HOLMI
HOLMI.org | A Holmi internetes vltozata |
  • A HOLMI postájából
  • Búcsú a HOLMI-tól
  • Figyelő
  • Fordítás
  • Interjú
  • Kotta
  • Legfrissebb
  • Levelezés
  • Napló
  • Nekrológ
  • Próza
  • Tanulmány
  • Uncategorized
  • Vers
  • Visszaemlékezés
  • Vita
  • Főoldal
  • Rendezvények, hirdetések
  • Kereső
  • Repertórium
  • PDF Archívum
  • Lexikon
  • Impresszum
  • Bejelentkezés


    Mihent az rk nyomtatsba egy egsz nemzet elt el kezdenek egymssal vetlkedni, azonnal meg indul a szp elmlkeds...

    Horkay Hörcher Ferenc: „DE MINKET EGYÜTT MÁR NEM TALÁLT…” (Tatár Sándor: A szénszünetre eljött a nyár)

    Horkay Hörcher Ferenc

    „DE MINKET EGYÜTT MÁR NEM TALÁLT…”

    Tatár Sándor: A szénszünetre eljött a nyár
    Balassi Kiadó, 1999. 650 oldal, 600 Ft

    Tatár Sándor második verseskötetétől címe alapján dalszerű lírát
    is várhatnánk. Akkor azt mondhatnánk, belesimul abba a hangfekvésbe, ami mostanában
    számos tehetséges szerzőt jellemez – Orbán János Dénestől Varró Dánielig.
    Hiszen a cím az én fülemben azt a talán hatvanas évekbeli slágert idézi föl
    – természetesen ironikusan, „remix” változatban –, amelynek második sorát
    a kritika címéül választottam. Tatár hajlik is ilyenfajta hangütésre. Elég,
    ha csak egyetlen részletet idézek fel a kötetből ennek igazolására: „Nézd
    szívecském, ott fönn, fönn! / az egy poéta lesz! / Felfelé vonja ösztön /
    vagy pancsolt kocsmaszesz.” Nem idegen tőle az öniróniára hajló „negéd”, a
    harsány költőiség mint eltávolító és egyben beismerő gesztus – annak beismerése,
    hogy igen, költő vagyok.
    Tatár azonban másféle irányt választ költészete számára, mint a fősodor. Nem
    érdekli a puszta fényűzés, a rímhányás, a dal’lás. Bár költői készségei számára
    láthatólag kihívást jelent ez a versbeszéd, az olvasó számára is érzékelhető
    módon küzd az ellen, hogy megrekedjen ennél a fajta dalszerűségnél. A „dizőz”-szerep
    ugyan izgatja, azonban érdeklődése összességében filozofikusabb a dalszerűség
    eszközeivel ma élők átlagánál. Ráadásul ennek a kötetnek témája is van: feladatának
    tekint valamit elmondani. E törekvés pedig nyilvánvalóan túllendíti a kétforintos
    dalokkal való megelégedés stádiumán. Ideje hát, hogy mi is ebbe az irányba
    forduljunk, és megpróbáljunk a kötet igazi tétjével szembesülni.
    Az igazat megvallva nem tudom, mennyiben tekinthető a kötet részének az a
    sárga lapra írt, az én kötetemhez mellékelt egyoldalas „széljegyzet verseskönyvemhez”,
    mely a Laborospince címet viseli, s melynek szerzője az aláírás tanúsága szerint
    szintén Tatár Sándor. Ez a szöveg ugyanis a kötet értelmezésének feladatát
    vállalta magára, a kérdés csak az, kívülről vagy belülről, azaz a kötet részeként
    vagy attól függetlenül teszi-e ezt. Mivel azonban e kérdésre valószínűleg
    nem kaphatunk mindenkit kielégítő választ, fenntartva fenntartásunkat, lássuk
    most már mondandóját: „A költő mindaz lehet, ami Ady fekete zongorája. Nemkülönben
    éltes cigány, hattyúidomár és albatrosz. De mennyire hogy szenespince-látogató
    is, akinek Vergilius nem jut éppen, ellenben Freuddal vezetgetik és bátorítják
    egymást ott, amaz unheimlich nyirkoshidegben.” Ebben az idézetben – s e megállapítás
    általánosítható – Tatár a költő szerepével foglalkozik, mert e kötetben Tatár
    egyik központi témája a költő, a költői szerep(ek) lesz(nek). Az a költő,
    aki sokféle álarca miatt nehezen kiismerhető. Ennek a költőnek adatik meg
    a tudatalatti (?) séta Freuddal, „amaz unheimlich nyirkoshidegben”. Tatárt
    tehát a költészet nem mint szakma, mint különös mesterség érdekli. Számára
    a költő – bocsánat a kifejezésért – a mai ember megtestesítőjeként érdekes.
    A költő az ember antropológiai helyzetét tárja föl „a korban”. Ez bizony igencsak
    súlyos filozófiai tétel, s vállalása bátorságra vall – egyúttal olyan irodalomeszményre,
    amely csakugyan nem tekinthető általánosan elfogadottnak ma. Tatár költészete
    tehát kettős terhet vesz a vállára; amikor a dalszerűség, de legalábbis a(z
    időnként túlírtságba hajló) jólformáltság mellett e filozófiai téma kidolgozására
    vállalkozik. A szerző ontológiai érdekű költészetet űz, szőröstül-bőröstül
    vállalva ezt a nagy hagyományt, amely legkönnyebben a romantikus irodalomeszményhez
    köthető, de amely igencsak nehezen illeszthető bele abba a nyelvi közegbe,
    amiben ma e verseknek meg kell szólalniuk. Tatár azt kockáztatja meg, hogy
    ami e versakarat révén megszületik, „utánzat, fércmű, kidagadó homlokereket
    vizionáltató egeket-ostromlás avagy szépelgő hangicsálás” lesz.
    Foglaljuk össze, mit tudunk eddig. E kötetben költészetet kapunk a költészetről,
    mely dalszerű, versszerű, s melyben a költő – régi szokásához híven – magáról
    beszél, azért, hogy rólunk mondjon el, nekünk valamit. Tatár ezt a szükségszerűen
    skizofrén beszédhelyzetet is témájává teszi, s ezzel reflektálttá válik kísérlete.
    A beszélő arról szól, hogy tudja, milyen visszás, ha versben magáról beszél.
    A versben azt látjuk, hogy a megfigyelő magát nézi. A versek többsége ugyanis
    első vagy második személyben születik. Önmegszólító vagy meditatív versek
    ezek, melyek nem patetikus hangszerelésűek, hanem sokszor az élőbeszéd fordulatait
    idézik („Na nem. Ilyen vidám éppenhogy / nem volt a dolog”), máskor a romantikus
    hangütést utánozzák, vagy stilizált nyelvet mutatnak („Avítt költ’ vagyok,
    azt hiszem”, illetve „E bűnszagú csalitban, hol létezésem árva, elég sokat
    csalódtam”).
    Valójában azonban mindezek a stíluseszközök csak arra szolgálnak, hogy kimondhatóvá
    tegyék filozófiai problémáját: az egyedüllét, az ember természettől adott
    árvaságának kérdését. Azért önmegszólító versek ezek, mert ebben a versvilágban
    nincs más, aki szóval bírna, csak a „lírai én”. Az ember léthelyzetének metaforája
    Tatárnál a csöndakvárium: „Lebegő uszonyaiddal árnyékod fölött siklasz. /
    Árnyad kőről kőre ugrik át.” Az ember annyira talál otthonra ebben a világban,
    mint egy csöndakváriumban: „Suhansz / bűntelenül és / (lassan) / boldogtalanul.”
    Az én eredendő árvaságát és egyedüllétét nem tudja ellensúlyozni az a sokféle
    álarc, ami elérhető számára: sőt inkább csak még láthatóbbá teszi ezt a minden
    mögött ásító magárahagyatottságot: „Az arcokat – az éjszaka reliefjeit / aki
    / (viselni megtanulta [??] / – felismerni s felnemismerni arcait) érti, milyen
    árva a hó, ha egy csapat varjú továbbkavarog róla.”
    Ezek a bölcseleti fogantatású versek persze már nem az első felismerés elementáris
    erejével szólnak. Sokszor inkább a kifejezés képi és nyelvi pontossága révén
    tudnak az olvasóra hatást gyakorolni. Tatár ugyanis bátran alkalmazza a versszerűség
    másik hagyományos kellékét, a kőltői képet. Ráadásul egy-egy kép kidolgozása
    során időnként valóban sikerül olyan „szenvtelenül pontos részletek”-et rögzítenie,
    melyek valóban hitelesítik a leírást. Számomra az egyik legemlékezetesebb
    e képek közül A vén sziszegve eljött… című vers középső részében olvasható
    hagyományos leírás, őszi kép: „Megtöppedtek a megmaradt szőlőszemek, / kocsányukat
    feketére csípte a dér. / A hajnal sípoló lélegzetétől lúdbőröztek a tócsák.
    A buszok hátsó ablakára / rakódott mocsok mögött naftalinszag s / a kelletlen
    kelésből az egymáshoz-préseltségbe át- / mentődött ingerlékenység utazott.
    / A reklámfeliratok & neonbetűk vénember módjára / folyatták a ködbe fénynyálukat.”
    Érdekes, ahogyan ez a megfigyelői pontosság kiüresedik a középső ciklusban
    olvasható mesteri szonettkoszorúban. A ciklus elején álló Barnás Ferenc-szövegben
    a következő részlet olvasható: „Ha a megfigyelő éber tekintete eléri az illúzió
    nélküli valóságot, akkor rá kell jönnie, új világossága szinte semmiben sem
    különbözik a megelőző állapotok homályosságától. Vajon a legzseniálisabb megfigyelő,
    Isten, a tisztánlátásnak nem ugyanezt a sivárságát éli át?” Tatár e szonettekben
    valóban teljesen pőrére vetkőzteti az ember ürességélményét. Csönd, üres tér,
    éjjel, bogarak s gyíkok – csak erre lát rá a költői tekintet. Minden hitről
    és emlékezetről kiderül, „mélyén öncsalás pulzál”. S a magyarázat? Az egyén
    számára épp önmaga a börtön. „Merthát érzed te is: Hová kilépni? / Menne csak
    veled saját börtönöd; nem rejtőzhetsz el ösztönök között, // és le sem győződ
    te az anyagot.” A magyarázatként emlegetett szenespincének itt a magyarázata.
    Tatár szerint a költő dolga a lélek mélyének feltérképezése: s ez, mint egy
    szenespince, olyan sötét és ijesztő: „szellőzetlen pince az emlékezet”. Az
    embernek épp az az előnye, mint ami hátránya a teremtett világ más részeivel
    szemben: hogy saját magával áll felfüggeszthetetlen párbeszédben. Az ember
    boldogtalanságának oka önmaga; saját túlontúl tisztán látó tekintete: „S tudatom
    akaszthatom-e fogasra? E nagy kelés, a pszichém, lelohadna?” A szem nem tud
    nem nézni. A tudat nem tud nem gondolkodni. A kamera nem tud saját kamerahelyzetéből
    kiszabadulni. Ez különösen azért fájdalmas felismerés az ember számára, mert
    azt is be kell látnia: a látás nem jelent uralást. Nincs más megoldás, csak
    az egyszerű elfogadás gesztusa: „Hagyj mindent a helyén: Ott fönn a sólymokat
    – / s a hangyára figyelj, midőn titáni.”
    Tatár számára fontos az ember-hangya hasonlat. Az ember fragmentumlény, aki
    az egészet vágyná tudni: „vágynánk létezni egészként – magunkba száműzött
    fragmentumok”, pedig „mindenütt van s sehol sincs értelem”.
    Végül a kötet harmadik ciklusa talán legkendőzetlenebbül mutatja fel a magányban
    lévő párbeszédességet. Itt az én és a te egy mára már múlttá vált szerelmi
    viszony két szereplőjét jelenti. Az ember eredendő dialogicitása itt kapcsolódik
    össze szeretet- és otthonéhségének archetipikus megjelenési formájával, romantikus
    szóval kifejezve, a szerelemmel.
    A szerelem azonban nem képes kitölteni az űrt, amit az ember léte jelent:
    „mi visszanéz rám: őarcú hiány”. Ráadásul a szerelem e kötet antropológiája
    szerint szükségszerűen elmúlt és fájdalmas. Ezért „A szerelem kockázata nem
    kifizetődő”. A szerelem ugyanis az állati ösztönöket továbbéltető emberi viszonyok
    közé tartozik: „Ahogyan ember csemegézik embert, / oly rafináltan állat nem
    tüzel soha.” Van mégis valami elégikus ezeknek a verseknek a hangulatában.
    A beszélő minden végsőkig kiábrándult szava, a szerelem minden múltbélisége
    ellenére is az egyetlen melegséget, otthonosat adja ebben a kötetben – minden
    fájdalmával együtt. Én és te egyaránt a másiktól reméli ezt a meleget, innét
    kölcsönös kiszolgáltatottságuk: „Ha nem hallgatlak, néma vagy, / mint reménytelen
    téglalap; / üres, fehér – papír (?), szoba (?), mit melegre nem szít soha
    / szén, emlék, s semmi szent sem.” Csak egymásnak tudnak megszólalni, egymással
    viszont némán is beszélgetnek: „Érts meg a hallgatásomból.” Ráadásul minden
    mulandósága ellenére is egyedül ez kecsegtet az öröklét reményével: „Mindaz,
    amit nem kell visszavonnom, / mert nem kényszerítettél rá / – rosszul időzített
    elhallgatással –, diadalunk lesz, közös tulajdonunk, egy elültetett fa egy
    láthatatlanul lélegző kertben…”
    Ráadásul ezen a ponton megbomlik az irodalmiság gondosan őrzött igézete is
    a versben. Itt valóban betör valami más, anyagidegen anyag két szó közé: az
    élet („Két őszinte szó közé már / akkora darab élet ékelődik, / hogy belőlük
    mondat sose lesz”). Bár jól álcázza a költő pazar rímsziporkázással, az egyik
    vers végén, az utolsó sorban egyetlen szó olvasható, mely kendőzetlen felszólítást
    tartalmaz, és így hangzik: „Szeress.” Kétségbevonhatatlanul kiszakadunk a
    vers magányos teréből, és itt és most valaki megszólíttatik. Vagyis épp a
    szerelem elemi ereje lesz az az erőforrás, mely az irodalmiság kerekre zárt
    világát felnyitja, és látni engedi, meztelenül, az emberi arcot. Akiről ezek
    a versek eredetileg is szólnak. Akkor viszont tehát ez is csak irodalmiság?
    Vagyis maga a kitörés is csak igézet? Az álarc önkéntelen letépése is egy
    álarc? Ennek a kérdésnek a megválaszolása már kétségtelenül az olvasói értékválasztás
    függvénye.
    Egy biztos: az utolsó vers mintha egészen másfajta anyagból volna, mint az
    előzők. Sem remény, sem rezignáció: Igen kedves: ez lesz, ez a cím maga is
    már a bizonyosság. S a vers gondolati mozgása nem elégikus: nem a szép múltat
    veti össze a kiábrándító jelennel, hanem épp ellenkezőleg, a jelen enyészetét
    a jövő ígéretével: „Igen kedves: ez lesz. Enyészet. / De legyünk rögök vagy
    lidércek: csípőnk mozgása még örök // És megöröklik árapályát: alakodat majd
    csillagábrák, / versemet majd a délkörök.” Micsoda szerelmes vers, micsoda
    szonett! (Szünet.)

    Horkay Hörcher Ferenc

     

    Holmi 2005 | Tervezte a pejk
    Valid CSS! Valid HTML 4.01!