Gogolák Lajos

ROMEMLÉKEK (II)

Közzéteszi Nóvé Béla

1929. november végén aranybetűs, merített kartonra nyomott meghívó érkezett
hozzám azzal, hogy Kornfeld Móric báró s a báróné ekkor és ekkor szívesen
látnak Lendvay u. 27. számú otthonukban vacsorára – amit különben a már korábban
idézett Magyar Szemle társas vacsorán általánosságban jelzett is volt a báró.
Egy tizenkilenc éves, nagyra hivatott, nagyravágyó, karrierista ifjú sietségével
és aggályosságával öltém magamra szmokingomat, küszködve a mi ifjúkorunkban
még kötelező keménygallér begombolásával és a csokornyakkendő megkötésével,
gondosan megvizsgálva akkor még szinte selymes arcbőrömet, hogy nem vagdaltam-e
össze az állam, mint szoktam volt, kétszeresen is megfésülködtem, és széteső,
puha hajzatom igyekeztem holmi brillantinszerűséggel megrögzíteni. Igen elegáns
voltam, s minden velem született s a felsőbb gimnáziumi osztályokban még inkább
kifejlesztett arroganciám ellenére nem tagadom, némi meghatottságot és izgalmat
éreztem. Mondanom sem kell, ez a meghívás mást jelentett, mint az addigi meghívások
és társasági alkalmak Budapest szegényebb-szerényebb arisztokratacsaládjainál,
a magas középosztályi, hivatalnoki vagy gentry lányos házaknál – hisz ott
csak a „gavallérok” egyike voltam, „társasági fiú” egy jobb házból, később
persze főrendező, alelnök és bálnyitó is –, bár sosem voltam, hosszú lábam
ellenére, valami szenvedélyes táncos, ezt a magam roppant államférfiúi és
intellektuális fölényével eleve rangommal ellentétesnek éreztem – s ó, igazam
is volt… Hová lettek, hová tűntek az idők viharai és a sors szennyes hullámai
közt e derék ifjonti társaim, a többi bálkirályok, elnökök, alelnökök, diákvezérek,
jogsegély-egyesületi elnökök, vitézi várományosok, ludovikások, nyalka kis
önkéntesek stb.? Ugyan ki emlékszik ma rájuk? Hiszen még én is alig-alig emlékezem
– rendíthetetlenül tündöklő, roppant memóriámmal. […]
Kornfeld báróékról közelebbit ekkor még alig is tudhattam, legfeljebb annyit,
hogy a legmagasabb pénzarisztokráciához tartoznak, s hogy „a nemzet bárója”
a fennálló rendszer minden jelentősebb intézményének meggátolhatatlanul tevékeny
mecénása. A Magyar Szemle-vacsorán általában tanúsított s engem is megejtő
közvetlen kedvessége, melyben nyoma sem volt a bizonyos pénzembereknél tapasztalható
felfuvalkodásnak, rokonszenvessé tette őt nekem, ugyanakkor egész más típus
volt, mint amelyhez én szoktam s amellyel mi, „felső középosztályi úrifiúk”
otthon, társaságban, rokonságunk körében stb. találkozhattunk. Sem „arisztokratikus”,
sem „középosztályi” vagy „bankemberi” jelleget nem viselt magán. Lénye bájtalan,
charme nélküli volt; mint jóval később Max Webert olvasva rájöttem, jellemét
s modorát – persze a legmagasabb fináncarisztokratai értelemben – az ún. Fach-
vagy Sachbeamtentum, egy csakis a dolgot magát néző, objektív, mérlegelő magatartás
jellemzi. Már mondtam, hogy se így, se úgy, azaz se izr., se arisztokratai
értelemben („arisztokratai jellem” – reformkori jelző) nem volt „érdekes”
vagy „szép” ember; ifjúkorában, mikor még hitvalló és antikatolikus zsidó
fiú volt, és verekedett a „keresztmozgalom” során a felületesen, léhán és
tüntetőn „katolikus” Szent Imré-sekkel, nos, már akkor sem lehetett semmiképp
sem holmi ifjú Dávid, Jonathán vagy Absolon. Mellesleg sohasem hallottam bizony-bizony
huszonöt évig tartó, bár felületes és egyenlőtlen ismeretségünk során a pesti
magas izr. társaságban, mely engem oly szívesen látott mint „liberális”, majd
antináci férfiút és írót, hogy Kornfeld Móricnak valaha is „nőügyei” vagy
más extraturjai lettek volna. […]
Ó, mennyire más volt kor- és rangtársa, a Kornfeld Móric hangsúlyozott „erkölcsi
komolyságát” ifjúságuktól folyvást gúnyoló, közvetlen, mindig önmagát adó,
már-már önként leleplező báró Hatvany Lajos, az ő lezser iróniájával, öltözködés-
és modorbeli könnyed eleganciájával! Ifjúkoruk óta heves ellenfelek voltak
ők: Kornfeld Móric és Hatvany Lajos, kiről a nálam sokszor előforduló, föníciai
fiúkereskedelmi arcvonásokat viselő Balogh József (a kiváló rabbiképző intézeti
ókeresztény irodalmi és patrisztikai főtanár, Balogh-Bloch Ármin fia) mindig
is rosszallón mondotta volt, hogy kerülő úton tudomására jutott, miszerint
Hatvany Lajossal igen szívélyes viszonyba kerültem, holott, mint mondá: „Atyám
a Hatvanyaknál is nevelőtanár volt, s ez a Hatvany Lajos igen haszontalan
fiú lévén már akkor is sok bosszúságot okozott neki.” Kornfeld Móric báró
mind otthonában, mind Mária Valéria úti bürójában mindig is rendkívüli szívélyességgel
fogadta ifjabb látogatóit, ám azért nem szaladt eléjük pl. Lendvay utcai lakása
lépcsőházában le egészen a kapuig, hogy: „Lám, jönnek a nebulók! Gyertek,
fiúk! Mi újság? Mit olvastatok?” Nem, Kornfeld Móric báró sosem fogta karon
ifjú barátait, mint tette azt Hatvany Lajos velem várbeli palotaházában egy
hármas vacsora után (ti. feleségét, Lolli baronesse-t, Somogyi Béla, a mártír
szocdem főszerkesztő leányát is ide számítva), mondván: „Gyere, sétáljunk
egy kicsit, olyan szép este van, gyönyörködjünk e régi házakban. Látod: itt
volt fogoly Kossuth, itt tanult meg angolul, s látod: a Bástyasétányon itt
sétált és dühöngött magányosan Széchenyi!” és így tovább… Nem, Kornfeld
Móric sosem volt szubjektív és közvetlen senkihez, bár éreztem: lelke-szíve
tele volt emésztő vágyakozással, hogy leküzdje lényének hidegségét és gátlásait.
Kornfeld báró „a dolgot önmagát néző”, krisztianizált és magát elhivatottan
nemzetfenntartó elemnek érző nagykapitalista típusa volt, elérhetetlen magasságban
lebegvén nehézkesen felettünk, minden ismerősét, barátját, történelmi és nagykapitalista
rangtársát okos és tanító beszélgetések közben intvén „nemzeterkölcsi” elvekre
stb. […]
Nos, e száraz és hideg téli estén beléptem a Lendvay utca 27. számú villa-bérház
kapuja alá a kis előkerten át, s futó pillantást vetettem a névtáblára – […]
A lépcsőkön kettőt-hármat ugorva máris ott álltam a Kornfeld-lakás hármas
(igenis hármas!) bejárata előtt, hol két egyszárnyú, fehérre lakkozott, kissé
szecessziós díszítéssel ellátott előszobaajtó közt kétszárnyú üvegajtót láthattam,
kockák közt üveggel, francia módra. Csengetésemre a másik, szembeni előszobaajtó
nyílt ki, s egy aranysujtásos-aranygombos, aranyló válldíszekkel ékes frakkban
– kissé testes, alacsony, széles vállú, kopasz, idősebb lakáj nyitott ajtót,
és komolyan mondotta: „Erre tessék, kérem, alázatos szolgája.” Egy kis előszobába
kerültem, melyet aranyló sárgaréz foglalatú lámpa világított meg, a fogasokon
már ott lógott néhány télikabát… Elvevén a bárónénak szánt három hosszú
szárú, fehér rózsát, lesegítette kabátomat, majd visszaadva a csokrot, barátságos
hangon biztatott: „Erre tessék, csak egyenesen.” Egy hallszerű előtérbe léptem,
s mindjárt észrevettem, hogy az imént említett kétszárnyú üvegajtó innét nyílik
a lépcsőházba; miként azt is észre kellett vennem, hogy a bárói apartman két-három
kisebb lakásból egybenyitott lakásból áll. A hallban szinte elszédültem az
ott látott pompától – a falon barokk szentképekről szent szüzek és mártírok
üdvözöltek, s jobbról-balról e szentképek mellett gyönyörű aranyangyalok lebegtek
a zöld-bordó tapétán. […]
Megilletődötten néztem körül, majd a lakáj átvezetett egy kis fehér Louis
Seize-szalonon, mely virágoktól illatozott, s falain finom keretben empire
és biedermeier urak és dámák révedeztek rangrejtetten vagy rangjukvesztetten
új környezetükben. A lakáj innen is továbbtessékelt, s nevemet végül bekiáltá
egy nagy tágas szalonba. Miután ekkor még szerény nevem belehangzott a nagyszalon
és könyvtárterembe, a lakáj elmaradt mellőlem, amit jól is tett, mert már
igencsak zsenírozott a jelenléte. E pillanatban hozzám lépett a báró, majd
a báróné is, kinek a báró bemutatott, s kinek félszegen átnyújtám a rózsacsokrot.
„Igazán kedves magától” – rebegte Kornfeld Móricné szül. Weiss Marianne bárónő,
akiről később ennen felismerésem alapján is konstatálhattam, hogy Weiss Manfréd
báró, a híres csepeli fegyver-, szerszám és gyümölcskonzervgyáros valahány
leánya közül a legszebb, de legalábbis a legtűrhetőbb küllemű. Ezek után a
vendéglátó főrangú pár bemutatott két kislányának, Máriának (Puppe) és Hannának
(Johanna) – a család két fia, az akkor még fess, germán megjelenésű György
(Gyuri vagy Burschi) és a rendkívül feketén zsidós megjelenésű Tamás (aki
Burschival ellentétben igen intelligens, művelt és arrogáns volt, amúgy a
dinasztia alapítójának, a nagy Kornfeld Zsigmondnak hű képmása) azon az estén
még nem jött elő. Kornfeld báró ezután körbevezetett, s bemutatott a díszkötésekkel
tömött monumentális könyvespolcok alatt zavartan álldogáló ifjú és középkorú
vendégeinek. Emlékszem, ekkor ismertem meg Deér Józsefet és Pukánszky Bélát,
továbbá báró Radvánszky Antalt (Tompuszt), akivel már futólag láttuk egymást
az Országos Széchenyi Szövetség vitaestjein, amikor Kerék Mihály, kiváló agrárszakértő
(A magyar földkérdés szerzője) előadást tartott a szükséges földreformról,
és Radvánszky barna-fehér pepita öltönyében őrjöngve ugrott fel ezt kiáltván:
„Igenis, maga izgat! Maga aratósztrájkot akar!” […] Emlékszem még a társaságból
gr. Ambrózy Györgyre, aki ezen az estén tüntetően csak szürke utcai ruhában
jelent meg, nem pedig szmokingban… Más ismerősre nemigen emlékszem a tucatnyi
meghívott között, ami nyilván a többiek jelentéktelenségére vall – hiszen
közismert kiváló emlékezőtehetségem s érzékem a „híres emberek” iránt.
Annál inkább emlékszem a nagy szalonra, amelynek széles, szecessziós szabású
ablakain az 1920-as évektől a budapesti (bocsánat: izr.!) kereskedelmi és
demokrata nagypolgárságnál divatba jött Richelieu-függönyök pompáztak. (Azért
„Richelieu”, mert a rettenetes kardinális csipkés gallérjáról vették mintájukat;
bár az is biztos, hogy e divatot Blanka Spitz bécsi iparművésznő importálta
Budapestre, folyvást hirdetvén magát és műveit pl. a Színházi Életben: „die
neue Spitze”.) A szolid keményfából – mély dió vagy kissé fényezett tölgy
– alkotott könyvespolcokon, körös-körül a falak mentén hatalmas fóliánsok,
angol és német lexikonok sorakoztak. Már ekkor is kíváncsi természetem volt,
így hát a félszegen várakozó intellektuelek és egyetemikatedra-várományosok
között körbeoldalogtam, annál is inkább, mivel a háziak a szívélyes formalista
üdvözlés után amúgy sem törődtek velem, a legifjabb és legjelentéktelenebb
s valószínűleg a legfélszegebb vendéggel. Kíváncsian körbejártam hát, míg
a nemzet bárója az egyházi adó kérdéseiről fontoskodott báró Radvánszky Antallal
– és néztem, elvégre intellektuel voltam már akkor is, ó, a könyveket.
Nos, csalódással kellett konstatáljam, hogy sehol-sehol egy magyar remekíró,
angol, német vagy francia „klasszikus”; sehol egy művészettörténeti képes
album; sehol egy mű, mely a báró és báróné vagy a baronesse-ek szubjektív
hajlamairól árulkodnék. S ami még inkább feltűnt, sehol az egész lakásban
egyetlen modern vagy impresszionista kép! Tudnom kellett már ekkor, ifjú világfi
mivoltomnál, modern művészeti és társadalmi tájékozottságomnál és ismeretségeimnél
fogva, hogy az oly csodálatos, nékem akkor igenis imádatra méltó, modern művészetet
éppen azok a rétegek pártfogolták és segítették sikerre hazánkban, melyekből
Kornfeld báróék is eredtek. Idézhetném itt például báró Kohner Adolf nevét
s az ő Bajza vagy Damjanich utcai műgyűjteményét. Ugyanígy élénken emlékszem
még felsőbb gimnazista koromból, amikor anyámmal ott voltunk a híres Ernst-múzeum
(Nagymező utca) vernissage-ain, pl. egy Rudnay gyűjteményes kiállításon vagy
egy Csók István retrospektív kiállításon – micsoda cavalcadja volt ott a budapesti
izr. nagy- és középkapitalista réteg demonstratív műbarátságának, mecénás
mivoltának! A magyar festők, a budapestiek és szolnokiak például, nem élhettek
volna meg e magyar zsidó nagykapitalista rétegek dekoratív és demonstratív
műpártolása nélkül. Vagy itt van br. Mednyánszky László példája – tudjuk,
mily züllötten és elesetten élte utolsó éveit; ám azt is, hogy a Singer és
Wolfner cég, azaz Wolfner úr lelkesen pártfogolta, s hallottam, hogy az Andrássy
út 16. számú ház első emeletének egy része, ahol Wolfnerék lakása volt, tele
volt gyönyörű Mednyánszky-képekkel. […]
Mindebből a budapesti nagykapitalista műbarátságból mit sem láthattam ama
három helyiségben, amely most megnyílt előttem, előttünk. A könyvtárban, illetve
a nagyszalonban aranysárga hangulatvilágítás borított előkelő derengésbe mindent,
ám ez nem hatott meg különösképpen, hisz ilyesmi volt nálunk is, a mi kései
biedermeier szalonunkban. Ez a világítás 1919–20 után jött divatba Bécsben,
s még inkább az anglomániával tetszelgő Budapesten; hallottam, hogy a budai
Várban is efféle sárga ernyős világítást installáltatott a Kormányzó úr és
fennkölt lelkű hitvese. Itt csak mellékesen említem – bár ez igen-igen lényegesnek
látszik most is nekem –, hogy a magyar arisztokrácia vagy a jómódú gentry
(bene possessionati) ekkor már egyáltalán nem jeleskedett az újító nemzeti
irodalom pártfogásával, senki sem vette például Ady, Babits, Kosztolányi,
Móricz Zsigmond, Tóth Árpád stb. köteteit… Nagynéném mesélte, hogy a liptószentmiklósi
katonai kórházban 1914 és 1918 között az ún. gentry- és úrilányok (Andaházy,
Andreánszky, Thuránszky, Kubinyi stb.) mekkorákat röhögtek Ady és Kosztolányi
egy-egy során, s e nagy költőket és írókat oktalanul mind-mind zsidóknak tartották;
avagy hogy Tomcsányi-atyafiságunk: Hermin néni és T. Martsa a Műcsarnokban
közszemlére tett Rudnay-, Ferenczy-, Szőnyi- és Bernáth-képeket futurista
mázolmányoknak gúnyolták stb. […] Magam tehát igencsak lehangolt voltam,
hogy a nemzet bárójának lakában nem látok a tömött polcokon semmi régibb vagy
újabb szépirodalmat, költészetet vagy pláne: képzőművészeti műveket. […]
A fehér szalonhoz vezető ajtó mellett mindazonáltal megpillantottam Frazer,
a híres angol etnológus The Golden Bow című monumentális művének köteteit
(e nagynevű szerzőről ekkor már hallhattam valamit néprajzos népi ismerőseimtől).
A báró igen büszke volt e könyvek birtokára, s én hallottam, ahogy később
is dicsekedett velük például Szekfű Gyulának, Babits Mihálynak, mi több, még
Ortutaynak is, mikor már ez a kártékony alak […] feltűnt Szegedről, és ide
is behatolt (gondolom, Szekfű ajánlásával). Megjegyzem pótlólag az említett
Ortutay kapcsán, hogy heves pártfogója, Cs. Szabó László (akit aztán Ortutay
rúgott ki a Rádióból, és késztetett – kényelmes – emigrációra) sosem nyert
megtisztelő meghívást Kornfeld báróékhoz, ahogyan Márai Sándor sem, akit a
nemzet bárója „dekadensnek” és túlságosan „szegényérzékenynek”(?) tartott,
mint iregszemcsei kastélyában nékem és más vendégeknek többször is mondotta,
miután mi az akkor nagy hatású Márait dicsértük őszinte lelkesedéssel előtte
e különféle nemzetpolitikai érdekű vacsoraestélyeken.
Ám hadd legyek igazságos. Már első meghívásom alkalmával s azután is látnom
és észlelnem kellett, hogy a szalon falait borító roppant könyvtár, mely telis-tele
volt méregdrága, monumentális kiadványokkal, voltaképpen csak a dekorációt
szolgálja – lehet, hogy nagyrészt családi örökség volt e nagy dinasztia alapítójától,
Kornfeld Zsigmondtól. Később meg kellett tudnom azt is, hogy a „nemzet bárójának”
igazi szellemi műhelye s igenis naponta használt könyvtára a Mária Valéria
úti ódon, empire ház egyik sötét, udvari szobájában él, fejlődik és lélegzik.
Ez a ház, mint gazdaságtörténeti kiadványokból tudható, eredetileg a Weiss
Manfréd és Berthold konzerv- és fegyvergyáros cég városi székhelye volt. Később
megtudhattam – amihez nem is kellett sokat kíváncsiskodnom –, hogy e mindent
betöltő konszern részéről Kornfeld Móric báró bízatott meg a sajtó- és propagandaügyekkel;
idetartozott pl. az én ifjúságom idején
a Bethlen–Szekfű-féle Magyar Szemle intenzív „gondozása” is, s ennek tulajdonítható,
hogy a Kornfeld stb. családok bizalmasa és familiárisa, Balogh József – polgári
állására nézve az említett nagy családi konszernhez tartozó Auer Gáz- és Szénkereskedelmi
Rt. igazgatója – bízatott meg a Magyar Szemle Társaság főtitkári teendőivel,
bár Szekfű undorában mindenkor múlhatatlan része volt […] Egyszóval Kornfeld
Móric báró a Weiss Berthold és Manfréd-féle ódon székházban ült mindig egy
zöld ernyős, akkor divatjamúlt, ma újra divatos íróasztali lámpájánál, s ha
éppen „felek” nem zavarták, folyvást csak olvasott („a Motzi, a rabbi” – mondogatták
róla elnézően a családtagok). Olvasott pedig 1890-es és legújabb birodalmi
német szocdem kiadványokat, angol labour- és konzervatív folyóiratokat, geográfiai
magazinokat, újabb görög történelmi kiadványokat (tőle hallottam például a
30-as évek végén először a jeles lipcsei görög történész, Helmuth Berve nevét).
Természetesen olvasott ő magyar sajtót is, kiváltképp a keresztény lapokat
(Nemzeti Újság, Új Nemzedék, Magyar Kultúra, Katholikus Szemle), melyek nem
állhattak volna fenn az Oltár és a Bank diszkrét egyezsége nélkül… Ám olvasott
liberális bulvárlapokat is, pl. az Esti Kurírt, melynek javára beszerzendő
segítség ügyében Rassay Károly mindenkor gr. Apponyi Györgyöt, Apponyi Alfréd
szép ember fiát küldötte a báróhoz. Olvasott továbbá a báró gondosan, naponta
magyar szocdem lapokat és folyóiratokat is, főként a megszelídült Népszavát
tüntette ki figyelmével és kedvességével, amihez Peyer Károly volt a közvetítő.
[…]
Egyszóval Kornfeld Móric báró otthon inkább csak reprezentált, olvasni célirányosan
a bürójába járt, s igen jó emlékezőtehetsége volt. – Hogy a báróné mit olvasott
és mely írókat tüntetett ki figyelmével, azt negyedszázados ismeretségünk
során alig is tudhattam meg, bár hát magam – tökéletes ifjú literary gentlemanként
– vendéglátásaik során előszeretettel fitogtattam nemcsak világpolitikai,
hazai vagy közép-európai ismereteimet, de irodalmi-költői olvasottságomat
is. Mindhiába, sem angol, sem francia, sem német nevek és művek említése nem
tett semmiféle hatást itt… Mária avagy „Puppe” bárónő ugyan később az egyetem
földszinti folyosóján, Szekfű Gyula szobája előtt megtisztelt ama bizalmas
közléssel, hogy Baudelaire-t, Verlaine-t és Jean Samaint olvas mostanság (ez
úgy 1934–35 körül lehetett), s hogy „beleszeretett” a francia szimbolistákba.
Édesanyja, Marianne báróné irodalmi érdeklődésének azonban félszeg mustrám
során a könyvtárban ekkor még semmi nyomát nem lelhettem fel; később, az 1940-es
években, amikor gyakoribb vendég lettem – mint jelentős ifjú antináci, bár
hát erősen „antiklerikális”, liberális publicista – náluk a Lendvay utcában
és az iregi kastélyban, megtudhattam, hogy Marianne báróné Stefan Zweiget
kedveli, továbbá Metternich és Liewen hercegné szerelmes leveleit –, ami számomra
nem volt éppen túl nagy reveláció. Hisz meg-megjelentem én ekkor már mint
a Magyar Nemzet jeles és bátor tollú munkatársa, más nagypolgári és fináncarisztokráciai
„zsidó” körökben is – melyek jobban vonzottak persze, mint az unalmas „keresztény
középosztályi” zsúrok és vacsorák –, ahol általában mindenütt élénk és engem
is izgató tájékozottsággal találkoztam a modern irodalom és művészet iránt.
[…]
Akkori és későbbi társadalmi-gazdasági ismereteim birtokában nem mondhatom,
hogy Kornfeld báróék lakása holmi „procc” vagy „parvenü” jelleget mutatott
volna, ellenkezőleg: minden gazdagság és fényűzés mellett erősen tompított
eleganciájú, sokban túlságosan is „standard” lakás volt – egészen elütően
rokonaik és rangtársaik otthonától. A szalonban vagy könyvtárteremben barokkos
lendületű nagy kanapé foglalta el a fő helyet, körötte és másutt is hatalmas,
angolos formájú, füles fotőjökkel (wing chair). A huzat iparilag előállított
gobelin volt, az egész olyan benyomást tett rám, mint a nemrég még Königstädtler
Kornél barátommal illegálisan látogatott Gellért Hotel szalonjai. A fotőjök
s a roppant kanapé előtt, körül és mellett neobarokk szalonasztalkák álldogáltak,
mintha egyenest egy bécsi vagy Budapest belvárosi bútorüzletből kerültek volna
ide. Az asztalkákon finom barokk és biedermeier-klasszicista ezüstcsészékben
arany- és ezüstpapírú finom „exquisit” csokoládék és cukorkák stb. […]
Ahogy itt oldalogtam félszegen a még ismeretlen vagy félig ismert férfiak
és ifjak között, észlelnem kellett, hogy a szalonban bizonyos idegesség uralkodik.
Kornfeld báró tettetett nyugalommal körbejárt a roppant könyvespolcok alatt
támolygó vendégei során, s hallhattam, amint Radvánszky Antallal folytat mélyreható
eszmecserét a katolikus és protestáns egyházi adózás jogalapjairól és modalitásairól,
majd a közelemben utálkozó Ambróczy Gyurihoz lépett, és megkérdezte: „Kérlek,
kedves György, hogy haladsz archeológiai olvasmányaidban?” Később megtudtam,
hogy Ambróczy Gyurinak a bankszakma és a botanika mellett az archeológia a
kedves stúdiuma – „hobby”-ja, ahogy ma azt oly randán mondanák, amerikai módra.
Ambróczy Gyuri, aki sosem volt nagy charmeurnek mondható, kedvetlenül makogott
valamit Kornfeld bárónak –, amit megtehetett családja kivételes helyzete folytán.
[…]
Az izgatottság a szalonban nőttön-nőtt, s a báróné, láttam messziről, egyre
idegesebben nézett gyémántokkal ékített arany karórájára, és idegesen játszott
a nyakát díszítő hármas gyöngysorral. […] Az izgatottság ellenére Kornfeld
Móric báró most hozzám lépett, és megkérdezte, miféle előrehaladást tettem
csehszlovák stúdiumaimban, melyekről oly kedvezőeket hallott Szekfű Gyulától
és Ottlik Lászlótól. Ez őt, a bárót ti. már csak azért is érdekelné, mivel
hallotta, hogy a régi Felvidék alapos ismerője lennék; s őnéki még atyja vásárolt
ottan egy elárvult Illeházy- és Mednyánszky-birtokot a Vág völgyében. […]
Eközben a már említett idősebb lakáj és két ifjabb, spencerbe bújtatott társa
– egyébként teljes megvetéssel a báróék vendégei iránt – ide-oda szaladgált
az előszoba, a szentképekkel, püspökbotokkal és miseruhákkal teli hall, valamint
a szalon között – hol a bárónak, hol a bárónénak susogván valamit. A telefon
csengése, majd a rangidős lakáj hangja is gyakran behallatszott: „Igenis,
Méltóságos Uram! Azonnal átadom a Méltóságos Báró Úrnak.” Mire Kornfeld Móric
báró és Marianne báróné rezignáltan csak így szólt: „Hát mit csináljunk? –
persze hogy várunk, hisz fontos ülése van.” Ugyan kire is kellett hát várnunk
ily nagy izgalmak közepette? Nem sokra rá megtudtuk, megtudtam én is: ámbár
e késve érkező, vészjóslóan sötét tekintetű férfiút csak most először és soha
többé nem láttam közelebbről.
Nos, akire Kornfeld báróék oly izgatottan vártak, aki miatt Marianne báróné
oly idegesen pörgette gyöngyeit, s a három lakáj oly fontoskodva szaladgált
közöttünk, e férfiú nem volt más, mint Imrédy Béla… Imrédy ekkor a szélesebb
nyilvánosság számára még szinte teljesen ismeretlen volt, bizonyos nagykapitalista
és egyházi körök azonban annál jobban ismerték. Bár én is a piaristákhoz jártam,
alig is hallhattam ekkor még a gimnázium e jeles növendékéről, aki szinte
csak mellékesen vett részt a nemrég alakult Piarista Diákszövetség fontoskodásaiban.
A Nemzeti Bank egyik igazgatója volt, állítólag a nagy Popovics Sándor bankelnök
legkiválóbb neveltje, külföldi tárgyalásain mindenkor a szegény Magyarország
sikeres és verhetetlen képviselője. Később hallhattam róla izr. kultúrkörökből,
melyek akkor még elragadtatással szemlélték a különben igen csekély zsidó
„vegyülékű” Imrédyt – ezt akkor és még soká senki sem tudta, senki sem rótta
fel neki, mert „keresztény” s emellett „liberális” híre volt! –, hogy Imrédy
Béla milyen művelt és finom ember (azt hiszem – messziről –, az is volt a
szerencsétlen). Beszélték például, hogy valahány külföldi útján, a tárgyalások
szünetében első dolga elrohanni az illető város képtárába, ahol feledvén ebédet,
vacsorát és snake-et, órákat tölt mindig áhítattal, teljes magányban a műremekek
előtt. (Azt már csak később tudtam meg, hogy egy Heinrich nevezetű, megnemesített,
német–magyar patríciuscsaládból származik – vasnagykereskedők voltak az elődei,
cégük székháza az Üllői úton még ma is áll, szemközt az Iparművészeti Múzeummal;
előnevük, gondolom, még Ferenc császár idejéből, „ómoravicai” volt. A Heinrich
név magyar formája, tudjuk, az Imre; így lett a család egy népes, elmagyarosodott
ágából: Imrédy… Imrédy Béla nagyapja, Imrédy honvéd őrnagy különben Kossuth
Lajos elnök-kormányzó parancsőrtisztje volt és hűséges kísérője az emigrációban.)
Kornfeld Móric báró és Marianne báróné most a későn érkező vendég elé siettek,
örvendezvén, hogy oly sok dolga ellenére mégiscsak eljött. Hallottam a hallból,
hogy Imrédy a maga erős hangján mentegetőzik a késés miatt, mondván, hogy
a Nemzeti Bankból nem kapott taxit, s a földalattijáratok, este lévén, már
igen ritkák ebben az órában. Mentegetőzött továbbá azért is, hogy nem volt
ideje hazamenni és szmokingot ölteni, s csak így, utcai ruhában jöhetett.
Ezután szekundáltatva a báró által, körbejárt a számára teljesen ismeretlen
vendégek között, és mindannyiunknak bemutatkozott. Emlékszem, szép finom,
hosszú ujjú keze volt. Tekintete rendkívül komornak és sötétnek tűnt nekem,
ahogy mélyen-mélyen nézett vissza rám – e kellemetlen szempár engem, ki a
korszak sok sötét, démoni alakját láttam, máig is elmoshatatlanul Gerő Ernőére
emlékeztet. […] Ahogy e cercle véget ért, már jött is György, az ifjabb
lakáj spencerben, hogy jelentse: „Méltóságos báróné, méltóságos báró úr –
tálalva van.” A báróné kitüntetően karját nyújtá Imrédynek, s mi többiek a
báró úr kíséretében megindultunk az ebédlő felé.
Mielőtt a Kornfeld-ház ebédlőjébe lépnénk s az asztalhoz telepednénk, pár
szót még szólnom kell itt Imrédy Béláról. Ott vezette elegánsan, magas, vékony,
hajlékony termetével az úgyszintén magas és vékony Kornfeld Marianne bárónét,
Weiss Manfréd báró, a nagy fegyvergyáros legszebb leányát, s a báróné szinte
megindultságot és meghatottságot mutatott, hogy a korai harmincas évek Magyarországának
legkiválóbb pénzügyi géniusza, akinek a Nemzeti Bank, a katolikus egyház és
a fináncoligarchia köreiben kométaszerű, tündöklő pályafutást jósoltak, megtiszteli
házát oly sok gondja és baja közepette. Íme, itt vonult előttem az első és
a második világháború korának két szimbolikus alakja, Kornfeld báróné született
Weiss Marianne bárónő, a nagy, rejtelmes fegyver- és gépgyáros Weiss Manfréd
valóban legszebb és legbájosabb leánya és a vérbe-halálba szédült, szerencsétlen
Magyarország egyik legvégzetesebb démona – ám ki tudta, ki sejtette akkor
még, mivé is válik ez a túlságosan is komoly Imrédy Béla!
Most, hogy e sorokat gépbe kopogom nektek, szeretett ifjú barátaim, eszembe
jutott, amit valahol – régebben vagy újabban – Weiss Manfrédról olvastam,
akiről 1918 előtt maga gróf Tisza István mondta, hogy korának egyik legnagyobb
és leghűbb magyarja. Csakis „a dolog maga” érdekelte, hallgatag, szelíd és
merengő ember volt, már-már költői lelkű nagykapitalista, ahogy őt Bródy Sándor
látta. Szegény gróf Tisza István szerint – akinek 1919–20 után sokan rossz
néven vették „zsidóbarátságát” és „liberalizmusát”! – az első világháborúban
két magyar elem viselte magát példás hősiességgel: a magyar katona és Weiss
Manfréd báró, akinek okossága és leküzdhetetlen gazdasági iniciatívája újra
és újra fegyvert adott az ezeréves határokért küzdő magyar katona kezébe.
(Egyébiránt ez volt gróf Bethlen István véleménye is.) S lám, most eszembe
jut az is, ahogy nektek írok e messze tűnt, mélybe merült világról, hogy mint
is viselkedett a szerencsétlen IV. Károly azzal a Weiss Manfréddal, akinek
energiája és tehetsége valóban igen-igen nagy mértékben járult hozzá ahhoz,
hogy a Monarchia és benne Magyarország már jóval előbb nem omlott össze…
Már az összes vagy majdnem az összes zsidó eredetű, nagykapitalista család
„baroníroztatott” hazafias érdemei (s a Szabadelvű vagy 1910 után a Munkapártnak
juttatott segítsége nyomán) – ám az érdemes Weiss Manfréd még mindig csak
várt és várt. Wekerle Sándor és Tisza István biztatására azután 1918 tavaszán
„elkérte a baronátust” – ahogy ezt Bethlen Miklós mondotta volna 1690 után
Erdélyben… Hazafias érdemei elismeréseként a kormány javasolta a főrangért
fizetendő taxa elengedését; ámde IV. Károly, aki már előbb kiebrudalta a vezetésből
gróf Tisza Istvánt – Magyarország és a Monarchia véghetetlen kárára! – gróf
Hunyadi József főudvarmester és Zita királyné kezdeményezésére, nos, IV. Károly
ezúttal is kicsinyesnek mutatkozott, visszautasítva a minisztertanács javaslatát,
hogy Weiss Manfrédnak engedje el a taxát, és ragaszkodott annak maradéktalan
megfizetéséhez. Ezek után persze csodálkoztak a teljesen hülye és dezorientált,
dilettáns magyar (főúri és kalandori) monarchisták-legitimisták, hogy a zsidó
vagy krisztianizált nagytőke és fináncarisztokrácia egy huncut vasat sem adott
a legitimista mozgalom s a király félszeg hazatérési kísérleteinek finanszírozására.
Mellesleg kissé elhamarkodott volt iménti állításom, hogy „többé nem láttam”
Imrédy Bélát közelről… Dehogynem láttam – láttam őt az 1938-as Szent István-év
ünnepi megnyitóján! Miként az Abbázia kávéház előtt bámészkodva láthattam
fekete és színes papok végtelen sora közt Pacelli bíboros, a későbbi XII.
Pius megejtőn elegáns alakját is a Hősök terére vonuló processzióban; láthattam
a Kormányzó úr õfőméltóságát is, sőt hallhattam a feléje áradó egyértelmű
lelkesedés boldog zenéjét – a meggondolatlan revízió küszöbén… Ugyanitt
láttam azután a menetben magányosan, komoran és sötéten Imrédy Béla miniszterelnök
karcsú figuráját meggyszín díszmagyarjában, ahogy ment, csak ment, előreszegett
fejjel, nem nézve se jobbra, se balra, nem reagálva semmiféle ünneplésre.
Mert akkor és ott sok-sok reménykedés Imrédy Bélára fixálódott; s emlékszem
a hozzá fűződő rendkívül kedvező várakozásra és reményteli véleményekre is,
melyeket pl. Kornfeld Móric bárótól, Szekfű Gyulától, Pethő Sándortól hallhattam.
(Vajon megzsarolták-e a hitleri németek Imrédyt állítólagos zsidó származásával?)
Pethő Sándor egyszer dakszlikutyája társaságában való egyik Duna-korzói sétánkkor
a tőle megszokott illuzionizmussal ecsetelte nékem Imrédy igazi magyar és
náciellenes hivatástudatát – szokott szkeptikus kérdéseimre azt felelvén,
hogy mindezt nem magától Imrédytől hallotta, hanem Imrédy soproni eredetű
sógorától: Nelky Jenő rk. követ és meghatalmazott minisztertől. Tehát ezúttal
is felületes illúziókban ringatták magukat a különben belvárosi kávéházi fogantatású
remények és értelmezések. […] Még azután is hallhattam, hogy Imrédy Bélából
mindig valami különleges szuggesztió áradt; amerre nézett, a mosoly és életöröm
megfagyott, valami jeges rémület lett úrrá a szíveken. S ez korántsem utólagos,
1945–46 utáni lélektani magyarázat; már a kortársak, akik Imrédyt akár a Nemzeti
Bankban, akár a Pénzügyminisztériumban mint Gömbös pénzügyminiszterét vagy
mint miniszterelnököt megélték, ezt mondták róla. Mint szónok kiáltozva, merev
hangon, minden művészet és emfázis nélkül beszélt, semmi hatása nem volt a
tömegekre, minden betanult volt nála, így az a beszéd is, amit a miniszterelnökség
erkélyéről mondott Erdély „hazatértekor” a fáklyásmenettel felvonuló s a boldogságtól
– mily rövid boldogság volt is ez! – túláradó ifjúsághoz intézve.
Nos, így vonultak most Imrédy és Kornfeld Marianne báróné egymás karján az
ebédlőszálába, mi pedig, a többi vendég – valamennyien immár „történelmi személyek”,
magamat is beleértve! – a nyomukban Kornfeld Móric báró vezetésével. Az öreg
lakáj és a két ifjabb spencerben, eleganciájukkal minden értelmiségit és bálfiút
felülmúlva hűvös udvariassággal mutatták meg helyünket a terített asztalnál.
Ó, Istenem!, ilyen gyönyörű, csodás, talán túlságosan is szép ebédlőt mindaddig
még sose láttam, elvégre a mi osztályaink sosem emelkedtek a gazdagság és
a fényűzés oly fokára, mint amilyent itt Kornfeld Móric báróék ebédlőjében
tapasztalhattam. Nálunk, Budapesten szinte hontalanul és gyökértelenül tengő,
bár nem „kenyértelen” és nem is „szegény” rokonságunknál, felvidéki atyafiságunknál
s azoknál az erdélyieknél, akikkel kapcsolatunk volt, minden egyszerű volt,
szolid, néha természetesen kopott is, részben az infláció, részben az 1917–18-as
mélybe zuhanás következményeként; így joggal kápráztatott el engem is e pompa
ebben az óriási ebédlőben. Mint utóbb hallhattam, nemcsak engem, de más, „jobb
körökből” való ifjabb és idősb pályatársaimat is, így Szekfű Gyulát vagy Deér
Józsefet, a jómódú, „keresztény” (evangélikus), nagypolgári fiút avagy az
enyémhez hasonló miliőből való Genthon Istvánt, aki mint kiváló itáliai magyar
ösztöndíjas mesterével és főnökével, Gerevich Tiborral a legmagasabb római
és velencei arisztokratakörökbe is bemenetelt nyert. Bemenetelt és meghívást
nyervén később, ifjú szabadelvű publicistaként és nagy reményű államférfi(jelölt)ként
én is más, szintén nagykapitalista körökbe, mint legelőbb is Hatvany Lajoshoz
és a valóban frivol és immorális hírű Hatvany Endréhez (aki a Hatvany családhoz
került várbeli Erdődy-palotát lakta) vagy másokhoz is, sosem tapasztaltam
a berendezés efféle pompáját, mint Kornfeld báróéknál (vagy pár évvel később
közeli rokonaiknál, Chorin Ferencéknél, az Andrássy úti villában, melyben
egykor Jókai lakott).
Az ebédlő ajtajait sötétbarna, bélelt bársonyfüggönyök takarták, s minden
függönyre gyönyörű, hímzett miseruha vagy pluviále volt ráapplikálva. S ami
engem külön is elképesztett, az az ebédlő falainak dekorációja volt! Az aranybrokát
tapétán körös-körül gótikus vagy barokk szentek és madonnák szobrai csüggtek,
majdnem életnagyságúak, már-már kiszorítva a vendégeket az ebédlőteremből,
minden szépségükkel és bájukkal mégis nyomasztóan hatva ránk. Emlékszem Radvánszky
Tompusz bámuló tót paraszt arcára, amint beléptünk az ebédlőszálába; emlékszem
Deér József tágra nyílt szürke szemére; emlékszem Pukánszky Béla riadt elképedésére.
Mindhárman evangélikusok voltak, és bár Luther és Melanchton mértéktartást
tanúsítottak az egyházi dekorációval szemben, Karlstadt türelmetlensége és
romboló dühe ellen, mégis szokatlan volt számukra, gondolom, kik valóban együtt
éltek egyházukkal, hogy ódon szárnyas oltárokról vagy egzaltált barokk oltárokról
leszedett szentek legyenek jelen egy tisztán társadalompolitikai érdekű étkezésnél,
melynek célja csakis a reprezentáció volt, s amely semmiképp sem lett volna
agapénak vagy szeretetvendégségnek nevezhető. Néhány nap múlva a Centrál kávéházban
a rakoncátlan és ironikus Genthon István természetesen kikérdezett a díszvacsoráról
– és én természetesen megfelelően tálalva elmondtam élményeimet, legalábbis,
hogy úgy éreztem magam az ebédlőben, mintha egy laicizált templomban lettem
volna. Erre Genthon elmondta a következő anekdotát: Úgy másfél évvel azelőtt
– ne feledjük, most 1929 vége felé járunk, és a Magyar Szemle 1926–27-ben
indult meg, tehát a díszvacsorák Kornfeld Móric báróéknál is csak ez idő tájt
kezdődtek! – az itáliai sikereit éldelő Gerevich Tibor is természetesen meghívást
kapott a Lendvay utcába…
Gerevich igen mulatságos, kalandori jellegű (ál)tudós volt; nagy tudású, ám
igen-igen felületes és könnyelmű, dekoratív, nagydarab férfiszépség. Megörökölte
Pasteiner Gyula tanszékét; ez a jeles és komoly, bár igen maradi férfiú atyja
volt ama Pasteiner Ivánnak, aki Hóman Bálint stb. barátsága és protekciója,
továbbá gr. Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatásügyi miniszter odahajlása
révén – minden tudományos működés nélkül, csakis világfiúi eleganciával élve,
a kiváló Ferenczi Zoltán (Deák Ferenc élete I–III., Petőfi-tanulmányok stb.
stb.) halála után az Egyetemi Könyvtár igazgatója lett 1944-ig, amikor is
rosszul választott kegyence, Mátrai László örökölte meg az elhagyott állást.
Gerevich különben állandó izgalomban élt szakkollégája, a görög művészet kissé
túl pontos tudósa és magyarázója, a Berlinben is igen elismert Hekler Antal
miatt, aki szintén Klebelsberg kegyence, sőt felesége (ti. a nagyon polgári
eredetű Klebelsbergné) által távoli rokona is volt. Gerevich különben egykor
Szekfű Gyula, Kodály Zoltán és Szabó Dezső lakótársa volt a régi, Csillag
utcai Eötvös-kollégiumban, majd a laza erkölcsű nemzeti múzeumi régiségtár
és könyvtár tisztviselője lett – és általában többet mutatott szellemi gazdagságban,
társadalmi előkelőségben és származásban annál, ami valójában volt. A kárpátaljai
görög katolikus papok unokája s egy kassai és besztercebányai derék felsőbb
leányiskolai igazgató fia 1919–20 után pompázó világfiként jelentkezett nagy,
lobogó üstökével, amit később elhanyagolt, és nem tartott tisztán; magas,
nagydarab, szinte szabályosan szép férfi volt, latinos jellegű, senki sem
érezte rajta a ruszin eredetet…
Gerevich eközben a megalakult és elterpeszkedett ún. katolikus sajtó (Központi
Sajtóvállalat, Nemzeti Újság, Új Nemzedék, Képes Krónika, Új lap stb.) munkatársaként
is fennen hirdette a magyar–olasz barátság ideáját, és úgy jelentkezett, élve
és visszaélve kiváló olasz nyelvtudásával, mint a Vatikán bizalmasa és felkent
irodalmi-művészeti szóvivője. Mint ilyen, belevitte a „jobboldali”, a „keresztény”
tudatba a novecento művészetének fontosságát, megfújta a harci kürtöket a
párizsi, impresszionista és „zsidó hatásokkal infiltrált” nagybányai és szolnoki
művészet ellen is. Igen „klerikális” és „egyházi” volt, és szívesen térdepelt
Csernoch János, majd Serédi Jusztinián hercegprímás előtt, e magyar kardinálisok
bíborát éppúgy fiúi alázattal csókolva, mint Szekfű Gyula. Eközben persze
nem mulasztotta el sejtetni utóbb velem is meg a bűbájosan szemtelen Brelich
dall Asta fiúkkal, hogy bejáratos a római kuplerájokba, s időnként módja van
csintalankodni Margherita Sarfatti asszonnyal, aki – állítólag – előbb Mussolini
szeretője volt, majd életrajzírójává avanzsált; e biográfiát díszmű gyanánt
adta ki épp az idő tájt a Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, hogy „előadásom”
a történtekkel foglalkozik.
Mindezek után a Magyar Szemle köréhez tartozó s a Szekfű Gyulával legintimebb
összeköttetésben álló Gerevich Tibort természetesen meghívta még az első,
a legmagasabb rendű garnitúrával magához Kornfeld Móric báró. Kíséretében
jelen volt Genthon István is, aki az ő fanyar szellemével végigélvezte a következő
pompás kultúrhistóriai és műkereskedelmi érdekű jelenetet… Kornfeld Móric
báró körbevezetvén az ebédlőben a majdnem európai hírű magyar műtörténészt,
akkoriban még a magyar nagyipar által buzgón vallott fasiszta kultúrpolitikai
orientáció vezéralakját, és fel-felmutogatván az ebédlő falán függő fél vagy
egész életnagyságú szentekre, mondotta sorra: „Kérlek, ez egy lőcsei munka.
Kérlek, ez rajnai Szent Hildegárd. Kérlek, ez itt Magdeburgi Machtild a XIII.
századból. Kérlek, ez itt egy salzburgi Szent Rupertus. Kérlek, ez itt egy
nyugat-morvaországi Szent Vencel IV. Károly császár korából” – és így tovább,
Gerevich pedig minden magyarázat után ezt felelte: „Kérlek, kedves Móric,
ez sajnos hamis. Kérlek, sajnos ez is. Ne haragudj, kérlek, de ez a nő ott
az attribútumok nyomán eleve nem is lehet Bingeni Hildegárd” – és nagydarab,
mégis finom ívelésű keze minden mozdulatával csak legyintett, legyintett:
„Sajnos, már megbocsáss, ezt alighanem mind Dél-Tirolban vagy egy salzburgi
herrgottschnitzlernél gyártották – gépileg.” Genthon szívélytelen közlései
szerint Kornfeld Móric báró nagyokat nyelt, és szomorúan nézett ennyi elutasító
szakértelem, ennyi művészettörténeti megvetés hallatán – s a végén így szólt:
„Hát kérlek, nem baj. Legalább a Meller Simon jól keresett rajtam.” […]
Tehát ott voltunk most Kornfeld Móric báró monumentális és dekoratív ebédlőjében,
melynek fényessége minden vendéget – származtanak bár a történelmi arisztokrácia
ifjabb évjárataiból vagy az intellektualizált, magasabb középosztályból –
elképesztett és elkápráztatott. Később hallhattam az oly sokoldalú és sokféle
értelmezésre kész Szekfű Gyulától, aki a hatalmasokkal és gazdagokkal szemben
mindenkor takarékoskodott kritikai ítéletével, mely más esetekben oly merészen
szárnyalt – kiváltképp az elesettek hulláival fedett régi és újabb csatamezőkön!
–, hogy nézzem csak a „báró urat”, nemcsak hogy művelt ember, ám mily „puritán”
is, mert hiszen „nem vett önmagának, családjának és utódainak palotát a Várban,
mint oly sok hivalkodó pénzarisztokrata”. Nékem ekkor már Hatvany Lajosra
kellett gondolnom, Hatvany kétségtelenül szép házára a Bécsi kapu téren, mely
eredetileg éppoly „lerobbant” régi polgárház volt, mint mellette az a másik,
amit gróf Esterházy Móric vett meg, s nem csekély költséggel éppúgy lakhatóvá
tett, mint Hatvany Lajos – csupa egyszerűség és mértéktartó reformkori ízlés,
magyar-vidéki, úri-biedermeier, megható metszetek Pest-Budáról a múlt század
30-as, 40-es éveiből stb. Nem, Kornfeld Móric báróék Lendvay utcai lakása
egyáltalán nem volt „puritán”, amint ezt szolgálati viszonyának szubaltern
szédületében szegény jó Hazánk legnagyobb történetírója szenvelegte és dédelegte.
[…]
Az ebédlő, amely mint mondám, laikus imateremnek is használható lett volna,
valóban ragyogott. A stukkós, de nem aranyozott fehér plafonról velencei csillárok
lengtek alá, s csiszolt üvegdíszeik még ihletettebben ragyogtak az asztalon,
a nehéz ezüstkandeláberekben fel-fellobbanó illatos viaszgyertyák fényében.
Ám e nyolcágú ezüstkandeláberek vakítóan nyugtalan fényükkel arra is alkalmasak
voltak, hogy az egymással szemben ülő felek esetleges rokonszenvező társalgását
lényegesen megnehezítsék. Különben is az ebédlőasztal rendkívül széles volt,
nem éppen azért, hogy helyet adjon az étkek sokaságának; az étkeket a lakájok
hordozták balett-táncosi ügyességgel és kecsességgel, körbekínálva; az asztalon
pedig ezüstvödrökben vagy a szervizhez illő porcelánvázákban virágok illatoztak
– mely csokrok úgyszintén nagyban hozzájárultak a társalgás meggátlásához.
Nem emlékszem pontosan, hogy ez alkalommal mely porcelánnal terítettek; azt
hiszem, nem volt sem kék hagymás meisseni, sem virágos, nemesebb karlsbadi,
sem pedig bécsi Augarten; ám könnyen lehet, hogy az egész szerviz – egymaga
is óriási érték! – talán régi drezdai, ún. „vieux saxe” volt. Elhelyezkedvén
kellően ünnepélyes és megilletődött félszegséggel az asztalnál, öntudatlanul
is szemügyre vettük, majd mindjárt kézbe is vehettük a nehéz evőeszközöket;
minden kanál, kiskanál, villa, kisvilla, nagykés, kiskés stb. nyelén a bárói
címer volt látható 1909-ből: egy hármas halmon kiterjesztett szárnyaival fészkelő
pelikán, amint ennen vérével táplálja három fiókáját. (Katona Jenőtől jóval
utóbb hallhattam magyarázatát e címerpelikánnak: „Kornfeld Móric báró tulajdon
vérével táplálja a keresztény-nemzeti sajtó különféle válfajait!”) A nehéz
és ragyogó damasztabroszon természetesen metszett kristálypoharak álltak minden
teríték mellett; s magát az abroszt aranyszövésű finom háló borította – bár
sosem jöttem rá, miért is, mi célból. Minden teríték előtt jobbról-balról
egy-egy szürkéskék, kínai porcelánszobrocska bájolgott. Egyszer, jóval később,
Szekfű Gyulával együtt jöttünk el a báróéktól, s a langy tavaszi estében elkísértem
Hazánk legnagyobb történetíróját a földalatti Bajza utcai megállójáig. „Majd
csak a Vörösmarty tértől veszek taxit, úgy olcsóbb. Nem akartam a báró úrnak
szólni, mert különben előhívatta volna, tudod, az Aréna úti garázsból az egyik
családi autót, nem akartam háborgatni a sofőrt, aki már biztosan aluszik.
Igaz is, mondd, kérlek, miért van a báróéknál az abrosz mindig leterítve azzal
az aranyhálóval? – az ember szinte fél tőle, mindig megakad benne a kés meg
a villa. És mondd, kérlek, te mit gondolsz, vajon mit jelentenek minden teríték
előtt ezek a kínai szobrocskák? – ugye mindenki fél, hogy feldönti miattuk
a sörös- meg a borospoharát?” – S miközben így motyogott a vacsorán átélt
pompától megilletődve Hazánk legnagyobb történetírója, valami cinikus gúnyt
láttam a szemében, s láttam a sajátos gúnymosolyt kissé érett, ám eleve csóktalan
ajka szögletén, mely úgy fityegett alá, mint „óraláncon a zsuzsu”, ahogy az
Szabó Dezsőnek Szeszák Gyuláról nyújtott rajzolatában, Az elsodort falu első
kötetében áll. – „Mindez dekoráció, Professzor Úr, csakis dekoráció” – feleltem.
„Igazán?”, kérdezett vissza Szekfű, s azzal puha kezét nyújtva eltűnt a „patkány-expressz”
Bajza utcai lejárójában…
Sajnos már nem emlékszem, kik is voltak ezen az első Kornfeld-házbeli díszvacsorán
a szomszédaim. Arra emlékszem csak, hogy a báróné messze tőlem, jobb felé
ült az asztalfőn, tőle jobbra Imrédy Béla, tőle balra a báró, s lehetséges,
hogy valahogy a közelükben kaptak helyet a lutheránus felvidéki arisztokrácia
jelen levő ifjú tagjai: Radvánszky Antal (Tompusz) és Ambróczy György is,
kik az Igaz Hit szolgálata helyett már ekkor a Mammon felé fordították tekintetüket,
s már most, húsz-huszonkét évesen és eleve komoly nagyképűségükben, az Aranyborjú
imádatának kötelezték el magukat. A két szende Kornfeld-baronesse, emlékezetem
szerint egymással szemben, a gyönyörű asztal hosszanti részén ült. Én azon
az oldalon ültem, mely Marianne báróné bal keze felől való volt – ki is ült
mellettem jobbra és balra, újra mondom, már nem emlékszem, miként arra sem,
hogy ki ült az asztal közeli alsó végén. Kiderült hamarosan, hogy az asztalnak
ez a tája a reményteljes, felemelkedő, ifjú történészeknek tartatott fenn;
én voltam közöttük, tulajdonképp már most – bár még csak elsőéves joghallgató
voltam – történésznek számíttatván a legfiatalabb. Mint ifjú „újságíró” eleve
nem kerülhettem volna ide; hisz ebben az időben – tíz évvel a „keresztény
nemzeti rendszer” kezdetei után! –, tehát 1929–30-ban már bőven voltak „keresztény
úrifiú” újságírók például a Nemzeti Újságnál, az Új Nemzedéknél, a Pesti Hírlapnál,
a Budapesti Hírlapnál; nem egy köztük „jó nevet” is hordozott; ám „újságírói”,
„firkászi” mivoltával úgysem tudván a „zsidókat” kiszorítani a budapesti zsurnalisztikából,
egyik se kerülhetett ide. (Különben is legtöbbjük döbbenetesen félművelt vagy
tehetségtelen volt, mint pl. a nemsokára egy oldalági, szegényebb Apponyi
lányt feleségül vevő Béry László, ki nemrég végezte napjait Münchenben a Free
Europe tisztelt, idős és jelentéktelen munkatársaként; ilyen volt a szlovákiai
magyar úriasszonyok kedvence, Simor Miklós, aki miatt az én hajdani Borsody
István barátom Eperjesen nem tudott érvényesülni; ilyen volt negyed tehetségével,
csakis napihírek összeállítására alkalmasan, az álmatag Szigethy Endre, szőke
kisfiús bájjal s a balatonfüredi sétány szépeként még harmincéves korában
is, valami fővárosi keresztény-gazdasági párti politikus fia, és rajtuk kívül
még sokan, sokan mások.)
Velem szemben két jeles ifjú férfiú foglalt helyet, akikkel már az ültetésnél
bemutatkoztunk és megismerkedtünk. Az egyik Deér József volt, Hóman Bálint
kegyence, az ősmagyar történelem elemzője stb. – ekkor még nem is docens,
nem is ifjan szegedi egyetemi tanár. Deér igen gazdag, régi pesti patikuscsalád
fia volt, ódon nagy patikájuk volt a Ráday utca elején, bérházaik a Ferenc-
és Józsefvárosban, palotaszerű villájuk a Gellérthegyen, a Bakator utcában.
Bátyja vezette a patikát s a családi gyógyszerüzemet, ő maga csak a tudománynak
élt, nem keresett még állást, gazdag úrifiúként nyilván úgy gondolta – és
joggal –, hogy csakis „felülről” érdemes pályáját kezdenie. Hóman Bálint révén,
mint tőle magától csakhamar megtudtam – „Tudod, a Bálint összehozott a Klébivel”
–, kapcsolatba került gr. Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatásügyi miniszterrel,
aki őt, Deér Józsefet ráirányítandó volt a csehszlovák ügyekre… „Tudod,
kérlek, a Klébi azt mondta, hogy tanuljak meg csehül, és menjek Prágába Palackýt
olvasni… Mert hát, tudod, van ugyan egy csehszlovák szakértő itt éppen a
Szekfűnél, a Magyar Szemlénél, a Steier Lajos, de hát ez nem képzett történész,
csak liberális újságíró és zsidó, hát kell valaki más is…”
Szerencsémre Deér József hamarosan abbahagyta a csehszlovák kérdés tanulmányozását
és Palacký történelmének olvasását, ami persze neki is – nekem is! – oly igen
rokonszenves volt protestáns és rendi tendenciája miatt. Deér József középtermetű,
masszív széles vállú és széles arcú fiatalember volt, igen szellemes s irántam
kitüntetően kedves; mint kiderült, ő is tagja a híres-hírhedt Centrál kávéházbeli
asztalnak, barátja Genthon Istvánnak is. Azután is sokat találkoztam vele,
hogy magántanár lett, bár sosem volt magánkívül – racionálisan építette egzisztenciáját,
Szegedre hamarost kineveztetvén. Ekkor Kornfeld báróék asztalánál a választékos
és bőséges vacsora közben elmésen, de nem finomtalanul viccelődött „a Bálinton”
és „a Gyulán”, de nagyképűen „tudománytalansággal” vádolta Hazánk megmaradt
„liberális” és „zsidó” történetírását. Ez utóbbin persze az elkergetett s
méltatlanul megalázott Marczali Henriket kellett érteni, akitől – szintén:
„persze” – Kornfeld báróék klánjukkal egyetemben ugyancsak distancírozták
magukat.
Deér József mellett ült Pukánszky Béla német irod. szakos egyet. magántanár.
Kecsesen és nyávogó hangon csevegett, vékony, magas, ingatag és stabilitás
nélküli férfiú volt, a goromba, de igen becsületes deutschungar politikus
és főtanár, volt nemzetiségi miniszter Bleyer Jakab teremtménye. Pukánszky
árva lutheránus papfiú volt, a pozsonyi evangélikus árvaházban nevelkedett,
innét volt talán kissé szubaltern, alázatoskodó modora. A magyarországi német
irodalomról írt már ekkor is, később is igen jeles, pozitivista, ám szellem-
és társadalomtörténeti megalapozást sem nélkülöző műveket. Feleségül vette
a nem szép, de igen bájos dr. Kádár Jolánt, Kádár Levente belügyminiszteri
tanácsos, majd osztályfőnök leányát, aki Mályuszné Császár Edith előtt a magyar
színháztörténet legkiválóbb képviselője volt, s egyúttal nemzeti múzeumi főkönyvtáros.
Pukánszkyné Kádár Jolán az Apponyi-féle Hungarica-gyűjtemény felügyelője volt,
s e minőségében fogadott engem is a Nemzeti Múzeumban; máig is feledhetetlenek
az itt töltött délelőtti csevegések számomra. Pukánszkyval a vacsora közben
szintén kedvesen csevegtünk; egy Geiger nevű osztrák történeti festőről beszélt
az 1850-es évekből, aki Jókai Magyar Történet-éhez készített romantikus illusztrációkat,
majd azok nyomán festményeket; mondtam, hogy ezekből a sorozatokból két festmény
– a Morvamezei ütközet és Zrínyi Ilona kirohanása – családom, azaz nagyatyám
birtokában van, amire Pukánszky Béla megkülönböztetett figyelemmel nézett
reám. Majd csevegtünk a régi, az evangélikus Felvidékről, a magyar–tót–német
promiszkuitásról, melynek ő is, bizony, produktuma volt. (Pukanz-Pukanec ui.
Bakabánya német és tót neve!) Pukánszky Béla egyes írásaiban, nem akarván,
hogy reá megapprehendáljanak a nácik, használta a „Bakabányai” álnevet. Végig
szíves, de nem intim viszonyban maradtunk a köztünk lévő kor- és rangkülönbség
miatt; bár később igenis megharagudtam reá heves és igazságra törekvő, ifjúi
szívemben, mert több ízben kért, főként 1938–39, vagyis azután, hogy a Magyar
Nemzet munkatársa lettem, hogy „Lajoskám, kérlek, légy szíves, támadj meg
engem az újságotokban vagy valahol másutt”. – „Miért, kedves Bélám, hisz ez
a könyv igen jó és tisztességes” – feleltem. (A Német polgárság magyar földön
című művéről volt szó, amely a Franklin történelmi sorozatában jelent meg,
címlapján a lőcsei városháza képével.) „Tudod, ha te megtámadnál a Magyar
Nemzetben vagy a Korunk Szavában, hát az nagyon jót tenne nekem a németeknél”
– válaszolta vihogva Pukánszky Béla. Aztán természetszerűleg előbb a náci,
aztán a népi demokratikus korszak heroldja lett a debreceni Tisza István Tud.
Egyetem német irod. tanáraként; mellette Huss Richard nyelvész működött még
ily irányban. 1944–45-ben első demokratikus rektora lett a debreceni egyetemnek,
s lángoló vádbeszéd kíséretében ő volt, ki ledöntötte a felindult ifjúság
élén Tisza István egyetem előtti szobrát. – Nagyon megutáltam, az utcán is
kerültem, s később mondtam is sógorának, az 1948-ban állását vesztett, kiváló
Kádár Leventének, Keresztes-Fischer Ferenc szociálpolitikai főtanácsadójának,
hogy hát „a Béla borzasztón viselkedett”. – „Sajnos, sajnos, sajnos”, szomorkodott
az Egyetem téren, a Véndiák presszó előtt Kádár Levente, aztán elmerült előlem
ő is a nyomtalan feledésbe. […]
A Kornfeld-féle díszvacsorán, lassanként megszokván a terített asztal minden
eddigi magyar főrangú és ún. magas középosztálybeli számára oly szokatlan
pompáját, megbékélvén a barokk oratóriumnak ható ebédlővel, melyben a barokk
berendezés megbékélt a kései gótikával, mint ezt már számos egyházi ima- és
ebédlőteremnél láthatjuk, belenyugodván, hogy egy dús egyházművészeti múzeumban
vesszük magunkhoz a francia és magyar konyha legjobb receptjei szerint készült
s télvíz idején spanyolhoni és itáliai zöldségekkel garnírozott vacsoránkat
– a végén felülmúlhatatlan parfé következett! –, igen, mindezen entourage-ba
belenyugodván mi itt az asztal végén: Deér József, Pukánszky Béla és ennenmagam
egészen kedvesen elbeszélgettünk. Meg kellett hallanom és meg kellett szoknom,
hogy mint is beszélgetnek és gúnyolódnak idősebb, ám még a ranglétrák alján
feszengő pályatársaim, Deér és Pukánszky, protektoraikról és előremenetelüket
munkáló pártfogóikról: „a Gyula”, „a Bálint”, „a Klébi” stb. stb. Persze,
beszéltek – beszéltünk eközben „Tudományról” is. Deér József finomkodó szavakkal
emelte ki Alföldi András, későbbi apósa tanácsát, hogy ti. „Minden a módszer”.
– Nos, ebben feltétlenül igaza volt.
A terem végül már zsongott a különben eléggé feszes és kényszeredett beszélgetéstől.
Az asztalfő felől alig hallhattunk valamit abból, ahogy Imrédy Béla és Kornfeld
Móric báró a messziről felkomorló nemzetközi gazdasági válságról cseréltek
eszmét, s emlékezetem szerint a börze, azaz az értéktőzsde részleges megrendszabályozásának
lehetőségeit latolgatták. A báróné álmodón nézett a gyertyafénybe, majd hitvesére
és szelíd, szótlan leányaira tekintett, s azzal felkelt az asztaltól, Imrédy
Béla kezet csókolt neki, és a báróné felé nyújtván karját, bevonultak a kis
fehér szalonon át a könyvtárterem-szalonba. Itt a többi vendéggel mit sem
törődve elhelyezkedtek hárman a roppant méretű kanapén, illetve füles fotőjökben,
és folytatták nyilván nemzetgazdasági eszmecseréjüket. A báró csak beszélt,
beszélt, s Imrédy szomorúan bólogatott, miközben a báróné kékszürke szemének
sugaraival messziről igazgatta a lakájokat, kik feketét és konyakot szolgáltak
fel nekünk, akik sem önmagunkkal, sem vendéglátóinkkal nem tudtunk mit kezdeni;
a vacsora két ifjú főrangú vendége, Radvánszky Antal és Ambróczy György is
szemmel láthatóan unatkozott.
Kevéssel ezután a könyvtárszalonban Imrédy Béla fölemelkedett roppant füles
fotőjéből karcsún és szinte plafonig nyúló vékonyságával, miután György, az
elegáns lakáj jelentette, hogy „a Méltóságos Úrnak a taxi előállott”. E hírre
természetesen a társaság is eloszlott, Imrédy Béla a lényéből eredő fennkölt
hűvösséggel köszöngetett ide-oda nekünk, majd nyilván nem csekély borravalót
adva diszkréten a személyzetnek, ellebegett. Minket a fehér szalon és a belső
hall egyházias jellegű átjárójánál sorra elbúcsúztattak a báróék és leányaik,
mindenkinek külön-külön kifejezvén örömüket a megjelenésén. Udvariasságuk
és előzékenységük mindenkire hatással volt, és eleve elkülönítette őket, akik
a konzervatív értékek gondozását vállalták meggyőződésből és sznobizmusból
magukra, az ún. „zsidó” fináncarisztokraták vagy inkább vezető személyiségek
ekkoriban uralkodó csoportjától. Együtt mentünk a kéken-sárgán ködlő éjszakában
báró Radvánszky Antallal, és mint felvidéki honfitársak, telve a felvidéki
történelmi osztályok – most hulltak szét éppen, ó, Istenem! – iránti öröklött
és érzelmi odaadással és egyben nem képmutatón mutogatott szelíd patriotizmussal
és patriarchalizmussal a lényéből kiforgatott tót nép iránt, beszélgettünk.
Radvánszky Antal (Tompusz) rendkívül művelt fiatalembernek tetszett nekem;
természetesen a pénz, a finánckapitalista és nagybirtokosi karrier érdekelte,
hisz övéi lettek volna a csonka magyarországi Radvánszky- és Prónay-javak,
és akárcsak Zelenka-Zselénszky Róbert gróf, ő is vezető szerepre vágyott a
konzervatív-nagybirtokosi érdekképviseletekben. Ám nekem ennél is jobban imponált,
ahogy ez a masszív, kis termetű, tagbaszakadt és tót parasztarcú fiatalember
előadta, hogy a nemzet- és magángazdaságon túl a legnagyobb gyönyörűsége az
antik görög és latin auctorok eredeti nyelvű olvasásában telik – valóban fenomenálisan
idézett innen-onnan. Később, a 30-as évek végén, a 40-es évek elején Kornfeld
Móric báró s a túlbuzgó Balogh József Radvánszky Tompuszt állították az általuk
alapított „Klasszikus Műveltség Barátainak Egyesülete” élére. Kérlek, nézzétek
meg pl. a Balogh Józseftől készített, kiváló Szent Ágoston Vallomásai I–II.
fordítást, amely messze felülmúlja Vass József prelátus, volt népjóléti miniszter
és Biller Irén operettdíva tragikus sorsú barátjának valamikor az 1920-as
években készített, kissé érdes-darabos-népies fordítását, s amelynek Babits
Mihály is dicsérettel adózott. A bal oldali címlapon ott olvashatjátok Radvánszky
Antal nevét, ki ekkor már a Magyar Nemzeti Bank ifjú csodagyerek-funkcionáriusa
volt, Baranyai Lipót kegyence.
A Klasszikus Műveltség Barátainak Egyesülete adta ki továbbá a Szent Ágoston-kiadáshoz
hasonló kiállításban Arisztotelész Nikomakhoszi ethiká-ját is Szabó Miklósnak,
az Eötvös-kollégium igazgatójának egészen nobilis fordításában […] Egy másik,
dísztelenebb kiadásban ugyanezen Szabó Miklós fordításában jelent meg magyarul
Arisztotelész Politiká-ja is. […]
1929 késő őszétől 1944. márc. 17-ig – tehát kb. tizenöt éven át! – sokszor
voltam meghívott Kornfeld Móric báróéknál a sok-sok jelentősebb vendég közt
(én, a budapesti társas és szellemi életben mégsem egészen jelentéktelen ifjú
protagonista, ám sohasem törtető stréber) mind a Lendvay utcában, mind iregi
kastélyukban, ám e hosszú-hosszú összeköttetés nem ment sosem a közelségig,
az intimitásig. A köztünk lévő óriási vagyoni és társadalmi különbség reám
is némi szemérmes és finom tartózkodást rótt, mely társadalmi finomságomat
Gyöngyössy István barátom nemegyszer korholón említette, hogy ti. nem helyezek
súlyt az erőteljesebb és reprezentatívabb „kiállásra”. Kornfeldék részéről
is ily tartózkodást éreztem és éreztek mások is a mi évjáratainkból, sőt feljebb
is. Lám, Szekfű Gyula, nyilván az ő igen szenzitív, mégis eredendően szubaltern
természete folytán állandó meghatódottságot érzett e pompás és fényűző lakásban;
ugyanezt láthattam az önmaga lelki és szellemi szépségeit itt megmutatni egyáltalán
nem tudó Babits Mihálynál is azon az egyetlen díszvacsorán, amikor ő is jelen
volt. Hazánk legnagyobb történetírója egész este zavartan és gátlásosan mosolygott,
és semmi lényegeset nem válaszolt a báró nyilván alapvető történet- és társadalompolitikai
fejtegetéseire, melyek ezúttal a magyar falu egészségtelen élelmezési és főzési
szokásainak, hagyományai megváltoztatásának szenteltettek; s Babits vékony
hangon és ugyancsak zavartan vihogott, mikor Kornfeld báró nála (Babitsnál!!!)
a magyar szociográfiai néprajz alaposabb művelését sürgette volna, s fotőjéből
a poétát felrángatva megmutatta néki a híres kis fehér szalonba vezető átjáró
mellett a polcon ékeskedő – gondolom – 35 kötetnyi Frazert (The Golden Bow),
amivel Babits, persze, mit se tudott kezdeni… Mi több, Babits még azután
is zavarban volt, ahogy a miseruhákkal és szentképekkel ékes előtérben keresgélte
tollúval-vattával bélelt hócipőjét, nem találván hokedlit magának, hogy nekiülve
fölhúzza féltett lábbelijét. Végül az öreg, bearanyozott inas hozott neki
valahonnan egy barokk zsöllyét, amelyre oldalvást leült, s ahonnét keserűen
felelt Szekfű elmésségére: „Szegény Mihály, fázik, tudod, kedves báró úr (!)
a mai világban”, mire Babits Mihály: „Igen, Gyula, tudod, hogy fázom, és azt
is, hogy mennyit fáztam, mikor 1919 őszén kidobtak, s ágyban, fűtetlen szobában
fordítottam az egész Dantét. És azóta is fázom, Gyula, más okokból, de fázom.”
– Azután Hazánk e két nagyja együtt ment le a bejárathoz, ahol már várt rájuk
a báró egyik autója, hogy hazaszállítsa őket Budára: Babitsot az Attila útra,
Szekfűt a Rózsadomb tetejére, az Endrődi Sándor utcába. Nem emlékszem már
rá, hogy azon az estén – ez már a 30-as évek közepén lehetett – kik is voltak
még meghívottak Babitson és Szekfűn kívül, alighanem csupa nem jelentős figura,
különben emlékeznék rájuk; akárcsak én, a többi nem jelentősek is halkan és
megilletődötten figyeltek a nagy szalon-könyvtárterem másik oldala felé, ahol
a fennkölt szellemű báróné gyöngyeivel játszva unatkozott, s ahol a báró a
már említett és más beszélgetésekbe próbálta bonyolítani Hazánk e két nagyját,
ámbár Babits és Szekfű gátlásaiktól megilletődve semmi olyasmit nem mondtak,
ami az utókor számára érdekes lehet. Azt természetesen nem tudhatom, hogy
a nemes báró valamely más társadalmi alkalommal mit idézett vendégeitől, ez
esetben Babitstól és Szekfű Gyulától valami fontosat. Merthogy szokott volt
idézni, az ily idézetek budapesti politikai érdekű társaságokban bizonyos
jelentőséggel bírtak. Hallottam például jóval utóbb Déman úrtól, a híres Paskesz
utódától, azon időből, amikor Szekfű Gyulának már sikerült eltávolítania –
Kornfeld bárót szüntelen kérlelvén és megdolgozván – a fölényeskedő Balogh
Józsefet a Magyar Szemle Társaság főtitkárságából, a következőt:
Az új szerkesztőségi helyiségben, a Vilmos császár út egy távolabbi részén
összeült a Magyar Szemle Társaság közgyűlése, amely állott gr. Bethlen Istvánból,
Szekfűből, Kornis Gyulából, Kornfeld báróból, Hegedűs Kálmánból, Puky Endréből,
szóval pár fontos férfiúból, akik körül az új főtitkár, az igen mérsékelt
tehetségű és szelíd Bisztray Gyula irodalomtörténész fontoskodott – mint írtam
már, Szekfű nem szerette a vad és önálló szellemű fiatalembereket, csak a
„szelídeket” és alázatoskodókat, kivált afféléket, mint Keresztury Dezső vagy
Pongrácz Kálmán, Ember Győző stb. voltak. Nos, körben állnak az „urak”, mint
azt Richard Georg Plaschka, a jelenlegi bécsi postrektor mondaná gyér ejtéssel
(das Herren…), és Kornfeld báró elmesél egy kellemetlen jobboldali esetet,
megfelelő kommentárral. Bethlen István komolyan reánéz, s felrántja homlokára
dús szemöldjeit, mondván: „…Érdekesnek látszik, kedves Móric, amit mondtál,
de hát én ily emberrel még nem találkoztam…” (Közbevetőleg: Déman szerk.
titkár úr jogos kommentárja nekem: „…Hát találkozik Bethlen egyáltalán emberekkel?”
– ekkor ugyanis Bethlen már passzivitásba szorult, és tovább vigasztalódott
gr. Széchenyi Andor Pálné szül. Szegedy-Entsch Mária bárónő szerelmével, s
a Múzeum utca és Esterházy [ma Puskin] utca sarkán, az egyik Károlyi-palotában
[a Hangya-szövetkezet alapítójának, gr. Károlyi Sándornak bérpalotája] lévő
lakásáról alig is mozdult ki.) […]
Pethő Sándor, a kiváló publicista, a náci- és nyilasellenes nemzeti politika
e jeles és hatástalanságra kárhoztatott ideológusa (A magyar Capitoliumon,
A magunk útján, még előbb: Viharos emberöltő, Világostól – Trianonig), azt
hiszem, hogy Kornfeld Móric és Szekfű Gyula közvetítésével meglátogatta Bethlen
Istvánt a Károlyi Sándor-féle palotában lévő magasföldszinti lakásán, s aztán
sajnálkozó csodálkozásának adott hangot a Modern kávéházban, péntek délutáni
asztalunknál Szekfű és szerénységem előtt, hogy Bethlen Budapestre Kolozsvárról
vagy Vajda-Kamarásról felhozott-átmentett bútorai között mily egyszerűen lakik
– megrokkant biedermeier székek, a 80-as évekből való kopott plüssgarnitúra,
egy-két fényét vesztett Mária Terézia-szekreter stb. Persze Pethő Sándor mint
a bukott, keserves magyar legitizmus és monarchizmus lelkes híve, bár távolról
sem bértollnoka, a magyar arisztokráciánál mint politikai széplélek és sznob
egész más berendezéshez volt szokva. Így például a Margit rakparti Andrássy-palotában,
ifjabb gróf Andrássy Gyulánál, a történelmi Magyarország e végzetes démonánál,
aki Tisza István elleni tragikus és elszánt gyűlöletében gr. Károlyi Mihályt
(mint ennen vejét és mint a Tisza-ellenes oppozíció vezérét) hozta reánk.
No igen, az Andrássy-szalonokban csupa brokát és bársony, antik és utánzott
reneszánsz bútorok pompáztak, Rembrandt- és Vermeer-képek, festmények Tintoretto
és Veronese iskolájából, mely még az idősebb Andrássy Gyula gyűjtése volt.
Nem tudom, vajon Pethő, aki a dunántúli, Győr megyei emelkedő nagygazda-kisnemesi
miliőből nőtt ki, járt-e Kornfeldék vagy Chorinék lakásán, nyilván igen –
ám az ottani miliő nyilván nagyon is imponálhatott neki. […]
Kornfeld báróék otthona a két háború közti Magyarország és Budapest egyik
legjelentősebb, bár feltűnően magát igazán nem kellető centruma volt: nem
is a pénz és a vagyon, sokkal inkább a magyar szellemi élet egyik spektruma
– s ez a parcialitás igenis hangsúlyozandó! – iránti érdeklődés, sőt őszinte
részvétel által… Kornfeld Móric báró nem volt „nemzetközi zsidó”, ám minden
hibájával és osztályelfogultságával együtt a vérbe és pusztulásba torkolló
korszak egyik legkiválóbb magyarja; nélküle nem lett volna új pécsi és új
szegedi egyetem, számtalan – bár persze katolikus – kiváló nívójú iskola.
Nem lett volna Magyar Szemle, nem lettek volna a Magyar Szemle Társaság sokban
jelentős kiadványai; nem lett volna a mégoly sok ellentmondást mutató legkiválóbb,
legújabb kori magyar újság: a Magyar Nemzet és így tovább… Az, hogy én,
éppen én, a magam iróniájával és rideg történetpolitikai szemléletemmel annyit
foglalkozom vele, mert igenis foglalkoznom kell, jól mutatja a legkiválóbb,
régibb és újabb magyarokhoz közeli jelentőségét. Nélküle nem lett volna Hóman–Szekfű-féle
Magyar Történet, ez a kettős, korok határain felhőket hasogató obeliszk, két
roppant tehetség, bár hát emberileg nagyon is esendő s az ifjúságnak példaként
igazán nem alkalmas Hóman Bálint és Szekfű Gyula…
Mindezért, a legjobbért „a konzervatív Horthy–Bethlen-Magyarországon” a legnemesebb
értelemben vett felelősség voltaképp a zsidóból jött magyaré és keresztényé,
Kornfeld Móric báróé. Akkor is, azóta is sokszor kellett arra gondolnom, hogy
ugyan mit is tettek a „nyugati”, a csonka magyarországi gazdagnak megmaradt
főurak és egyháznagyok a magyar művelődésért? Az előbb Tisza István, majd
Horthy és Bethlen ellen vad és alattomos gyűlölettel teli, különben igen művelt
és elmés ifjabb Andrássy Gyula pártolt ugyan egy rövid éltű folyóiratot, a
finom Ambrus Zoltán szerkesztésében – ezt is Magyar Szemlének hívták! –, s
aztán egy kissé bal kézzel a Nyugatot is pártolta házi zsurnalisztája: Ignotus-Veigelsberg
Leó kedvéért, kit rendesen ágyban fogadott déli fél kettőkor, paplanán rajztáblával,
mert így jegyezte fel félálomban támadt gondolatait Tisza István ellen; de
igazán, teljes lelkesedéssel csak a kezdettől alattomosan tévelygő, bár jó
magyar, tiszántúli gyökérből eredő Milotay Istvánt pártolta (Milotay Nyilas
István híres kálvinista püspök méltatlan unokáját, aki Móricz Zsigmond unokatestvére
volt – innen a Légy jó mindhalálig!-ban a kisfiú hős: Nyilas Misi neve…),
aki az Új Nemzedéknek, majd a Magyarságnak juttatott és legitimista célokra
szánt szubvenciók fölötti hálájából a szalon félhomályában, a Rembrandt- és
Tintoretto-képek alatt s a dúsbarna Rembrandt-szín függönyök árnyán a csekk
átnyújtásakor mindég kezet csókolt bűvöletében Andrássynak – kálvinista papi
ivadék a székely törzsből nyugatra elágazott monarchista grófnak! (Még Pethő
Sándor is soknak találta ezt, Milotay egykori barátja…) Andrássy, aki még
soká tartó busás jövedelmeiből Horthy és Bethlen ellenében az ifjú Habsburg
Ottót és Zita királynét tartotta el, ám a legitimista sajtónak juttatott összegeken
kívül szinte semmit sem adott nemzeti közcélokra. Persze apósként, jó apaként
Károlyi Mihályékat azért támogatta, akiket ő uszított irigy és sötét démonként
az első világháborúban elhulló hazánkra; s ugyancsak ifjabb Andrássy Gyula
volt az, aki a Monarchia utolsó közös külügyminisztereként a Wilsonhoz intézett
jegyzékében előbb ismerte el Ausztria és Magyarország (!!!) nevében azt a
Csehszlovákiát, amely még meg sem alakult akkor, 1918. október 30–31-én…
És mit adott a magyar kultúrának, a nép nevelésének és a magasabb kultúrának,
tudománynak a dúsgazdag, fanyar, igen jól gazdálkodó herceg Esterházy Pál?
– Példát ugyan adott arra nézve, hogyan alakíthat nagybirtokos húsáru- és
gyümölcskonzervüzemeket, de nyilván fogalma sem volt Szekfű Gyuláról vagy
Babits Mihályról, elzárkózottságában alig is olvasott magyar történelmi munkákat,
magyar költőket, írókat vagy a tananyag minimumán kívül közjogi műveket…
És vajon hol voltak az 1920–30-as években még oly gazdag Zichyek? (Gr. Zichy
Györgyné szül. Hadik Erna grófnő – ki bécsi lakótársnőnk és barátnőnk volt
a Gassergassén számkivetettségünk első idejében – például öntudatlanul mindenkor
öntudatosan összezavarta Makkai Sándort Máraival!) És hol voltak a nagyrészt
még szintén gazdag, sőt dúsgazdag Batthyányak vagy Széchenyiek akkor, amikor
hazánkat és nemzetünket az 1919 utáni süllyedtségből kellett valamiképp jobb
jövőhöz és öntudathoz segíteni? (Persze tudjuk: a patrióta nemzeti tudatnak
– nézzük csak a reformkoriakat vagy Bethlen István, Kornfeld Móric, Szekfű
Gyula ellentmondásokkal teli példáit – mindenkor csakis osztály szerint, „klassenmassig”
és „pártos” formában lehet megnyilatkoznia!) Én legalábbis máig szégyenkezem
a történelmi középosztálynak vagy a magasabb hivatalnoki osztálynak, velük
együtt az ún. gentrynek nemzeterkölcsi és nemzetpolitikai tudatlansága és
műveletlensége miatt. Már öntudatos kisfiú koromban, tizennégy-tizenhat évesen
nem volt kétségem afelől, hallgatván otthon és társaságban mindenféle kúriai
bírák, miniszteri tanácsosok és államtitkárok, magas rangú katonatisztek és
hitveseik stb. beszélgetéseit, hogy itt más választás nem lehet számomra,
mint hogy kivándoroljak ennen osztályomból, melyet méltatlannak tartottam
önmagamhoz, s bizony, talán nem nagyzolás nélkül a hazához és a nemzethez
is. […]
A Úr véghetetlen kegyelme akkori baloldaliságomban is megóvott attól, hogy
egy asztalhoz kelljen ülnöm a Lendvay utcában a katolikus főpapságtól anyagilag
pártfogolt, Festetics László herceg által is fél kézzel, vonaglón segített
Központi Sajtóvállalat (Honvéd utca, Pallas Nyomda) vezetőivel, akikkel különben
az oly klerikális vonzalmú Szekfű Gyula is rendkívül intim volt, tehát a Nemzeti
Újság, az Új Nemzedék és a Néplap irányítóival, úgymint a rejtélyes Marsovszky
Ivorral (Szmrecsányi-rokonság), Turi Béla esztergomi kanonokkal és vezérigazgatóval,
a Mindszenty-pörben elmúlt Tóth László, költői lelkű főszerkesztővel avagy
a különben oly kedves Cavalliér Józseffel, az Új Nemzedék főnökével, aki természettudóssá
képezte magát, vagy Csepela József kanonokkal a Néplaptól. Ezek mind jártak
a Lendvay utcába, suhogtatván reverendáikat és lengetvén lila öveiket (már
akik papok voltak közülük), ám ilyenkor sem engem nem hívtak meg, sem a nagy
anyagi áldozattal járó kegyekbe férkőzött, ifjan még oly tehetséges Katona
Jenőt vagy a tehetséget és okosságot szenvelgő Barankovits Istvánt, ki a Kormányzó
Úrnál mindég befolyásos Kállay Miklós Szabolcs megyei földije és kegyence
volt, s a titkon szintén nagy befolyású Erdőhegyi Lajos főispán lelki fia.
Az akkori hierarchikus gondolkodás szerint, amiben az ifjúság barátját és
protektorát sikerrel alakító Szekfű is osztozott, mi még túl fiatalok voltunk
(ne feledjétek, kedves ifjú híveim: a korszak a gerontokrácia jegyében állt!),
s eleve nem lehettünk egyenrangúak az említett nagyságokkal, akik között a
valódi magyar hagyományokhoz sokban oly méltatlan szarvasmarhák is bőven találtattak.
Akárhogy is vesszük a kifelé – azaz a baloldal, a „szabadkőműves” vagy az
irodalomban oly jelentős „zsidó” körök felé – konzervatív és tradicionalista
Bethlen–Szekfű-féle Magyar Szemle és környezete szerepét, igazságosan el kell
mondanunk, hogy a Magyar Szemle, minden merevsége ellenére, igenis „haladó”
és „demokratikus” és korhatárokat, társadalmi előítéleteket fellazító szerepet
töltött be, még ha Kornfeld Móric báró oly szertartásos és Szekfű oly többértelműen
félénk és félszeg volt is. Ám ugyanekkor, ami engem és hasonlókat illet, akiknek
nevei előzőleg már említtettek, Kornfeld Móric báró és a Magyar Szemle köre
határokat is szabott nekünk. […] A báró ugyan szívesen beszéltette tárgyalófeleit,
ő azonban sosem árult el magáról semmit, legfeljebb haladó (?) keresztény
nézeteit nyilvánította. Az előzékenységen és udvariasságon túlmenő közvetlenségről
nála szó sem lehetett. Mind ő, mind Szekfű, a két háború közötti Magyarország
e két igen-igen jelentős „szellemi potenciája” – hogy Jacob Burckhardt Weltgeschichtlichte
Betranchtung-ban használt terminus technicusát profanizáljam – valójában hideg
és elzárkozó volt; legközvetlenebb kortársaik, ifjabb barátaik és haszonleső
csodálóik (így a parasztpárt étoile-ja: Kovács Imre, vagy az ifjú szoc.- és
neokatolikus ideológus tehetségek: Barankovits és Katona Jenő) alig is tudtak
meg róluk valami emberit, személyeset. Így volt ezzel a paleokapitalista buzgalmában
túlhabzó Frey András, és tulajdonképpen így voltam vele én is; bár sok hibám,
hiányosságom és nem mindig kellemes tulajdonságom mellett sosem voltam intimkedő
és hivalkodó természet; általában tudatott rólam úgyszólván kezdettől, hogy
Kornfeld Móric báró, majd leányai szíves ismeretségének örvendek, e hírrel
azonban sem a magán-, sem a közéletben nem éltem vissza; mert hiszen lényem
és szellemem szokatlan ragyogványát természettől örököltem, nem pedig Szekfű
vagy – még kevésbé – Kornfeld báró kitüntető ismeretségének köszönhetém…