Vörös István

A 3 ELÉGIÁJA

Hol vannak Isten lehetőségeinek
határai? Nem az országhatárnál,
hanem a városénál. Nem a ház
kapujánál, hanem a szobaajtónál.
Nem a láthatónál, hanem a tapint-
hatónál. Nem a víz alatt,
hanem a víz felszínén.

Kék buszra száll, de az ellenőr
a határon leszállítja. A kapu
tárva-nyitva, de a szobaajtót
becsukták előtte. Aztán valaki
jön, bezárja a lépcsőházat,
a szobát viszont nyitva
hagyja, tévét néz. Elalszik,
és arra ébred, hogy görcsösen
markolja a fotel karfáját. A bőrén
ott marad a kárpit mintája.
Aztán valaki elmegy, kint
esik, gumicsizmában vág át
a tócsákon.

Van tehát valaki és van ő.
Mint a tojás sárgája és
fehérje. Hol vannak a
lehetőségeik korlátai?
És mért vannak ketten?
Azért, mert hárman vannak.
A gumicsizma üres tojás-
héjra lép. A tojáshéj megroppan,
de nem semmisül meg, szét-
töredezik, de a darabok ugyan-
olyanok. És kagylóhéjak és
csigaházak csatlakoznak
hozzájuk. Meg fehér, erdei
csont. Kiégetett mészkő.
Vízbe dobják, füstöl és
ropog. Valaki jár a vízen,
valaki fehér krétával
ír az éjszakai égre, de nem
fog a kréta.

A pálinka verejték
a homlokán. A bor az ereiben
kering. A sör a nevetése.
De mi a kóla? Talán
horkolás?

Hol vannak Isten lehetőségeinek
határai? Abban, hogy nem
egy, és akarata széttöredezik,
mint a megbontott hegy
köve? Hová hordják
a fehér márványt? Belezárva
egy csiga, egy kagyló,
egy csont. Valaki megláthatná
őket, ha nem lenne olyan
vastag körülöttük a kő.

Az ember majd kettévágja
és simára csiszolja. Az
egyik láthatóvá lesz,
a második felismerhetetlen,
a harmadik kívül esik
a forma határán. A faragott
kő körül a föld csupa por.

A táguló világegyetemet,
mint egy labdát a párduc,
szájában tartja a semmi.
Isten szájához az ember
drótjaival odavarrta
magát.