Fischer Mária

EZÚTTAL HALLGATOK, NEM BESZÉLEK

Furcsa idők. Nehezek, tompák, visszeresek.
Lusta idézetek, ódon papucsos szövegek
lépnek a fénybe, nyakukban holdbéli kolomp.
Csak habogok, hebegek – lépre megyek. Csupa csont
kóficok álma tücsökként ciripel, hazudik –
s ígérget nyarat, édeske szerelmek alá
ritka virágokat, élethez tennivalót,
és mindent, ami szent. Mintha derengene már:
újra panoptikum, álság a világ; viaszos,
képileg elfuserált. Csillog a képmutatás
minden lámpa alatt, mozdulatomban a rács
megfeszül, elszakad. Egy szőke paróka, zsakett –
tükrömön átmegyek; átperdülök egyszer a csend
titkain. Elvegyülök. Hozzám őszül a föld.