Boldizsár Ildikó

A GYEREKIRODALOM ELSŐ AKCIÓKÖNYVE

J. K. Rowling: Harry Potter és a bölcsek köve
Animus, 1999. 286 oldal, 999 Ft

J. K. Rowling: Harry Potter és a titkok kamrája
Animus, 2000. 316 oldal, 1390 Ft

J. K. Rowling: Harry Potter és az azkabani fogoly
Animus, 2000. 398 oldal, 1590 Ft

J. K. Rowling: Harry Potter és a Tűz Serlege
Animus, 2000. 688 oldal, 2390 Ft
A köteteket fordította: Tóth Tamás Boldizsár

1997 óta soha nem tapasztalt világsiker vesz körül egy gyerekkönyvsorozatot.
Az évenként megjelenő Harry Potter-könyvek nemcsak a gyerekekből váltanak
ki példátlan érdeklődést, hanem a felnőttekből is. A hétkötetesre tervezett sorozat első négy kötetét kétszáz nyelvre fordították le, négy
év alatt 45 millió példány fogyott el belőlük szerte a világon, a negyedik
kötetből a megjelenés napján óránként 150 példányt adtak el Nagy-Britanniában
(éjféltől kezdve sorban álltak érte az emberek), és ugyanezen a napon 357
ezer internetes megrendelés érkezett a kiadóhoz. Magyarországon az első három
kötet eladott példányszáma meghaladta a százezret. Angliában a felnőtt olvasók
számára a Bloomsbury Kiadó „felnőttborítós” változatot is tervezett, hogy
a tömegközlekedési eszközökön Harry Potter-t olvasó felnőttek se kerüljenek
furcsa pillantások kereszttüzébe. Az 1997-ben megjelent első kötet elnyerte
a gyermekkönyveknek járó legtekintélyesebb brit kitüntetést és még számos
„év könyve” díjat, a nemzetközi bestsellerlistákon pedig minden frissen megjelenő
Rowling-kötet hosszú hetekig az első helyen áll a felnőtt- és a gyerekkönyvek
kategóriájában egyaránt. A világon mindenütt tucatszám alakulnak a Harry Potter-klubok
(Magyarországon is van már jó néhány), az interneten Harry Potter-rajongók
fóruma működik, ahol az olvasók eszmecserét folytatnak a szereplők jellemétől
kezdve a nevek helyes ejtésén át a mű esztétikai megítéléséig. Az ötödik és
a hatodik kötet jövõ évi megjelenése között az írónő pótkötetek kiadását tervezi:
az egyik A kviddics évszázadai címet viseli majd (a kviddicsről később még
lesz szó), a másik A fantasztikus lények élőhelyei-t mutatja be. Egyébként
mindkét könyvcím felbukkan a történetben mint a varázslótanoncok számára ajánlott
vagy kötelező olvasmány, és az olvasmánylistán szereplő könyvek alapján nem
lepődnék meg további pótkötetek kiadásán sem. (Például: A láthatatlanság láthatatlan
könyve, Halálos ómenek, avagy: mi a teendő, ha sorsunk megpecsételődött, Szörnyek
szörnyű könyve, Átváltoztatásról haladóknak, Varázslás alapfokon III. stb.)
Olvasáskutatók, kritikusok, írók az első kötet megjelenése óta próbálnak magyarázatot
találni arra, hogy vajon mi lehet e példátlan siker titka. Ügyes marketingmunka
az induláskor még biztosan nem állt a háttérben. Joanne Rowling története
tulajdonképpen szintén mesébe illő: a gyermekét egyedül nevelő, elvált, munka
nélküli nő egy füstös edinburghi kávéházban írogatta történeteit, kéziratát
több tucat kiadó utasította el, és a Bloomsbury is csak azzal a feltétellel
vállalta a kiadást, ha az írónő nem ragaszkodik teljes nevének kiírásához
a címlapon, a kiadó szerint ugyanis a női név csökkentené a potenciális fiúvásárlók
körét.
J. K. Rowling beleegyezett, ám a kiadó ez esetben tévedett, a könyvek példányszáma
azóta sem csökken, amióta írójukról kiderült: nő.
A kötetekről eddig megjelent külföldi és hazai kritikák, de még az internetes
olvasói magánvélemények is főleg a gazdag, számos újítást tartalmazó nyelvezetet,
a várakozást, feszültséget állandóan ébren tartó, fordulatos, sodró lendületű
cselekményt, a varázslatos írói találékonyságot, a humort, a misztikus bájt,
a fantázia, a kaland és a mulatság összjátékát dicsérik, de mivel – véleményem
szerint – a valóban letehetetlen könyv új fejezetet nyit a gyerekirodalom
történetében, sikerének titkait érdemes alaposabban körüljárni.

Az utóbbi húsz-harminc évben a gyerekirodalomból tematikai motívumok és műfajok
tűntek el nyomtalanul, és tabuk törtek össze. Megváltozott a gyerekekről alkotott
kép, és más lett a gyermekkorhoz fűződő viszony. A legfontosabb változás az,
hogy eltűnt a felnőtt és a gyerek régi hierarchiája, ami egyrészt abból következik,
hogy elveszett a felnőttek tekintélye, semmivé foszlottak a makulátlan felnőttekről
szóló legendák, másrészt a gyerekekről is kiderült, hogy nemcsak vásott kölykök,
mintagyerekek vagy a felnőttek védelmét áhítozó fiúk és lányok vannak közöttük,
hanem e zűrzavaros világban a helyüket kereső, tépelődő, az életről sajátos
nézeteket valló, önálló véleményükre büszke kamaszok is, akik nem elégszenek
meg a lányregények rózsaszín világával vagy a történelmi hősök világraszóló
hőstetteit bemutató történetekkel. Értelmüket és célcsoportjukat veszítették
a megjavulásokról, bűnbánatokról szóló didaktikus históriák, a bezzeg-történetek,
és föltárultak olyan titkok, amelyekről sosem beszéltek még gyerekeknek. Lehetett
írni a halálról (igaz, erről a legóvatosabban, s inkább még mindig csak rejtjelezve),
a születésről, a szexualitásról, a válás kínjairól és dilemmáiról, a drogról,
a börtönbe csukott szülőről, valamint a másság és az idegenség gyötrelmeiről
(külföldön jelenleg az „idegennek lenni” problémája a legdivatosabb gyerekkönyvtéma).
E tabutémák eltűnésével párhuzamosan azonban újabb hiány merült fel a gyermekirodalomban:
a kaland, az élmény és a megélhető történetek hiánya. Az interaktív multimédia
korában a bit-agyú gyerekeknek (azokat nevezik így, akik a számítógépes játékokon
és a televízió képernyőjén felnőve egészen másképp viszonyulnak a valósághoz,
mint társaik; számuk rohamosan emelkedik) minden lassúnak tűnik, ami nem változik
kb. hat másodpercenként, a rajzfilmekben ugyanis ennyi idő telik el két akció
között. Ebből következően a képi kultúrán felnőtt gyerekeknek már nem lehet
ugyanúgy írni, mint régen, a televízió épp a gyors kielégülés ígéretével csábította
el a gyerekeket az olvasástól. A megváltozott, filmnyelvhez szokott gyerekekhez
nemigen szóltak eddig könyvek. J. K. Rowling sikerének egyik titka, hogy felismerte
ezt, és megírta a gyerekirodalom első akciókönyvét, amely valóban hasonlít
az akciófilmekhez, de a „vágás-rúgás-robbantás” hármasa helyett minden bekezdésben
történik valami érdekes, felbukkan egy titokzatos ember, elhangzik egy humoros
szó, és a történetbe újabb és újabb szálak kapcsolódnak a folytatás ígéretével.
Ez tartja ébren a figyelmet, ettől válik a könyv letehetetlenné.
A gyerekirodalom immár klasszikusnak számító történetei mindig is a valóság
és a képzelet határán játszódtak, az ősi meséknek a modern meseregények világában
is van létjogosultságuk. Igaz, a legtöbb meseregényben a mítoszokhoz, mesékhez
való kötődés inkább egy-egy ősi motívum felhasználását, esetleg átlényegítését
jelenti (például hétfejű sárkány helyett hétfejű tündér szerepel a történetben).
Rowling sikerének másik titka az, hogy neki sikerült egy, a mi világunkkal
párhuzamosan létező, ám mégis teljesen önálló, saját szabályrendszerrel és
sajátos használati tárgyakkal működő világot létrehoznia, melynek lakói varázslók
és boszorkányok. Ennek a világnak saját pénzneme (knút, sarló, galleon), koboldok
által őrzött bankrendszere van, melyet bűbáj és varázslat véd a bankrablóktól,
önálló bolthálózattal, sőt kocsmával rendelkezik, térképre rajzolhatók a közlekedési
útvonalai, és ámulatba ejtők a speciális járművei, amelyek tetszés szerint
továbbfejleszthetők (a Nimbusz Kétezer márkanevet viselő státusszimbólum seprűt
a harmadik kötetben a Tűzvillám nevű új prototípus váltja fel). E jól felépített
infrastruktúrával és intézményrendszerrel (a Mágiaügyi Minisztériumot azért
hozták létre, hogy titokban tartsa a mágiamentes, szürke hétköznapjaikat élő,
unalmas emberek, azaz muglik előtt a boszorkányok és a varázslók létezését,
különben a muglik mindent varázslattal akarnának megoldani) működő világnak
a leglényegesebb alkotóeleme a varázsló- és boszorkánytanoncok képzését szolgáló
iskolarendszer, a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola, valamint
a kviddics elnevezésű nagyszerű nemzeti sportjáték.
Rowling világa sokban hasonlít J. R. R. Tolkien világára, de míg A Gyűrűk
Ura, A babó és A szilmarilok csodalényei, állatai és növényei nem mind a fantázia
szülöttei, Rowling könyveiben minden a fantázia terméke. Tolkien a saját kutatásaiból
(angolszász, skandináv és kelta eposzok és mítoszok, nyelvemlékek) merítette
ötleteit, s mielőtt a fikciót megteremtette volna, tudományos „előtanulmányban”
írta le művének világát. Az egzakt magyarázat, a kötetnyi méretű függelék
és a varázslatos mesevilág így, együtt hiteles események látszatát kelti,
a hősök majdhogynem történelmi alakoknak tűnnek. Tolkien komor világa, amelyben
a Sátán és az elpusztíthatatlan gonosz is folyamatosan jelen van, bizonyára
alapmű volt Rowling számára is, de nála a tudományos apparátus helyett áltudományos
és ezoterikus tanok kritikáját és paródiáját olvashatjuk, noha kétségtelen,
hogy Rowling is az ezotéria bizonyos tanaiból merít a folyamatos figyelemfenntartás
érdekében. Míg az összes föllelhető természetfölötti lényt kiemeli a hagyományos
mítosz- és meseanyagból, és új szerepkörrel ruházza fel őket, nem hagyja figyelmen
kívül a horrortörténetekből ismert figurákban és jelenetekben rejlő lehetőségeket
sem: a kentaur, unikornis, troll, főnixmadár, táltos, vasorrú bába, házimanó,
törpe, óriás, sárkány alakja mellett egyenrangúként vannak jelen
a kopogószellemek, kísértetek, vérfarkasok, vámpírok, feltűnik egy jeti, egy
vértől csöpögő csuklyás alak, a kimúlásnapi partin pedig a Véres Báró, az
ezüstös vérfoltokkal borított, ösztövér, meredt szemű kísértet arat osztatlan
sikert. A hétköznapi életből ismert tárgyak, reklámok, fogalmak és jelenségek
sajátosan keverednek a varázslóvilággal, mintegy profanizálva azt, ugyanakkor
jól kicentizett egyensúlyt teremtve a gyerek ismerős és ismeretlen, képzeletbeli
világa között. Milyen vicces is az, hogy a varázslóknak is Mrs. Skower Univerzális
Varázskosz-Eltávolítót kell használniuk nemkívánatos foltok esetén!
Rowling egyébként roppant következetlen a varázslatok lényegét illetően, nem
sokat törődik vele, hogy mi logikus, mi nem, mikor lehet varázsolni és mikor
nem, miért nem használja a főhős a láthatatlanná tévő köpönyegét, amikor használhatná
is, és ha vannak kiválasztott varázslók, akik mindenről tudhatnak, akkor miért
nem tudnak mindenről akkor, amikor erre nagyon nagy szükség volna. Lehetne
sorolni a következetlenségeket, de fölösleges: az angolszász gyerekirodalmi
hagyományoktól nem idegenek az illogikus, abszurd, groteszk vagy nonszensz
elemeket is felvonultató művek, amióta Lewis Carroll, „a nonszensz atyja”
megteremtette Alice Csodaországát (1865). Ugyanakkor az is fontos, hogy kiderül:
vannak olyan problémák, amelyeket nem lehet varázspálcával vagy néhány varázsigével
megoldani.
A siker harmadik oka maga a főszereplő, Harry Potter alakja. A legtöbb szakember
annak örül, hogy a Harry Potter-könyvek megcáfolják azt a közhelyet, amely
szerint a gyerekek manapság nem szeretnek olvasni. A könyvek ismeretében ez
a közhely úgy módosulhat, hogy a gyerekek csak azt szeretik olvasni, amihez
közük van, ami róluk szól, amiben saját magukra ismerhetnek. Márpedig a tizenegy
éves esetlen, szemüveges, csúnyácska kisfiú – Harry Potter – nagyszerű azonosulási
modell a korai serdülőkorban járó tizenegy-tizennégy éves gyerekek számára,
akik legviharosabb éveiket élik. Harry szülei halála után, alig egyéves korában
kerül anyai nagynénjéékhez, akik sanyarú körülmények között tartják, például
a lépcső alatti gardróbot utalják ki neki hálószoba gyanánt, és úgy beszélnek
róla, mintha undok parazita volna, pedig csak egy baj van vele: feltűnően
gyakran történnek körülötte furcsa dolgok. Az árva Harry nem rendelkezik a
szupermenek külsejével: korához képest kicsi és alulfejlett, roppant sovány,
a mostohatestvére kinőtt és meglehetősen borzalmas ruháit hordja, kerek szemüvegét
szigetelőszalag tartja egyben, folyton fél és szorong, de van egy különös
ismertetőjele: a homlokát vékony, villám alakú sebhely szeli át. A jel annak
nyomát őrzi, hogy Harry túlélt egy halálos átkot, melyet minden idők leghatalmasabb
fekete mágusa, Voldemort szórt rá. Voldemorttól az egyszerű boszorkányok és
varázslók annyira félnek, hogy még a nevét sem merik kimondani, Tudodkiként
emlegetik. Harry szüleit Voldemort gyilkolta meg, de a varázslók úgy tartják,
hogy a gyilkosság után a kis Harry törte meg Tudodki hatalmát, ugyanis az
ellene irányuló sikertelen merényletet követően Voldemort hatalma látszólag
semmivé foszlott. De csak látszólag, mert igazából arra vár, hogy újra eljöjjön
az ő ideje, és ahhoz gyűjti az erejét, hogy a Sötét Oldal legyen hatalmon.
Harry anyai nagynénjéékhez kerül, akik azzal áltatják, hogy szüleit autóbalesetben
veszítette el, s ő is akkor szerezte a sebet a homlokán. Így nem csoda, hogy
Harry nem érti, miért okoz akaratán kívül furcsa és természetellenes jelenségeket
maga körül. Élete első tíz éve megaláztatások sorozatából áll, mígnem a tizenegyedik
születésnapján megtudja, hogy varázslóvér csörgedezik ereiben, és felvételt
nyer a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába hétéves képzésre.
A tervezett hét kötet tehát nem más, mint az iskolaévek, ezen belül pedig
Harry fejlődésének a nyomon követése tizenhét éves koráig. A hét esztendő
alatt feltehetően többször is megküzd majd Voldemorttal, de Rowling úgy bonyolítja
az eseményeket, hogy még a mesék boldog kimenetelének ismeretében sem lehetünk
meggyőződve róla, hogy Potteré lesz a végső győzelem. E didaxisok nélküli
modern nevelődési regény nem azt ígéri, hogy Harry „valaki” lesz, ennél fontosabb
az, hogy megtudja, ki is ő valójában. Családtörténete fokozatosan bontakozik
ki, és a fiú lassan ráébred arra, hogy mit jelentenek számára az ősök, a meghalt
szülők, mit jelent a barátság, a szövetség, valamint a jó és a rossz örök
küzdelme a személyiség legmélyebb rétegeiben is. De nem csak nevelődési vagy
családregény ötvöződik e meseregényben, benne vannak a bandaregény, az iskolaregény,
a kémtörténet, a rémregény, a krimi és a horror elemei is. Az önismeret és
az öntudatra ébredés nagy kalandja mellett ugyanis mindennél fontosabbak a
könyveket behálózó rejtélyek és azok megoldási kísérletei.
Az első kötetben a bölcsek kövét kell megmenteni avatatlan kezektől, a másodikban
a halálos veszélyt jelentő Titkok kamrája körül támadnak bonyodalmak, a harmadik
kötet pedig a köré az esemény köré szerveződik, hogy az azkabani varázslóbörtön
leghírhedtebb foglya, a veszélyes fekete mágusnak és őrültnek tartott Sirius
Black, Harry szüleinek gyilkosa megszökött a börtönből, s kiszabadulása gyilkosságsorozattal
fenyeget. (A kötet végén kiderül, hogy Sirius ártatlan, sőt ő Harry keresztapja.)
A negyedik kötetben elszabadul a pokol, a Kviddics Világkupán baljós előjelek
mutatkoznak, a fekete mágia képviselői kerülnek a hatalom közelébe, intrikák,
durva, már-már brutális események követik egymást sorozatban. Csak bizakodni
lehet, hogy a hátralévő három kötet elég lesz arra, hogy helyreálljon a rend,
vagy legalábbis javuljon kissé a Jó és a Rossz arányának jelenlegi állása.
A könyvek alapjául szolgáló szüzsé pár mondattal összefoglalható, mégis háromszáz-hétszáz
oldalt tesz ki egy-egy kötet. Rowling nagyszerűen bonyolítja az alaptörténetet,

és érdekfeszítő mellékszálakkal veszi körül.
Az „akcióbekezdések” bombasztikus sorozata mellett van érzéke ahhoz, hogy
a történet fő szálát csak nagyon lassan bontakoztassa ki, és inkább a „késleltető
elemek” részletezésére koncentráljon. Legnagyobb lehetősége a varázslóvilág
ábrázolásában van. A népmesékben általában homály fedi, hogy miként lesz valakiből
varázsló. Ha mégis szó esik róla, akkor kiderül, hogy a varázslóvá válást
szigorú beavatás előzi meg, amely testi és lelki szenvedésekkel teli. A varázslójelöltet
feldarabolják, megfőzik, összerakják, és többféle próbának vetik alá, hogy
azután a megszenvedett tudás árán varázslóvá avassák, de életéről, mesterségeinek
titkairól semmit nem tudhatunk meg. A gyerekirodalom híres varázslói közül
Michael Ende varázslótanoncai (A varázslóiskola) is iskolába járnak, ahol
megtanulják, hogy csak az lehet varázsló, „aki megismeri saját valódi kívánságait,
és uralkodni tud vágyerején, továbbá tiszteletben tartja a másik ember szabad
akaratát”. Egy másik híres varázslóról, Ózról kiderül, hogy csupán illuzionista,
mondhatni szélhámos, aki kihasználja a mumpicok butaságát.
A leghíresebb magyar varázsló kétbalkezes (Békés Pál: A kétbalkezes varázsló),
minden varázslata fordítva sikerül, s kudarcaiból okulva tanulja meg, hogy
mit is kell tennie egy „rendes” varázslónak.
Rowling varázslóvilága egészen más. Működésének alapelvei közé tartozik a
jók és a rosszak párharca a varázslóvilágon belül, de az írónő nem húz éles
határt a sötét és a jó erők között. A leggonoszabbnak gondolt mágusról bármikor
kiderülhet, hogy ő a legfőbb jó, és fordítva is megtörténhet. A jó és a rossz
kérdésében egyébként sokszoros ellentét feszíti a könyvet: egyrészt a muglik
és a varázslók közötti ellentét, másrészt a varázslóvilágon belül a sárvérű
(félvér) és az aranyvérű varázslók közötti ellentét, harmadrészt a fekete
és a fehér mágia képviselői közötti párviadal. (Egyébként a második kötetből
kiderül, hogy vannak kviblik is, akik a mugli származású varázslók ellentétei,
olyan emberek, akik varázslócsaládban születtek, még sincsenek mágikus képességeik.)
A Roxfort varázslói nagyon is emberiek, esendők, titkaik és titkolt vágyaik
vannak (az egyik varázsló leghőbb vágya, hogy kiirtsa a gonoszt a világból,
s ezzel egy időben piacra dobja saját fejlesztésű hajápolófőzetét), olykor
nyűgösek, betegek, irigyek, féltékenyek, és nem bírják, ha nem az ő csapatuk
nyeri meg a kviddicskupát. Rowling nem hiteles lélek- vagy jellemábrázolás
alapján mutatja hőseit, még arra sem ad magyarázatot, hogy ki miért lesz jó
vagy rossz. Könyveiben a varázslótanoncok közötti különbségeket sem a cselekedetek
határozzák meg. Sokkal inkább úgy tűnik, hogy jónak és rossznak eleve születik
valaki, a Szakiskola Teszlek Süvege az egyetlen, „aki” belelát a jelöltek
fejébe és szívébe, és így határozza meg, hogy ki melyik kollégiumba kerüljön.
A jó és a rossz kapcsolatát egyébként az egyik varázsló professzor intézi
el a legrövidebben: „Nincs jó és rossz, csak hatalom van, és azok, akik túl
gyöngék hozzá, hogy megszerezzék.” Ilyet sem írtak még gyerekeknek…
A siker negyedik oka a Rowling nyújtotta folyamatos, humorral átitatott képzelet-
és fantáziatréning, ez teszi lebilincselően izgalmassá az egész történetet.
A varázslóiskolai élet (amelynek ábrázolásában sok olvasó a brit iskolarendszer
kritikáját véli felfedezni) legfeljebb tantárgyaiban tér el a hagyományos
iskolai modelltől. Egy varázslójelöltnek kemény tanulási feltételek mellett,
dolgozatok, vizsgák és többnyire rosszindulatú, szigorú tanárok között kell
helytállnia. A varázstudását dolgozatírás közben sajnos senki nem használhatja,
sőt a vizsgateszteket is puskázásgátló átokkal megbűvölt lúdtollal kell írni.
A tantárgyak nagyon érdekesek, bár akad közöttük néhány rendkívül unalmas
is, mint például a mágiatörténet. De a Roxfortban tanítanak átváltozástant,
bűbájkodást (például a sárkányvér tizenkét felhasználási módja), sötét varázslatok
kivédését (például vérfarkasharapás kezelése), seprűnyélen való repülést,
jóslástant („a mágiatan legmegbízhatatlanabb ága”), legendás lények gondozását,
gyógynövénytant és mugliismeretet (!). Harry Potter diákként nem tartozik
a legjobbak közé, nem sztár a maga világában, sőt attól szorong, hogy talán
ő a legbutább az osztályban. Nem is igazán törődik a tanulással, viszont kimagasló
képességű kviddicsjátékos.

A köteteket Tóth Tamás Boldizsár fordította. A harmincas éveinek elején járó
fiatalember teljesítménye több szempontból is bravúros. Ez volt az első nagyobb
munkája (bár rövid humoros könyveket fordított már, s van egyetem, ahol ezekből
tanítják a szakszövegfordítást), és a fordítás sikere talán annak is köszönhető,
hogy Tóth Tamás elsősorban szórakoztató amerikai filmek fordításával foglalkozik,
és kiválóan ismeri az angol és amerikai szlenget. Mivel az Animus Kiadó nagyon
rövid idő alatt szerette volna megjelentetni a Potter-köteteket, a fordítónak
gyors munkát kellett végeznie. Ez egyrészt nem volt nehéz, mert a könyvek
nyelvezete nem bonyolult, a szöveg éppoly könnyen olvasható angolul, mint
magyarul; másrészt a rengeteg nyelvi lelemény, szójáték fordítása körültekintést
és nagy óvatosságot igényelt. A gyerekkönyvek esetében ugyanis még annak is
nagy jelentősége van, hogy mi kerül tükörfordításra, mi marad meg az eredeti
nyelven, s mely szavak kapnak az eredetitől teljesen eltérő jelentést. Tóth
Tamás Boldizsár számára valószínűleg ennek az aránynak a megtalálása okozhatta
a legtöbb gondot, de még az internetes fordítóihűség-vitát folytató és a nevek
toldalékolására is kritikai megjegyzéseket tévő igényes olvasók is egyetértenek
abban, hogy kitűnően oldotta meg a feladatot. Nagyon jól tette például, hogy
a varázslóképző iskola nevét (Hogwart School of Witchcraft and Wizardry) Roxfort
Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolának fordította, a Triwizard Tournament
Trimágus Tusa lett, a Sorting Hat Teszlek Süveg. Ugyanakkor azt is bölcsen
tette, hogy a két legfontosabb fogalom, a „mugli” (muggle) és a „kviddics”
(quidditch) szavaknál meghagyta az eredeti hangalakot. A főszereplők neveit
sem változtatta meg (kivéve McGonagall professzor asszony nevét, aki – érthető
okokból – a gyönyörű McGalagony nevet viseli magyarul), viszont kifogyhatatlan
leleménnyel adott jobbnál jobb neveket a tanóráknak, tantárgyaknak, a hétköznapi
tárgyaknak és a természetfölötti lényeknek (két telitalálat: Blast-Ended-Skrewts
– Durrfarkú Szurcsók, valamint Knight Bus – Kóbor Grimbusz). Az angol mellett
a latin nyelvet is ismernie és használnia kellett, s ez könnyen ment olyan
varázsigék esetében, mint pl. „Exmemoriam!” (felejtésátok) vagy „Visualiscus!”
(láthatatlan szöveg láthatóvá tétele), ugyanakkor újabb szóalkotásra adott
lehetőséget olyan varázslatnál, amely például egy szemüveg víztaszítóvá tételére
irányul: „Leperex!” Egyébként néhány új szót feltétlenül érdemes megjegyezni
a fordító nyelvújító repertoárjából: pl. zsebgyanuszkóp, levitációs pezsgőcukor,
bűzpatron, böffentőpor, trágyagránát, fülbemászóvirág, bicegóc, hippogriff,
kákalag, kappa, lunaszkóp, vajsör, varangy alakú mentolkrémes minyon, amely
élethűen ugrál az ember gyomrában, Varázsbűz-üldözési Kommandó, hoppanálás
és dehoppanálás, csuklasztócukor, orr-rágó teáscsésze, békanyálkás szappan,
köpkőkészlet (a köpkőjáték a golyózás mágikus változata: pontvesztés esetén
a golyók kellemetlen szagú folyadékot fröcskölnek az ellenfél arcába). Az
egyik kedvenc varázsigém így hangzik: „Esküszöm, hogy rosszban sántikálok.”
Aki ezt kimondja, annak a Tekergők Térképe mozgó tintapöttyökkel megmutatja,
hogy kik és hol tartózkodnak a térkép által jelzett területeken. Az iskolában
száznegyvenkét lépcső van, és mindegyiken máshogy kell járni: pl. vannak olyanok,
amelyek pénteki napokon máshová vezetnek, s az ajtók nyitásával sem könnyebb
boldogulni (az egyiket csiklandozni kell, a másikat szépen kérni), a folyosókon
függőképeken ábrázolt emberek átjárnak egymáshoz látogatóba, baglyok hozzák
a napi postát. A párbajszakkörön az ellenfelek átkokat szórnak egymásra, de
halálos átokkal nem dolgozhat egyik fél sem, helyette a lefegyverző és a csiklandozó
bűbáj ajánlott. Egy látszólag üres napló a következőképpen kel életre, hogy
több évtizeddel azelőtti eseményeket tegyen láthatóvá: „A napló lapjai peregni
kezdtek, mintha viharos szél kapott volna beléjük. A könyvecske június közepéhez
lapozta magát. Harry tátott szájjal nézte, ahogy a június tizenharmadikához
tartozó kis négyzet miniatűr képernyővé változott.” Rowling kifogyhatatlan
az ötleteiből, s minden jel szerint leleményei kitartanak a hetedik kötetig.

Rowlingnak három kötetet kell még megírnia, de az eddig megjelent négy kötet
fogadtatása fölveti a továbbírás felelősségét. Ifjúsági írót ekkora felelősség
még soha nem terhelt: annak, akinek ilyen hatalmas olvasótábora van, vigyáznia
kell arra, hogy milyen irányba vezeti a történet fonalát, s mire tanítja a
gyerekek millióit. Bízzunk benne, hogy Rowling is megszívleli a Harry Potternek
szánt tanácsot: „A döntéseinkben és nem a képességeinkben mutatkozik meg,
hogy kik is vagyunk valójában.”

Irodalom
F. Komáromi Gabriella (szerk.): Gyermekirodalom. Helikon, 1999.


Boldizsár Ildikó