Ladányi István

(INFINITUS)

1991. január? (Porolom a könyveket
– maradék, lét-, még a régi örömek
sem maradéktalanok –, és) megállt
kezemben ez a régi folyóirat. Tenni
(valahová, valamit, vele). Gondolatok
a könyvtárban! Kidobjam? Tíz éve áll
(jár, költözik velem) olvasatlan. Mit
mondjak? Évek óta nem találok
erre… Hát igen, azt is, azokat.
De kár befejezni ezt a mondatot.
(Fonál, elveszítettem, ilyesmi.)

Ezerkilencszázkilencvenegy.
Momentán kétezer, hónap, nap stb.
(És közben kétezer-egy lett, múlik a versben az idő,
korrektorok, immár kötőjelezzük az éveket.)
És azt hiszem, csak azért nem dobom
ki, mert annyit hurcoltam
hét határon át, városnevek, ragok, más nyelvben
esetek, míg elértem vele ide,
a nevére ráfeküdt semmibe. Szavak,
utak, nevek; kilók és méterek. Eh
(később lesz egy beh is, ezzel itt elvetek valamit,
nem úgy, hogy kikel, hanem épp hogy
ne keljen), valami izé, csakis az lehet
ebben, vagyis hát kár ezt is befejezni.
(A cica elvitte, ilyesmi. Rím!)

Tényleg, abban a házban, kilencvenegyben
volt egy macskánk. (Na, végre egy mondat.)
Az röptében megfogta a verebet. (Még egy!)
Az a ház? Ez egy kicsit bonyolult,
a ház meg a holmi, pláne versben összehozni,
-húzni, vagyis ebben, ami ez itt. Volt egy ház
(a kedves angol állatok!, bizony),
laktunk. Oda vittem az egykor kurrens dátumot.
A hátamon. Egyébként odavan. (A hátam?
A házam?) Itt vagyunk döglötten,
mint a cement. Magunkba kötődtünk, könyvek,
emberek. A gaz benőtte az alapnak kiásott
árkokat. (Ha elhullik valami, a tetemet dobáljuk bele.)
Szóval dögunalom. Ja, dehogyis a folyóirat, azt
nem tudom, azóta sem olvastam el…

De az a macska, egykor, az igen, röptében a verebet.
Figyeltem, elbújt a veteményesben
– a sárkányfog épphogy kidugta okos fejét –,
a sorok közé,
a talajhoz lapult mozdulatlan, felhúzta rugóit,
aztán a kellő pillanatban felrobbantotta
energiáit. (Ez szép. Szép hosszú.) Talán azért nem olvastam holmi
folyóiratot, mert már csak a macskára figyeltem
azon a tavaszon-nyáron, ahogy megfeszül, robban,
megfeszül, robban. Elrugaszkodik. Néhány
ép mondatra vadásztam, üveges szemmel.
A talajhoz lapulva vártam feszülten.
Aztán szünet. A jövőből

múlt lett. Már szinte mindent kidobtam,
ami M-lék. Íratlan, olvasatlan. Sorban minden
(jelző, pl. írott) évemet. (Beh kár volt befejezni
ezt a mondatot. – Na, mit mondtam?! Beh,
mint egy rendes, régi versben!)
Ezt már csak azért őrizgetem,
mert nem tudom, miért őriztem
eddig. Beleolvasok ebbe-abba.
Tyeba, moj szin, velymej velya szpomína.
(Ezt uniszláv nyelvből felismerem.
Mellesleg: mennyi minden történt azóta.)
Vagy egy másik helyen: Hungaria Incognita.
(Elismerem, latinból is ragadt rám ez-az.)
A város úgyis katasztrófa sújtotta terület,
mondták, akik álmomban bejöttek, és:
most szabadon engedjük magát.
Vagyis: semmi különös, az én rémálmaim
és mások rémálmai, valóság, egyre megy. Azóta már,
kicsit restellem is befejezni ezt a mondatot,
de volt már az a bizonyos valóság rosszabb.

Ezerkilencszázkilencvenegy?
(Ez csak retorikai tagolás. Egy kis levegőt
vesz az agyam. Gondolat-
jövet-menet.) Ki kellett volna dobnom.
Az alsó polcokon egyébként is minden dohos.
(Ez a ház is vizes.) Egy-két vers ide vagy oda.
Úgyis elfelejtek mindent. Pl. Vers egy elhagyott lányról.
Írta Rakovszky Zsuzsa.
(Egy mondat, egy verssor.)
Vajon én vagyok az a lány, akit valaki,
nem is, senki, sőt senki sem, alany
nélkül, sine subiecto, elhagyott?
Vagy én hagytam el azt a lányt?
S közben az idő elfogyott?
(Elhasználódott, mint a levegő,
elkopott, mint a ruha. Vers lett
belőle. Etcetera.)
Ebből még ki lehetne
turbózni valamit: pl. felvágatlan éveim,
hordozom olvasatlan… Valami
ilyesmi. De hát számtalan az sok
vala, vala, vala…