságaim
törlesztésére fordíthatom.
Ezzel a nagyobb lelki nyugalommal együtt járhat az is, hogy a környezetemben
levő emberek dolgaira több figyelmet fordíthatok. Befolyásolhatom őket, nevelhetem.
Csibére ebből az vonatkozik, hogy pedagógiai befolyást gyakorolhatok reá.
Ez a mostani félrecsúszása, mely a büntető törvénykönyv határait súrolja,
alkalmas rá, hogy ezzel megijesszem, s általában az élete dolgaiban valami
erkölcsi alapot teremthessek.
Az élet gerendája az erkölcs. A reális dolgok harmóniában tartása. Így az
én eddigi életem alapjában erkölcstelen volt, mert aki nagyobbat vállal, mint
amit teljesíthet, az erkölcstelen.

1937. február 2. 11 L
Az írásiszony úgy terjed, mint munkalázban az írásdüh.
Hetek óta semmit se csinálok.
Voltam Tirolban, Bécsben, majd elmesélem.
Most hozzáfogtam a könyvek revideálásához. Az Összes Művek kéziratához le
kell adni 15 kötetet, amelyekben véleményem szerint semmi változtatás sem
lesz.
Elsőnek a Harmatos rózsát vettem elő.
Ezen igazán nem változtatok, mert ha hozzányúlnék, az egészet újra kellene
írni vagy eldobni. Nem tudom, egyáltalán regény-e s irodalmi munka-e?… Ijesztően
hatnak rám a szavak: fonogramok az életemből, idegen hangok és saját gondolataim
az életem akkori eseményeiről. Hátborzongató, hogy regénnyé alakítottam, ami
egy zavaros fiatalember kétségei, reményei és tehetetlen álmai voltak.
Most úgy érzem, szégyellem, ahogy az ember szégyelli magát, ha eljárt a szája.
Szégyellem, hogy magamat regényhősnek állítottam be, hogy affektáltam azt,
hogy én magamról regényes hangon beszéltem. Mert itt nincsen egyetlen kitalált
helyzet sem. Mikor azt olvasom, hogy a 66. lapon Zsolt el akar menni: ez valósággal
az én elmenési pillanatom volt Jankától egy kispesti bálon: a regénynek az
az érdekessége van, hogy pontosan újra éli az elmúlt pillanatokat, és egy
kicsit más nevek, színek alatt a tényeket közli.
Igazán nem nyúlhatok hozzá még stilárisan sem, vagy így marad, vagy megsemmisül:
ma már, a mai életfelfogásommal nem jutna eszembe ezt az ifjúkori lázat, amely
annyira tragikusan végződött, így fogalmazzam írásba.
S mikor Janka beszél, pl. 77. Hol vette ezt a felnőtt és öntudatos gúnyt?
Folyton pirulok, hogy azt, ami egyéni, szentimentális köntösbe öltöztetve
le tudtam írni.
100. oldalon a vers. Lehetetlen olvasni. Már nekem. Még a Gyula bátyám12 halálát
sem bírom olvasni. Pedig szóról szóra pontos.
Kiállhatatlan feszességet okoz, lúdbőrözök. Annyira kínos, hogy nem bírok
meditálni felette.

11.32
Sárarany.

Mintha csónakba ültem volna. Ez más. Itt megnyugtat, hogy idegen miliő, idegen
alakok, transzformálva van a villanyáram világító egyenletességre. A Harmatosnál
egyenetlen áramfejlesztés van, s mind a saját bőrömön serceg: itt hallatlan
biztosság, s ezt az adja, hogy bár Túri Dani és Erzsi nem más, mint Dávid
Zsolt és Virág kisasszony: de többé nem élményközlés a regény, hanem felhasználása
az élménynek egy magasabb, idegen világ törvényességének szemléltetésére.
[…]


Jegyzetek

1 Magoss Olga, özvegy Kardos Gézáné, Magoss György debreceni polgármester
lánya, akivel Móricz 1924 decemberében ismerkedett meg Debrecenben, s kisebb
megszakításokkal haláláig levelezésben állt.
2 Simonyi Máriával 1923 végén találkozott a Búzakalász című drámájának főpróbáján.
A színésznőt leveleivel árasztotta el, Mária azonban hallgatott. Móricz 1924
nagy részét Pesttől és családjától távol töltötte.
3 Jankát második öngyilkossági kísérlete után már nem tudták megmenteni, 1925.
április 2-án meghalt.
4 A Magoss Olgával folytatott telefonbeszélgetés lejegyzése.
5 Móricz 1926. július 29-én elvette feleségül Simonyi Máriát.
6 Jolus, Jolka – Simonyi Mária nővére.
7 Salu – Salusinszky Imre, Az Est-lapok kiadói igazgatója, újságíró.
8 Az író 50. születésnapját a kiadó „Ötven év: ötven könyv” szlogennel reklámozta,
Csécsén, szülőfalujában ünnepélyes külsőségek között díszpolgárrá avatták.
9 Janka szavait idézi.
10 Magoss Olgának.
11 Móricz a Csibe-novellák és az Árvácska modelljével, Litkei Erzsébettel
1936 szeptemberében ismerkedett meg. 1941-ben örökbe fogadta.
12 Pallagi Gyula (1867–1903) Móricz édesanyjának, Pallagi Erzsébetnek legfiatalabb
öccse.