Kövér György

BUJÁLKODÁSTÓL A NYMPHOMANIÁIG: FREYSTÄDTLER FLÓRA TÖRTÉNETEI*

Freystädtler Flóra történeteit három alapváltozatban ismerjük. Az első saját nevén jelent meg (írta Báró Splénÿné Freystädtler Flóra), Életem, szerelmeim, szenvedéseim címmel. A kiadó, a „Kereskedelmi Reklámvállalat” egyébként – aligha véletlenül – a hátsó belső borítón egy másik „óriási szenzációt keltő könyvet” is hirdetett: Sötét bűnök. Egy úrileány vallomásai.1 A Budapestről 1908-ból datált papírfedelű könyvecske címlapján egy telt idomú hölgy mellképével is igyekezett a mű vonzerejét növelni (csak a világ dicsőségének változását jelzi, hogy mennyire más nőideált követett a reklám akkor, mint ma). Még mielőtt bárki a könyvtárakra vetné magát, óvnék a csalódástól. A memoárból árad az idegenkezűség, láthatóan valamilyen közreműködő író-stilizátor tolla próbálta legalább a ponyván fogyaszthatóvá tenni az emlékezést. Ízelítőül talán elég néhány mondat a bevezetőből: „Kályhámban még most is lobogó lánggal ég a tűz, mert fázom, fázom mint a forró Nílus lótusza, ha Afrika perzselőn csókos napsugarából felviszik északra a megalkuvó galagonya bokrok, a hideg fenyők s a józan akácok közé. S lelkemet elöntik emlékeim. Először félénken bukkan fel az egyik, majd hívja társát is magával és lassanként felvonulnak hosszú sorban, hol komolyan, hol kacagva; aztán kört formálnak körülöttem és mintha nekiszilajodott tündérek lennének, észbontó táncba kezdenek s rám dobálják tűzvörös rózsáikat, szikrázó színű azaleáikat, kábító illatú, ismeretlen nevű, megrészegítő virágaikat. Párnámra könnyeim hullanak, megenyhül tőle zaklatott szivem, mint a kint permetező tavaszi esőtől felüdül a pesti poros utca…”2
Ha nem is ilyen, a waldtrockenkammeri átiratokat túlszárnyaló nyelvi leleménnyel, két további emlékiratban is felbukkan Flóra története, természetesen más-más nézőpontból elmesélve. Az sincs kizárva, hogy a legendárium még újabb változatokban is előkerül.3 A „riporter” Török Imre: Kedves lovakról, furcsa emberekről írott korfestő könyvében a sztorit egy lovas sportsman, Rohonczy Gedeon (alias Gida) hódításai között mesélte el. Mivel Török ügyelt arra, hogy megjelölje forrásait, tudjuk, hogy a húszas években a Dohány utca 66. alatt Géber Heléntől hallott meséből (illetve nem csekély maszkulin büszkeséggel elárult saját élményforrásból) kerekítette ki a maga változatát. Nem kútfőként, de megemlíti, hogy hajdan kezében volt Flóra asszony fent idézett könyve (tőle kapta), amelyet szerinte „egy züllött újságíróval” íratott meg, s azt személyes benyomása alapján hazugságnak tartotta. Mivel a címét hajszálpontosan idézi, vélelmezhetjük, hogy saját műve írásakor mégis előkereste valahonnan. Megemlítendő az is, hogy Török művét Kellér Andor emlékének ajánlotta: „aki annyit buzdított erre az irkafirkára”.4 Az ihletés egyébként kölcsönös lehetett, hiszen a Zöld gyep, zöld asztal függelékében Kellér köszönetet mond Töröknek, aki „nemcsak a lóversenyzés tudósa, hanem a kor rejtettebb társadalmi vonatkozásainak is tájékozott ismerője”.5
Kellér neve hitelesítő forrásként szerepel a harmadik elbeszélő, Hegedüs Géza Előjátékok egy önéletrajzhoz című opusában is. Hegedüs, rokonságban lévén a Freystaedtlerekkel (sic!), a családi epopeiába szövi be a „csodálatos Flóra” történetét, amelyet egy ötvenes évekbeli kávéházban hallott „a hazai félmúlt elegáns stílusú krónikásától”.6
Látszólag ahol az elbeszélések végződnek, ott kezdődik a történészi munka. Az önéletrajzban említett nagykorúsíttatás adta az ötletet, hogy Budapest főváros árvaszékének anyagában „keményebb” forrásokat keressek a történetek hősnőjéről. Természetesen az elengedhetetlen szerencse és a szakavatott levéltáros kezek jóvoltából vaskos iratköteget találtam, amelynek palliumain az árvaszéki anyagokat elsőként szisztematikusan kiaknázó Tóth Zoltán barátom kalligrafikus betűit sikerült viszontlátnom.7 Ez a forrás az 1893–1899 közötti korszakot – elsősorban a gondnoki tisztet betöltő dr. Wellisz Vilmos ügyvéd nézőpontjából – rögzíti Flóra életéből.
Önmagától adódik a kérdés: mit nyújt a történész számára a három memoár (az autorizált életrajz, a riporteri-zsurnaliszta és az írói emlékirat), s mit a levéltári iratköteg (benne a gondnok egyidejű elbeszélése, hiszen ezekben a forrásokban elsősorban ő mutatkozik meg), avagy másként fogalmazva: mire megyünk „kemény” árvaszéki forrásainkkal a „csalóka” emlékezet nélkül és fordítva?

A család (és a vagyon)

A Freystädtler család feje, Antal, Kempelen szerint 1814-ben Újvidéken, Ujvári szerint viszont 1825-ben született, és 1892-ben Budapesten hunyt el.8 1844-ben vette feleségül Schäffer Annát (1827–1896). Az 1850-es évek közepén Pesten a Polgári Kereskedőtársulatba protocolláltatta magát terménykereskedőként, a hatvanas években azonban cégét Kaposvárra telepítette.9 Ebben az évtizedben Kaposvárott született gyermekeinél hol bérlőként, hol földbirtokosként regisztrálták. Somogyban az ottani hg. Esterházy-uradalom bérlőjeként volt ismert.10 Hamarosan hatalmas birtoktestek tulajdonosa lesz. Gyermekeik sorsáról csak az anyakönyvekből értesülhetünk: a Pesten született legidősebb, Vilmos (1853–1890) a döblingi tébolydában fejezte be pályafutását.11 A még szintén Pesten született Hugót 1864-ben Kaposvárott vérhas vitte el. Gerson/Géza (1862–1876) szívbajban, Max/Márton (1865–1866) agyvelőfertőzésben, Paul (1866–1869) pedig diftériában halt el.12 Az apa halálakor már csak a három legfiatalabb utód volt életben: az 1868-ban Pesten született Jenő, magánzó, huszonnégy éves (Váczi körút 21.), Ilona, férjezett Weitmann Milóné (Weidhofen an der Ibs, Alsó-Ausztria) és Flóra, férjezett (akkor) Földvári Schmidt Lajosné (Szt. György, Pozsony megye).13 A sorscsapások után nyilván várva várt leányok Kaposvárott jöttek a világra: Ilona 1870-ben, Flóra pedig, legkisebbként, 1874-ben.14
Az apa halálakor a Vaskorona-rend és a Ferencz József-rend lovagkeresztjével büszkélkedhetett, és kövesgyüri előnevet viselt. A Ferencz József-rendet 1870-ben, a Vaskorona-rend harmadosztályú lovagi címét pedig 1873-ban kapta.15 Valószínűleg első leánya születése indította arra, hogy 1870-ben „vagyontalan leánygyermekek házias neveltetésére és kiképzésére Kaposvárott »Mária Valéria« főhercegnő neve alatt felállítandó intézet alapjaihoz 10 000 frank”-ot ajánlott fel a vármegyének.16 Az 1873-as kitüntetéskor már szereplő predikátum utalás volt hatalmas vagyonának törzsét alkotó ingatlanai közül a Veszprém megyei tótvázsonyi birtokra, azon belül is Kövesgyür pusztára. Kiterjedt fekvőségei voltak még Szigligeten (Zala megye), Bőszénfán (Somogy megye), több háza Budapesten és Kaposvárott, de megvolt még mementóként az 1849. június 14-én, Pétervárad bombázásakor elpusztult szülői porta telke is Újvidéken. A hagyaték méreteiről a levéltár mélyén bő egy évszázada pihenő végrendelet és a leltár részletesen tanúskodik.17 Végakarata szerint jelentékeny összegeket áldozott közcélokra, többek között egy közalapítványba tett egymillió forint névértékű regále-megváltási kötvény kamatai indították útjára a budapesti zsidó gimnázium létrehozását is.18
Az 1892. május 2-án kelt végrendeletet a hagyatéktárgyaláskor az örökösök nem fogadták el eredeti formájában. Mindenekelőtt az özvegy jelentette be igényét a vagyon fele részére közszerzemény gyanánt, de azonnal ajánlatot tett gyermekeinek, hogy bizonyos megszorításokkal miként egyezzenek meg. Ajánlatát fia szó nélkül, leányai viszont, akiket mind az atyai végrendelet, mind az anyai ajánlat lényegesen korlátozott, csak vonakodva fogadták el. Az atya ugyanis egyetlen megmaradt fiát magasabb arányban részeltette a leányokhoz képest, ugyanakkor úgy rendelkezett, s ez a vagyon fele részére gyakorlatilag érvényre is jutott, hogy az ingatlanokat nem tulajdonba, hanem életfogytiglani haszonélvezetbe adta. Ezeket sem ideiglenesen megterhelni, sem elidegeníteni nem lehetett, hanem „a gyermekek mindegyike ezen illetőségét saját leszármazói részére fenntartani köteles, amennyiben pedig a gyermekek valamelyike leszármazók hátrahagyása nélkül elhal, ezen illetőség az elhalálozással testvéreinek leszármazóira szálljon át tulajdonul”.19 Az 1893. március 6-án létrejött osztályegyezség szerint a közszerzeményes özvegy az ingatlanokból és ingóságokból kerekítve 4 millió 660 ezer forint értéket kapott, Jenő 1 millió 813 ezer, Ilona és Flóra pedig egyenlő arányban 2 millió 162 ezer forintot örökölt. A fennmaradt készpénzkészletre nézve szintén megállapodás jött létre: az előlegek betudásával kerekítve az özvegynek 60 672 forint, Jenőnek 122 224, Ilonának 46 295, Flórának pedig 43 986 járt.

„Deflorata”

Amiről a továbbiakban beszélni kezdünk, annál a résznél az egyházi házasságjogi könyvek hajdanán egyszerűen latinra váltottak. A hetedik parancsolaton túl a „bujálkodás” vagy „paráznaság” (a házasság előtti vagy azon kívüli nemiség) már nyelvileg is tilalom alá esett. Beszélni is csak a gyóntató fülébe súgva illett róla, s az egyházi előírásokban nemiség és nemzés elválaszthatatlanul összefonódott. Ennek megfelelően a XIX. század közepéig tartó korszak kereszténynek mondott házasságmodellje a szűzleányság és a házasélet kereteit rendkívül szigorúan fogta föl, a kettő között az erényes nő számára nem ismert átmenetet, jóllehet a valóság (és az irodalom) ezt az ideált már rég kikezdte. A történeti irodalom a modern szexualitáshoz vezető átmenet kezdetét 1860 körülre teszi.20 Az újdonság lényege a választás lehetőségében állott: ha a leányoknak módot adnak a választásra, elvitathatatlan lett a joguk a válogatásra is. No de meddig lehet elmenni a másik megismerésében, hogy a szeplőtelenség ne szenvedjen csorbát? Meddig nem árt a tapasztalatszerzés egy leány jó hírének?
Az átalakulás dilemmájához elegendő talán a századvég népszerű irodalmából a jezsuitáknál nevelkedett Marcel Prévost-ra hivatkoznunk, aki a kilencvenes években (ál)erotikus regényekkel lett világhírű, majd a század elején írott műveiben – újabb inverzióval – „a nemzeti hagyományok és a jó erkölcs” tanítója lett.21 Különösen érdemes figyelnünk arra a művére, amely terminológiai újításával („félszüzek”) a századforduló szexológiai irodalmába is bevonult. Ebben Paul Le Tessier szájába adja az átalakulás férfiszempontú leírását. „Hajdan a szüzet zárdában nevelték föl, rendesen teljes ártatlanságban; … Innen kikerülve férjhez adták egy olyan emberhez, kit alig ismert, de akit a szülők közös megegyezéssel választottak: tehát az érdekharcok s így majdnem minden hitvesi viszály, egyenetlenség már eleve ki volt zárva. A férj volt valóban a kezdeményező, ki bevezette a szüzet a házasélet mysteriumába, s ez jelentékenyen biztató körülmény arra, hogy neje szeretni fogja őt… Ennek a boldogtalan nemzedéknek pár hystericus asszonya, néhány Jane de Simerose, durvának és kellemetlennek találta a nászágyban őket ért meglepetést, s hangosan kiabáltak, hogy ez árulás és erőszak. Oly erősen kiáltoztak, hogy meggyőzték erről a többieket is. Nem volt ezután olyan békés természetű polgárasszony, ki ne sóhajtozott volna: »A családon kívül nevelni fel egy leány-gyermeket! Férjhez adni egy tudatlan ártatlan szüzet! Mily kiáltó bűn!« S fogadalmat tettek, hogy saját leányukkal nem fogják ezt a bűnt elkövetni… Láthatja az eredményt. A fiatal leányt nem kínozza többé az elkülönítés, a zárda kényelmetlensége, hanem hozzászokik, már tizenöt éves korától kezdve, a dús kényelemhez és jóléthez, melyet szülei negyven év alatt tudtak maguknak biztosítani. Most már nem adják tudatlanul férjhez, oh! nem… de nem is elégszik meg azzal, hogy csak a szerelem elméletével ismerkedjék meg: nagyobb biztonság okáért iparkodik előlegesen szerzett gazdag tapasztalatokkal megerősíteni magát. És most a férj az, a kinek a nászágy meglepetéssel kedveskedik.”22 A szexualitás ezekben a társaságokban nem annyira a cselekedetek terén nyitott új korszakot, hanem mindenekelőtt abban, ahogy beszéltek, éreztek, gondolkoztak felőle.
Azzal, ahogy a házasság előtti nemiség önálló életre kelt, együtt járt a társadalmi fegyelmezésben, a helyes és helytelen magatartás közötti határ megvonásában egy új tudásforma, a „scientia sexualis” térhódítása. Ez a folyamat, amelyet Michel Foucault – többek között – a nemiség pszichiatrizálásának avagy a női test hiszterizálásának nevez.23 A XX. század elejének szexológiája (vagy ahogy magukat nevezték: „szekszuológiája”) a normalitás és abnormitás közötti határ megjelölésekor eljutott addig, hogy „…normálisnak tekinti a nemi életben mindazt, aminek végcélja az imissio et ejaculatio penis in vagina. A szerelmeseknek azt a játékát pedig, melynek célja a nemi inger felkeltése és fokozása, ha ez a fenti értelemben vett normális közösülés[sel] záródik le vagy azt elősegíti, ugyancsak normálisnak kell tekinteni. Abnormálisnak tekintjük ezzel szemben a nemi életben mindazt, ami nem irányul a fenti értelemben vett normális koitusra vagy ennek előkészítésére”.24 Hogy az alig sifrírozott latinság ellenére mindez a „félszüzek” esetében mit is jelent, könnyen belátható. „…a félszüzek… sokkal temperamentumosabbak, semhogy vérüket a törvényesen megengedett szeretkezés napjának elkövetkeztéig fékezni tudnák, kényszerűleg előbb ismerkednek meg a szerelmi élet perverzitásaival, mint annak normális lefolyásával.”25 Amit a szabadság hozott az ismerkedésben, azt a szexológia rögtön perverzitásként megbélyegezte és ilyenként vizsgálat alá vonta. A határok megvonásában azonban csak az egyik eszköz volt a szexuálpatológia, a másik továbbra is a büntető törvénykönyv maradt. Ennek a szándéknak megfelelően alakult a kettő közötti (egyébként ugyancsak ellentmondásos) választóvonal is, s ez kifejeződött a „Vita sexualis” kötetbeosztásának indoklásakor is: „Mig a második kötet a normális és abnormálisnak [sic!] nevezhető cselekményeknek azt a sorát tárgyalja, melyeket a kultúrállamok büntetőtörvénykönyve nem büntet, addig a harmadik kötet kizárólag olyan nemi eltévelyedésekkel foglalkozik, melyek önmagukban büntetőjogi következményeket vonnak maguk után. Ez az oka annak, hogy egyes nemi eltévelyedésekkel a második és harmadik kötetben is foglalkozni kellett.”26
A félszüzek felemás kategóriája természetesen nem fedheti el előlünk a szexuális szabadság felé megtett úton azt a lehetőséget, hogy a lányok bizony nem mindig szűzen mentek férjhez. Ebből a szempontból valójában a legfontosabb a látszat fenntartása volt. Az imént idézett szexológiai írás eleveníti fel egy berlini nőorvos praxisából azt az esetet, ahol egy joghallgató, „16 esztendős úrilány” partnere nevében arra kéri az orvost, „hogy végezzen el rajta egy bizonyos műtétet, nehogy leendő férje gyanút foghasson előéletére vonatkozóan”. Arra is a nőorvost vették rá, hogy beszéljen az ügyben a mamával, „aki rendületlenül hitt leánya ártatlanságában”. Ami történt, az orvost lepte meg igazán: a várt kétségbeesés és felháborodás helyett a mama „megragadta az [orvos] kezét és csak ennyit mondott: – Ugy-e megteszi doktor úr?”27
A szüzesség idő előtti elvesztése egyébként még a botrányirodalomnak is félig-meddig tabutémája maradt. A Flóra-memoár belső hátlapján hirdetett, már említett Nagy Irma-könyv jellegzetes korabeli példa a kérdést övező beszédmódra és hallgatásra. A vidéki úrilány, amikor az öcs házitanítójának megszerzésével „megindította a harcot a nagy ismeretlen, a férfi ellen”, a kipontozással jelzett aktus után is csak valami „homályos érzésről” mond lapos közhelyeket: „elvesztettem valamit, valamit, amit többé soha meg nem találok”. S az eltévelyedés után hamarosan szent esküt tesz (amelyet persze nem képes betartani): „megmaradok [sic!] az erény ösvényén, mig értem nem jön egy deli lovag, akinek szabad rendelkezése lesz az én puha bársonyos testemmel”. Nem lehet sok kétségünk, hogy ezekben a bugyuta történetekben buja férfivíziók bújtak az ábrázolt nőalakokba.28
Flóra szexuális életéről, házasságairól, kapcsolatairól három elmesélt történettel rendelkezünk. Könnyen belátható: az elbeszélés nem is lehet más, mint utólagos. Már-már a fölösleges bőség zavara ez. Ráadásul, bár ezek mindegyike tartalmaz számos közös mozzanatot, a történetek mégis gyökeresen eltérő látószögből szerveződnek. Nem véletlen tehát, hogy már arra az első kérdésre, hogy vajon Freystädtler Flóra a kor normái szerint szűzen ment-e férjhez – egymásnak ellentmondó válaszokat kapunk. Pedig láthatóan minden autentikus forrás rendelkezésünkre áll: s mégis megtudható-e a históriai igazság egy ilyen kényes kérdésről olyan esetben, amikor a delikvens emlékezést (ne mondjuk: vallomást) hagyott hátra maga után?
Flórát, saját emlékei szerint, már kilencéves korában Balatonfüreden a cigányprímás „gyönyörű sötét szempárja” vonzotta. Aztán tizenhét éves korára kiforrt benne az ideál képe: „Még fehér leányszobámban, hatalmas Bösendorferem előtt lágy dallamokat játszottam, még elpirultam, ha francia olvasmányaimban a l’amour szóra tévedt szemem, de odakünn már hívott az élet, titkos sejtések remegtették meg plasztikus alakomat, s a szerelem ismeretlen világából vad bachanália hangjai szűrődtek át zavaros összevisszaságban szűzi érzéseimhez. Anyám aggódóan nézte sötét tüzű nagy szemeimet, fehér arcom lázasan kipirult rózsáit, és férjet keresett. Nekem szerelem kellett, pusztító lángú, csodás nagy szenvedélyektől izzó, emésztő szerelem, és anyám csak férjet keresett.”29 Az első vőlegény az elbeszélés szerint ennek a keresésnek volt az eredménye, egy pozsonyi „daliás szépségű huszártiszt”, akit Flóra visszaemlékezése nem nevez meg (mi azonban ismerhetjük a haláleset-felvételi iratból).30 (Mellékesen jegyezzük csak meg, hogy a szász tiszt azért nem az a parti, akit oly sokáig kellett volna keresni a szépséges és gazdag Flórika számára.) Ez idő tájt tűnt fel a viharos történetben a francia komorna közvetítésével a „népszerű sportsman” (szintén névtelenül), s a találka egy első emeleti lakásban ért véget – Flóra elbeszélése szerint – anélkül, hogy történt volna valami. Tanulságos a kritikus eset leírása: „Csak amikor a sportsman élveteg ajkát éreztem meztelen karomon, akkor eszméltem fel, és riadtan menekültem három szobán át, de hasztalanul. Mint egy vigyorgó satyr, úgy követett az ország első gavallérja, és szerelemről suttogott, gőgicsélt a szája, aki megvesztegetett cselédek révén tőrbe csalta egyazon társadalmi osztály másik férfiának – menyasszonyát! A szerelem mézét vágytam megismerni, s elsőbben annak szennye csapott felém. De nem hagytam szűzi testemet a kéjencnek; kétségbeesett erővel védekeztem, s a küzdelemből végre is győztesen kerültem ki, a lovag összeesett egy karosszékben, és én menekülhettem.”31 Amikor a mamának azonmód sírva elpanaszolta a történteket, a válasz ez volt: „Csak botrányt nem szabad csinálni…” Az esküvőre a huszártiszttel a Deák téri templomban került sor.32
Ha Flóra saját történetének elmesélésekor nem is titkolta a férfiak iránti felfokozott vonzódását és szerelemvágyát, s mint látni fogjuk, a folytatásban egyáltalán nem mentegeti magát, mégis az az érzésünk, hogy még sorsának mélypontjáról visszatekintve is meg kívánt felelni a szűzen (vagy legalább félszűzen) illik férjhez menni normájának. Még akkor is, ha az első csábítás sikertelenként való ábrázolásával a történet sokat veszít az eredendően áldozatként feltárulkozás lehetőségéből. A legnagyobb sérelem nála inkább szociális természetű: „cselédek révén”, „egyazon társadalmi osztály” keretein belül elfogadhatatlan ilyen csábeszközök bevetése.
Egészen másképp ábrázolja az eseményeket a Török Imre-féle „riportersztori”. A szerző, a csodált „vadász”, a nála nem véletlenül névvel szereplő Rohonczy Gedeon skalpgyűjteménye szempontjából másféleképpen indítja a történetet. Török beleszövi a históriába Rohonczy gyönyörű fiatal feleségét is, akivel természetesen „szép családi életet él”, s cinkos szemhunyorítással intézi el, hogy az ő igazi hőse „mint mindenben, ebben is »nagy étvágyú«, és az egészen fiatal, telt alakú, tűzvörös vagy éjfekete hajú leányokra egészen nagy pénzért is »biztos vevő«”.33
Elbeszélésében a jól ismert regénybeli sztereotípia szerint Flórát anyja halála miatt egy svájci intézetben nevelték, de már az intézet nevelői sem mertek „felelősséget vállalni a koraérett, túl temperamentumos leányért”. Ő azt is tudni vélte, hogy a francia nevelőnő kétezer koronát kapott Rohonczytól kerítőnői szolgálataiért. Nála az első kaland nemcsak beteljesült, hanem Flóra egy ideig magától is vissza-visszajárt deres halántékú lovagjához. Sőt, az idős atya „esdeklésére” (itt az egyébként igencsak morózus atya a szülői norma megjelenítője) Rohonczy szerzett végül báró férjet „a kis bestiának” (a daliás huszár főhadnagy itt valamiképpen megmenekül a bemutatástól!).34 A történetnek azonban nála még hosszan gördülő második, sőt mint láthatjuk, harmadik felvonása is lesz. Az azonban nem kétséges, ha az „első délutánról” mégis valamiképp Flóra saját története bizonyulna igaznak, akkor Rohonczynál (hiszen hitelesen ki mástól is eredhetne a második változat) nagyotmondóbb szájhőst keresve sem találhatnánk a lóversenypályák környékén.
Nem hiányzik Töröknél végül az erkölcsi tanulság levonása sem, amelyet azonban eleve meghatároz az indítás hangütése: „Igazságtalan lenne a vörös Flóra tragédiáját Rohonczy Gedeon számlájára írni, mert ezt a nőt fékezhetetlen vad szenvedélye vitte a romlásba, a pusztulásba vezető útra, s az szinte mellékes, hogy ezen a csókkal, öleléssel, kéjjel szegélyezett Golgotán kivel ért az első stációhoz.”35 A történet íve tehát szinte eleve adott, s szó sincs benne a Flóra által hangsúlyozott szociális mozzanatról: a szenvedélyének gátat vetni nem tudó, nimfomán nőnek szükségszerű a bukása anyagi és erkölcsi értelemben egyaránt, a legfeljebb liliomkertész hajlamúként ábrázolt, korosodó gavallér ehhez csak puszta eszköz. Az eddig összefogalt két történet különbsége valahogy több és más, mint a korban oly sokat emlegetett kettős (férfi- és női) morál diszharmóniája.
Gyökeresen másfajta vonalvezetésű Hegedüs Géza története, bár irodalmilag talán ez a legszíntelenebb. Nyilván a családi kapcsolat miatt is különös progresszivitással bontakozik ki a beállítás. „A Monarchia egyik legrosszabb hírű nőszemélye” tituluson átüt az ismeretlenül is „csodálatos Flóra” iránti rajongás. Talán Kellér és Hegedüs világszemléletének keveredéséről van szó, talán másról is. Mindenesetre a Hegedüs által vázolt elbeszélésben „a nagy örökségű leány azzal kezdte életét, hogy vagyoni biztonságában szakított minden polgári erkölcsi előítélettel, és világbotránkoztató szabados életet élt. Állítólag gyönyörű volt, az arisztokrácia ifjai vetélkedtek érte, és ő könnyedén osztogatta kegyeit… a legmagasabb körökben. [Itt szemérmesen egyetlen név sem szerepel.] Még főhercegi szeretője is akadt. Szépsége mellett okos és szellemes is volt. Cinikusan hirdette, hogy akinek elegendő pénze van, az fölötte áll a szabályoknak. Jó néhány arisztokrata már korábban is hajlandó lett volna igen rossz híre ellenére is feleségül venni, de Flóra évekig elutasította az ajánlatokat azzal, hogy akinek egyszer oltár előtt hűséget fogad, ahhoz hűséges is lesz… erre pedig ráér”.36 Nos, ha ez így lenne, akkor Flóra egészen tizenhét éves korában kötött első házasságáig várakoztathatta volna a reá áhítozó arisztokratákat. Hegedüs végül részben tájékozatlanságból, részben „a polgári norma becsülete megmentése” végett hozzáadja Flórát egy báróhoz, ami azért kétélű megoldás, ám ettől kezdve irgalmatlanul „megjavítja” a nő erkölcseit is a maga módján. „És attól kezdve, hogy báróné lett, a legkövetkezetesebben betartott szerelmes hűségben élt, és szült néhány gyermeket arisztokrata férjének.”37 A tudatos és radikális normaszegés, amely a vagyonosok és az arisztokraták kiváltsága volt, végül ugyanabban a társadalmi mezőben a legkonvencionálisabb megoldásba torkollik.

Házasságok, flörtök, válások

A kispolgári nézőpont polgári-arisztokrata idilljével szemben Flóra története sem saját memoárjában, sem a többféle forrásból merítő Török elbeszélésében nem ér véget az esküvővel. Flóra visszaemlékezése szerint már a Pozsonyban tiszteletükre rendezett esküvői estebédnél kínos kalandja kezdődött Sz. gróffal, „a legszebb Pozsonyban élő arisztokratával” (aki az első nála a legalább monogrammal megjelölt lovagok sorában!). A válásra azonban nem őmiatta, hanem „egy pozsonyi milliomos jogász fia miatt került sor” (ismét monogram nélkül). Hamar rájött, hogy „szerelem nélkül ment férjhez”. Bejelentette urának válási szándékát, majd összecsomagoltatott hűséges magyar komornájával, Radics Terézzel, és meg sem állt a jogásza által a bécsi Imperial Szállóban kivett négyszobás lakosztályig.38 Férje azonban nem hagyta annyiban a dolgot, testvéreivel utánament, és „lovassági fedezet mellett” hazavitte. A „nem éppen lovagias hangnemű tárgyaláson” mindkét fél a maga szempontjait hangoztatta.39 A válóper másfél évig tartott.40 Miközben menyasszonya volt a szerelmes jogászfiúnak, Pozsony és Pest között ingázva a már az esküvői vacsorán vele kikezdő Sz. gróf kedvese lett, természetesen szintén szerelemből. „…néztem gyönyörű drágakővel díszített jeggyűrűmet; bizony a kis jogász képe foszlott, foszladozott, mint ősszel a kutyatejvirág fehér bolyhos gyümölcse, ha egyszer egy szélroham vágtat át a mezőn.”41 A második jegyesség idején mindez már bocsánatos bűnnek tűnt fel, a válófélben levő asszonyt már nem kötötték a szexuális megtartóztatás normái.42
A gróf révén vált – szavai szerint – „a pesti mágnás társaság központjává”. Mint írja, „a fiatal, könnyű fajsúlyú arisztokraták körülrajongtak, nagyúri léhaságaik, könnyűvérű élvhajhászatuk óriási befolyással volt fejlődő asszonyi lelkemre, s lassanként elvesztettem minden kapcsolatot leánykori környezetemmel”.43 Az új társaság barátnői körébe Flórán kívül hárman tartoznak: R. May grófnő, egy volt főispán szép leánya, T. Mimi, egy francia consul leánya és Cs. Ilona, egy csillagkeresztes hölgy húga. Ez az előkelő kompánia először a Hungária Szállóban ütötte fel tanyáját, és tudatosan (felülről) szegült szembe a társasági normákkal: „…a sors csodálatos játéka összesodort négy társaságbeli nőt, kiknek szépsége és egyrészt vagyonuk, másrészt születési kiváltságuk irigylésre méltó szerepet biztosított volna életükben, de akik szuverén megvetésével mindannak, ami nyárspolgári, úgyszólván kiközösítették magukat az absolut jóhírnevű, de igen sokszor romlottabb nők közül”. Miközben a mélyből visszatekintve már-már érthetetlen konoksággal védte magát a házasság előtti nemi élet és az első férj megcsalása elleni „vádaktól”, büszkén vállalja a külön költözés utáni életforma-forradalmat: „…egy gondfeletten víg, Magyarországon eddig képtelenségnek látszó bájosan kicsapongó életet éltünk, úgyszólván külön kasztot alkotva, mely velünk együtt eltűnt a főváros életéből, egyrészt a mi társadalmunk végtelen kicsinysége és copfos konzervativizmusa miatt… Másrészt azért erre sokkal nagyobb képesség szükségeltetik, mint a családanya szerepére”.44 Úgy tűnik, a lázadáshoz már kitermelődött az ideológia is. Az emlékirat szerint Pestet kinőve Bécsbe tették át székhelyüket a Führichgasse 3. számú házba, áthozatták a bútorokat, estélyeket, hangversenyeket adtak, divatot diktáltak.
Elbeszélése szerint az apa és anya halála utáni magány szorongásai vitték második házasságába (valójában az anya még élt a második frigy idején), amely azonban csak „két hónapig tartott”. A férj nevét itt sem írja le, pedig az asszonynevet nemcsak viseli, hanem a memoárt is ezen a néven jegyzi.45 Újra visszatér barátnői körébe, és még nagyobb költekezésbe kezd: „Vagyonom tudatában átvettem a mecénás szerepet velük szemben, óriási ruhaszámlákat fizettem, kacagva szórtam értük, velük a pénzt, s hálásan fogadtam cserébe hódoló hízelgésüket. Szinte természetesnek találtam, hogy a párisi legelső mesterek egyikét hozattam le és tartottam magamnál, hogy hajdíszem mindig pazar legyen, frizurám véletlenül el ne késsen a divattól. Ez az éra különben is a test kultuszában merült ki, mint a már omladozni készülő Róma asszonyainál.”46
A baráti kör és udvartartásának útja tehát (valójában 1897 őszén és egyenesen Pestről) Párizsba vezetett, ahol a Bois de Boulogne-ban bérelt kis villában döbbent rá, hogy „ez az egyetlen hely, hol érdemes élni”. Párizsban egy elfranciásodott olasz herceg, „Principe Tornyola” barátnője lett, ám a „tündéri napoknak” vaskos botrány vetett véget. A búcsúestélyen T. gróf valamilyen kábítószert szórt a barátnék poharaiba. R. grófnő ütlegelni kezdte szomszédját, aki V. bárót tolta a maga helyébe, akinek „mazochista hajlamai ismeretesek voltak”. Mimit nymphomanikus rohamok fogták el, és rekedt hangon kiáltozott: „Férfit, férfit nekem!” Flórát mindenesetre a hajnali órákban „már csömör fogta el az orgia után”.47
Már tapintatból se kövessük tovább Flóra útját a teljes elszegényedésig, elzüllésig, valószínűleg életének érzékire színezett történetét is azért kellett „eladnia”, hogy némi pénzhez jusson. Élete utolsó fázisát memoárjában ő maga sem mondja el. Az életirat elkészültekor mindössze harmincnégy éves. Keserűen állapítja meg: „Eseménydús életemen át igen sok gavallért ismertem, akik brigantik módjára bántak velem, s egyetlen egyszer hozott össze a sors egy szélhámossal, s ez az ember tetőtől talpig – gavallér volt.”48 Az önéletírás azonban megerősíti, hogy Flóra nézőpontjából egy szépsége, vagyona és kiváltsága által körülhatárolt közeg az, amely megengedheti magának a konvencióktól való elszakadást. S ebben nincs különbség Pest, Bécs és Párizs között. Ahogy Prévost előszava megállapítja: „…e világ határa nagyon bizonytalan, meghatározhatatlan, néhány ponton már Cosmopolis országgal érintkezik, más oldalról határait a cythere-i vizek fürösztik, s ismét más irányba messze kinyúló határvonalait érinti s gyakran átlépi a gazdag bourgeoisie, meg a mulató aristocratia. S ezen világ egyik legjellemzőbb vonása? Az, hogy itt a vallás és erkölcs eszméi sosem irány- és vezéreszmék. Ebben a világban senkit és semmit nem ítélnek el valami fensőbb, csalhatatlan elv, hanem igenis a conventiók nevében s a kartársak véleménye alapján”. (Kiemelés az eredetiben.)49
A Török-féle verzió szerint az ifjú házasok (ne feledjük, itt csak egy házasság van, a báró férjjel) költöztek be a Rökk Szilárd utcai palota földszintjére, majd a férj kiakolbólítása után itt ragadja el „a vörös bárónét” a „már-már fékezhetetlen szenvedély”. Itt már nincs is szükség a vendég férfiak háryjánosos indiszkréciójára, „a Rökk Szilárd utcai boltosok, házmesterek, a ráérő vénasszonyok” mesélik, hogy ki jött ki a reggeli órákban a palota „hátsó kapuján”. Az elszegényedett báróné Bécs kihagyásával tűnik el Párizsban (ez véletlenül meg is felel a történtek kronológiájának), ahol – minő botrány – „autót vezetni tanult és sofírozott is”. Leginkább azonban erkölcsi élete „esett kifogás alá; állandóan részeg volt, botrányokat csinált; végül kiutasították és visszatoloncolták Budapestre”.50 S a láthatáron immár feltűnik a deviancia karhatalmi „kezelése” is. Pesten, a Magyar Világ nevű zugpanzióban esett meg vele az ifjú riporter kalandja, aki túl a nyolcvanon is elevenen emlékezett arra, amint „a negyvenen túli asszony anyáskodó kedveskedése csakhamar az öreg hetéra élvvágyó önzésévé vált”. Ez a férfiúi élmény mondatja ki paradox módon a legkeményebben Flóra vádját: „Hidd el, fiam, sajnállak benneteket, de fizetnem kell azért, ami velem történt, amit a férfiak velem csináltak.”51 S bár a Flóráról szóló történet mentesül mindenféle szociális töltettől, végkövetkeztetése nagyon is egybecseng a Flóra által elmondottal, legalábbis a férfiak hibáztatása tekintetében. (Hegedüs Gézánál – mint láttuk – a házassággal visszatért a történet a normálisnak tekintett „polgári” kerékvágásba.) Valójában azonban – mint fentebb idéztük – Török laikusan patologizáló férfimagyarázata szerint Flórát saját olthatatlan vérmes szenvedélye sodorta végzetébe. S a deviancia nem jár egyedül: melegágya a nimfomániának, az alkoholizálásnak, sőt mi több, a sofírozásnak is.
Ami mármost a házasságon kívüli nemi élet (a flört) korabeli megítélését illeti, e tekintetben csak első lépéseknél tartott az átalakulás. Ahogy Prévost látta: az érzékiség a „flirt” szó „közönyös, semmitmondó álarca alatt rejtőzködött”.52 Fellazult ugyan az elutasító álláspont a válással kapcsolatban, bár annak törvényi szabályozása mindenütt késésben volt, és a polgári házasságot kimondó törvényeket követően is csak a végső (erősen korlátozott) esetekben fogadták el a házasság felbontását mint legitim megoldást.53 Jellemző példa az 1894-es házassági törvényből (XXXI. tc.), amely általában is a vétkességi elvre alapozva tette lehetővé a válást, hogy asszonynevét a nő csak a férj vétkessége esetén tarthatta meg.54 Teljes bizonytalanság övezte a külön élő, válófélben levő és az elvált nő megítélését. Szüzességet azért mégis nehéz lett volna tőlük elvárni, s az elriasztásként gyakorolt, többnyire bonyolult szeparációs procedúra pedig hosszan elnyújtotta a bontás folyamatát. Perspektivikusan még az tűnt a legelfogadhatóbbnak, ha támogatják jogukat egy újabb jegyességre, házasságra, de jogilag ezt sem kényszeríteni, sem szabályozni nem lehetett. A normának tehát a hajadonok és özvegyek mellett újabb egyedülálló női csoport gyarapodásávál kellett számolnia. A rájuk vonatkozó elvárások nem lehettek azonban egységesek, a normák kisebb csoportok közötti egymásra sugároztatása az elváltakra végképp problematikusnak mutatkozott. A válás terjedésével mindenesetre a korábbi határok közé szociálisan és erkölcsileg egyaránt nehezen beilleszthető kategóriák jöttek létre, amelyek érintették és felbolygatták a női individualitás általános kérdéseit.

A tékozló leány

Eddig többnyire csak a jegyzetekben ellenpontoztuk a visszaemlékezések gyakori vakfoltjait a levéltári forrásokból nyerhető adatokkal. A történész pedantériájával próbáltuk rekonstruálni az események kronológiai sorrendjét. Az azonban mind a forrásokból, mind a visszaemlékezésekből egyértelműen kiderül, hogy Flóra számára a lehetőséget, hogy felülemelkedjen a korabeli normákon, elsősorban a vagyoni háttér adta. A vagyonnal kapcsolatos magatartás révén nyílt mód nemcsak a konvenciók átlépésére, hanem ennek tükrében a társadalom is feljogosítva érezte magát, hogy a normák érvényesülését, az azoktól való elhajlást megítélje. Miközben ugyanis folyt a normák átalakítása, a szexológia segítségével fokozatosan kitermelődött a sokasodó szexuális formák egy részének patologizálása és/vagy kriminalizálása. A társadalmi megítélés változásirányát esetünkben a gondnokság intézményén követhetjük nyomon, amely ugyan csak a tékozlás megakadályozására volt hivatott, ám az életvitelen keresztül eljutott az erkölcsi, sőt akár a patológiai vélekedés kimondásához is.
Azt hihetnők, a tehetősség elég ahhoz, hogy valaki szabadon élhesse világát (akár tékozoljon is), nem szükséges ehhez különösebb tehetség. Pedig épp a szigorú szülői végakarat szorításában (vagy a gondnokság körülményei között) kell igazi leleményesség a költekezéshez.55 Ezt az árvaszéki és memoriter források egybehangzóan bizonyítják. Ne firtassuk most, hogy Flóra mitől lett pazarlóvá, hogy a szigorú végrendelet következménye vagy oka-e a könnyelmű magatartásnak. Finomabb elemzés kimutathatná, hogy a papa, akinek legkisebb leánya nyilván a kedvence lehetett (mily sajátos megnyilvánulása az atyai szeretetnek, hogy egyik birtokán pusztát nevezett el róla), még 1883-ban, feleségével közösen tett végrendeletében is meglehetős szigorúsággal igyekezett gondoskodni vagyonának fennmaradásáról. Arról már volt szó, hogy mi okból és milyen körülmények között helyeztette magát Flóra 1893 tavaszán gondnokság alá (ezt később anyja hasonló kérésével kiegészítve foganatosították), aminek köszönhető, hogy 1893 és 1899 között tágas áttekintéssel bírunk nevezett hölgy bevételeiről és kiadásairól, vagyis életviteléről.

1. táblázat. F. Flóra vagyonleltára a gondnokság alá vételkor (1893, osztrák értékű frt.)

A. Cselekvő állapot
a. Ingókban
I. Készpénzben 15 344.20 *
II. Értékpapírokban
1. 4%-os magyar aranyjáradék 58 700.–
2. 4 1/2%-os regále kártalanítási kötvény 356 333.33 **
3. 4 1/2%-os földhitelintézeti záloglevél 12 500.–
4. 4%-os koronajáradék 367 850.– ***
5. részvények 2 000.–
b. Ingatlanokban
Bőszénfai uradalom (becsérték fele) 200 000.–
Akadémia utcai ház (becsérték fele) 83 508.75
Összes cselekvő 1 096 236.28
B. Szenvedő állapot
Bőszénfai uradalom bérlői által letett óvadék fele 5 000.–
Tiszta vagyon 1 091 236.28

*** Ebből 14 000 frt. 1893. okt. 24-én fog befolyni (kaposvári ingatlanok vételárhátraléka).
*** 333 333.33 után (vallás- és közoktatási minisztériumnál letett millió harmadrésze) kamat csak 1903. januártól fog járni.
*** Ebből 304 950 frt. életfogytiglani haszonélvezete özv. F. Antalné úrnőt illeti.

Amint azt dr. Wellisz Vilmos (Andrássy út 25.) akkurátus jelentéseiben évről évre összefoglalja, Flóra jövedelmeinek egyik sajátossága, hogy nem folyamatosan érkeznek az év során. Ebben részben nyilván szerepe van a mezőgazdasági forrásoknak, amelyeket amúgy is szezonális hullámzás jellemez.

2. táblázat. F. Flóra 1896-ra várható jövedelme havi bontásban

Hónap Forrás Összeg (frt)
Január aranyjáradék és regáleszelvények 1 955.–
Február házbérbevétel 1 178.–
Március –
Április –
Május haszonbér 4 250.–
Június koronajáradék (levont 1500 frt után) 2 053.–
Július aranyjáradék és regáleszelvény 1 954.–
Augusztus házbérbevétel 1 139.–
Szeptember –
Október –
November haszonbér 4 502.–
házbér 1 131.–
December koronajáradék 1 842.–
Összesen 20 003.–

Flóra kiadásai viszont – hogy mást ne mondjunk – meglehetős állandóságot mutatnak. Ennek fedezésére, apanázsként két részletben havi 1000 forintot kapott készpénzben az ügyvédtől, aki ezenfelül fizette a szállodaszámlát. Ez fél hónapra szintén 500 forint körüli összeget tett ki. Az utókor szerencséjére a gondnok, hogy a bevételektől elhúzni próbáló kiadásokat szemléltesse, mellékelt is egy félhavi szállodaszámlát napi és tételenkénti bontásban.

3. táblázat. F. Flóra napi kiadásai az Európa Szállodában (1896. január 15.)

Lakás 7.–
Fűtés 1.60
Service 0.80
2 tea, rum, tejsz. 1.20
2 fekete 0.40
2 Chartreuse 0.80
Chery 0.45
2 rántotta 0.80
2 vaj 0.40
1 leves 0.15
1 Szepessy 0.20
Marha hus 0.40
1 fogasch 0.80
1/4 kacsa 0.50
2 Ementh. 0.40

1 fillet de boeuf 0.80
1 Magas sajt 0.30
1 Kanapé 0.40
2 Süllő vajal 2.20
2 Boeufst. 1.80
2 adag Pomme fr. 0.80
15 kenyér 0.30
2 Csimbardy 3.60
1 Sas hegy 1.80
2 korsó sör 0.40
5 poh. sör 0.75
Kocsi 2.–
ujság 0.50
Kocsi 1.–
Összesen 31.55

Az összeg egy átlagos nap kiadásait mutatja, s az ügyvéd szándékai szerint pusztán annak az elemi számításnak az illusztrálására szolgált, hogy havi kétezret nem lehet évi húszezerből elkölteni. A kiadásokat ugyan behatárolták a jövedelmek, de ugyanakkor a fogyasztási igényeket a társadalmi státus irányította. A gondnoki jelentések refrénszerűen vissza-visszatérő mozzanata a hivatkozás arra, hogy gondnokoltja „vagyoni viszonyainak és társadalmi állásának” megfelelő életvitelt kell biztosítania. Ebből kiindulva Flóra állandóan igyekezett a számára szabott költségvetési korlátokat felfelé tolni. Hol édesanyjával gyakoroltatott nyomást a gondnokra, hogy egy drága ékszert (fülönfüggő) megvegyenek. Hol a házasságkötés reménye, hol új lakás berendezése adott szárnyakat költekezőkedvének. Igen hamar rájött arra is, hogy bizonyos adósságokból származó követelések a gondnok ellen a magánjog szerint „bíróság előtt sikerrel érvényesíthetők (ilyenek ruhaszámlák és több effélék)”. S bár az ilyen hitelezőket a gondnok rendszerint visszautasítja, és bíróságnál is védekezik a fizetési kötelezés ellen, „mindazonáltal egyesekkel, különösen ha kisebb követelések jelentkeznek, a gondnokolt jól felfogott érdekében tárgyalásba kell bocsátkoznia s békés úton kiegyenlíteni azt, amit peres úton tetemes költségekkel kellene kifizetni…”.56
Az, hogy sehol sem találta a helyét, sehol sem volt maradása, akaratlanul is költségfelhajtó technikáinak részévé vált. Az állandó helyváltoztatás nemcsak nyugtalan természetéből, szeszélyességéből következett, hanem családja és gondnoka bizonytalanságban tartása révén is újabb forrásokat igyekezett megnyitni. Gondnokának panaszkodása bepillantást enged ebbe az örökös mobilitásba: „…hogy a lakás mizériák közzül csupán egyet, a nyári lakás kérdését említsem itt föl, gondnokoltam a tavasz végén ama óhajának adott kifejezést, hogy a nyarat a Margit-szigeten szándékozik tölteni. Fáradsággal sikerült is megfelelő lakást találni, azonban gondnokoltam még jóformán el sem foglalta, engem avval a kijelentéssel lepett meg, hogy a városligetben lakik, s ott tölti a nyarat. Egy pár hétig tényleg ott is lakott, azonban minthogy betegeskedéseire hivatkozott, magam is czélszerűnek véltem, ha a nyár hátralevő részét fürdőben tölti. Fürdő helyett azonban Bécsbe utazott, hol egy pár napi időzés után azzal tért haza, hogy Bécs mellett nyaralót bérelt, s végül Budapesten egyik szállodában fejezte be a nyaralást. Meg kell jegyeznem, hogy gondnokoltam ez idő alatt elköltötte a nyaralásra szánt összeget, s azon felül jelentékeny adósságokat csinált, sőt ez évben is dacára annak, hogy ettől óvtam, erre többször figyelmeztettem – váltókat is írt alá. Ily viszonyok között az egyensúlyt csak némileg fenntartani oly feladat volt, mely nemcsak állandóan foglalkoztatott, de folytonos izgalomban is tartott, mert gondnokoltam életmódjának egyik erőforrása családjának vele való részben mit sem törődése, részben irányában nagyfokú gyengesége. Sokszor napokon át nem is tudtam tartózkodási helyét, s az általa megadott czímek rendesen azok voltak, ahová menni akart”. (Kiemelés az eredetiben. – K. Gy.)57
Az édesanya 1896-os halála újabb lendületet adott Flóra költekezésének. Egyrészt felkeltette a hitelezők várakozását, akik arra számítottak, hogy felszabadul a gondnokság alól, s így követeléseik könnyebben érvényesíthetők lesznek. (Meg is indította az ezzel kapcsolatos hivatalos eljárást, de aztán az utolsó pillanatban, visszariadva a baljós következményektől, elállt szándékától.) Korábban jellemzett költekezési stratégiáját ugyanakkor szinte tökélyre fejlesztette. A szükséges apróbb mindennapi kiadásokat nem teljesítette, ugyanakkor a nagyobb megrendeléseket, vásárlásokat egyszerűen utalványozta a gondnoknak kifizetésre, aki azt természetesen apanázsa terhére tudta, akarta teljesíteni. Az adós–hitelező–gondnok háromszög rendszeresen feszültséggel volt telített: állandó izgalmaira panaszkodott az árvaszéknél a gondnok, aki hol keményen nemet mondott a hitelezőnek, hol alkudozott az alacsonyabb törlesztésben való kiegyezés reményében, veszekedett, botrányt csinált, perrel fenyegetőzött a hitelező, követelőzött és hisztérikusan tiltakozott a lefaragások ellen a gondnokolt.58
Ha a gondnokság intézményének az volt a célja, hogy a gondnokoltat addig, amíg meg nem tanul vagyonával, jövedelmével bánni, korlátozza a költekezésben, akkor több mint kétséges, hogy az betöltötte feladatát. Erre utal, hogy a gondnokolt is kialakította a maga „apparátusát”, rafinált (és költséges) tanácsadói körrel övezte magát, s amikor elterjedt gondnokság alóli szabadulása híre, az felajzotta a hitelezőket, s a szabadulás aktusa vagyoni értelemben végromlással fenyegette az önrendelkezését visszanyerő jogalanyt.59
Ebben a tekintetben nyugodtan meghallgathatjuk a pazarló Flóra visszatekintő bölcsességét, alighanem hitelesen idézi fel saját érzéseit: „Gyermekkorom óta szokva voltam hozzá, hogy minden csínyem sikerüljön, minden vágyam teljesüljön, s a legkisebb ellenállás végtelen indulatba hozott. Százezer koronát fizettem ügyvédemnek azért, hogy nagykorúsíttatásomat keresztül vitte, s mikor az erről szóló okiratot kézhez vettem, megelégedetten nevettem, mint a gyerek, akinek valamilyen turpissága sikerült. Pedig sírva kellett volna széttépnem az esztelen tékozlásaimra jogot adó papirost, s valami homályos érzésem volt, ami azt súgta, hogy az első önálló nagykorú tettem az legyen, hogy még százezer koronát fizessek a kiskorúsíttatásomért…”60
Dr. Wellisz, a gondnok a fentiek alapján feljogosítva érezte magát, hogy erkölcsi kérdésekben is markánsan hangot adjon véleményének. Ha gondnokoltjához címezte, többnyire parainézisszerű szentenciákra is tellett: „Az emberek társadalmi törvényévé lett az, hogy a vagyon azon tényező, mely nélkül az ember nem egyéb, mint csak élő halott; mennyivel inkább alkalmazható ezen törvénynyé lett tapasztalati igazság a nőre, kinek társadalmi és hivatásköre különben is oly nagyon meg van szorítva. Szívlelje meg tisztelt Báróné őszinte szavaimat, s vésse be azokat maradandó emlékezetébe…”61 Hogy mennyire hullottak fogékony talajba e magvas atyáskodó gondolatok, azt a történet eddigi leírásaiból is látni lehet. A legérdekesebb tulajdonképpen az, hogy dr. Wellisz egyáltalán nem volt naiv, amint az az árvaszékhez intézett jelentéseiből pontosan kiviláglik. A gondnokolt hirtelen és rövid életű második házassága kapcsán például minden korábbinál élesebben kifejti idevágó nézeteit. „A nyár végével minden előleges tudósítás nélkül s valószínűleg anélkül, hogy maga a gondnokolt komolyan foglalkozott volna vele, – férjhez ment Báró Splényi Árpád úrhoz. Azonban gondnokoltam ezt a házasságot (vagy a házasságot általában) nem tekintette egyébnek, mint száz más könnyelmű lépésnek, úgyannyira, hogy eme komolynak tetsző elhatározása éppenséggel mit nem változtatott rajta – hacsak nem hátrányára. Ami a házasságban a költekezés részét illeti, abban gondnokoltam a maga módja szerint komoly kivánt lenni, s tényleg egy egész sereg szállítót bízott meg megrendeléseivel, s minden meggondolás nélkül rendelt meg toilett cikkeket, mert véleménye szerint nyilván csak az ruházhatja föl az asszonyi jelleggel.” Jelentéséből első kézből származó információkhoz juthatunk a válás körülményeiről is: „…tisztelettel jelenteni tartozom, hogy gondnokoltam férjét megunta, s ellene a válókeresetet benyujtotta. A válóper vitelével engem bízott meg, de miután a bevezető intézkedéseket megtettem, helyhatósági bizonyítványt beszereztem stb., a keresetet megszerkesztettem, közölte velem, hogy azt Sztehló Kornél helybeli ügyvéd úrra bízta, ami ellen természetesen semmiféle kifogásom nem lehetett, az eljárást azzal indokolván, hogy én az ő kérdésére egy évet mondtam neki, mint a mely idő szükséges a válóperben mind a 3 bírói fórum előtt való keresztülvitelére, Sztehló úr pedig arra vállalkozott, hogy hat hó alatt az ügyet mind a három fórumon keresztül viszi. Ha gondnokoltam ez indoka valóságon alapul, akkor ez újabb bizonyítéka az ő állhatatlanságának”. Az ítélkezés hangneméből is kitetszik a gondnok sértettsége, mégis ebben az iratban – talán éppen ezért – sokkal messzebbre megy, mint amire mandátuma szól. Nem abban, ahogy a jövő esélyeinek latolgatásába bocsátkozik, hanem főleg azzal, hogy kimondatlanul az intézmény megjavító erejében mer kételkedni. S nem véletlenül éppen ezekben a sorokban sejlik fel a helyzetből egy másfajta kiútkeresés lehetősége is: „Különben a viszonyok alapos ismerete után mondhatom, hogy gondnokoltam, ameddig alapjában nem változik s ha vére nem fog változni, erre nincs is kilátás – egy házasság által csak fokozottabb bajoknak válik martalékává, mert hisz az fejtegetésre nem szorul, hogy őt, – legalább ez idő szerint – férfi csak a pénzéért veszi el és nem is oly férfiak jönnek itt számba, kik a pénzzel tudnak sáfárkodni, hanem olyanok, kik legalább pénz dolgában – többé kevésbé olyanok, mint gondnokoltam. Valjon van-e jövője két olyan lény házasságának? Múlt évi tiszteletteljes jelentésem kapcsán felemlítettem, hogy gondnokoltamat, ennek édesanyja kívánságára a fenforgó körülményeket figyelembe véve – Laufenauer tanárral megvizsgáltatni szándékoltam és e célból nevezett tanár úrral érintkezésbe léptem. E lépés azonban azért nem vezetett eredményre, mert gondnokoltamat valaki figyelmeztette, hogy a tanár idegbetegséget gyógyít, s így semmi áron nem akart a tanárral találkozni.”62
Ha ennyi esély van a gondnokság alatt tartással a delikvens megjavítására, akkor az intézmény csődjének bejelentése helyett érdemesebb a felelősséget a megrendszabályozhatatlan személyre hárítani, egy másik, keményebb disszocializációs technika felé tapogatózni, nehogy az egészséges társadalom megrontassék a „rossz vér” által. Ezzel az okfejtéssel azonban cseberből vederbe jutunk. Hiszen akár saját maga (a „vér”, a „szenvedély”, a „szerelem”), akár a viszonyok (a „magány”, a „szerelem nélküli házasság”, a „barátnők” és a „társalkodónő” vagy az öröklött „vagyon”), akár „a férfi” vagy annak „arisztokrata” válfaja viszi romlásba a „szegény gazdag” polgárnőket, mivelhogy mindenik körülmény szoros egymásrautaltságban létezik, a végzet bármelyik révén kikerülhetetlenül bekövetkezhet.
Hogy hova vezetett volna, mondjuk, a korabeli szexuálpatológus nimfománia diagnózisa, arra elegendő egyetlen szemelvény: „A nymphonia [sic!] chronikus esetei alkalmasak arra, hogy a közerkölcsöt súlyosan megsértsék, sőt erkölcsi bűntényekhez is vezethetnek. Jaj annak a férfinak, aki egy ilyen kielégíthetetlen messalina hálójába kerül. Súlyos neurasthenia és impotencia gyakori következménye szokott ennek lenni. Ezek a szerencsétlen nők terjesztik az erkölcstelenséget, demoralizálják környezetüket, fiúk valóságos rémeivé lesznek, s minthogy a homosexualis nymphomanikusok sem ritkák, gyakran lányokat is megronthatnak. A női bájak felfedésével, sőt exhibitióval igyekeznek a férfiakat elcsábítani. Jómódúak nem ritkán vásárolnak maguknak férfiakat a libido insatiabilis kielégítésére, gyakran prostitútióra is vetemednek.”63 A riogatás talán lehetett ebben a formában eredményes, de mire juthatott ezen az alapon a terápia?
S kire számíthatott végül Flóra, ha immár árvaságra jutva, vagyona fogytával társasága is elmaradozott, s a védelmére rendelt intézmények – főként saját és tanácsadói találékonysága jóvoltából – nem tudták betölteni feladatukat. Bátyjával, Jenővel minden kapcsolata megszakadt. Meg kellett érnie, hogy barátnőiben is csalódjék. Tanácsadói „perbe keverték Bécsben élő, férjnél levő nővérével is”, akivel társtulajdonosok voltak az Akadémia utcai házra. „Ez az áldatlan pör elszakította az utolsó laza kapcsot is, ami családomhoz fűzött. Ha voltak emberek, akiknek érdekükben állott kiközösíttetésem, a cél eléretett. Egyedül állok tehát. Ha Vilmos bátyám élne, nem lenne ez így.”64
Flórát egyébként 1922-ben ismét gondnokság alá helyezték, és végül az Akadémia utcai házat is sikerült elveszítenie.65 Az 1928-as cím- és lakjegyzékben özv. Splényiné néven a Teleki tér 10. alatti lakosként szerepel. A deklasszálódás megállíthatatlanul haladt tovább. Senki sem gondolhatta, hogy szándékai ellenére épp vele szemben oly engesztelhetetlen bátyja lesz segítségére. Freystädtler Jenő ugyanis 1926-ban – „azon atyai szeretet folytán, amelylyel ő a most nevezett úrhölggyel szemben hosszú idő óta viseltetik” – örökbe fogadta az akkor harmincegy esztendős kézdiszentléleki Jákó Amáliát, s felépítette neki a Sándor u. 46. sz. alatti házat.66 Mi tagadás, többek között valószínűleg épp azért, hogy testvérei utóörökösödési joga (akkor már csak Flóra, illetve másik nővére egyetlen fia volt életben) semmi módon ne érvényesülhessen. Az örökbefogadottal való viszony azonban a harmincas évek folyamán megromlott, maga Jenő elveszítette mesés vagyonát, végül perbe is keveredett patronáltjával. Jákó Amália – színésznő lévén nyilván konyított valamit a lélektani hadviselés fortélyaihoz – a teljesen magára maradt Flórát Jenőtől kapott házának első emeleti lakásába fogadta. Itt találta őket együtt az 1941-es népszámlálás.67 Flóra 1937 óta volt bejelentve ebbe a négy szoba hallos lakásba. Ez az utolsó nyom, amelyet eddig sikerült róla felderítenem. További drámai fordulatra a történetben aligha számíthatunk, bár ennél a családnál soha semmi nincs kizárva. Elesettségében 1941-ben csupán az a sovány vigasza lehetett, hogy legalább bátyja akaratán felülkerekedett, amikor annak fogadott lányát a maga pártjára állította. S bátyja katonás keménységét és kevélységét ismerve, egy megbélyegzett, „bukott nő” számára ez bizonyára nem volt kevés.

 

* Ennek az írásnak egy tömörebb változata előadásként hangzott el a Hajnal
István-kör – Társadalomtörténeti Egyesület szécsényi konferenciáján 2000 augusztusában.


Jegyzetek

1 Gulyás, Petrik könyvészetére hivatkozva a művet más címmel és kiadási évszámmal szerepelteti. Gulyás Pál: Magyar írók élete és munkái. IX. k. Bp., 1992. 700. A magyar könyvészet 1901–1910 II. kötetében (szerk. Petrik Géza és Barcza Imre) azonban a valódi cím: Életem, szerelmeim, szenvedéseim és az 1908-as évszám található. I. m. 502. A belső borítón hirdetett mű szerzőjeként Nagy Irma neve bukkan fel. Az ajánlás pedig nem hagy kétséget a tartalom felől: „A kitűnő írónő buja szépségű, megrázó realizmussal festett érzéki történeteket mond el saját életéből, a túlfeszített nemi gyönyörök minden fázisáról, a lihegő kéjtől, vérbűnökön át a brutálisan perverz szerelemig. A gyönyörű rajzokkal díszített kötet ára 2 korona…”
2 I. m. 3.
3 Csóti Csaba kaposvári kollégám hívta fel a figyelmemet egy újramesélt rövid változatra: Lévai József György: A virágos Kaposvár. Kaposvár, 1999. 117.
4 Török Imre: Kedves lovakról, furcsa emberekről. Bp., 1980. 180–190. Géber Helén, egy versenytéri jó barát negyven évvel idősebb felesége szívesen mesélt, „előásta kihagyó emlékezetéből a réges-régi meséket, amelyeknek legtöbbje igaz is volt. Mindenkiről tudott mindent, egy csomó »mesterségéből kikopott« vénasszony hordta neki a híreket”. Uo. 180–181. Mint Török írja, „a hitelesítés miatt” nevezi meg a forrást, de könyve műfaját legszívesebben „mesekönyv” gyanánt határozta volna meg. Uo. 188., ill. 7. Török kifutófiúként 1911-ben maga is részesült az élveteg Flóra kegyeiből, s az akkor hallottak alapján állítja, hogy „egészen mást mesélt, mint amit firkásza a könyvben összehordott, és én azt hiszem, hogy az elbeszélés volt az igaz”. Ám a kapott dedikált példányt – anyjától való félelmében – bedobta „a Múzeumkert rácsai közé”. Uo. 189.
5 Kellér Andor: Zöld gyep, zöld asztal. A főispán. Bp., 1974. 178.
6 Hegedüs Géza: Előjáték egy önéletrajzhoz. Bp., 1982. 127–131. „Énnekem fogalmam sem volt, ki lehetett az a csodálatos Flóra.” Uo. 128.
7 Budapest Főváros Levéltára (BFL) IV 1411/B 1648/1892.
8 Kempelen Béla: Magyarországi zsidó és zsidó eredetű családok (új kiadása: Magyar zsidó családok. H. é. n.) II. k. Bp., 1938. 93., illetve Zsidó lexikon (szerk. Ujvári Péter), Bp., 1929. 294. Haláleset-felvételi lapja szerint Tótvázsonyban, 1892. május 15-én halt meg, nyolcvanéves korában.
9 Pester Lloyd-Kalender für das Jahr 1859. Pest, 1859; Pester Lloyd-Kalender für 1868.
10 Magyarország vármegyéi és városai. Somogy vármegye. (Szerk. Csánki Dezső.) Bp., é. n. 231.
11 Legidősebb bátyja szomorú végéről Splénÿné is megemlékezik: i. m. 11. A báty, aki Bécsben és Pesten járt jogra, 1873-ban lett tartalékos hadnagy, majd 1882-ben főhadnagyként került tartalékállományba. Öccse úgy tudja, hogy a „boszniai háborúban szerzett súlyos betegség” okozta sok szenvedéssel járó halálát. Lovag Freystädtler Jenő pasa: Egy különc vallomása. 8 órai újság, 1938. szept. 16. Az 1880-as években kormánypárti képviselőjelölt volt a nagyvázsonyi kerületben. Veress D. Csaba: Tótvázsony múltja és jelene. Veszprém, 1994. 174. (A mű adataiért Hudi József barátomnak tartozom köszönettel.) Vilmos szeretetre méltó, de különc figura lehetett. Blaha Lujza naplója említi, mint aki a nyolcvanas évek elején hatalmas legyezőt küldött Blahának Düsseldorfból. Lásd Blaha Lujza naplója. (Közreadja Csillag Ilona.) Bp., 1987. 177–178., 181–182.
12 Kempelen: i. m. 93. A magas gyermekszaporulatra és halandóságra l. Magyar Országos Levéltár (MOL) Mikrofilmtár. A 3505. Kaposvár. Izraelita születési anyakönyv. 1. k. fol. 152., 162., 168.; A 3506. Izraelita halotti anyakönyv. I. k. fol. 14., 16., 19.; II. k. fol. 13.; III. k. 43. l.
13 BFL IV 1411/B 1648/1892. Freystädtler Jenő élete vége felé maga is tollba mondta emlékiratait. Tanulmányairól és pályaválasztásáról ebben annyit árul el, hogy „már az iskola padjaiban elhatároztam, hogy katonatiszt leszek”. I. m. 1938. szept. 16. Katonai okmányai alapján eredetileg a pesti állami főreált végezte el, majd önkéntesi évét a nagyszebeni cs. és kir. Edelsheim–Gyulai huszárezredben szolgálta le. A tartalékos tiszti vizsga letétele után 1888-ban tartalékos huszár hadnaggyá léptették elő, majd 1894-ben egészségügyi okokra hivatkozva leszerelték. Kriegsarchiv. K. K. Reichs-Kriegs-Ministerium. I. Abteilung. A minősítvényi táblázatok bécsi Kriegsarchivból származó részletes adataiért itt és a továbbiakban Bonhardt Attilának mondok őszinte köszönetet. Megemlítendő, hogy Jenő visszaemlékezésében húgáról egyetlen szót sem ejt. Pontosabban annyit mégis: „Hatan voltunk fivérek és két leánytestvérünk volt.” Uo. Jenő alakja – a Múzeum út. 3. alatti palotája lebontása kapcsán – újabban többször is a publicisztika érdeklődési körébe került. Lásd Csordás Lajos: Freystädtler Jenő pasa, a legendák lovagja. Népszabadság, 2000. nov. 6.
14 MOL A 3505. 1. k. fol. 183.; 2. k. fol. 7.
15 Hof- und Staats-Handbuch der österreichisch-ungarischen Monarchie für 1881. Wien, é. n. 103., 104. A két „osztrák-császári kitüntetést” a kortárs magyar irodalom az „osztrák–magyar érdemrendek” között tárgyalja. Innen tudhatjuk azt is, hogy 1883-ig a Vaskorona-renddel „szinte a bárói, illetőleg lovagi cím elnyerhetése volt összekötve”. Marcziányi György lovag: Nemesség. Kézi könyv nemesi ügyekben. Bp., 1886. 209. Az eredeti alapszabályok 21. §-ának visszavonása 1884. szeptember 20-tól lépett érvénybe. Lásd A rendjelek és kitüntetések történelmünkben. (Szerk. Felszeghy Ferenc et al.) Bp., é. n. 332.
16 Magyarország vármegyéi… I. m. 231.
17 BFL IV 1411/B 1648/1892.
18 Ez utóbbi az irodalomban is felbukkan. Zsidó lexikon: i. m. 294.; A zsidó Budapest (szerk. Komoróczy Géza). Bp., II. k. 386. A helyi gimnázium építéséhez már Kaposváron is hozzájárult 50 000 db téglával. Bergel József: Kaposvár 40 év óta. Kaposvár, 1877. 48. Ez utóbbi munkára is Csóti Csaba volt szíves felhívni a figyelmemet.
19 A végrendeletbe foglalt, testvérekre átszálló utóöröklési jogot Jenő egészen 1926-ig tiszteletben is tartotta. Akkor azonban kijelentette, hogy az egészet az atya csak „a hitbizományi törvény kijátszására” találta ki, és azt tovább nem tartja magára nézve érvényesnek. Dr. Horváth Kamilló közjegyzői iratai. BFL VII 197 1022/1926.
20 A History of Private Life. IV. From the Fires of Revolution to the Great War. (Ed. Michelle Perrot.) Cambridge–London, 1990. 594.
21 Világirodalmi lexikon. (Főszerk. Király István.) 11. k. Bp., 1989. 54–55. (Bajomi Lázár Endre.)
22 A félszüzek. (Ford. dr. Rózsa Géza.) Bp., 1896. 62–63. Valójában épp a regényből derül ki, hogy az átalakulás távolról sem volt olyan radikális, ahogy azt az „elbizonytalanodott” férfiak egymás közti beszélgetéseikben elképzelték. A „félszűzség” lényege ugyanis éppen az volt, hogy a házasság előtt a lányok az erotikus előjátékokban élték ki magukat, anélkül azonban, hogy a tényleges aktusra sor került volna.
23 Michel Foucault: A szexualitás története. I. A tudás akarása. Bp., 1996. 106–108.
24 Az együttélés á-b-c-je. Vita sexualis I. Bp., é. n. [1929] 6–7.
25 Dr. S. Weisse: A félszűz. In: A titkos prostitúció és a félvilág. Vita sexualis V. Bp., é. n. 108. A jelenség leírásával Prévost regénye sem marad adós: „Az ő sajátságos szeretkezésük, a mely nem éppen ritka abban az elfajult, kiélt társadalomban, hol az erkölcsök és az elvek összhangját hirdetik, pedig azok homlokegyenest ellentétben állnak egymással – az ő szeretkezésük, mondom, éppen ellentéte, fonákja volt a közönséges emberi szerelemnek, és valóban szerelmük zarándoklása oly szenvedélyes volt, hogy azok kínjait elfeledték és nem is óhajtották, hogy a végczélhoz jussanak. Mit törődött Maud azzal az utolsó, leggyönyörteljesebb csókkal? ő nem ismerte azt. Mit bánta Julien?” I. m. 176.
26 Az együttélés á-b-c-je. I. m. 7. A szexuálpatológia komoly erőfeszítéseket tett a határok pontos megvonása érdekében, többek között választóvonalat igyekezett húzni a perverzió és perverzitás között is: „A nemi ösztön perverzióját… nem szabad a nemi művelet perverzitásával felcserélni, mert ezt nem psychopatológiás körülmények között lehet észlelni. A konkrét perverz cselekedet, bármilyen borzasztó alakot is öltsön, nem döntő a klinikai vizsgálat szempontjából. Hogy betegség (perverzio) és terheltség (perverzitás) közt különbséget tehessünk, ismernünk kell a szereplő személy összegyéniségét és perverz tetteinek indokát. Ez képezi a diagnózis felállításának alapját.” Báró dr. Krafft-Ebing R.: Psychopathia sexualis, különös tekintettel a rendellenes nemi érzésre. II. jav. kiad. Bp., 1926. 70. (Kiemelések az eredetiben.)
27 Weisse: i. m. 106–107.
28 Nagy Irma: i. m. 15., 18. A szerző kilétét nem sikerült megállapítanunk. Az álnévlexikon kérdőjellel vélelmezi, hogy mögötte egy Nagy Imre nevű újságíró rejtezkedett. Gulyás Pál: Magyar írói álnévlexikon. Bp., 1956. 315. A könyv előszava is megerősíti, hogy álnévről lehet szó, mivel – saját bevallása szerint – a hősnő akkor már az „ún. tisztességes társadalom… általánosan tisztelt tagja”. Uo. 5. Egy évvel később ugyanezen név alatt megjelentetett „utolsó könyvének” végén azonban a kiadó – láthatóan jogbiztosítási céllal – azt közölte: „E könyv írójának több feljegyzése nem maradt, mindent közölt tőle a kiadó, ami egy sor írása csak volt. Folytatása a könyvének nem következhet, mert írója meghalt és éltében nem írt többet.” Nagy Irma utolsó könyve: A szerelem színháza Párizsban. Egy úri asszony vallomásai. Bp., 1909. 98–99.
29 Splénÿné: i. m. 4–5.
30 A vőlegény, Földvári Schmidt Károly Lajos Brassóban 1870-ben született. A helybeli alsóreál és az ötödik gimnáziumi osztály elvégzése után, 1885–1887 között a morvaországi Weißkirchenben végezte a kadétiskolát. 1893-ban főhadnagy II. Vilmos király 6. württenbergi huszárregimentjében. Nyilvánvalóan azonos azzal az alezredessel, akit Schmidt Albert ny. főhadnagy és brassói birtokos fiaként, bátyjával, a kétcsaládos Gusztáv-Sándor ny. őrnaggyal együtt emelt Ferenc József nemesi rangra 1915-ben. Kriegsarchiv. K. K. Reichs-Kriegs-Ministerium. I. Abteilung., ill. A királyi könyvek. (Szerk. Gerő József.) Bp., 1940. 184.
31 Splénÿné: i. m. 5–7.
32 Flóra az egész memoárban tabuként egyetlen szót sem ejt zsidó származásáról, így azt is csak az anyakönyvekből tudjuk, hogy Pesten, tizenhat éves korában (1890. szeptember 25-én) áttért az evangélikus vallásra. MOL A 3505. Kaposvár. Izr. születési anyakönyv. 2. k. fol. 7. Az evangélikus matrikulák tanúsága szerint az esküvőt 1891. november 14-én tartották. Flóra keresztatyja, majd tanúja az aktusoknál dr. Hauer Sándor köz- és váltóügyvéd volt, aki később, a válóperi megegyezéskor is kulcsszerepet tölt be. BFL A 7, A 6. Ágostai Evangelikus Anyakönyv. Deák tér. Magyar község.
33 Török: i. m. 181. Felsőpulyai Rohonczy Gedeon (1852–1929) felesége egyébként a véletlen szeszélye folytán szintén Flóra (Lónyay), és mindössze két esztendővel volt fiatalabb férjénél. Gudenus János József: A magyarországi főnemesség XX. századi genealógiája. II. k. Bp., 1993. 212.
34 Török: i. m. 187.
35 Uo. 189–190.
36 Hegedüs: i. m. 130.
37 Uo. 131. Az író olyannyira elhiszi saját verzióját, hogy úgymond tapintatból nem írja ki a férj arisztokrata nevét, mert „jó néhány utóda él, hasznos tagja a mi társadalmunknak, és fogalmuk sincs, hogy valahol távolról az én vérrokonaim, nem egy még azt sem tudja, hogy dédapja báró volt, dédanyja pedig az Osztrák–Magyar Monarchia egyik legrosszabb hírű nőszemélye. Talán személyileg is kínos lenne számára, ha tudnák, talán társadalmilag se lenne előnyös a merőben másféle helyzetben ez a leszármazás. Aki pedig véletlenül mégis tudja, hogy Freystaedtler Flóra volt a dédanyja, az nyilván hálásan gondol rám atyafiúi diszkréciómért”.
38 Splénÿné: i. m. 12–13.
39 Flóra: „Nem akartam magát megcsalni, mondtam, hogy magával élni nem fogok. Elutazom.” Férj: „De akkor öröklendő vagyonának fele az enyém.” Flóra reakciója: „Megdöbbentem ennyi cinizmus láttán, de gyermek fejjel áldozatot akartam hozni válásomért, és férjem javára lemondani készültem négy millió korona örökrészem feléről csakhogy menekülhessek, de ebben családunk ügyvédje megakadályozott, és megindult a válóperünk.” Splénÿné: i. m. 14. Flóra láthatóan igyekezett feledni és feledtetni a történteket. Az ajándékozási szerződés ugyanis valóban létrejött Pozsonyban 1893. február 23-án, Schmidt Károly Lajos cs. és kir. hadnagy Hosszú u. 13. sz. házban lévő lakásán, Bartal György királyi közjegyző előtt, két D’Orsay gróf tanúskodása mellett. Másnaptól indultak meg az elhúzódó és nehéz tárgyalások egy új egyezség létrehozására, amint arról Wellisz dr. és Steinbach István közjegyző elszámolásai tanúskodnak. Ennek során helyezik saját kérésére gondnokság alá Flórát (1893. márc. 18.).
40 Az 1893. febr. 23-tól ápr. 19-ig húzódó tárgyalások bonyolultságáról elegendő dr. Wellisz költségjegyzékét idézni: „Eljárások minden nap, hosszas órákon keresztül tartott értekezések, gyakran késő estig Dr. Hauer ügyvéd úrral, gondnokolt édes anyjával, gondokolttal, Schmidt Károly úr ügyvédjével Dr. Schmidt Titusszal, a létesítendő egyesség összegének és egyéb pontozatának megvitatása…” (Költségjegyzék, 1893. dec. 31.) BFL IV 1411/B 1648/1892. A létrejött közjegyzői okiratba foglalt 1893. ápr. 8-i egyezség „az egymás iránt leírhatatlan ellenszenv és engesztelhetetlen gyűlölet” rögzítése után a válás megindításáról intézkedik. Ebben a férj „kárpótlásul és fedezetül azon költekezésnek és kiadásoknak, melyek a házasság tartama alatt a házas felek társadalmi állásával felmerültek és jártak és a nő bő anyagi viszonyainak megfeleltek” a már az ügyvédtől felvett 76 520 frt. 75 krajcáron felül (a számadás kötelezettsége alóli felmentés megadása mellett) még 83 479 frt. 25 krajcárt kap készpénzben. Ennek fejében visszavonja F. Antal hagyatékára vonatkozó igénybejelentését, amelyet az ajándékozási szerződés alapján tett, visszaadja – egy szobabútor kivételével – felesége összes ingóságát (bútorokat, fehér- és ruhaneműjét, egyéb toilette-tárgyait és ékszereit). Flóra pedig kijelenti, hogy az ajándékozási szerződést saját akaratából írta alá. Ha eddig valakinek lettek volna kételyei, hogy mégsem, akkor ebből a Schmidtéknek rendkívül fontos passzusból látható az ügyvédi stratégia, amennyiben azzal operáltak, hogy a kényszer hatása alatt aláírt ajándékozási szerződést érvényteleníteni kérik majd a bíróságnál. Ennek nemcsak a tiszti karrier szempontjából lettek volna fatális következményei, hanem kitudódott volna a szökés története is, ami viszont mind a férfiúi becsület, mind az asszonyi hűség kikezdésére bizonyult volna alkalmasnak. Flóra egyébként emlékezésében megkönnyebbülten nyugtázza, hogy az érte vívott párbajban „komoly baja senkinek nem esett”. Splénÿné: i. m. 14.
41 Splénÿné: i. m. 16. A jegyesség ügye azonban több, mint zavaros. Dr. Wellisz iratai között ugyanis van egy elszámolás, amely „F. Flóra eljegyzési ügyeiben” címet viseli, 1893. dec. 31-i kelettel. Június 25-től szeptember 28-ig tartó utazásokról szólnak Bécsbe és Badenbe, aminek során „Dr. Tafler bécsi ügyvéddel, gondnokolttal és a gróffal” (sic!) való tárgyalások szerepelnek. BFL IV 1411/B 1648/1892.
42 Ahogy Prévost írja könyve előszavában: „…a keresztény nőt, ki másodszor megy férjhez, úgy tekintjük, mint aki hitvesi kötelességeinek tanulóéveit végezte”. I. m. 6.
43 Ekkor szakít vele bátyja, Jenő, miután egy ízben meglátta Sz. gróffal egy kocsiban, s azóta (a memoár szerint tíz év óta) nem beszél vele. Splénÿné: i. m. 17. Sűrűsödik az időzavar, mert ha az első válás óta, akkor bizony tizennégy év is kellett, hogy legyen. Bár valószínűleg a konfliktusok már az örökösödés miatt elkezdõdhettek.
44 Négyen költöztek be gróf Nádasdy Ferenc Rökk Szilárd utcai házába, hol a földszintet teljes egészében lefoglalták. Uo. 18. Az árvaszéki iratokból a házba való beköltözés dátumát nem, viszont az onnan való elköltözését pontosan ismerjük. Dr. Wellisz 1897. októberi jelentéséből tudjuk, hogy „gondnokoltja Párisba utazván, elutazása előtt lakása berendezési tárgyainak nagyrészét eladta, megmaradt részét pedig idegenekre bízta”. A VIII. kerület Rökk Szilárd u. 32. szám alatt 1897. okt. 13-án felvett leltár az ott maradt ingóságokat alig 25 ezer koronára értékelte. Ebből egy garnitúra részeként a legértékesebbre becsült darab „1 matt 8 ajtós, 3 fiókos márvány lapú kredencz faragvánnyal” önmagában 1200 koronát ért. BFL IV 1411/B 1648/1892.
45 A pesti evangélikus egyház szertartásai szerint létrejött házasság megkötésére 1895. szeptember 17-én került sor. A tanúk Szentimrey Kálmán állami tisztviselő és báró Fiath Imre földbirtokos voltak. A bontás viszont 1898 végéig elhúzódott, a budapesti ítélőtábla csak december 6-án hagyta jóvá az első bíróság határozatát. Az ítéletekből az derül ki, hogy a házasság felbontását Flóra kezdeményezte, miután a férj 1895. november 23-án, utolsó lakhelyükről, a Nádor utcai Európa Szállóból eltávozva elhagyta. A nej ugyan a férjet több ízben visszahívta, de az nem volt hajlandó az életközösség helyreállítására. A válást ennek alapján az alperes hibájából mondták ki, s az ítélet szövege szerint alperes által az elköltözés indokául felhozott okok a bíróság által „figyelembe nem vehetők”. A férj hibájából kimondott válásra az asszonynév megtarthatósága miatt volt szükség. A második férj Splényi Árpád (1864–1919), Splényi Ödön rendőrtanácsos és detektívfelügyelő első házasságából származó fia. Az apa második felesége Blaha Lujza volt. Gudenus János József: A magyarországi főnemesség XX. századi genealógiája. III. k. Bp., 1998. 350. A Splényi Ödönnel kötött házasságról lásd Blaha Lujza naplója. I. m. 182–187. Splényi Árpád rövid életű házasságáról egyik forrásmunkában sem esik szó.
46 Splénÿné: i. m. 23. Bécsi tartózkodása során ekkoriban szegődött mellé a Ringen levő Salon de Beauté tulajdonosa, Antoinette kisasszony, aki nemcsak manikűrözte kezét, hanem fokozatosan társalkodónőjévé nőtte ki magát: „hasznos tanácsokkal szolgált toilettjeimet illetőleg, kiváló ízlésével néha meglepő színhatásokat váltott ki kalapom, ruhám és ernyőm összeválogatásánál”. Utólag azonban már „rossz szellemé”-nek nevezte, miután arra is rájött, hogy a lassan teljhatalommal bíró társalkodónő „nem érvényesíteni akarta szépségét, hanem – értékesíteni”. Uo. 24., 26. A társalkodónőnek, akit mellesleg Dorfinger Antoinette-nek hívtak, „odaadó ragaszkodása és sok-sok fáradozásának elismerése jeléül” férjhezmenetele alkalmából 1750 forintot ígért. BFL IV 1411/B 1648/1892. (Nyilatkozat, 1898. okt. 10.)
47 Splénÿné: i. m. 33.
48 Uo. 83. Egy gáláns német ékszertolvajjal folytatott flörtjéről van szó.
49 Prévost: i. m. 4. Mindezt megerősíti és árnyalja Foucault társadalomtörténeti hipotézise: „…legelőször a »polgári« és az »arisztokrata« családokban kezdték problematizálni a kisgyermekek és a serdülők szexualitását; itt medikalizálták először a női szexualitást; itt irányították először az érdeklődést a nemiség lehetséges elfajzásaira; itt született meg a gondolat, hogy feltétlenül ellenőrizni kell a nemiséget, és haladéktalanul ki kell dolgozni a büntetés, illetve a helyes útra visszavezetés ésszerű technológiáját. A »polgári« és »arisztokrata« családot kerítette hatalmába legelőször a felfokozott szexuális szenvedély, ezt a családot fogta el először a félelem a szexualitás esetleges patologikussága miatt, ez töprengett el először a megoldás lehetőségein, fordult segítségért a tudományos technikákhoz, s hívta életre – hogy aztán újra és újra ismételgesse – a végeláthatatlan diskurzusokat”. Foucault: i. m. 124–125.
50 Török: i. m. 188.
51 Uo. 189.
52 Prévost: i. m. 102.
53 Rév Erika: Válóperek krónikája. H. n. 1986. 17. sköv.
54 Máday Andor: A magyar nő jogai a múltban és a jelenben. Bp., 1913. 63.
55 Kövér György: A tékozló Wotzasik fiúk. Holmi, 2000/ 6. 701–717.
56 Dr. Wellisz jelentése (érk. 1896. márc. 4.). BFL IV 1411/B 1648/1892.
57 Uo.
58 Kimerítő adalék a nem fizetés – fizetés alkufolyamának pénzügyi filozófiájához: „A mészárosnál, fűszeresnél könyvecskére történik a vásárlás, s ez okvetlenül kifizetendő, – a fodrász, czipészszámla mindenesetre kielégítendő. Minthogy ezek hozzám fordulnak, kénytelen vagyok – egy előreláthatólag vesztett per költségeinek kitenni gondnokoltamat nem akarva – fizetni, de természetszerűleg gondnokolt havi appanage-a terhére, (:ő azonban e különben aránylag csekély levonásokba sem akar belenyugodni:) Gondnokolt pénzbeli zavarainak legnagyobb oka, mértéket túlhaladó költekezése ruhára s illetve ebből kifolyólag csinált adósságai, melyek összege messze túlhaladja még azon elég bő mértéket is, melyet vagyona és társadalmi állása megenged…” Dr. Wellisz jelentése (érk. 1899. jan. 7.). BFL IV 1411/B 1648/1892.
A kellemetlen helyzetek közül példaként egy „eklatánsabb eset”: „Resch Leopoldina bécsi szabónő állítólag szállított ruhák fejében kerek összegben 2000 frt-ot igényelt gondnokoltamtól. F. év [azaz 1898] október 24-én nevezett hitelező gondnokoltamnak azon írásbeli utalványával jött hozzám, hogy tartozását havi appanage-a terhére havi részletekben való kifizetésre vállaljam el. Ezen kérelemnek különben sem tehettem volna eleget, annál kevésbé, mert alig egy félórával nevezett hitelező jelentkezése előtt gondnokoltam külön levélben arról értesített, hogy bemutatandó utalványát ne honoráljam. Resch hitelelező elutasító válaszom folytán gondnokoltamat újra felkereste lakásán, és ott oly botrányt csapott, hogy gondnokoltam társalkodónőjét küldötte értem esetleges rendőri közbelépés keresztülvitelére. A reményeiben csalódott Resch hitelezőt aztán nagy nehezen sikerült valahogy a helyzet megvilágításával botrányt okozni akaró eljárása czéltalanságáról meggyőzni.” Uo. Flóra igen határozott hangon akár táviratilag szembeszegült a gondnok apanázsba beszámítási kísérleteivel. „Jövedelem levonásiba [sic!] nem egyezem.” (1898. szept. 19.)
59 Gondnokolt pozíciójának biztonságára dr. Wellisz már az első szabadulási kísérlet után ékes szavakkal figyelmeztette: „…sikerült keresztülvinnem, hogy vagyona, melyet annyian sóvárogtak szétszedni, eddigelé érintetlen maradt, ama kezeket, melyek kapzsian nyúltak már az áhított vagyon után, sikerült megbénítani, s akik meg nem engedett módon s erőszakosan nyújtottak hitelt azon reményben, hogy ezerszeres kamattal kapják vissza a pénzt, azok most csak önmaguknak tehetnek szemrehányást azért, hogy meggondolatlanul cselekedtek, mert előre eladták azon róka bőrét, melyet űzőbe vettek ugyan, de még meg nem fogtak.” (Dr. Wellisz levele Balankenbergbe, 1898. szept. 3.) BFL IV 1411/B 1648/1892. A vörös rókára való utalás azért még egy paternalista gondnoktól is erős volt.
60 Splénÿné: i. m. 21–22. Az érzések felidézése ugyanakkor nem feledtetheti velünk, hogy az események kronológiáját és a vagyon nagyságrendjét illetően Flórát az emlékezete 1908-ban meglehetősen könnyen cserbenhagyta. Az előbbi gondolatok bevezetéseként ugyanis ezt idézhetjük: „Ekkor már ismét elfogott az élet vágya, és szerettem volna hozzájutni 5 millió 600 ezer koronát kitevő vagyonomhoz, hogy ne legyek kénytelen mindent uzsora hitelre megszerezni, mert fényűző életmódom mellett esedékes 7000 korona apanageom rendesen a hónap első két három napjára is kevés volt.” Uo. 21. A gondnokság alóli felszabadulásra (és nem nagykorúsíttatásra) az egybemosott eseményeknél jóval később (valójában apja és anyja halála között négy év telt el, második házassága és válása között újabb három), csak 1899-ben került sor.
61 BFL IV 1411/B 1648/1892. (1898. szept. 3.)
62 (Jelentés. Érk. 1896. jan. 14.) BFL IV 1411/B 1648/1892. Laufenauer működésére legújabban lásd Emese Lafferton: Hysteria and Deviance in Fin-de Siècle Hungary. Ilma’s Case. Replika, Special Issue, 1998. 75–99., Vári Sándor: A női hisztéria Budapesten az 1880-as években. BUKSZ, 1999/2. 174. sköv. Az elmebeteggé nyilvánítás egyébként a deviancia egyik bevált „kezelési módja” volt a múlt század második felében, különösen gazdag egyedülálló hölgyek esetében. Lásd Tóth Zoltán: Szegény gazdag nők Pesten (Három nagypolgári asszony sorsa a századfordulón). In: Vera (nem csak) a városban. Tanulmányok a 65 éves Bácskai Vera tiszteletére. (Szerk.: Á. Varga László). Rendi Társadalom – Polgári Társadalom. Supplementum, 1995. 341–351.
63 Krafft-Ebing: i. m. 377.
64 Splénÿné: i. m. 90.
65 BFL VII 12/d. Pesti telekkönyvek. 872. bet. sz.
66 BFL VII 192. Dr. Rhorer Géza közjegyzői iratai. 178/1926. Lásd még: Freystädtler Jenő: i. m. 1938. okt. 16.
67 BFL IV 1419/j. 1941. évi népszámlálás. Sándor u. 46.