Rainer M. János

KASTÉLYAINK, BELÜGYEINK

Kenedi János: K. belügyi iratfelmérő jelentése a Kastélyból
Magvető, 2000. 205 oldal, 1890 Ft

Kenedi Jánost, az 1956-os Intézet munkatársát és a Nyilvánosság Klub ügyvivőjét utóbbi társadalmi szervezet 1995-ben delegálta abba a bizottságba, amelyet Kuncze Gábor kért meg: mérje fel, miféle dokumentumok találhatók a Belügyminisztérium irattáraiban, s tegyen javaslatot arra vonatkozólag, mi történjen ezekkel. A rendszerváltozást követő öt esztendőben botrányos módon senkinek sem jutott eszébe, hogy talán mégsem rendjén való az, hogy a Köztársaság Belügyminisztériuma továbbra is őrzi a diktatúra belügyi igazgatásának, titkos és nem titkos rendőrségének szinte valamennyi iratát, ahelyett, hogy ezek az elsőrendű történeti források azt szolgálnák, ami fennmaradásuk egyetlen értelme: a közelmúlt megismerését és megértését. Kenedi Jánost az ilyesfajta iratok meg a belőlük megismerhető történetek akkor már régóta izgatták. Amikor a bizottság megkezdte a munkát, tagjai közül valószínűleg Kenedi tudta a legtöbbet az irattárakban elfekvő talán legfontosabb dokumentumtípusról, az állambiztonsági szervek tevékenységével kapcsolatban keletkezett iratokról. Ezt még a „hivatalból hozzáértő”, a BM irattárában továbbszolgáló számos „törzsgárdatag” is elismerte. Szűkmarkúan bántak pedig ők az ilyesmivel, hiszen – utasításra vagy csak ösztönösen? – igyekeztek minél szűkebb rést nyitni az irattár vaskos ajtaján, ha pedig az iratfelmérők mégis becsusszantak valahogy, felettébb hallgataggá váltak. De Kenedi Jánost – ezt még az őrök is megvallották – nemigen lehetett átverni.
Innen számítva eltelt egy jó fél évtized, s Kenedi János azóta sem szereti, ha megpróbálják ezt tenni vele. A „törzsgárda” tagjai már 1995-ben kissé óvatlanul elejtettek olyan megjegyzéseket, hogy az irattár olykor bizony kisegíti azokat a kollégákat, akiket nehéz sorsuk a Nemzetbiztonsági Hivatalba vetett még 1990-ben. Az intézményi és szellemiségi kontinuitásnak ez a vékony, mondhatni alig látszó szálacskája akkor mélységes felháborodást keltett a bizottság tagjaiban. Kenedi csak mosolygott – mintha azt mondta volna, lehet itt még más is, különb is. Lett is, de erről később. 1996-ban Kenedi tette közzé Bibó István 1956-os forradalomról tett rendőrségi vallomásai szövegét – ennek bevezetője legnagyobbrészt éppen az említett iratok sorsával, természetrajzával, saját történetükkel foglalkozott.1 Még ugyanebben az évben megjelent egy kétkötetes forráskiadvány, ugyancsak Kenedi János szerkesztésében, Kis állambiztonsági olvasókönyv címmel.2 A kötet mai ünnepnapok (október 23., március 15., június 16.) Kádár-korszakban keletkezett állambiztonsági „lenyomatával” foglalkozott – és mindenekelőtt azt mutatta meg, hogy ama korszak mindennapjaiban mennyire volt jelenvaló a „szolgálat”. Röviden: ott volt minden kilométerkőnél. Mire az olvasókönyv az év vége felé napvilágot látott, az iratoknak már saját, a szó legszorosabb értelmében vett jelenkori történetük volt. Mivel a most előttünk fekvő kötet nem más, mint az iratok 1996 óta továbbíródó története, talán nem felesleges röviden felidézni az addigi fejezetet.
Amikor Glatz Ferenc művelődési miniszter 1989 őszén miniszteri rendeletben intézkedett minden harminc évnél régebbi irat felszabadításáról, egyben állampolgári jogként határozta meg a levéltárakban való kutatást. Egy csapásra megnyíltak az állami levéltárak, s gyakorlatukat követte az akkor még az állampárt birtokában lévő pártarchívum is, valamint a katonai levéltár is. A rendelet azonban természetesen nem vonatkozott az olyan forrásokra, amelyek még nem kerültek levéltárakba, hanem keletkezési helyükön maradtak. Az egyik ilyen „keletkezési hely” a Belügyminisztérium volt, melynek őrizetében hatalmas iratanyag halmozódott fel. Ezek közül a legjelentősebb forrásértékkel a politikai rendőrség iratai bírtak. Ide tartoztak a politikai perek iratai is, a titkosrendőrségi nyomozástól a bíróság ítéletéig.
A Belügyminisztériumban még 1988–89-ben számos terv született a politikai rendőrség funkcionális és szervezeti átalakításáról. Eközben azonban a szervek folytatták korábbi években megszokott tevékenységüket is: tovább gyűjtötték az adatokat az „ellenséges-ellenzékinek” nevezett politikai személyekről, szervezetekről. Miközben a titkosrendőrség belső átalakítási, „modernizációs” terveket készített, tovább folytatta „operatív játszmáit” az egész magyar politikai átalakulás befolyásolásának céljából. Vezetői úgy hitték, hogy a maguk eszközeivel hozzájárulhatnak az átalakulás számukra kívánatos irányához, valamiféle olyan „demokratikus, szocialista”, de plurális politikai szerkezet kialakításához, melyben az exkommunista párt különleges hatalmi pozíciók birtokában marad. Mellesleg a titkosrendőrségi apparátus is a helyén marad, csak éppen (hasonlóan a párthoz) más néven, némileg más feladatkörrel. A beszerzett információkat továbbra is az MSZMP/MSZP vezetői kapták kézhez.
1989 utolsó napjaiban egy disszidens állambiztonsági tiszt, Végvári József leleplezése nyomán minderre fény derült, kitört az úgynevezett „Dunagate”-botrány. Előbb a Belügyminisztérium „belső reakció elleni” részlegének vezetőjét, később az egész állambiztonságot felügyelő miniszterhelyettest váltották le, végül lemondásra kényszerült a belügyminiszter is. A későbbi parlamenti vizsgálatok szerint az iratmegsemmisítés most már pánikszerű gyorsasággal folytatódott. Megsemmisítették az osztályokon használatban lévő úgynevezett „figyelődossziékat” (ezeket vezették az ellenzékről), de nem kímélték a már lezárt irattárat sem. Eltűnt az 1956 előtti operatív dossziék legnagyobb része és a közvetlenül 1989 előttiek (a megsemmisítést a „két végén”, 1945-tel és 1989-cel kezdték). Megsemmisült a csaknem száztízezer ügynökbeszervezési dossziéból százezer.
A botrány láthatóvá tette, amit amúgy is mindenki tudott, a kommunista titkosrendőrség tevékenységét. A Belügyminisztérium állambiztonsági (III.) főcsoportfőnökségének III. csoportfőnökségét, amely „a belső reakció elhárításával” foglalkozott, 1990 tavaszán felszámolták. A hírszerző, kémelhárító, katonai elhárító és technikai csoportfőnökségekből azonban még a választások előtt létrehozták az önálló, a Belügyminisztérium helyett a kormány felügyelete alá tartozó Nemzetbiztonsági, illetve Információs Hivatalt. Jobbára ide került a felszámolt részleg személyzete is. Az új szervek első dolga volt, hogy a BM megmaradt iratai közül tízezrével vették át a „feladataik ellátásához szükséges” dossziékat – köztük kereken tízezer már lezárt operatív dossziét, több ezer beszervezési és munkadossziét. Ma sokan meg vannak győződve róla, hogy az egész botrány csak a titkosszolgálatok átmentésére irányuló, kiemelkedően sikeres „játszma” volt. Egyetlen részleget az ötből, valamint néhány vezetőt „feláldoztak”, a kommunista állambiztonsági szolgálat viszont nemzetbiztonsággá „demokratizálódott”. Az iratok nagy részét e vélemények szerint nem is semmisítették meg, csak átkerültek az új nevű szervezetekhez.
1990 után a Belügyminisztériumban maradt iratok hozzáférhetővé váltak, de csak részben, s csak hosszadalmas, különleges eljárások nyomán. A politikai perek egy része kutathatóvá vált, de az állambiztonsági iratok zártak maradtak, nemritkán létezésüket is tagadták. Ezek a dokumentumok ugyanis csakhamar egy újabb politikai vita, az igazságtételi vita középpontjába kerültek. A magyar átmenet békés és jogszerű (jogfolytonos) jellege mintegy „szabad elvonulást” biztosított a korábbi politikai elitnek, és büntetlenséget azoknak, akik meggyőződésük miatt üldöztek, kínoztak embereket a kommunista uralom idején. Az ezzel kapcsolatos morális deficit kétségtelenül erősen terhelte az új magyar demokráciát, amely minden más tekintetben az előző rendszer antitéziseként határozta meg önmagát. Ennek legalábbis részleges feloldását kínálta az átláthatóság követelménye, az tudniillik, hogy a közvélemény és az érintett egyén egyaránt tudja meg, kik voltak az előző rendszer titkos segítői, a környezetükről, barátaikról, családtagjaikról jelentő ügynökök. Az „átvilágítási” törvényjavaslatoknak, melyek az új politikai elitet vizsgálták volna, azonnal erős ellenzői akadtak. Az elsősorban érintett (s látszatra: érdekelt!) politikai elitből nem kevesen a lelepleződéstől féltek. Az „új” titkosszolgálatok első dolgai közé tartozott ugyanis egy terjedelmes lista összeállítása, amely azt tartalmazta, hogy az új politikai elit (elsősorban a parlamenti képviselők) közül ki volt az állambiztonság titkos informátora. Állítólag minden kilencedik képviselő neve szerepelt a listán, többségük az egykori ellenzék pártjaiból. De riadót fújt az állambiztonsági szolgálat is: veszélyben a „továbbszolgáló” ügynöki gárda. Így a magyar hírszerzésé, amely elsősorban a nyugati magyar demokratikus emigrációt igyekezett infiltrálni, vagy a kémelhárításé, mely a hazai ellenzéknek nyújtott nyugati segítséggel sokkal inkább foglalkozott, mint a Magyar Népköztársaság „titkaira” éhes CIA-ügynökökkel. Az új magyar politikai elit legnagyobb része (a liberálisokat leszámítva szinte mindenki) magáévá tette a szolgálatok fontosságának, a nemzetbiztonsági érdekek kontinuitásának fennkölt érvelését. Ez azután paralizálta az egész vitát, és az átvilágításról csak a parlament mandátumának lejártakor, 1994-ben született – felemás – törvény.
A már említett iratfelmérő bizottság az állambiztonsági iratok őrzésére különleges intézmény létrehozását javasolta. Ennek mintája a volt keletnémet „Stasi” iratait kezelő ún. Gauck-hivatal volt. Az iratfelmérők, köztük K. belügyi iratfelmérő, úgy képzelték, hogy az új hivatal végre egyesíti valamennyi állambiztonsági iratot – a Belügyminisztériumban maradtakat éppúgy, mint az 1990 elején az új szolgálatokhoz került történeti iratokat. Ez utóbbi helyzetet egyszerűen törvénytelennek, esetleges felhasználásukat a demokráciára veszélyesnek tartották. 1996-ban az átvilágítási törvény módosításával létre is jött a Történeti Hivatal a volt állambiztonsági szolgálatok iratainak őrzésére. Az iratok egyesítésére a törvény utalást tett, de végrehajtását a Hivatal és a nemzetbiztonsági szolgálat „együttműködésére” bízta. A Hivatal feladatává tette az állampolgári igények kielégítését a Majtényi László adatvédelmi ombudsman által bevezetett „információs kárpótlás” elve alapján. Előírta a tudományos kutatás és megismerés kiszolgálását is. Ugyanakkor mindkettő elé súlyos akadályokat állított a személyes adatok védelmére hivatkozva – az állampolgároknak és kutatóknak átadott iratokból valamennyi „szenzitív” adatot törölnek. Furcsa módon a törvény értelmezői ilyen adatnak tekintik a beszervezettség tényét is. Az, hogy valaki a kommunista titkosrendőrség ügynöke, titkos megbízottja, „társadalmi kapcsolata” volt Magyarországon mondjuk 1963 és 1975 között, ma szigorúan védett személyes adat. (Kivételt csak az ún. ügynöktörvényben meghatározott pozíciók képeznek, már abban az esetben, ha az illető nem választja a „szabad egyéni elvonulást”, vagyis nem mond le. Olykor persze ez sem akadály, az eljárás bonyolultsága, túlbiztosítottsága okán hosszú évekig elhúzható.) Sajnálatos módon a Történeti Hivatal élére olyan személy került, akinek felfogása jóval közelebb állt az apparátus, a titkosság minden eszközzel való fenntartását szorgalmazó álláspontjához, mint a kutatás és megismerés szempontjait képviselő civil érdekekhez. Így a magyar „Gauck-hivatal” Kenedi János szerint – s ebben e sorok írója mélyen egyetért – csupán „operett-Gauck” lett, s nem „az áldozatok hivatala”.
Ha másképp történt volna… Akkor Kenedi Jánost a továbbiakban valószínűleg nem K. belügyi iratfelmérőként kellene emlegetnünk. Akkor nem azzal foglalatoskodna, hogy az iratok sorsát kutatja, s ami egy és ugyanaz, a közelmúlt történetének megismerhetetlenségéről ír nem esszét, hanem szigorú logikával levezetett, széles körben dokumentált tanulmányt. Hanem – gyanítom, sokkal szívesebben – az iratokat kutatná, s írna esszét a megismert, de legalábbis elmondható jelenkori magyar történelemről. Leadná eseti betekintésre jogosító arcképes belügyi iratfelmérői igazolványát (milyen gyönyörű, a rendszerváltás abszurditását felidéző mozzanat – volt: a BM őreinek igazolványát felmutató, az épületbe így belépő Kenedi! Képünk azt a pillanatot ábrázolja… – mondotta egyikünk). Egyszerűen Kenedi János lenne, aki mondjuk ahhoz a „tankönyvhöz” írna fejezeteket, amelyre Kis állambiztonsági olvasókönyv-e bevezetőjében utalt. Amely azonban nemigen tud elkészülni, így azután kénytelen (de talán nem kelletlen) K. belügyi iratfelmérőként írja tovább szövegeit a Cég (a Magyar Népköztársaság állambiztonsági szolgálata – ÁVO, ÁVH, BM ÁVH, Politikai Nyomozó Főosztály, III. főcsoportfőnökség etc.) iratainak „sorsáról”. Hol vannak, ki és hogyan férhet hozzájuk, ha megengedik, miért, s ha nem, miért nem. Kalandos történet, kalandos történetek. A kötet kilenc tanulmányából öt erről szól.
Valamikor 1995-ben Kenedi János még azt hi(he)tte, hogy a Kastély kafkai homályát éppen ő, az iratfelmérő, meg az ő ajánlásait megszívlelő törvény- és döntéshozók oszlatják szét. Az a résre „tárt” ajtó azonban azóta sem nyílt ki, s a Kastélyban rekedt az állambiztonsági iratok nagyobbik része. Akkor sem hitte K., hogy a Belügyminisztérium Duna-parti épülete „a Kastély”. Ma pedig bizonyos benne, hogy a Kastély: mozgó objektum. Vándorol a városban: Andrássy út 60., Jászai Mari tér, Roosevelt tér, Eötvös utca, Falk Miksa utca (és még ki tudja, hány „objektum”), vándorol az országban (ott van minden megyeszékhelyen), s ma már változatos formában ott van mindenütt… Hasonlóképpen: a Kastélyt üzemeltető Cég is vándorol a városban, országban. Vándorol rendszerek között is, mert ott volt a sztálini diktatúrában, ott volt a Kádár-rendszerben, s igen, itt van a tízéves demokráciában. (Mellesleg majd’ minden új demokráciában is ott van, lásd a Figyeltessen mindenkit, kivéve engem! című, döbbenetesen adatgazdag fejezetet a régi-új titkosszolgálatok és az új establishmentek összefonódásáról Európa középső és keleti régióiban.)
De maradjunk csak saját portánkon. A Kastély – a mi kastélyunk, a Kastély – elsősorban – a magyar demokrácia botránya. K. belügyi iratfelmérő erre a botrányra hívja fel a figyelmünket; arra a botrányra, amelynek neve: apparátusi érdek, arra a botrányra, amely a személyes és kollektív múlt feltárását (felmérését) lehetetlenné teszi. Melynek neve: ügynöktörvény, de inkább ügynökvédelmi törvény, melynek neve: kontinuitás állam- és nemzetbiztonság között. Melynek neve: bűnbakképzés, koncpolitika, szemfényvesztés. Arra a botrányra, amely a személyes és kollektív emlékezet megtisztítása helyett tartósítja az emlékezet zavarait. (Kenedinek ez nem csak az állambiztonsági iratokról jut eszébe, lásd a Szétszedett szószedet vagy a Miért nem szeretem a Népszabadságot című fejezeteket.) Arra a botrányra, amely abban áll, hogy évtizeddel a demokratikus átalakulás után a múlt megismerésének fontos adatait folytonos (kontinuus) apparátusok eltitkolják. Arra a botrányos közbeszédre, mely átvilágítást mond, de homályt gondol.
Ezt a botrányt nem kizárólag a belügyi apparátusok túlélőbajnokai okozták – ők csak túl akarták élni a rendszerváltást. Nem is csak a mai iratőrzők, akik igenis tehetnek arról, hogy (főleg eleinte) a Történeti Hivatal is Kastély módra volt nyomasztó. Akik ma sem mindig viselkednek úgy, mint az áldozatok hivatala, hanem valamiféle iratvédelmi hatóságot (IVH) játszanak. De ők legalább igyekeznek változni, olykor változtatni is. Felelős elsősorban a magyar politikai elit – az új, a magyar, a demokratikus –, mert nem tudott/mert/akart civil és demokrata lenni. Nem akarta, hogy a szakítás az előző rendszerrel kiterjedjen a titkosszolgálatok egészére, kiterjedjen a múlt lehetőség szerinti teljes megismerésére. Felelős a magyar közvélemény-formálók jelentős része, akiknek ez a botrány jóval csekélyebb súlyú, mint miniszterek, hivatalok, kormányok és ellenzékek megannyi kisebb-nagyobb ügye. A magyar respublika közös ügye ma nem ügy. De talán felelős a magyar közvélemény is, amelyet nem érdekel igazán a múltja. K. belügyi iratfelmérő nem idézi azt a beszédes statisztikai adatot, hogy a Történeti Hivatal első háromévnyi működése alatt az állampolgári jogon saját dokumentumaikat kérelmezők száma nem érte el az ötezret. Tudja azonban, miről van szó. „A saját múltjával való szembesítésre nagyobb szüksége lehet az alkotmányos demokrácia minden tagjának, mint ördögökre és angyalokra osztott világképre. Ítélkezési mohóságtól túltáplált, megértésben és türelemben vézna társadalomban élünk. Önmagunknál kellene kezdenünk az ítélkezőhajlam visszafogását, ha azt kívánjuk, hogy nagyobb toleranciával bánjanak velünk.” (11. o.)
K. belügyi iratfelmérő jelentése nem pusztán vitairat, nem figyelemfelkeltő vészjel, nem egyszerű kiáltás. Példát mutat arra, hogyan is lehetne bánni a múlttal, hogyan lehetne okosan használni a Kastélyba zárt holt papírokat – ha azok felszabadulnának. „Jelentése” szem a (munka)láncban. Nem egyszerűen kutatástól tényfeltáró újságírásig, tudományos publikációig, széles körű nemzetközi kitekintésig terjed, hanem annak része például alkotmánybírósági beadvány, polgári per (perre megy, ha kell!) és – Tar Sándorral való levélváltásában – személyes feloldozás személyes konfessióra. K. belügyi iratfelmérő esettanulmányokból építkezik, esetei évtizedeket fognak át, beleférnek áldozatok, kutatók, érdeklődésének spektruma Vilniusztól Moszkván át Skopjéig terjed. Nem kímél kormányt, legyen az bármilyen pártösszetételű, párt- és más hivatalnokot, legvégül nem kíméli saját magát sem. Ez a könyv arról (is) szól, hányféle állambiztonság-, illetve jelenkor-történeti „tankönyv” lenne lehetséges. Miféle megközelítések, a nemzetközi összehasonlító tanulmányok főiskolájától le a bevezető kurzusokig, a szervezettörténettől a kronologikus narratíván át a személyes történelemig. De legfőképpen tantörténetek sorozata ez a könyv arról, miért nem lehet tankönyvet írni. Úgy is mondhatnánk: arról, hogy az is bolond, aki manapság (állambiztonsági) tankönyvírásra adja a fejét Magyarhonban. De hát szerencsére vannak olyan keményfejűek közöttünk, akik ha valamit bevesznek abba, ki nem verheti senki és semmi.
Mi hajtja K. belügyi iratfelmérőt ekkora energiával ezen az úton? Könnyen válaszolhatja erre bárki, aki ismeri őt valamelyes ideje: az igazság szeretete. Vagy inkább: szenvedélye. A nyilvánosság erejébe vetett makacs, olykor naivnak ható hit. Kérlelhetetlenség vagy mi. Amit minden írástudó (aki írni is szokott) vall valamennyire: hogy a szavakban, leírt szavakban valamiféle mágikus-gyógyító erő rejtezik. „Miközben e kötetbe gyűjtött esszéket, tanulmányokat írtam, egyszer sem kételkedtem az iratfelszabadítás értelmében. Pedig az írások zöme az iratfelszabadítás akadályairól szól, kisebb része jelzésértékű: arra emlékezteti az olvasót, hogy a történelmi amnéziát szántszándékkal tartják fenn.” (10. o.)
Örüljünk annak, hogy K. belügyi iratfelmérő megírta tantörténeteit? Megnyugtató, hogy nyilvánosságot kap? Óvatos reményre adnak okot kis győzelmei? Talán igennel válaszolhatunk ezekre a kérdésekre. Magyarországon ma – a könyv erről szól – meglehetősen csekély annak az esélye, hogy valaki saját vagy mások személyes történelmét megalkossa az állambiztonsági szervezet dossziéiból. Az egyetlen reményt az jelentené, ha azok az emberek, akik fontosnak tartják a múlt megismerését, nyomást tudnának gyakorolni az iratok immár végső felszabadításáért. „Belügyeink” ily módon válnának valóban belügyekké, a szó „benső” értelmében. Hogy Kenedi János magatartása és (e kettő egy és ugyanaz) írásai példázattá válhatnának, abban biztos vagyok. Hogy valóban így történik-e, abban korántsem.

Rainer M. János

 


Jegyzetek

1 Kenedi János: A fogoly Bibó István vallomásai az 1956-os forradalomról. 1956-os Intézet, 1996.
2 Kenedi János (szerk.): Kis állambiztonsági olvasókönyv, 1–2. köt. Magvető, 1996.