Kutas József

NAPLÓ A VERŐFÉNYES, NYÁRI DÉLUTÁNRÓL

„A szavak, amiket leírsz, emlékeznek rád; miként a kisgyerekek a játszótéren sem feledik a hinták alatt átsurranó törpét, aki maga után húzza az árnyékát, akár az elszakadt köpenyt. A szavak előtt újra meg újra felelned kell egykori tetteidért, akár a bíráid előtt, akik ugyanolyan rezzenéstelen arccal, kőszemmel tekintenek vissza rád, mint a szavak fekete talárjában a betűk, melyek egykor a te szülötteid voltak, és megszülettek, hogy te meghosszabbíthasd az élted.”
Huss, huss: a napfény átzúgott a padlás tetőcserepei között, és telibe találta egyik sugara a kinyitott könyvet.
Könyvet? Akkor sem gondoltam, hogy könyvet tartok a kezemben, csak kemény fedele és súlya sugallta a régi-új gondolatot, vékony füzet volt, semmi más, a fedele penészes és puha, lapjai rongyosak és sárgák, és sebésznek képzeltem magam, amikor lassan-lassan megfordítottam őket. Minden mozdulat olyan volt, mintha hihetetlenül könnyű evezővel hajtanék egy láthatatlan csónakot egy idegen tengeren, melyben higany hullámzik.
– Janika! Janika!
Nem válaszoltam. Tizenkét évesen az ember jórészt kidolgozta védekező taktikáit a világnak nevezett ellenség ellen, még ha az almás pitét és a diós fánkot termő nagymamafáról semmi rossz szándékot nem lehet feltételezni.
A tejszínes kávéról nem is beszélve.
– Janika! Janika! Küldöm az apádat érted!
Ezen nevetnem kell: apám délutános, és kötve hiszem, hogy az izzógyárból csak úgy elengednék a nagymama kérésére. És ő sem találna meg a padláson.
Nem mintha a padlás tiltott terület lett volna: legalábbis a szünidő elején felsorolt és igencsak terjedelmes listán nem szerepelt. Elfeledkeztek róla, vagy nem tartottak képesnek a cseresznyefa elszáradt ágáról a háztetőre való felkapaszkodásra? Hiába reccsent a fa egyet-kettőt, a Nagy Sanyinak van egy csúnya szava, mit csinál a fa ilyenkor, de én ki nem állhatom a Nagy Sanyit, ő se engem, ez tehát kölcsönös, de elárulnom se szabad őt, mert egyrészről árulkodni csúnya, felnőttes dolog, másrészről a Nagy Sanyi az édesbátyám.
– Janika! Hol vagy?
Innen fúj a szél! Nagymama egyik szavával ellentmond a másiknak: hogyan küldhetné értem apámat, amikor fogalma sincs, hol vagyok?
Meglebbent egy kendő a szemem magasságában: mintha különleges, egyszárnyú madár indult volna szépen kigondolt üzenetemmel a földszintre, az eperfa alá, ahonnan hintaszékéből szólítgat a nagymamám.
– Janika! Janika!
Az egész nyár, a verőfényes így fog eltelni? Én gubbasztok valami sötét és izgalmas helyen, és egész bensőm remeg az idegességtől, mikor kezdenek el végérvényesen és visszavonhatatlanul keresni? Elértünk már a tűzoltóság-rendőrség szintjére?
Ideje abbahagyni a játékot.
A múltkor volt szerencsém megfigyelni, hogyan piszkálták ki a Nagy Sanyi saját külön bejáratú macskáját, a Gézát a lefolyóból, ahová a Nagy Sanyi begyömöszölte. Fejjel lefele.
– Itt vagyok, nagyi! – ahogy a torkomon kifér. Mindent bele!
A padláson hatalmas sárga halmokban állt a lemorzsolt kukorica a még meg sem született szárnyasok részére: holnap felcsalom a Nagy Sanyit, és sivatagosat fogunk játszani, ő lesz az eltévedt tuareg, aki szomjan hal.
– Hol vagy, Janika?
Tisztán kihallottam hangjából a megkönnyebbülés remegését: ez az a hangszer, melynek húrján sohasem tudnék játszani. Elszégyelltem magam.
– A padláson.
– És mit keresel te ott?
Jellegzetes felnőttkérdés. És csak felnőttek tudnak rá válaszolni.
Ha azt mondom, semmit, kurjant a Nagy Sanyinak, aki készséggel lemond a tyúkok megfürösztéséről, és lecibál innen, ha kihagyom a választ, magától fog megjelenni, és még jutalomban is részesül a sikerrel végrehajtott akcióért.
– Megtaláltam a nagypapa naplóját – mondtam az igazságnak megfelelően, és minden erőmet összeszedtem, hogy kisilabizáljam a fedél girbegurba, szikár betűit, melyek úgy támogatták egymást, akár az állva megfagyott katonák, akik a halált közeledő szanitéckocsinak nézik: Kocsis Károly 1943
A nagypapa a második nagy háborúban tűnt el – hogy ki harcolt kivel és miért, és mi lett a meccs eredménye, ezt nem tudom, a meccs szóért rendre megkaptam a magam tarkócsapásadagját és a nagymama könnyvillámos tekintetét, mely olyan éles lett hirtelen, hogy keresztül lehetett volna bökni a függönyön –, én egyetlen fényképről ismerem: nagy bajuszosan áll a gép előtt, lóg rajta a kabát, magas, csúcsos fövege van, akár a manóknak, és arca hamuszürke, és arcán a mosoly, mely elüt a háttér vakító hómezejétől.
Jó a hallásom – is –, ezért elkaptam az eperfa felől érkező, szivárgó suttyogást-motyogást, mely a hintaszék állandó nyikorgásának kontrapunktjává vált, hideg, hátborzongató zenévé:
– Naplót? Miféle naplót? Ha az öreg tudott volna normálisan írni, nem küldik ki a frontra, itthon maradt volna egy jó meleg szobában, valami irodában, ahol nem dörög az ágyú, napló, kisfiam, mit találhattál te odafent, a jó isten áldjon meg.
Majd kisvártatva:
– Janika! Ha öt percen belül nem vagy itt előttem, szólok a Sanyikának!
Öt perc? Híres gyorsolvasó vagyok, erre és fürge lábamra büszke voltam világéletemben, a padláson egyébként is összegyűlt a napfénybe ágyazott por, szabályos gombócokat alkotott, amelyek kicsit a bebábozódott rovarokra hasonlítottak, és lengtek ide-oda a huzatban, akár az aranybölcsők.
Összes idegszálammal éreztem, a Nagy Sanyi elengedi a csapzott, rémült jércét, és a ház felé figyel, sejthető, hogy nem a diós patkó mennyei illata nyűgözte le őt, hanem a remény, hogy igénybe veszik a szolgálatait. Öt perc?
„Minden szó, legyen simogató-szerelmes, kiáltva parancsoló vagy közömbös, mint a vízesés zaja, megőriz a jövőnek. Hiszek abban, ha valaki elolvassa ezeket a sorokat, elolvas, olyan érzete támad, mintha itt lenne velem az árokban, beborít bennünket a hó, és csak a fatorony tetejének ütemes rázkódása jelzi, hogy nem temetett be egészen, és hogy a tetőt rángató szél milyen irdatlan erejű. Azt mondják, ez az év meghozza a döntő fordulatot. Az biztos, sokáig nem tudjuk tartani magunkat. Tartani? Remélem, a te kezed is lila a hidegtől, mint az enyém, és ujjaid görbék, akár a sas karmai, és füled ugyanazt a sivító zenét hallja, mely hol a fedezék elromlott adóvevőjéből árad, hol a gerendák közt süvöltő szél kelti. Hiszem, hogy nemsokára vége ennek az egésznek. Hiszem, hogy a szavak megőriznek. Hiszem, hogy egyszer feltámadok. ++++++++ kezdõdik elölrõl az egész ++++ soseleszvége ++++++”
– Janika!
– Tessék. Tessék mondani, mi a baj.
Hogyan került ez ide? Tudtam, ez is felnőttesen hangzik, és a narancsfényben táncoló porszemek, amelyek kiszabadultak sugárhálójukból, szétoszlottak, hogy elárasszák a világot, komolyan megtorpantak egy pillanatra, és elgondolkoztak a messzi égitest sugárzó őrszemeiként. Majd tovább keringtek-pörögtek, mint bolondok a körhintán, míg el nem szédítettek.
– Janika! Indul a Sanyika! Sanyika, fenn van a padláson!
Közönséges körülmények között lopva kileskeltem volna egyes nyílásokon, hogy megtekintsem az enyhén túlsúlyos Nagy Sanyit, amint megküzd a félig kiszáradt cseresznyefa törzsével, és hetykén átugrik a háztetőre, mint Zorro, aki álarc nélkül e verőfényes nyári délutánon errefelé talált magának ellenséget; most a padlás belseje felé fordultam.
Tagjaim nehezen vagy egyáltalán nem engedelmeskedtek.
– Janika!
– Mimivan, mamamamikám – mintha nem is mondtam volna; lehet, ez is volt a helyzet, de percről percre veszítettem fiatalos lendületemből, mozdulataim lelassultak, és fejemben összekavarodtak a gondolatok, akár a ködben kergetőző részeg katonák.
Alig győztem kiválasztani a sajátjaimat.
Közben a padlás színültig megtelt árnyékkal: jóllakott a délután.
Becsuktam a könyvet, ami már nem is volt se könyv, se füzet, Kocsis Károly 1943 volt, aki a szovjet ellentámadást várja a félelmes Don folyó kanyarulatában, várja, mint az i betű, hogy feltegyék rá a pontot.
– Janika!
Nagy Sanyi dugta be az általam nyitott titkos bejárón nagy, ostoba fejét, és vigyorgott, mint a sárgabarack, amit éppen csipkednek a madarak: szántszándékkal utánozta nagymama vékony, éles hangját:
– Janika, hozom a pelenkádat.
– Menj innen, te szünidős – mondtam neki megfontoltan. A szünidős kifejezés számára a sértések sértését jelentette, sosem tudtam megfejteni, miért – erre a vigyor lehullt a barackarcáról, akár a madarak megriasztotta kukac, sima lett a képe és fenyegető.
– Te!
– Én!
– Gyere le rögtön!
– Gyere be rögtön – nem fog átférni a résen, a tetőt pedig, mivel tökéletesen híján van a kellő szakértelemnek, úgysem képes tovább bontani a lécszerkezet végzetes megrongálása nélkül.
Örültem diadalomnak, de féltem is a győzelemtől, a jövőtől, ami óhatatlanul is meg fog változni, ha a Nagy Sanyi vereséget szenved, ráadásul a nagymama szeme láttára, megszégyenül, lélekben el fog bujdosni a világ végére, ott lekucorodik, magára húzza az elkövetkező percek és órák takaróját, és reméli, hogy túléli az egészet, megmenekül.
„Hiszem, hogy… ++++”
– Na nem jössz le? – könyörgött. A Nagy Sanyi könyörgött! Mindenki hallotta, hogy volt, vissza, vissza, a virágcsokrokat az öltözőbe kérem, a pirosat jobbra, a kéket balra, a sárgát utálom, allergiás vagyok a sárgára, a részvétel a fontos, semmi más, a ré-ré-rérészvétel… +++
„Hiszem, hogy feltámadok.”
– Gyere, Sándor – szóltam a Nagy Sanyinak, és ő elmosolyodék, egy alázatos, mindent értő mosollyal, mint a napkeleti bölcsek, akik tudták, hogy egyszerű asszonyok szülik az isteneket, és ezt a mosolyt már békén hagyták a madarak –, gyere, Sándor, de igyekezz, kérlek.
– No de miért? – ha a Nagy Sanyi végképp elveszíti a fonatat, kénytelen leszek magam lemászni a tetőtől, és akkor… győzök s vesztek.
Ha felmérgesítem viszont, azaz olyat mondok, amit nem képes befogni a korlátozott teljesítőképességű és lejárt szavatosságú vevőkészülékeivel, akaratlanul is az én kezemre játszik.
– Azért, kedves Sándor – nagyot tüsszentettem –, mert nagyon hideg van itt. – Elkerekedett a szeme, a két sötétkék gömb egy pillanatig legurulni látszott a labdafejéről, de a düh visszaragasztotta őket – különben is – széttört egy keresztlécet, szerencsére, nem az tartotta a kúpcserepet –, hallom már a tankokat.