Nóvé Béla

EGY „PALEOFRIVOL” EMLÉKIRAT ELÉ

Gogolák Lajos tanúságtételei

Komisz paradoxon, hogy az idő azok emlékét sem kíméli, akik egész életüket
hivatásszerűen a múltnak szentelték, mi több, tüntető közönnyel nemritkán
épp a történész személyes sorsát, kortársi tanúságtételét ítéli legelébb feledésre.
Mint azt a bécsi emigránsként jó tizenhárom éve elhunyt Gogolák Lajos esete
is szomorúan példázza – hiszen a Szekfű-iskola e hajdani jelesét, többek közt
a Magyar Szemle s az induló Magyar Nemzet szerkesztőjét ma alig tartja számon
szülőhazája sokféle amnéziával, eszmei és politikai meghasonlással terhelt
értelmiségi köztudata. (Ha ugyan a köznek tudata, e nemes pátoszú, tizenkilencedik
századi fogalom nem vált avult fikcióvá végleg.)
„My name was written on the waters” – idézte gyakran fanyar öniróniával a
keatsi sírfeliratot, részint csakugyan tengernyi, szétszórt és máig feltáratlan
publicisztikai életművére (Magyar Szemle, Századok, Jelenkor, Az Ország Útja,
Budapesti Hírlap, Magyarság, Korunk Szava, Magyar Nemzet, Haladás, Politika,
Kis Újság, Apollo etc.), részint itthon csak néhány barát és pályatárs (Benda
Kálmán, Makkai László, H. Balázs Éva, Kosáry Domokos etc.) által követett
tudósi munkásságára utalva, melyet élete utolsó három évtizedében a bécsi
egyetem Kelet- és Dél-Európa Intézetének történészprofesszoraként gyakorolt.
Nos, a „vizekre írt név” fátuma azóta valóban önbeteljesítő jóslattá lett,
Gogolák Lajos – Ludwig von Gogolák – 1987 őszén, egy újabb nagy korforduló
előestéjén vett csöndes búcsút e zaklatott századtól – hetvenhét évesen, utódok
nélkül, idegen földbe temetve. Neve és munkássága ma itthon úgyszólván ismeretlen,
egykori közszerepét csak elvétve idézik. Halála után leghűbb barátja: Benda
Kálmán még hazamentette Bécsből gazdag kézirathagyatékát, ám a huszonnégy
dobozban tárolt – szabadon kutatható! – anyag azóta is háborítatlanul lapul
a Ráday Gyűjtemény hűs tárlóiban…

Az életmű tanúsága

E sorok írója – Antal Gáborhoz, Kiss Károlyhoz hasonlóan – egykor maga is
próbált méltányosabb közfigyelmet kelteni ezen idegenben lezárult tudósi,
közírói pálya iránt (In memoriam G. K. – Irodalmi Újság, 1988/1., Adalékok
egy szellemi repatriáláshoz – Kritika, 1988/4.) – mi tagadás, kevés sikerrel…
Gogolák Lajost sommásan ma is csak a „csehszlovák kérdés” szakértőjeként avagy
a harmincas, negyvenes évek liberális, antináci publicistájaként „jegyzi”
gyér hivatkozásaival a hazai sajtó- és eszmetörténet. (L. a Magyar Nemzet
Repertóriumá-t Vásárhelyi Miklós tanulmányával és Juhász Gyula Politikai eszmék
Magyarországon, 1939–1945 című művét.) Eredeti, magyarul publikált munkái
mára jórészt hozzáférhetetlenek; s az elmúlt négy évtizedben itthon mindössze
egyetlen rövidebb írása jelent meg a Magvető Helyünk Európában címmel, még
1986-ban publikált kétkötetes gyűjteményében (Eszmei Közép-Európa – közép-európai
valóság) – az is csupán egy 1940-es Magyar Nemzet-beli cikkének utánközlése…
Ezenkívül legfeljebb antikváriumokban, nagyobb közkönyvtárakban akadni elvétve
néhány, a maga idején nagy visszhangot keltő művére: a Magyar Szemle Társaság
által 1935-ben publikált Csehszlovákiá-ra, a Cserépfalvi által 1940-ben kiadott
Pánszlávizmus-ra vagy a Ferdinandy Mihállyal közösen írott s nem sokkal a
Délvidék visszacsatolása előtt megjelent Magyarok és délszlávok című történeti
monográfiára.
Bár emigráns-évtizedei alatt munkáit javarészt németül írta (így a ma is alapműnek
számító háromkötetes Beiträge zur Geschichte des Slovakischen Volkes-t), nem
egy jelentős cikke és tanulmánya (például: A reformkor nemzedéke, 1975), továbbá
sokdoboznyi jegyzete, kézirata és levelezése magyarul maradt fenn. (Ezek,
mint már jeleztem, ma is szabadon kutathatók a Ráday Gyűjteményben.) Több
száz tételes, gazdag életmű-bibliográfiája arra vall, hogy haláláig vérbeli
kutatói megszállottsággal izgatta néhány történeti hungaricatéma – így a sokszázados
bécsi „magyar helytörténet”, az erdélyi és felvidéki művelődéstörténet adalékai,
a történeti Magyarország asszimilációs és felekezeti problémái vagy a reformkor
és a dualizmus korának megannyi kevéssé feltárt epizódja, így például Eötvös
és a centralisták eszmei, politikai hagyatéka vagy Ferenc Ferdinánd és a korabeli
magyar politikai elit konfliktusa. Bécsi egyetemi előadásai és szemináriumi
témajegyzéke híven mutatja, hogy impozáns tárgyi tudása, enciklopédikus érdeklődése
a késő feudalizmustól a közelmúltig a térség majd’ minden nemzetére és nemzetiségére
kiterjedt. (Beleértve azok szellemi, politikai vezető rétegének egyedi példák
százaiból rekonstruált genezisét, sőt genealógiáját – amivel mindegyre ámuló
zavarba ejtette cseh, osztrák, horvát, román etc. kollégáit.) 1985-ös visszavonulásáig
közel negyedszázadon át tartott népszerű kurzusokat Geschichte der mittleren
Donauländer címmel a bécsi egyetemen, melyek politika- és eszmetörténeti,
kulturális, vallási, diplomáciai és nemzetközi jogi szempontból egyaránt vizsgálták
az egykori Habsburg-impérium népeinek múltját és utóéletét, nemritkán a térség
„peremvidékére” (Balkán, Oroszország, Németország stb.) is kitérve. Írásai
és előadásai tanúsága szerint leginkább az elmúlt két század nemzeti és nemzetiségi
konfliktusai foglalkoztatták, bár egyetemes látóköre a középkortól a közelmúltig
úgyszólván az egész európai történelmet átfogta. Magyarul, latinul, németül,
angolul, csehül, szlovákul, szerbül, horvátul, olaszul és franciául egyaránt
jól beszélt és írt. Elfogulatlanul közelített minden néphez, kultúrához; liberális
volt és tudós, humanista világpolgár módjára valódi „internacionalista” –
bár anyanemzetéhez és a történeti Magyarország eszmei, kulturális örökségéhez
mindvégig bensőséggel ragaszkodott. Néhány, ez idő szerint még feltáratlan
életrajzi rejtély (ÁVH-s zsarolás stb.) mellett alighanem ez volt a legfőbb
ok, amiért harminc éven át – bár elismert tudósként „a szomszédban” lakott
– egyetlen napra sem tért haza a kádári Magyarországra.
Sokrétű tehetsége és számos érdeme azonban nem fedheti el a tényt, hogy tudósként
aránylag szerény életművet hagyott hátra – legalábbis önnön kvalitásaihoz
és legkiválóbb hazai pályatársaihoz képest. Adós maradt jó néhány elsőrendű
forráskiadással, miként nem írt meg egy sor – haláláig tervezett – monográfiát,
korszak-összefoglalót sem. Mindezekért a hiányokért sajátos alkata éppannyira
okolható, mint korának mostoha viszonyai. Egyrészt túlságosan szeretett élni,
született hedonista volt és megrögzött társasági lény, akiből hiányzott az
archívumbúvárok konok aszkézise. Másrészt tudósi pályáját, önépítkezését az
ifjúkori látványos „repülőrajt” után kétszer is derékba törte a történelem
– előbb 1944–45-ben, majd 1956-ban –, mely komor mementóként az övéhez hasonlóan
annyi más történész életművét ítélte csonkaságra.

Az életrajz tanúsága

1989–90-et kivéve a század valahány nagy sorsfordulóját megélte – tanújuk,
sőt szerkesztőként, publicistaként elhivatott krónikásuk volt maga is. Az
már csak történésznek kijáró jelképes „ráadás”, hogy e hetvenhét éves életút
kezdő- és végpontját két baljós emléknap: születésének március 19-i és temetésének
október 6-i dátuma keretezi…
Gogolák Lajos Pozsonyban született 1910-ben, mindkét ágon több nemzedék óta
elmagyarosodott, felvidéki – árvai, liptói – eredetű közhivatalnok-családban,
melyet egyrészt sajátos Kárpát-medencei (szlovák, magyar, német) vérkeveredés,
másrészt hangsúlyosan magyar kulturális begyökerezettség és politikai lojalitás
jellemez úgy is mint hagyományosan magas vármegyei és állami tisztségeket
betöltő köztisztviselői dinasztiákat. (Anyai nagyapja pozsonyi kúriai bíró
volt, egyik nagybátyja miniszterelnökségi államtitkár, míg apja a korabeli
SZTK vezérigazgatója.) Egyedüli gyermek a családban; szülei hamar elválnak,
s a korán érő, magányos fiúcskát anyja, nagynénje és nagyszülei nevelik. Hatévesen
a Bajza utcai Málnai-féle elitiskolába íratják, melynek a Széchenyi–Wanderbilt-palotára
(ma orosz követség) néző ablakaiból az első világháború végén még láthatja
Tisza Istvánt
és Zita királynőt kíséret nélkül, gyalogszerrel (!) az epreskerti modellülésekre
eljárni. Az elemi iskola után a pesti piarista gimnázium várja, melynek ekkoriban
megregulázott, rideg, neobarokk szelleméről nincsenek túl jó élményei (ötödikben
meg is buktatják, mivel a történelmen és a kortárs magyar, francia és angol
irodalom tiltott szerzőin kívül semmi sem érdekli). Érettségi után a pesti
jogi karra iratkozik, s buzgón beleveti magát a húszas évek végének forrongó
diákmozgalmaiba; egy ideig a Bartha Miklós Társaság titkára, és ő elnököl
az 1929–30-as országos diákparlamenten is. Első komolyabb írásával, a történelmi
Felvidékről írott „nemzetpolitikai tanulmányá”-val tizenkilenc évesen debütál
a Magyar Szemlében, majd a már említett konzervatív és liberális lapok is
sorra közlik írásait. Jogi, nyelvészeti és művészettörténeti stúdiumait a
Pázmány Péter Tudományegyetemen elvégezve (Szekfűnek csak afféle „familiáris”
magántanítványa volt) rövid időre a Nemzeti Múzeum gyakornoka lesz, majd prágai,
római és párizsi tanulmányútra indul. Hazatérte után nem sokkal átveszi Ottlik
György külpolitikai rovatát a Magyar Szemlénél, majd Pethő Sándor hívására
az induló Magyar Nemzet külpolitikai főmunkatársa lesz 1938-tól 1944 márciusáig.
Ekkorra már számos tanulmányt és néhány könyvet is publikál, s neve a közép-kelet-európai
nemzetiségi kérdések józan és elfogulatlan szakértőjeként ismert. A harmincnegyedik
születésnapjával baljósan egybeeső német megszállás után maga is bujkálni
kényszerül, ámbár ez nem gátolja abban, hogy a nála is fenyegetettebbeket
segítse. Egy ilyen alkalommal anyja Népszínház utcai lakásán kis híján maga
is áldozatul esik egy nyilas razziának, mikor fegyveres különítményesek törnek
otthonukra, hol tizenhét üldözött asszony és lány rejtőzködik – többek között
leendő felesége is. Gogolák megkísérli a bejáratnál feltartóztatni az osztagot,
ám egy géppisztolysorozat csakhamar földre teríti. (Vállát, mellkasát több
golyó is éri, egyet mementóként haláláig őriz a tüdejében.) Ezután őt és segítségére
siető idős édesanyját félholtra rugdosva a pribékek földúlják a lakást – ám
mindhiába: az üldözötteknek szerencsére még volt annyi idejük, hogy egy nagynéni
fedezetében az őrizetlenül hagyott cselédlépcsőn leszökjenek az utcára. A
kudarcon felbőszült nyilasok a sebesült G. L.-t magukkal hurcolják egy nyilasházba,
s ha anyja telefonon nem tesz meg mindent kimentéséért, alighanem rövid úton
a Dunába lövik. A sors bizarr összjátékaként a mozgósított „mentőangyal” nem
más, mint a nem sokra rá dicstelen véget ért hajdani diáktárs, báró Kemény
Gábor nyilas külügyminiszter. Kemény még idejében rátalál egy nyilas kínzókamra
mélyén, s ifjúkori barátját kihozva felszólítja, hogy tűnjön el gyorsan. Csakhogy
a véres közjáték ezzel még nem ér véget. Kemény egyszeri, életmentő közbenjárása
– amit különben G. L. sohasem tagadott – pár hónap múltán újabb vegzatúra
ürügyéül szolgál, mikor „nyilas kollaborációval” vádolva immár az új, demokratikus
rezsim börtönviszonyait is megtapasztalhatja. Szerencsére sikerül rövid úton
tisztáznia magát a méltatlan rágalom alól, és ismét szabadon engedik. (Később
feljelentője, egy szocdem újságíró is megköveti.)
Gogolák Lajos történészi és újságírói pályája nagyjából ez idő szerint kezd
megtörni. Eleinte még diplomáciai pályamódosítással próbálkozik; „progresszív”
publicista híre, „szlavista” múltja, kiváló nyelvtehetsége s nem utolsósorban
moszkvai követté avanzsált hajdani mentora, Szekfű (újabb) politikai színeváltozása
elvben nagyon is feljogosítaná efféle karrierre, ám többfelől gáncsolják,
magánélete miatt (morfinista volt) állítólag a titkosrendőrség is megzsarolja,
és csakhamar maga is megcsömörlik az exponált közszereppel újfent kötelezően
együtt járó szervilis képmutatástól. Hasonló okokból nem tér vissza a Hegedűs
Gyula vezényletével újraindított Magyar Nemzethez sem, miként korábbi barátjától,
Katona Jenőtől is ekkoriban távolodik el annak mind elvtelenebb, politikai
karrierizmusa láttán. Egy időre a Kis Újság munkatársa lesz, majd az ötvenes
évektől a Szabad Művészet szerkesztőségében kap megtűrt állást. Mellőztetését
méltósággal viseli, művészeti, művelődéstörténeti tanulmányokba mélyed, és
visszavonul a magánéletbe. Kényszerű belső emigrációjának 1956 ősze vet véget,
mikor egy orosz tanklövedék romba dönti Üllői úti lakását s vele egy fél életen
át gyűjtött becses könyvtárát. Orvos feleségével 1957 elején szökik át Ausztriába,
hogy közel ötvenévesen mindent elölről kezdjen. Bécsben néhány küzdelmes év
után sikeres tudósi, tanári pályát s vele tisztes polgári egzisztenciát alapoz
meg. Új közegében magára találva, korábbi baráti, szakmai kapcsolatai egy
részét is újraéleszti, s évtizedekig önzetlen munkása lesz mind az emigrációs
szellemi életnek, mind az itthoni pályatársakkal vállalt segítőkész együttműködésnek.
Két világháborút, két forradalmat és négy puccsot ért meg; nem csoda, ha kutatóként
megtért a mindehhez képest „boldog békeidőnek” számító hosszú XIX. századhoz
– közelebbről a reformkorhoz és a kiegyezés korához. Nemcsak szavakban vallott,
de az elemi fenyegetettség határhelyzeteiben is híven gyakorolt liberális-demokrata
elkötelezettsége, józansága és szellemi önbecsülése mindvégig megóvta attól,
hogy demagóg szélsőségek, erőszak ihlette politikai konjunktúrák ragadják
magukkal.

Az emlékirat tanúsága

Egy hányatott életút – sokban kortörténeti érdekű – összegzéseként jórészt
ugyanezt sugallja kevéssel halála előtt írott memoárja is. Igaz, e több mint
kétszáz sűrűn gépelt oldalt eredetileg nem az „utókornak”, csak egy szűkebb
kortárs közönségnek szánta. Történetesen két, nálánál fél évszázaddal fiatalabb
pályakezdő pesti bölcsésznek, akiket a nyolcvanas évek elején egy szerencsés
véletlen folytán ismert meg, s utóda nem lévén, atyai bizalmába, nagylelkű
pártfogásába fogadott. Egyikük Szent-Iványi István – másikuk e sorok írója
volt.
Ennek a Bécsből 1983 és 1987 között elpostázott folytatásos levélmemoárnak
– melyet szerzője fanyarul csak „romemlékei gyűjteményének” nevezett – legfőbb
indítéka nyilván egy sokat megélt, idős emigráns közlésvágya s a határok magánszorgalmú
„spiritualizálása” volt – térben és időben, szellemi és lelki értelemben egyaránt.
Választott „távtanítványait” emlékeibe mind mélyebben beavatva egyrészt a
vasfüggöny közénk meredő, ekkor még nagyon is valós válaszhatárát próbálta
eliminálni, másrészt a bennünket elválasztó életkori, élmény- és mentalitásbeli
különbségeket, múlt és jelen között szabad szellemi átjárást nyitva. „Úgy
írtam ezen általatok ihletett emlékezéseket, ahogyan beszélek vagy beszélnék
hozzátok – szabadon, lazán, rendszertelenül és kuszán –, ám eközben életközelből
s talán nem ihletettség és a minden iróniám mélyén ott komorló honfibú nélkül.”
Valóban, a Gogolák-memoár alaptónusát e három szín: az életközelség, a fanyar
irónia és a „komor honfibú” sajátos vegyüléke adja. Alkalmasint nagyon is
ismerősen, hisz vele és általa a huszadik századi emigráns történész mélyen
átélt, tudatos reminiszcenciaként egy patinás emlékírói hagyományt folytat:
Kemény Jánosét, Bethlen Miklósét, Mikesét, Kazinczyét, a Kossuth-emigrációét
s a magyar múlt megannyi külső és belső száműzöttjéét… „Nem lévén »neofrivol«
– írja egy helyütt –, ámde igenis paleofrivol szellem, öntudatlanul is sok-sok
iróniával és öniróniával szórtam bele írógépembe rendszertelen emlékeimet.”
Mindebben, persze, másfajta érzelmi és stílusminták is visszakísértenek. Az
utolérhetetlen elődként tisztelt nagy francia emlékezet-mágusoké: Saint-Simon
hercegé és Prousté a romlás és enyészet nagyszabású tablóival vagy éppen Déry
Tibor Felelet-ének bravúros XI. fejezete „Grüner báró nagyestélyéről”, közvetlenül
a háború előtti időkből, amelynek írói látomása s egész érzéki panoptikuma
oly kísérteties egyezést mutat a korszak Gogolák megidézte alakjaival.
Hogy e „paleofrivol” múltidézés mi mindenről szól, azt itt bajos lenne elősorolni.
Az emlékek szuverén asszociációs rendjében száz meg száz ismert és ismeretlen
név, magán- és köztörténeti epizód bukkan fel bennük – főként a két világháború
közötti időkből, bár nemritkán korábbról, későbbről is. Pompás miliővázlatok
a század első felének Budapestjéről, árnyalt jellemrajzok, intim háttéradalékok,
tények, pletykák, anekdoták az irodalom, a művészet, a tudomány, a sajtó,
az üzleti és társas élet, a nagypolitika köreiből – egy mára többszörösen
letűnt, szétfoszlott világról… A Gogolák-memoár súlyozott részét – tartalmi
és terjedelmi szempontból egyaránt – a húszas, harmincas és a korai negyvenes
évek remek tollú epizódjai teszik ki. Nem véletlenül, hiszen pályájának is
ez a legaktívabb, legsikeresebb időszaka, amikor „közírói” és társasági presztízse
révén a magyar szellemi, politikai élet úgyszólván minden zugába szabad bejárása,
közvetlen betekintése van: a félkonspiratív baloldali mozgalmaktól kezdve
az egyházi, ifjúsági és diákszerveződéseken, a népi írók mozgalmán, a liberális
sajtó műhelyein, az irodalmi szalonokon és kávéházakon át a nagypolitika és
a diplomácia legbenső köreiig, a „gyárurak és várurak” exkluzív világáig.
Mindezek eleven részletrajzából egy mélyen ambivalens kor egyszerre nyomasztó
és lázas reményekkel teli tablóképe rajzolódik ki, azé a klausztrofóbiás,
kis magyar „rekeszték-világé”, amelynek komor és szűkre vont horizontját a
két háborúvesztés, a bukott forradalmak, Trianon és a holocaust s a nagyhatalmak
diktálta kényszerű rezsim- és impériumváltások jelölik ki – a Monarchia széthullásától
a sztálini hódoltságig.
„A korszak – írja egy helyütt Gogolák – a gerontokrácia jegyében állt, aminek
ékes példája, hogy Balogh József, a Magyar Szemle Társaság főtitkára »a nagy
negyvenesek« áttöréseként hirdette meg A magyar történetírás új útjai c. könyvsorozatot
– többek közt Szekfű, Hóman, Gerevich, Révész Imre, Zolnai Béla, Thienemann
Tivadar, Eckhart Ferenc és Eckhardt Sándor műveivel.” Gogolák Lajos viszonyát
emez általa is szüntelenül bírált „gerontokrata”, „neobarokk” és „álkeresztény” kasztvilághoz sajátos ellentmondás
jellemzi. A harsány irredentizmus, a szenvelgő hazafias pátosz, a műveletlen
és otromba faji gőg, az álszent akarnokság és szervilitás mélyen taszítja
– ugyanakkor „osztálya és nemzete” iránt mindvégig megőriz holmi csöndes lojalitást.
Azt mondhatni: fél lábbal kívül és fél lábbal belül áll – nem annyira magán
a rezsimen, inkább a Trianon utáni Magyarország egész „életvilágán”, eszmei
és politikai horizontján. Tisztán látja – s egykori cikkeiben is élesen szóvá
teszi – a „történelmi osztályok” rideg önzését, talmi fontoskodását, tehetetlen
és léha cinizmusát, mellyel az országot önhitt magabiztossággal egy újabb
szakadék felé vezetik. Látja az európai nívójú magyar liberalizmus és a konzervatív
hazafiság előző századi mintáinak drámai erózióját, az általános „lefelé nivellálódás”,
a populista demagógia ijesztő térhódítását. Emlékiratának legfőbb erőssége
mégsem az elvont történetpolitikai elemzés s a merész társadalomkritika, inkább
a józan irónia és a részvétteli személyesség. Az, ahogy remek portrék sorában
megidézett kortársai bizarr és esendő sorsát képes akár egyetlen mondatba
belesűríteni. Felkavaró pillanatképek, torokszorító mementók ezek, amint a
kedélyes és élveteg anekdotázást mindegyre elborítja – akár egy váratlanul
feldőlt tintásüvegből szétfolyt tinta – a komor végkifejlet. Ahogyan szomorú
túlélőként a memoáríró már akkor tudja, melyik hősével mi lesz, mikor első
találkozásukat idézve árnyaltan realista jellemrajzuk fölvázolásába kezd.
Valóban: tragikus színekben gazdag „sorsrepertoár” ez, elég csak számba venni
néhány gyakrabban feltűnő, ismert memoárhős tíz-húsz év múlva bekövetkező
fátumát… Szerb Antal Balfon, Balogh József Auschwitzban végzi, Szabó Dezső
éhen hal az ostrom alatt, s testét egy Rákóczi téri tömegsírba hányják. Bethlen
Istvánra méltatlan végállomásként a KGB moszkvai börtöncellája vár. Kornfeld
Móric, Chorin Ferenc, Zwack János és mások a Gestapóval kötött különalku révén
Svájcon és Portugálián át végül kijutnak Amerikába. Kosztolányi, József Attila,
Babits, Karinthy és Móricz már nem éri meg a világ újabb összeomlását. Szekfűből
utóbb moszkvai nagykövet és Rákosiék nagybeteg, lelkében meghasonlott túsza
lesz – míg hajdani szerzőtársa, Hóman Bálint, az ávéhás smasszerek kedvenc
pofozóbábja, holtáig börtönben senyved…
A sort hosszan lehetne folytatni még. Ehelyett álljon itt rögtönzött névsor
arról, hogy a Gogolák-memoár ki mindenkiről rejt még izgalmas portrét, személyes
emléket. A kor szelleméhez híven „hivatásrendi” bontásban:
– G. L. egyetemi tanárai és más neves tudósok: Zsögöd Benő, Szladits Károly,
Eckhart Ferenc, Hóman Bálint, Szekfű Gyula, Horváth János, Haynal Imre, Mályusz
Elemér, Korniss Gyula, Gombocz Zoltán, Gerevich Tibor, Genthon István etc.
– A húszas évek második felében hazatért, illetve emigrációban maradt polgári
radikálisok: Vámbéry Rusztem, Jászi Oszkár, Somló Bódog, Ágoston Péter etc.
– A század első felének írói, költői: Ady Endre, Hatvany Lajos, Ignotus Pál,
Szép Ernő, Szomory Dezső, Szentkuthy Miklós, Márai Sándor, Babits Mihály,
Móricz Zsigmond, Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes, Szabó Dezső, József
Attila, Kassák Lajos, Illyés Gyula, Szerb Antal, Szabó Lőrinc, Németh László,
Cs. Szabó László, Kovács Imre, Zsolt Béla etc.
– A két-három nemzedékkel korábbi s a G. L. által személyesen ismert kortárs
politikusok: Tisza István, Andrássy Gyula, Apponyi Gyula, Bajcsy-Zsilinszky
Endre, Barankovics István, Bánffy Miklós, Bethlen István, Esterházy János,
Gömbös Gyula, Gratz Gusztáv, Habsburg Károly, Imrédy Béla, Károlyi Mihály,
Kállay Miklós, Kemény Gábor, Rassay Károly, Szüllő Géza, Teleki Pál etc.
– Egyháziak: Bangha Béla, Mécs László, Prohászka Ottokár, Ravasz László, Sík
Sándor etc.
– Festők, szobrászok: Aba-Novák Vilmos, Bernáth Aurél, Pátzay Pál, Rippl-Rónai
József , Szőnyi István, Uitz Béla etc.
– Laptulajdonosok, szerkesztők és publicisták: Balla Borisz, Balogh József,
Fenyő Miksa, Katona Jenő, Miklós Andor, Milotay István, Ottlik György, Oltványi
Imre, Pethő Sándor etc.
Továbbá részletes leírások a Kornfeld-, Chorin-, Zwack-, Herzog-, Hatvany-
stb. házak estélyeiről, az egykori Magyar Szemle-vacsorákról, a pesti kávéházak
asztalköreiről etc.

*

Ízelítőül két, az egykori Magyar Szemle szűkebb-tágabb körét felvonultató
vacsoraestély leírását adom közre az általam őrzött kéziratból. Mindkét rendezvényre
az első nagy válságév, 1929 őszén került sor, mikor a bethleni konszolidáció
sikereit fenyegetőn kikezdeni látszik az újabb gazdasági csőd, a növekvő társadalmi
feszültség s a fasizmus előretörése. Egyidejűleg a hazai irodalmi és szellemi
életben is jelentős átrendeződés, új orientációkeresés tapasztalható – elég
csupán a népi írók látványos színrelépésére utalni, vagy arra a tényre, hogy
Babits és Móricz épp ez év végén veszi át a Nyugat szerkesztését. A Magyar
Szemle s a lap tágabb eszmei, politikai köre is új kihívás elé néz: mindinkább
fel kell készülnie a szélsőjobb elleni nyílt kiállásra, majd Bethlen 1931-es
lemondása után az ellenzéki szerepre.
A két estély alkalmi mintavételként jól tükrözi az egykori politikai, gazdasági
és szellemi elit sajátos összetételét s vele azt, hogy e körök és rendezvények
mennyire exkluzívak és „rendiesen tagoltak” voltak. Az első részlet reprezentatív
bankettet mutat be – olyat, amilyet 1926 őszétől a Magyar Szemle Társaság
negyedévente rendezett a Hungária Szálló éttermében, ahol a díszvendég többnyire
maga a miniszterelnök: gróf Bethlen István volt. A folytatás már egy jóval
intimebb – bár korántsem protokollmentes – vacsoraestélyt idéz, amilyet időről
időre a „keresztény-nemzeti” kurzus legfőbb sajtó- és kultúrmecénása, Kornfeld
Móric báró adott Lendvay utcai villája gótikus és barokk faszentekkel ékes
ebédlő szálájában. Ide esetenként legfeljebb tucatnyi vendég kapott meghívást:
a kor neves tudósai és művészei (Szekfű, Babits, Gerevich Tibor etc.) mellett
a Magyar Szemle néhány ifjú felfedezettje (így 1929 őszén az akkor tizenkilenc
éves Gogolák Lajos) s alkalmi díszvendégként egy-egy kurzuspolitikus – ki
a szóban forgó estén Imrédy Béla volt.
A két szemelvényt terjedelmi okokból erősen szerkesztve adom közre. Néhány
részlet sorrendjét felcseréltem, az ismétléseket, a túlságosan messzire indázó
asszociációkat és a tisztán magánérdekű közléseket elhagytam. Mindez, remélem,
nem csorbítja majd az emlékezés hitelét s a „holtak és voltak” tünékeny varázsát,
amit e mesteri korrajz megidéz.

Nóvé Béla