HOLMI
HOLMI.org | A Holmi internetes vltozata |
  • A HOLMI postájából
  • Búcsú a HOLMI-tól
  • Figyelő
  • Fordítás
  • Interjú
  • Kotta
  • Legfrissebb
  • Levelezés
  • Napló
  • Nekrológ
  • Próza
  • Tanulmány
  • Uncategorized
  • Vers
  • Visszaemlékezés
  • Vita
  • Főoldal
  • Rendezvények, hirdetések
  • Kereső
  • Repertórium
  • PDF Archívum
  • Lexikon
  • Impresszum
  • Bejelentkezés


    Mihent az rk nyomtatsba egy egsz nemzet elt el kezdenek egymssal vetlkedni, azonnal meg indul a szp elmlkeds...

    Tandori Dezső: ÖRÖKRE ELEGEM LETT

    Tandori Dezső

    ÖRÖKRE ELEGEM LETT

    „Ne mondd soha, hogy soha:
    mondd mindig, hogy nem.”

    Örökre elegem lett a se íze,
    se bűze angliai* hotelokból,
    és persze kérdőjellel a „se bűze”,
    a lógó rugóbelű fotelokból,

    a szaros kézzel összekent falakból,
    az összegernyózott paplanhuzatból,
    a tapéta alól az egerekből,
    porta körüli kétes elemekből,

    portásokból, mosókonyhaszagú
    leveskonyhákból, bögrékből (ha itthon
    csészéből iszom a vizet: ne bírjon
    látszani en-szájnyom, a szomorú

    „mi-volt”!), elegem lett abból, hogy én
    rántok egyet az agyag kerekén
    – ugyan por s korhadás! –, szekeremén,
    s lehet, így estem túl a nehezén,

    az utazósdival, de megrohadhat
    felőlem a szegény – dús? – utazósdi,
    nem örülök újmódi fordulatnak,
    és nem szarom össze magam, ha ódi-

    vatúságtól hanyatt esni az ildom,
    és nem az, hogy hagyom, s nem, hogy letiltom
    – magamnak én, nekem más –, egyre biztat
    jó szándék: menjek; csak engem nem izgat.

    A nem izgat: „az eb kefélje meg”
    szinonimája, minden idegenség
    és változás csak tőlem lesz beteg,
    másnak hagyom a lelkét és a testét,

    hordó takonyban keringj, repülőgép,
    ki eszem-iszomon caterezed,
    lóversenypályákon ködök keringjék
    szét a tél latyakját, a kikelet

    áldását: ne nekem! S nem folytatom.
    Az utazás: hazatérés. Magam
    inkább tűröm „mind a jelen gonoszt”,
    a múlt gonoszt, de az, hogy nekem oszt

    lapot lemálló tapéta, esőben
    fordul ki esernyőm, forrok a hőben,
    simogatok képet, falat, követ,
    hátha belém száll ihlet, révület:

    rémület! Idegen füvön ülep,
    márkás érintkezés – ne én legyek!
    Ne csodáljak kis olajfát a gót
    szürkeség előtt, hess, becses romok,

    mondom, ne kelljen újra kezdenem, nem,
    ezét-azát ennek-annak, minek,
    hogy az itthonlétért a franc repesszen,
    epesszen, akkor én el se megyek,

    és ez enyhe kifejezés. Vakuljak
    abba, hogy könyveim nem olvasom,
    és járjak, mint a fáradt gőz a fulladt
    konyhapolcon, bármi ábrázaton,

    madárén, kutyáén, festőmüvészén,
    csak az úti ne legyen, ez a vész-én;
    társat kibírok, de nem utitársat,
    idegenséget, és akár ha társnak

    kíván Duna feletti köd,
    legyen orrom-emléke-szag: a dög-
    szag az ostrom alatti Alagútból,
    csak kímélhessem magam bármi úttól.

    Nem eszem, iszom, dohányzom, egyéb.
    Legyek kevesebb, jelen: kis arányban;
    ne lobbantsam egy szál gyufa tüzét,
    épp elég van hamu alatt parázsban;

    és szinte úgy fordítson ki soványkór,
    ahogy sedrén bújunk ki a kabátból,
    aztán nehéz a vissza, s igazítsa
    kövem saját pofámba egy – parittya;

    és az „egyéb”: hogy úgy ne folytatódjak,
    mint ha dec. s jan. közt volna hónap,
    mely mindenét kivetné, irgalommal
    csak én tölteném fél-szállónyi lommal:

    tört széklábakkal, melyek fejemet
    szétverni lettek volna hivatottak,
    mit vagyok ott! penész- s doh-erezet
    kínálkoztán hízott csótányrajoknak,

    megtölteném – éltessen! – unalommal
    (e nem létező nyirokhónapot),
    ahogy krumplit köpködtem szép halommal
    naponta, és csak padot koptatott

    a seggem fél négyzetmérföld kiterje-
    désén a Színnek, néztem a megerjedt
    szeméttartályok buzgó kutatóit,
    és nem tudtam azt mondani: de jó itt!

    Pedig áldottam mind a kis Csatorna
    hajóját, és víg vaníliaszín
    fal-frisseket, tavaszokká bomolva
    Londonom square-jein és place-ein,

    szerettem kis lóversenyirodám
    linóleumára hogy hull a hallé
    cseppre csepp, zászló leng a vár fokán,
    szerettem, és ami a City Hallé:

    kiállítást, árverést, maci-, CD-
    -vásárt, Scheiber Hugót Chelsea bazári
    homályán, s szerettem a buszra várni,
    de hagyom! Legyen sátántök-lökésé,

    ha újra-nemzi, nem az én agyamban.
    Két fájó lábam nem mozdítható,
    beérett szivem elmozdíthatatlan,
    ne is essen itt több goromba szó.

    Két szék közt, Villon s Kálnoky közé
    (maximum Eliot-puhára) essen
    a valagam, fattyon ki ne lehessen
    következtetni, ki valék, Izé;

    fattyú utazás, fattyú hazatérés,
    fattyúsor, ahogy mondaná a nyomdász,
    legyen tiszta plexi-tárlóm a kérész-
    életű gondolat, mint bányaomlás:

    azt, hogy „nem, s mindig”, még ennyit se kelljen
    mondanom, küzdjön bár a test s a szellem
    bármi önpusztulásáért, magam
    ezt a körforgást (nagyon úgy remélem)

    egyszer és mindenkorra befejeztem.
    Ne legyen, aminek már sora van,
    ne legyen sora, ami – mint fogatlan
    száj – cuppog, emlék, vágy, szépség vagy érdem;

    hogy bármit kértem magamnak, kikérem
    magamnak! Én se életet, se
    halált. Valakit, azt, hogy befejezze
    helyettem – s tudom, nem lesz benne részem;

    hát a többit is így akkor, ezért sem.
    A mohó „elég” fél-elégtelent öl,
    így maradok kívül már mindenekből,
    „vagyok, nem vagyok” legyen bárki – én nem.

    Helyettem egy platán, pangó, fakó
    járjon árnyával szobákat unottan,
    vagy rá se figyelve, szórakozottan,
    nem hiszem, hogy bármi mulattató

    lenne. Nyugvás v. egyenes vonalú
    egyenletes mozgás, csak ez legyen,
    és minden késő ősszel őrhelyem:
    ahol a holt fából kiég a szú

    a reményhalmon. Emlékeimet
    hányják oda megannyi utazásból,
    s omoljon be a távol,
    és a közelt lelje ki a hideg.

     

    Holmi 2005 | Tervezte a pejk
    Valid CSS! Valid HTML 4.01!