Méhes Károly

AKI KERES, AZ

Nem tudta, miért, és nem emlékezett, mióta hitte sziklaszilárdan (mert csak
erre lehet építeni bármit is, amit hisz), hogy Ágnesnek hívják majd, akit
szeretni fog.
Szerda óta bizonyos volt, hogy kémiából megbukik, nincs apelláta, utolsó lehetőség.
Az órára mindig bőrönddel érkező százötven centi magas, rézfogú tanár úr a
maga keresetlen módján közölte vele a vigyorgós végítéletet.
– Elhajítalak, kistestvérkém!
Kalenczet többnyire elhajítani szokták, ez igazság szerint nem újság. A bentlakásosba,
a kóterbe is azért hajították, mert apa újra nősült, és a Marcsinak láb alatt
volt. Apa meg akarta pofozni, mert ő is Marcsinak hívta a nőt, pedig megengedte
neki. Nehogy azt mondd nekem, hogy néni!, emelte felé a kezét Marcsi. Tizenhárom
éves volt akkor. Marcsi vörös hajú kis izé (ezt nagyanyó mondta róla), talán
ha kétszer idősebb nála, még szép, hogy nem fogja „anyukázni”, megmarad az
anyázásnál, boruljon ki, felőle kiborulhat, már úgyis minden kiborult. És
menjen mindenki a saját anyukájába, de szeretne oda visszamenni!
Az a film csodálatos volt szombaton. A hosszú, szőke hajú lány, aki a filmben
Sári névre hallgatott, de a feliraton látta, hogy a valódi neve Török Ágnes,
éppen őróla álmodik már mióta, és azóta tényleg. Dolgozik kicsit villanyoltás
után a paplan alatt, elég csak behunynia a szemét, és látja, ahogy Ágnes egy
vedlett Balaton-parti krimó zöld bádogasztalára könyökölve néz, előtte pöttyös
söröskorsó. Persze nem rá néz, hanem a filmbéli Ferire, aki menő ricsés csávó,
baboskendőben, félmeztelenül, golyóstollal agyonfirkált szimatszatyorral,
csövigatyában meg Alföldi papucsban. Ágnes szőke, a szeme barna, a szemöldöke
fekete pihék sora, és az Ebkutya megesküdött, hogy a csajoknak alul is olyan,
mint a szemöldökük. A filmben csak a mellét mutatták, amikor zuhanyozott,
pár pillanatra.
Kalencz, amióta Ágnes a filmből felbukkant, a kémiabukásra nem is gondol.
Álmában folyik a nyála, a leglehetetlenebb helyeken tűszúrásnyi viszketések
jelentkeznek a bőrén, felébred, felugrál, beveri a fejét a felette lévő emeletbe.
Rettenetes banda, mindenki horkol, hörög, nyüszög, köhög, mintha egyetlen
hatalmas test lenne a háló, és ő csak egy picinyke része, egyetlen sejtje,
aki – naná – nem sejt semmit.
Hogy miképp is zajlik a lélek kémiája. A szív anyagában a cserebomlások mit
eredményeznek, a nyomás mitől van… Vagy az már fizika?
Ahogy fekszik a sötétben, ebben a hatalmas testben, elhajítva, lenyeletve,
mégis magát emésztve, érzi, hogy valami másnak kell történnie. Nem tudja,
micsoda, de talán mégis valami csoda, amiről itt oly sokat hallhat, oly szigorú
arcok mesélnek ezekről a szó szerint ezer meg kétezer éve esett csodákról.
Igen, reggel bekéredzkedik a városba szemorvoshoz, ez teljesen hihető ürügy,
eddig az átkozott neonfényben való délutáni ücsörgés miatt tizenegyen kaptak
szemüveget, legyen ő a tizenkettedik, mint a tanítványok, nem látnak élesen,
elkél a segítség. Ettől meg is nyugszik Kalencz, a két lába közé gyűri a paplant,
hiszen mindenhol közelebb lehet Ágneshez, mint itt. Máshol bármi megtörténhet.
Itt… itt talán az lenne a legnagyobb csoda, ha egyszer csönd lenne, de nem
halotti, hanem eleven csend, és egy álló nap arra gondolhatna, amire csak
akar.

A reggeli torna után kopog az ajtón. Felhangzik az az olyan jól ismert, kissé
elnyújtott, unott „Tessék!”.
– Szeretnék elmenni a szemészetre – rebegi. Nem félelemből, hanem egyszerűen
úgy érzi, ez az ember úgyse érti a normális beszédet. Mindig elbizonytalanodott,
hogy nem lehet vele normálisan beszélni. De akkor hogyan?
– Mért?
– Nem látom jól a táblát.
– Hányadik padban ülsz?
– A másodikban.
Az osztályfőnök felnézett az eddigi rajzolgatásból.
– Kalencz, te ne sumákolj nekem!
– De tényleg…
– Fordulj meg! Mit látsz ott a falon?
– Hol?
– Hol! A kép alatt, ott van egy felirat.
– Azt látom, de nem tudom elolvasni.
– Dehogynem! Na, halljuk!
– E… E betűvel kezdődik, azt hiszem…
– Mit bohóckodsz?
– Nem bohóckodok.
– Tehát? E… en-ged-jé-tek… hoz-zám… Tovább?
– Nem látom…
– …jön-ni… a…
– …pes…
– Te! Na, tovább: a gyer-me…
Rávágta:
– …keket!
– Na ugye!
– Csak kitaláltam! Tényleg nem látom!
Az osztályfőnök ráemelte a tekintetét, vastag szemüveglencséjében Kalencz
nem hideg, zöldesszürke szemét, hanem saját magát látta két példányban. Aztán
visszafordult a betűsablonnal telerajzolgatott pauszpapír fölé. Úgy mondta
ki a végítéletet, mélységes megvetéssel e lógós és hazudozós pária felé:
– Tessék, akkor menjél.
Kalencz erre nem felelhetett más egyebet, mint hogy, köszönöm. Egy pillanatra
lelassította a huzat működtette ajtót, de aztán mégis erőteljesen bevágta,
mintha nem tehetne róla.

A városba tartó buszon találta Skamelát is az A osztályból. Akkora a feje,
mint a szi-
vacs dobókocka, amit a Wartburg hátsó ablakába szoktak rakni, ez jut eszébe
Skamela óriási vörös fejéről. A közös sors mégis erősebb, természetesen oda
ül melléje, és szép sorjában elkezdik kitárgyalni a tanárokat. Mindegyik kretén,
buzi, szemét, állat, sőt kurva, erre a kijelentésre mintha az elöl ülő kopasz,
öreg, hegyes fülű, aki ismerős a folyosókon való csámborgásokból, hátrakapná
a fejét. A busz minden nagy fánál megáll, félig az árokba dőlve várják, míg
felkapaszkodnak a falusiak, a sofőr azzal az idétlen nyomogatós masinával
egyenként kiadja a jegyeket, közben zúdul befelé a hi-
deg és az emberek rossz téli szaga, aztán becsapódnak az ajtók, amelyik nem,
azt úgy kell a helyére lökni, és pöfögnek tovább, mintha végtelenített utazáson
volnának, aminek nincs semmiféle célja, a lényege a „sehol sem lenni” és a
„feleslegesen cselekedni” ideológiája, amiben Kalencz nagy mesternek vallaná
magát, de a lelke mélyén érzi, talán valami másnak kellene történnie a világban.
Skamela életéből csak annyi derül ki, hogy oroszból és biológiából bukik,
ez már biztos, de még hozzájöhet a matek, mert ezekben a percekben blicceli
el az utolsó javítási lehetőséget, a félévi felmérőt, ám hogy mi a fenét keres
a városban, nem árulja el. Helyette a zsebéből előbányászik egy kis csomagot,
azt kezdi bontogatni.
– Kérsz csokit? Svejci – ezt így mondja, Kalencz legszívesebben lehordaná
mindennek ezért a „svejci”-ért, de nagyobb a kísértés, életében egyszer evett
svájci csokit, amikor anyu kimehetett a bázeli világkongresszusra, még hatodikban,
már négy éve, ő hozott Frigort, ezt a nevet Kalencz sosem felejti el, mert
a Frigor a földi világban érzékelhető édes élet csúcsa azóta is a számára.
Skamela csokija se rossz, kellemesen olvad a szájpadláson, nincsenek benne
szemcsés darabkák, az íze pedig… mintha nem is csokoládé volna, legalábbis
itt egészen másmilyenek a csokoládék.
Némán ülnek, amióta a csoki a szájukban van, nem is szólnak egy árva mukkot
sem.

A városban a latyakos, zsúfolt buszpályaudvaron elhangzott két közömbös „Na,
hello!”, azzal Kalencz erre, Skamela arra fordult. Mint akik pontosan tudják,
mi a dolguk.
Kalencz nem nagyon ismerte a várost. Színházba jöttek be kétszer, meg hazautazáskor
szálltak át a vonatra. Annyit tudott, hogy át kell menni a vasúti felüljáró
hídon, akkor jut a belvárosba. Hosszú, kietlen utca visz le a folyópartra,
ott van egy-két kocsma, például a Matróz, legalábbis Ebemék azt komázzák,
és ő hozzájuk szokott csapódni, ha volt annyi idő a busz indulásáig, hogy
oda leszaladjanak. Elindult hát át a hídon minden különösebb igyekezet híján,
mert azt már az induláskor tudta, hogy a szemészetnek a közelébe sem megy.
Egyszer megcsúszott a latyakos járdán, le kellett lépnie az úttestre, ahol
épp egy ZIL erőlködött, óriásit dudált, a sofőr a szélvédő mögött vad gesztikulálásokkal
küldte el melegebb éghajlatra, látta a szája mozgását is.
Elhaladt a megyetanács rémséges betonkocka épülete előtt, melyről Kalencz
nem tudta, hogy nyolc éve, a város fennállásának 750 éves évfordulójának tiszteletére
emelték méltóképpen, és a sétálóutca elején álló bádog, „Hírlap” felirattal
díszelgő újságosstandhoz lépett. A homályos, barnuló üveg mögött az egyik
oldalon a Fáklya, Lobogó, Lányok-Asszonyok és a Szovjetunió című színes lapok
kellették magukat. Kalencz jól ismerte ezeket a kiadványokat, mert valaha,
az orosz tagozatos iskolában gyakran olvastak történeteket Tyereskováról,
Zoja Koszmogyemjanszkajáról, Alla Pugacsováról, és most is az ujjain érezte
a vastag, fényes műnyomópapirost, ahogy lapozta őket. Ám amint átlépett a
bódé másik oldalára, kis híján elállt a lélegzete, és olyan forróság öntötte
el, mintha egyetlen pillanatra a Szaharába csöppent volna. A Film, Színház,
Muzsika az utóbbi időben dicséretesen színesen nyomott címlapjáról Török Ágnes
mosolygott a szeme közé, szőkén, barnán csillogó szemmel, épp csak nem köszönt
Kalencznek. Áldotta az eszét, hogy az összes dugipénzét magával hozta, és
már szedte is elő a patkópénztárcát a szűk farmerzsebből, hogy aztán rebegve
kérjen egy Film, Színház, Muzsikát, és leszurkoljon érte 3 forint 80 fillért
a levágott ujjvégű kesztyűt viselő újságosnak.
A kivételes zsákmánnyal Kalencz kettőt odébb lépett, majd remegő kézzel kezdte
keresni a művésznőről szóló riportot a megjelölt 10–11. oldalon. Meg is lelte,
és a fotók áttanulmányozása után (az egyiken Török Ágnes zuhanyozott, ez egy
filmből vett képkocka volt, de csak a hátát lehetett látni) az interjú olvasásába
kezdett volna, de közben löködték, a feltámadt szél is rángatta a kezében
a lapot, ezért minden mindegy alapon egy pillanat alatt eldöntötte, hogy beül
a szemközti Gyöngyvirág eszpresszóba, ahol aztán kólát kért, meg is kapta
szakasztott ugyanolyan vastag falú pohárban, amilyenben a kóterben a teát
mérték, és végre belefoghatott az olvasásba.
Kalencz megtudta, hogy Török Ágnes falun nőtt fel, saját tyúkja és nyula volt,
sikoltozva szaladt be a szobába, és a fejét a nagy vánkos alá dugta, amikor
az anyja állatokat vágott az udvaron. Már kislány korában szeretett énekelni
és szavalni, gimnazista korában pedig prózamondó versenyt nyert. A Filmművészetire
nem is nagyon akart jelentkezni, csak a barátnője kedvéért ment bele, aztán
őt felvették elsőre, a barátnőjét meg harmadikra sem, modell lett, férjhez
ment Olaszországba. Kalencz már olvasott efféle beszélgetéseket ifjú színésznőkkel
a borbélynál heverő rongyos lapokban, unatkozva, de ennek most minden szavát
itta, mintha Török Ágnes sorsa mindennél fontosabb volna a számára. Az ifjú
színésznő, elmondása szerint, nem is számított erre a filmszerepre, nagyon
jól együtt tudott dolgozni a rendezővel és a partnereivel, örül a sikernek.
Még egy kis vicces epizódot is elmesélt, amikor egy külső forgatási helyszínen
magára zárta a vécét, nem tudta kinyitni, senki sem sejtette, hová lett, segítségért
kiabált, és egy öreg munkásnak kellett szétvernie a konténer-vécé ajtaját,
így szabadult ki! Kalencznek ez nagyon tetszett, kortyolt egy hosszút a megmelegedett
vizes kólából, majd elkerekedő szemmel olvasta, hogy a művésznőnek nemhogy
férje, de jelenleg udvarlója sincs, otthon szeret olvasgatni, ha nincs fellépése,
s mint nyilatkozta, még nem találta meg az igazit, de nem is akarja a dolgot
elkapkodni. A cikk végén pedig ott találta a budapesti színház címét, amelyen
autogramot lehet kérni Török Ágnestől.
Kalencz a következő pillanatban végigborította a félig kiivott kóláspoharat
az asztalon.

A másodosztályú kupéban olyan meleg volt nyitott ablak mellett is, mintha
az ördögök fűtöttek volna. Kalencz a középső ülésen lehunyt szemmel zötykölődve
különleges filmet nézett, amilyet még sosem forgattak, mégis Török Ágnes volt
benne a főszereplő. No és Kalencz, a fehér lovon érkezett csövinadrágos, loboncos
hajú haver, akire az igazi filmbéli, matrózpóló alatt ruganyos mellet lobogtató
csöves csajszi epekedve várt. Mi az hat év korkülönbség, számolta ki Kalencz,
Lennon és Yoko Ono között tíz volt, aztán milyen nagy szám voltak ketten.
Egy pillanat műve volt dönteni. Mikor kiborult a kóla, és a pincérnő a sárga
földig lehordta, milyen pluszmelót csinál itt neki, amikor ennyi a vendég.
Azt érezte, hogy innen nem tud visszamenni oda, ahol a hideg folyosókon saját
kísérteteként suhan napról napra, és a legkegyelmesebb isten színe elé kerülve
sem történhet vele olyan szívet melengetően jó, mint ez a Török Ágnes-történet,
amiről igazából nem tudta, hogy micsoda. A vasúti restiben kért egy fél rumot,
így látta Ebkutyától, a csapos egy pillanatra rajta felejtette a szemét, de
aztán a csőrös üvegből csurig mérte a stampedlit, és közölte, hogy tizennyolcas
lesz.
Kalencz nem aludt, és ígéretéhez híven nem álmodozott, csupán a valóság lehetséges
változatait vette sorra, hogyan és mint történjen az elkövetkezőkben. A lányokkal
eddig nem sok sikere volt, az utóbbi két diákbálra két volt általános iskolai
osztálytársnőjét is elhívta, olyanokat, akik két-három éve tetszettek neki,
de csalódnia kellett, mert az egyikük elkövette azt a szemtelenséget, hogy
már eleve a bikájával érkezett, és vele enyelegte végig az estét, a másik
pedig táncolt vele párat, de aztán valami negyedikes lekérte, és Kalencznek
onnan kezdve maradt a petrezselyemárulás a felhúzott kosárlabdapalánk alatt.
Igaz, utóbb mindkét spiné rózsaszín levélben köszönte meg Kalencznek a meghívást,
jól érezték magukat, puszi, állt a levelek végén, de ezek is csak arra voltak
jók, hogy a főnök úr kajánkodhasson egy sort a maga tapintatos humorával levélosztáskor,
lám, lám, a Világszép Julcsika illatos borítékja a Bibircsókos Jancsikának,
erre bezzeg van eszetek, na majd meglátjuk azt a kémiadolgozatot!

Budapest Kalenczet mindig egy méhkaptárra emlékeztette, igaz, csak a Delta
tudományos híradóban látott ilyet, élőben még nem, de itt is szakasztott úgy
nyüzsgött, tolakodott, látszólag szorgoskodott minden és mindenki, mint a
filmkockákon, amelyek szovjet mezőgazdászok világraszóló sikereiről tudósítottak.
Kalencz annak ellenére nem mondhatta magát nagy pestinek (mint néha szerette
volna, főleg az osztályban, a fővárosiak előtt), hogy a keresztanyjáék itt
laknak az „ötkerületben”, ezt csak így hallotta emlegetni, és akikkel majdnem
olyan ritkán találkozott, mint a Jézuskával vagy a Mikulással. Annyit tudott,
hogy a metróval át lehet menni a Duna alatt, a budai oldalról látni a Parlamentet,
estefelé már szépen világít a vörös csillag a kupola tetejében. Keresztpapa
valamilyen okból minden idegenvezetés alkalmával megmutatja, melyik épület
volt a tőzsdepalota, hol van a tévészékház, aztán mehetnek a Vörösmarty cukrászdába
lúdláb tortát vagy franciakrémest enni.
Váltott egy forintost, hogy a metróban be tudja dobni a perselyszerű barna
automatába, kicsit félt tőle, mert egy fekete gumival bevont fémkar ugrik
ki, ha valaki nem a kellő módon akar átkelni, egyszer már odavágott a térdére.
Bement a Deák térig, számára Pesten ez volt a világ közepe, innen talált oda
a rokonokhoz a Vörösmarty térre, a Duna-partra. Ácsorgott az enyhe időben,
nézte a körút forgalmát, a liláskék buszokat, a sárga villamosokat, ennyi
idősen már-már szégyellte, de még mindig úgy érezte, valami mesevilágba csöppent,
méhkaptár ide vagy oda, ő nem ide tartozik, és az, hogy egyedül van, titkos
küldetéssel a szívében, egészen misztikussá tette méla ácsorgását, amit, már
most érezte, soha nem fog majd elfelejteni. Persze ugyanabban a szívében,
valahol mélyen más is kavargott, néha-néha belenyilallt, rég a visszaúton
kellene zötykölődnie a buszon, hogy a délutáni tanulási időre ott üljön a
helyén, mert bármennyire csábító is, nem afféle kallódó figura ő, helye van,
ahol ráadásul helyt kellene állnia, miközben ül. Talán Skamela is buszon van,
visszafelé mindig nagyobb a tömeg, lehet, hogy állnia kell, úgy szedi elő
a zsebéből a „svejci” csokoládé maradékát, és szopogatja, miközben egyre beljebb
préselik a busz hátulja felé.
Hello, Cápa vagyok. Testvér, nincs egy bélásod? – hallott ekkor maga mellett
egy hangot, és valaki a vállára tette a kezét.
Kalencz egy tökéletesen szakadt havert látott maga előtt, hosszú csimbókokban
lógott a haja, talpig rongyos farmerban virított, a lábán spárgával befűzött
magas szárú tornacipő. Kalencz úgy tanulta jeles barátaitól, hogy az utálatos,
voltaképpen kiirtandó popperekkel ellentétben a csövesek az emberi fajta legértékesebbjei,
akik minden alakoskodás, beletörődés és szolgalelkűség híján csakis a szabadságnak,
a tiszta, egészséges emberi gondolatoknak élnek. Egyszer látták a celldömölki
állomáson, mikor már gurult a vonatuk, hogy valahol hátul, a raktárépületek
között két rendőr módszeresen vert egy csövi gyereket, az egyik pofozta, a
másik hátulról kezelte le gumibottal, hát az Ebes majdnem szétszedte a vagont,
a jó kurva anyátok, piszok, tetű zsernyákok, még jó, hogy a főnök úr két kupéval
odébb ücsörgött a szentlelkekkel, és nem lett belőle nyilvános cécó.
– Várjál, adok – mondta mindezeknek megfelelően Kalencz, szűk zsebéből üggyel-bajjal
előhalászta a patkópénztárcáját, bár érezte, ez azért elég ciki, pénztárcát
hordani, de a srácot ez az árulkodó jel nem ejtette kétségbe, sőt a kopasz
bokrok mögül ekkor előmászott egy kócos, csíkos nadrágos lány is, és inkább
az után érdeklődött, Kalencz nem adna-e neki is egy bélást, mert akkor összejönne
annyi, hogy behúzzanak a Nárciszba, cefetül hideg van itt, testvér, tudod,
mi van.
Végre sikerült a művelet, Kalencz előrázta az aprókat, és végtelen bőkezűségről
téve tanúságot, elvégre totálisan égő volt ennyi pénzzel babrálni, még akkor
is, ha legalább a fele tíz- és húszfilléres volt, egy szabadságszobros tízforintost
nyomott a srác markába. A főúri kegynek meg is lett a hatása. A fiú vigyorogva
a lány felé mutatta a pénzt.
– Picur, gyerünk, köszönd meg a testvérnek, hogy ilyen tökjó fej! – intett
a lánynak, aki mintha egy kicsit tétovázott volna, majd a következő pillanatban
odaugrott Kalenczhez, átkarolta a nyakát, és olyasmit tett véle, amit ő a
legszalonképesebb elnevezéssel is oltári smárként hallott emlegetni. Tartott
körülbelül öt másodpercig. Aztán a lány elengedte, de egy sóhajtás erejéig
még tágra nyitott szemmel Kalencz arcába meredt, lássa, kit is csókolt meg,
még ha ő maga is másképp emlegette volna. Igazi égő, zöld szeme volt, amilyet
Kalencz még soha nem látott, főleg nem tíz centiméterről. A szája viszont
bagóízű volt.
Mire teljesen magához tért, már csak a távolodó pár hátát látta, de a lány
volt az, aki mentében még egyszer hátrafordult, feléje, aztán eltűntek a sarkon.
Kalencz sem húzhatta itt tovább az időt, zavartan eszébe idézte küldetését,
Török Ágnest, akinek arca hirtelen nem akart lelki szemei elé ugrani, mert
csak a zöld szempárt látta egyre, elő kellett vegye a Film, Színház, Muzsikát,
hogy visszazökkenjen a rendes kerékvágásba, abba a rendesbe, amelyből épp
szökésben van.
Mégis arra gondolt: ez a szökésben lévő, már-már saját maga számára is ismeretlen,
sötétben bujkáló alak a valódi Kalencz Péter. Aki annyi, de annyi atyai (hajaj!)
prédikáció után végre akar valamit. Annak ellenére, hogy senki, egyetlen rokona,
ismerőse és nem létező üzletfele sem képzelné róla, hol-merre jár, és miben
töri a fejét. Rettegnének a gondolattól, hogy Kalencz Péter akar valamit.

Nem tudta volna megmondani, miféle hang, szikrázó végű, titkos mutatóujj
vezényelte lépteit, míg mindezeket végigpörgette a kobakjában, csak azt tudta,
hogy amikor már égtek a millenniumi sugárút ostornyeles lámpái, narancssárga
fényt szórva, nagyot dobbanó szívvel fordult be egy sarkon, s indult az utcafrontra
kiugró, villanykörtékkel díszített színházbejárat felé. De el sem ért odáig,
már földbe gyökerezett a lába. Az egyik kirakatból Török Ágnes életnagyságúnál
is nagyobb fotója tündökölt.
Rendeznie kellett gondolatait, hiszen lehet, hogy perceken belül ott áll a
színésznő előtt. Jesszus isten, hát ezért jött, hogy előtte álljon? Mit akar
egyáltalán? Mit mond majd? Mond…! Rebeg, ha egyáltalán. Kalencz még semmit
sem tud, amit sosem ismert volna el sem más, sem maga előtt, csak sejt, ebben
a szent állapotban leledzik, várakozik, várakozással van teli, amit rettenetesnek
tart néha.
De ez a várakozás épp most ér véget, vagy nem? Hiszen azért…
Belépett a színházba, vállból rántva maga felé a nehezen járó alumíniumkeretes
ajtót. Ha egy pillanatra kimerevedett volna a világ, és egy nagyon távoli,
visszhangzó hang azt kérdezte volna tőle, boldog-e, minden ízében reszketve,
akadozó nyelvvel, de azt válaszolná, igenis, merészkedik egy picit boldognak
lenni.
Lehet, hogy csak tetézné bűneit.
– Na, öcsi, hová, hová?
Kalencz hirtelen nem is tudta, honnan e távoli, nem túl szíves megszólítás.
Ahogy körülnézett, a háta mögött vett észre egy nagyon kövér, hózentrágeres
bácsit, akinek cigaretta fityegett az alsó ajkáról, a kezében nyűtt partvist
tartott, de a világért sem söpört.
Kalencz köszönni is elfelejtett.
– A művésznőt keresem…
– Nofene. Mert itt sok művésznő van ám. Mindenki művésznő, hogy egyem a zúzájukat!
– mondta majdnem kiabálva a kövér ember, majd nevetésben tört ki.
– Török Ágnes művésznőt – felelte most már Kalencz is hangosan. Nem tetszett
neki a kövér férfi, főképp az, ahogyan a művésznőkről nyilatkozott, meg a
zúzájukról. Kalencz mindig is utálta a zúzát, ha csirkeleves volt otthon,
és véletlenül az ő tányérjában kötött ki a zúza, rögvest átcsempészte anyáéba.
Ez a Marcsi sose főzött tyúklevest, biztos nem is tud.
– Aztán mi dolgod neked a Török Ágicával, he? – A kövér kivette a szájából
a cigit, a kőre hamuzott. – Hívott talán?
– Nem. De szeretnék…
A kövér nem engedte, hogy befejezze a mondatot.
– Azt elhiszem, hogy szeretnéd. Én is szeretném, kisapám! – és ismét hahotával
jutalmazta saját magát.
– Gratulálnék neki. És egy fényképet szeretnék kérni tőle, amit aláír! – vágta
ki magát Kalencz.
– Ja? – És itt a kövérnek mintha elszállt volna minden érdeklődése és eddig
mutatott kevéske szimpátiája is. – Levelet kell írni. Talán válaszol. Itt
nem lehet ólálkodni. Zárva vagyunk – és hogy nyomatékosítsa a szavait, a partvist
elkezdte tolni Kalencz felé, aki kénytelen volt hátrálni az ajtó irányába.
Az utolsó pillanatban oldalt lépett, a kövér beleütközött az alumíniumkeretbe.
– És mikor jön be? – kérdezte még elkeseredetten.
– Akkor jön be, amikor kell nekije – mondta a kövér, és a partvissal kilökte
az ajtót.
– Játszik ma este? – érdeklődött még utoljára.
– Tudja a rosseb! Mi vagyok én, műsorfüzet? – nézett rá mérgesen a férfi,
majd erőteljesen berántotta az ajtót.

Megint kint ácsorgott az utcán, már jócskán sötétedni kezdett vágyai körül
a város, ám ebben a törvényszerű félhomályban annál jobban világított Török
Ágnes fénylő fényképe a színház üvegkirakata mögött. Azt érezte, amíg ez a
barnán mosolygó szempár tekint rá, nem történhet semmi baj.
Azzal viszont bajban lett volna, ha pontosan számot kell adnia, mit is ért
e pillanatban „baj”-on. Az semmiképp sem volt baj, hogy nem ott volt, hanem
itt. Arról sem vett tudomást, hogy éhes, mert üres hasát az eddig történtekkel
és az elkövetkezendő eseményekkel teli lelke valamiképp ellensúlyozta. E pillanatban
még nem volt baj, hogy minden bizonnyal szállás után kell néznie, az pedig
csak egyetlen helyen, a rokonoknál lehetséges, ahol egy csapásra minden véget
ér majd, és ez a világ, alig pár sarokkal keresztmamáék bérházától, megint
fényévnyi távolságba kerül. És apát is értesíteni fogják, begurul a bordó
Mercedes a nagykapun, amiért mindenki irigyli őket, kiszáll apa a krémszínű
öltönyében, irhakabátjában, mosolyog, mert mindig mosolyog, ez az ő nagy életbölcsessége,
az „egészséges mosoly”, ahogy emlegetni szokta. Egy biztos, az osztályfőnöke
nem mosolyog majd, és lehet, az igazgató úr sem fog mosolyogni. Kérdés, apa
mosolya felül bír-e kerekedni három nem-mosolyon. Mert az is biztos, Kalencznek
sem fog a füléig érni a szája.
De ez mind-mind nem juthatott eszébe ott, a színház sarkán.
Azt tudta, baj csak az lehet, ha életének idáig vezető és ezután várható rémségei
között félúton nem találkozhat Török Ágnessel. Egyet akart: csak egy pillanatra
nézzen rá úgy Török Ágnes, mint a filmbéli haverra, még mondania sem kell
semmit, a mellét se rezegtesse a matrózpóló alatt, csak nézze, mintha Kalencz
volna a szeme fénye, miközben ő elmerülne Török Ágnes szemének fényében.
Ha ez nem jönne össze, az lenne a nagyon nagy baj.
Fogta magát, és nekiállt, hogy felderítse a színház környékét legalább. Megtalálta
a havi műsorplakátot. Ebből végre kiderült, hogy aznap egy Bulgakov nevű pasi
darabját adják, A Mester és Margarita a címe. A szereposztás szerint, Kalencz
mérhetetlen örömére, Török Ágnes is játszott, méghozzá II. macskaként. Egy
pillanatra elmélázott, vajon milyen lehet ez az arc macskaként, hiszen a színésznő
szeme nem zöld. Kalencz nem volt nagy macskaszakértő, azt képzelte, a macskáknak
mindig zölden világít a szemük, hidegen, kicsit kegyetlenül, nem barna-mosolygósan,
mint Ágicáé. Ki is emlegette így… Ágica? Még a hangsúlyt, az elnyújtott,
vaskos hangot is hallotta a fülében. Hát persze, a dagadt faszi a partvissal,
Kalencz megborzadt, s azonmód elhatározta, hogy sose nevezi többé így a művésznőt.
Ágnes, gyönyörű név az, legfeljebb Ági, de semmi esetre sem Ágica.
Egy másik, nagyobb ajtón zörögtek mellette a zárral. Berakott frizurás, selyemblúzos
néni hosszú kulccsal próbálkozott kinyitni a zárat, ami nem akart engedelmeskedni.
A néni az erőlködéstől elfintorította az arcát, kihúzta a kulcsot, megnézte,
mintha szemmel verné, de úgy látszik, használt, mert utána újabb grimasz kíséretében
az ajtó pattant egyet, és a néni majdnem kizuhant az utcára.
– …anyádat! – hallotta Kalencz. A néni ránézett, végigmérte, ahogy ott állt
idétlen barna orkándzsekijében a tél kellős közepén, de nem szólt semmit,
csak megigazította a lábtörlőrácsot, azzal bement.
Kalencz jobbnak látta várni kicsit, megint a plakát tanulmányozásába fogott.
Felfedezte, hogy Török Ágnes még két darabban játszik, neves, híres színészek
társaságában, olyanokéban, akiket otthon is meg szoktak nézni a tévében, a
régi filmekben, amikor szegény nagymama a maga kis parasztszékében görnyedezve
mondogatta, hogy ezeknél a kosztümös filmeknél nincs is szebb a világon…
Aztán belépett az előcsarnokba. A pénztárban, az üveg mögött, amire kerek
lyukat vágtak, ott ült a néni, aki az előbb az ajtóval küzdött. Mikor meglátta
Kalenczet, összeszűkült a szeme.
– Tessék! – szólt reszelős, agyondohányzott hangon.
Kalencz szívesen válaszolta volna, hogy „Nem szóltam semmit”, de nem akarta
efféle viccel eljátszani a néni maradék jóindulatát is.
– Az esti előadásra…
– Diákjegyet? – vágott a szavába a nő, és miután a szivacson megnedvesítette
az ujját, a kék tömbből letépett egy szelet papirost.
– Ez a Mester meg a…
– Nem az megy. Nem tudsz olvasni? Műsorváltozás. Ki van rakva! – A nő bosszúsan
visszahúzta a tányérkáról a jegyet. Aztán mégis megenyhült. – Betegség miatt.
Influenzajárvány van. Ezért.
– És…
– A vágy villamosa. Ez lesz ma. Kell a jegy? – és megint előretolta.
Kalencz nagy lélegzetet vett, és végre elhadart egy teljes mondatot.
– A Török Ágnes művésznő játszik ebben az előadásban?
A nő rettenetes szigorúan nézett rá. A jegyet végérvényesen visszahúzta.
– Már hogy játszana? Beteg.
– Beteg? – Kalencz ereiben meghűlt a vér.
– Ja – mondta a nő. Aztán mégsem állta meg, hogy ne fitogtassa jólértesültségét.
– De az Ágica nem influenzás. Elgázolta egy furgon.
Kalencz csak nyögni tudott.
– Micsoda? De hát…
– Itt, a színház előtt. Elrepedt a medencecsontja. Mikor is? Kedden… Nem,
szerdán, mert akkor nem voltam bent, úgy mesélték. – Egy pillanatra megállt
a beszédben, de azt jólesően látta, hogy Kalencz issza a szavait. – Mennek
ezek, mint az őrültek – kifelé intett a fejével.
– És… most mi lesz? – Kalencz annyira nyugtalan volt, hogy egyszerre érzett
vizelési ingert, elképesztő éhségűrt a hasában, és a legalattomosabb helyeken
kellett vakaróznia.
– Nyolc hét fekvőgipsz szegénykémnek – közölte a pénztárosnő, mint akinek
ez teljesen evidens. – Most még bent van az István Kórházban, nem is tudom,
mikor engedik haza. Pedig hogy örült, mostanában mehetett volna megint forgatni,
a Jancsó hívta. – A nő felvonta a vállát, rágyújtott egy szipkába dugott Fecske
cigarettára. – Majd tavasszal.
Kalencz kábán állt, aztán automatikus mozdulatokkal elindult a kijárat felé.
– Hé, nem kell a jegy? – kiáltott utána a nő. – Micsoda viselkedés ez? Fogja
magát, és egy mukk nélkül odébbáll!
Kalencz erre megfordult, és még meg is hajtotta magát, ahogy apától látta,
ha nagyon tiszteletre méltó ismerőssel találkoznak.
– Kezicsókolom! – szólt vissza az ajtóból, de válasz nem érkezett, csak némi
morgás az üveg mögül.

Az órájára nézett az utcai lámpa narancsosan szitáló fényében. Hat múlt.
A kóterben még egy óra a tanulási időből. Unalmas ásítozás, szótárlapozgatás,
bajuszrajzolás Robespierre-nek vagy Beethovennek, a vonalzó végének megfaragása,
kikéredzkedés vécére, a főnök úr néma bólintása, mint akinek álmában esik
le a feje, aztán öt perc béke a vécén.
Az idő nem telik, gondolhatta volna ezeken a délutánokon Kalencz, hanem ürül.
De most! Hiszen feladatot kapott. István Kórház, indulás. Fogalma sem volt,
merre találja. Arra gondolt, majd az aluljáróban kisilabizálja a térképen,
hová, merre menjen, és mivel. Visszasietett a Deák térre. Egy narancssárga
ruhába öltözött söprögető ember segített neki keresni a falnyi térképen. Mondta,
az ő nővérét is oda vitték, mikor a villamos levágta a lábát. A cipő tűsarka
beakadt a sínek közé. A lottózóban azért tud dolgozni a Margitka, még ezt
is elmesélte Kalencznek ez a bajuszos, ragyás képű férfi. Aztán hosszú nyelű,
dobozszerű lapátjába söpörte tovább a csikkeket.
Még egy kicsit bámult az óriási térkép előtt, zavartan próbálta számba venni
a tudtára adott útvonalat metróstul, buszostul, villamosostul. De egyszerre
úgy érezte, hogy elfogyott minden türelme. Mi lesz, ha eltéved? Ha későn ér
oda? Ha nem engedik be a kórházba?
Egyszerre didergett és izzadt. Zsebéből előkotorta a pénztárcát, és remegő
kézzel kezdte el számolgatni maradék pénzét. Eléje villant keresztapja magas
alakja, amint évenkénti kétszeri találkozásukkor farzsebéből kivette hatalmas
fekete tárcáját, és miközben megkérdezte tőle, mire gyűjt, a temérdek bankó
közül előhúzott egy lila ötszázast. Ezt ő mindig alázatos, elhaló hangon köszönte
meg.
Most közel sem volt ennyi pénze, a fillérekkel már nem is bíbelődött, csak
rohant felfelé a lépcsőn a körútra. A járda szélén állva meresztgette a nyakát
a szembeömlő, kísérteties fényfolyammá dagadó autótömeg felé. Két taxi is
eldöcögött előtte, mindegyik foglalt. Aztán mégis szerencséje volt, és integetésére
a belső sávból kivágódott mellé egy szürkének tetsző Zsiguli. A sofőr az ülésen
áthajolva lökte ki az ajtót.
– Csak belülről nyílik ez a szar – mondta. – Na, gyere, kiskomám.
Kalencz befészkelte magát az anyósülésre. Kibírhatatlan cigarettafüst csapta
meg, köhögnie kellett.
– Büdös van, mi? – nézett rá a szemüveges, körszakállas férfi. – Bocs – tekerte
le kétujjnyira az ablakot a maga oldalán –, itt nálam ez van. Azt hiszed,
nem próbáltam leszokni ezekről az átkozott koporsószögekről? Én szenvedek
tőle a legjobban.
Kalencz megilletődötten közölte, hogy a kórházba szeretne eljutni. A szakállas
férfi bólintott, s miközben jobb kézzel sebességet váltott, a másik oldalról
előhalászott egy újabb cigarettát, majd egy öngyújtót, és már fújta is a tömény
füstöt.
– Az egyetemen bagóztam, aztán amikor megszületett a fiam… Két fiam van
vagy volt, nem is tudom, hogy mondjam, na, szóval, attól kezdve teljes szilencium
volt, még csak nem is hiányzott. Aztán… hogy kirúgtak az intézetből, érted…
Hát előfordul ilyen – meredt rá a férfi, egyszerre húzta fel a vállát és szemöldökét
is –, ha valaki nagyon keresi, mondjuk, az igazságot, amiről, ugye, azt hiszi,
hogy igazság, olyan igazságféle, hehe… Nem kell annyira csodálkozni! Közben
meg szépen tönkrement a házasságom is… Ilyen az élet, kérem szépen! Előkerült
megint ez a francos bagó, eztán itt vagyok, tessék, meg lehet nézni!
Kalencz mindehhez nem sokat tudott hozzáfűzni, kicsit fészkelődött az ülésen,
oda-odapislantott a taxiórára, majd ismét a szakállas férfira nézett, aki
a cigaretta ellenére valamiért egyre szimpatikusabb lett neki, a szeme csücskében
furcsa fény játszott, ami hol huncutul, hol szomorkásan csillogott.
– De nem akarom molesztálni ezekkel a privát történetekkel a tisztelt utast
– mosolygott rá a férfi, és a bal kezével nagy ívben kipöccintette a csikket
az ablakon. Viszont ahogy cigaretta nélkül nem bírta sokáig, éppúgy a hallgatás
is roppant nehezére eshetett. – Valaki beteg talán? – érdeklődött már-már
bensőséges hangon.
– Beteg? – riadt fel Kalencz.
– A kórház miatt… – A szakállas férfi egy pillanatra mintha zavarba jött
volna, szemüvegét mutatóujjával tolta vissza az orrnyergére. – Úgy értem…
– De nem fejezte be a mondatot.
Kalencznek gyorsan kellett döntenie, vajon ennek a furcsán kedves férfinak
felfedje-e a teljes igazságot, azt az igazságot, amiről pár perce szó esett,
avagy a szokásos óvatoskodással füllentsen valamit.
– Találkozom valakivel, aki… – kezdte Kalencz. Közben a férfi ismét a bal
oldalon kotorászott, félredőlve.
– Nem ismerjük egymást, de tudom, hogy itt van bent – tette még hozzá.
A férfi ezalatt teljesen lehajolt, fél kézzel rángatta a kormányt, és mintha
morgott volna magában.
– Talán még nem késő – mondta Kalencz, és előredőlt, hogy a szélvédőn beeső
fényben megnézze az óráját.
– Ezt már soha nem találom meg! – nyögte hangosan a szakállas férfi, és felegyenesedett.
Kalencz a következő másodpercben azt látta, hogy a sofőrje arca egyetlen torz
grimaszba rándul. Aztán egy iszonyatos csattanás következett, aláfestésként,
külön hallhatóan, recsegés-ropogás, szinte ritmusra, mintha vékony csontocskákat
tördelnének még apróbb darabkákra.
Úgy rémlett, mielőtt teljesen elsötétült volna minden, ezek a téli, narancssárga
fények mintha még egyszer végigsimogatták volna az arcát.

Apa magasodott föléje. Amint Kalencz kinyitotta a szemét, máris mosolygott
a maga híres egészséges mosolyával. Megpróbálta ő is elhúzni a száját, de
úgy érezte, kettéreped az arca. Megpróbálta a kezét mozdítani, de valaki lefogta
a másik oldalról.
– Nyugalom – ennyit hallott idegen hangon.
Apa mosolygott és bólogatott. Örült neki, ám valahogy mégis kínzó nyugtalanság
fogta el. Egy pillanatra behunyta a szemét, és amikor újra kinyitotta, minden
erejét összeszedve megszólalt.
– Hol vagyok?
– Kórházban. István Kórház, Budapest. Az a vadbarom taxis itt állt fejre a
sarkon: egyenesen neki egy ZIL-nek!
– Mi lett vele? – préselte ki magából Kalencz.
– Semmi – felelte apa, és a szájáról egy szempillantás idejére mintha eltűnt
volna a mosoly. – Meghalt – tette aztán hozzá.
– Nyugalom – hallotta megint Kalencz az idegen, öblös hangot.
Újból le kellett hunynia a szemét. De megint összeszedte magát, most egyszerre
félni kezdett, hogy magára marad. Amikor felnézett, apának csak a tarkóját
és a hátát látta.
– És a mű… vész… nő…? – botladozta a nyelve szótagonként.
– Nincs semmi vész, kisfiam – fordult vissza feléje apa, a mosolya erőltetett
volt, görbe.
– Itt van még… ő is… a kórházban? – kérdezte egy bágyadt hang, de lehet,
hogy nem a saját hangja. De akkor kié?
Hallotta, hogy pusmognak fölötte.
A következő pillanatban Török Ágnes hajolt oda hozzá, ő is mosolygott, de
egészen másképpen, mint apa. Barna szeméből végtelen szeretet áradt, Kalencz
úgy érezte, mintha egy puha, cserépkályhán melengetett takaróba bugyolálnák
a testét. Török Ágnes arca úgy ragyogott Kalencz fölött, mint a nap, teste
nem volt, mégis betöltötte a világmindenséget. Piros ajkával halkan sugdosott
a fülébe, csak neki.
– Látod, kis lovagom, akiben van akaraterő, egy csöppnyi kitartás, az eléri
a célját, rátalál arra, amit vagy akit keres. Elnyerted hát te is méltó jutalmadat…
Ugye, örülsz? Olyan ritka, hogy valaki elmondhatja magáról: boldog vagyok!
Tudod, hogy én is mennyire örvendezek neked? Nem szégyellem, kimondom: szeretnélek
megcsókolni. Szabad…?
Kalencz e szemhunyás utáni állapotában még egyszer behunyta a szemét.
A kórteremben egyetlen megfellebbezhetetlen szó hangzott el.
– Félrebeszél.