Lackfi János

ALUDNI VALAHOGY

Aludni valahogy úgy kellene, mint
a párizsi Szent Dénes-katedrális kriptájában
a jó öreg királyok-királynék: törékenyen imára
illesztett kézzel, arcuk izma se rezdül, de talán az első
hívó szóra talpon vannak, vagy legalább mint
Szindbád Márainál, aki háton feküdt, mintha
a végső deszkán, ujjait komoly rendbe fűzve
mellkasára.
Szóval semmiképpen sem jó, hogy mint a rendetlen
kertész a szerszámokat, szertedobálom
végtagjaimat, meg forgolódom, mint most,
ebben az erdei házban, ahol megszálltunk,
s ahol az enyémen kívül tizenhárom száj fuvolázza
tizenháromféleképpen ki s be a levegőt, kész kis
kórus, a citerakíséretet én szolgáltatom, mert
pechemre sodronyos ágyat választottam, s ez minden
mozdulatomra cirren (mesékben zördül így
a réz-erdő), a folyosóról kinn cigarettázó
fickók visszhang mélyítette basszusa kontráz,
fekszem a furcsa parton, víz mos innen is, onnan is,
azt se tudom, hol a tenger, csak azt,
hogy a hánytorgó súlyom alatt pengő vashúrok
zenéje tudatomat túléli, zeng még, mikor én már
álmodom, és nem hallok: így röppen zengve a lélek
(gondolom, utoljára), amikor a test püffedt
és magára hagyott kásahalom már.