Marosi Ernő

SZENT KIRÁLYOK NAPJAINKBAN

Klaniczay Gábor: Az uralkodók szentsége a középkorban. Magyar
dinasztikus szentkultuszok és európai modellek

Balassi Kiadó, 2000. 372 oldal, 59 fekete-fehér és 30 színes kép, 1800 Ft

Amióta „nincsen többé szeretett király”, lehet tudományos vizsgálódás
témája a középkori uralkodókultusz. Nyilvánvaló, hogy – oly sok más, egykori
jelenséghez hasonlóan – meg kellett szűnnie ahhoz, hogy kívülről, objektíven
lehessen szemlélni. Nem folytatása és nem továbbélésének formája sem a modern
alkotmányos monarchiák reprezentációja, tagjaik népszerűsége, amint nem bizonyult
átvihetőnek az egyénnek az állam iránti érzelmeire sem (például „a haza szentsége”
formájában). Így e témakör tárgyalása mindenekelőtt tiszta tudományos tanulságokat
kínál (leginkább az emberi mentalitás történetére nézve), továbbá megfelelő
megközelítésmódot és magyarázó elvet számos irodalmi és művészeti alkotáshoz.
Valójában a középkor irodalmi és ábrázolási hagyatéka jelenti azt a talajt,
amely a dinasztikus szentkultuszt máig életben tartja: végső soron tehát esztétikai
transzformációjáról van szó.
A szerző, Klaniczay Gábor mindennek tudatában derűsen és nyugodtan számol
be témájának aktuális vonatkozásairól: az egykori István, a király rockopera
és film keltette érdeklődésről s Dümmerth Dezső valaha igen népszerűnek bizonyult
publikációi kapcsán a pogány-keresztény kontinuitáskeresésről. Úgy véli, hogy
a rendszerváltozás után is „a szent királyok kérdéséből eddig senki sem csinált
új ideológusi konjunktúratémát”, aztán hozzáfűzi: „Remélem, így marad ez az
újabb millennium évében is…”
Tapasztalataink, különösen a 2000-ben százszámra avatott Szent István-szobrokkal
és a kultusz egyéb megnyilvánulásaival mintha az ellenkezőjéről tanúskodnának.
Mégis, a fenti kettős szempont: a mentalitásban és az esztétikumban keresendő
autenticitás kritériumai a jelenkori naptári és politikai konjunktúra produktumait
minden látszólagos hasonlóságuk ellenére elkülönítik a valóságos kultusz emlékeitől.
Így igazat kell adnunk a szerző tartózkodásának, s csak helyeselhetjük nyugodtan
értekező, objektív hangvételét. Bámulatos, ahogyan a leghihetetlenebbnek látszó
természetfölötti eseményről is a források nyelvhasználatával, indicativusi
igemódban számol be, a kétkedést vagy éppen a racionális magyarázatot más
műfajoknak tartva fenn. Szinte azonosul forrásaival s azok hangnemével: a
történelmi megértésnek ez, ha nem is követelménye, mindenképpen jele. (A régi
mentalitás kreatív vagy ösztönös átélésének metodikai jelentőségéről valószínűleg
nemcsak a színi, építészeti vagy múzeumi-kiállítási performance szintjén,
hanem régi korok tudományos stúdiumai kapcsán is lehetne szólni.) Talán csak
itt-ott esik ki szerepéből. Így, keresztvetés vagy áldás esetén az első isteni
személy neve sohasem „Apa”, mindig „Atya”; s középkori latin szövegekben személynevek
előtt a „beatus” jelző többnyire ugyanúgy „szentet” jelent, mint a „sanctus”.
Nemcsak a kötet bevezetése tanúskodik a szerző lenyűgözően széles körű szakirodalmi
tájékozottságáról; ugyanerről győz meg Az isten-királytól a szent királyig
című első fejezet is. Funkciója szerint a hírhedt „már a régi görögök…”
kezdetű részek közé tartozik; olyan, amelyben a humanista hagyománynak megfelelően,
a középkor-specialista szerzőnek is be kell mutatnia jártasságát a klasszikus
történelemben, s egyben tisztáznia fogalmi apparátusát. Esetünkben a legfontosabb
fogalom a szentség maga, a transzcendens jelenséget övező kultuszban megnyilvánuló
szakralitás.
A könyvnek ez a része tartalmazza az antik uralkodói kultusz és a kereszténység
viszonyának tárgyalását, azt a megállapítást, hogy a keresztény mártírok szentsége
gyakran az ókori uralkodók istenítésének megtagadásában állt. A könyv által
tárgyalt probléma paradoxon, amelynek feloldása logikai úton nem lehetséges,
csupán események, folyamatok során, vagyis a történelemben: „A szakrális uralkodó
és a szent… egymás ellenlábasai voltak évszázadokon át: középkori összebékítésük
sok száz éven át elhúzódik majd.”
A könyv következő öt részének tárgya éppen ennek a feltételezett „összebékítési
folyamatnak” a tárgyalása. Vajon valóban összebékítésről, illetve összebékülésről
van-e szó; vajon megszűnt-e valaha az ellentét az uralkodás és a szentség
között? Kérdés, hogy ahogyan (ábrázolási formuláiban, vizuális attribútumaiban
is) hagyományozódott az uralkodói fenségnek a késő római formulája, a keresztény
értelemben felfogott szentség ennek részeként vagy ennek ellenére jellemez
egyes királyokat? Vagyis: csupán azok-e a szent királyok, akiket ez a jelző
meg is különböztet a többiektől, s akikre az volt a jellemző, hogy életükben
nem mindennapi erőfeszítéssel, úgyszólván hősi fokon fáradoztak méltóságuk
és a keresztény erkölcsiség ellentmondásának feloldásán. Így tekintve: az
uralkodói méltóság önmagában nem jó, hanem éppen az az akadály, amelyet legyőzve
érhetik el a királyok a szentséget. A könyv bemutatja azt a folyamatot, amelynek
során – éppúgy, mint a más hivatású szentek köreiben – az uralkodók között
a mártíriumnak a szentségben elismert érdemei helyébe fokozatosan léptek az
életüket nem fizikai értelemben áldozó hitvallók erényei. Így tekintve, az
uralom gyakorlása közben, a méltóság és a morál között tapasztalt ellentét
akkora lehet, hogy leküzdése mártíriummal ér fel. Különösen a késő középkori,
a szegénység ideáljait követő szentek esetében nyilvánvaló a viaskodás az
uralkodói méltósággal magával.
Van azonban az uralkodói szentségnek más értelmezése is; eszerint minden keresztény
királyság szent; a leszármazás, a különböző módokon megnyilvánuló isteni kiválasztás
s végső soron az Isten vagy az emberek által kiválasztott egyén megáldása,
felszentelése révén. E felfogás szerint a királyi méltóság maga is a szentség
jegyeivel ruházza fel viselőjét; az bűnös emberi mivoltában is kiválóbb lesz.
Például már életében bizonyos csodák megtételére lesz képes, s nem utolsósorban:
még ha maga méltatlan is, a szentséget örökíteni lesz képes családjában. Az
előbbi, a szentséget lényegében a személyes kiválósággal azonosító felfogás
a racionálisabb; az utóbbi a nehezebben belátható, de elválaszthatatlan az
uralkodók középkori tiszteletétől. Az uralkodói szentség történetének tárgyalása
egyben e két elem különböző arányokban való érvényre jutásának tárgyalását
is jelenti.
A munkának a korai középkort tárgyaló része azt mutatja be, hogy a korai szakaszban
a keresztény királyok által elszenvedett vértanúság jelentette a szentként
való tisztelet indokát, s a hitvallóként tanúsított kiválóság mindenekelőtt
a királynék szentségének alapformája lett. Sokat mond Csehországnak közép-európai
elsőbbségéről a keresztény állam alapításában az a tény, hogy a vértanú Szent
Vencel története az uralkodói szentség korai középkori formájához alkalmazkodott.
A következő fejezet tárgyalja azt a logikai és történeti sorrendben következő
formát, amelynek már magyar megfelelője is van. Ez a „rex iustus” ideáljának
megfelelő szent országalapító. Nem csak arról van szó, hogy
a vértanúság ideáljával szemben az igazságos uralkodó olyan erénnyel van felruházva,
amely éppen uralkodásában nyilvánul meg. Az igazságosság egyben olyan erény
is, amely nem az uralkodáson kívül, hanem benne, annak minőségeként érvényesül.
A keresztény uralom igazságos, a zsarnokság nem keresztény, hanem pogány.
Az uralom szentségének fentebb elemzett, ellentétes két értelmezésében ez
a felfogás nyilvánvalóan szintézist jelent: szintézist keresztény felfogás
és pogány hagyomány között, kibékülést az uralom ókori értelmezésével. Elsősorban
ebben nyilvánul meg a Karoling-kori reneszánsz s az Ottó kori „renovatio imperii
Romani” nagy szerepe. Klaniczay Gábor a szász dinasztia szerepének különös
ellentmondására figyelmeztet: „Úgy tetszik, maguk az Ottók nem aspiráltak
a szentség rangjára. […] A szentség fénye mégis beragyogta a dinasztiát:
soha a kora középkorban ennyi szentkultusz nem sarjadt egy uralkodócsalád
különböző tagjai körül.” – E megállapítást követik az Ottók dinasztiájának
Deo dilecta familia vagy beata stirps mivoltát bizonyító tények. Úgy tűnik:
szervezőmunkájukkal, kolostoralapításokkal, azokban ereklyék gyűjtésével és
felhalmozásával, családjuk tagjainak az egyházi rendbe juttatásával, előkelő
nők imádságos életéhez a feltételek megteremtésével példaszerűen biztosították
mindazt, ami családjuknak a szentség hírét megszerezte. A XI. századi egyházi
reformot megelőző viszonyok között, a magánegyház birtokosaiként ugyanis,
ami személyes és családi javukat szolgálta, az állott általában a kereszténység
érdekében is. Nem lettek szentek az egy II. Henrik kivételével, akit azonban
csak 1147-ben avattak szentté. Azonban valamennyiüket „megboldogultként”,
helyi szentként tisztelték az általuk alapított kolostorokban, székesegyházakban.
A templomalapító, a patrónus emlékezete az uralkodói szentség egyik alapformája:
az egyházi reform s az invesztitúraharc után is megmarad a világi hatalomnak
mint az egyház védelmezőjének az a szerepe, amely lényegében közös nevező
az uralkodói szentség és a kegyurat megillető halotti kultusz között. Az Ottók
maguk nem aspiráltak volna a szentségre? – Aligha valószínű; ha így tettek
volna, nem tekinthetnénk őket keresztényeknek. Bizonyos, hogy a személyes
szentség hírét mindenekelőtt alapítókként keresték. Legkevésbé III. Ottóról
állítható, hogy nem törekedett volna az életszentségre. Egy könyvismertetés
kereteit bizonyosan túlfeszítené annak taglalása, hogy az általa mélységes
szubjektív buzgalommal elérni vágyott szentség normái talán nem az uralkodói
szentség hagyományai között voltak, hanem sokkal inkább a szerzetesi reform
értékeinek körében. Világos: az uralkodói szentség ideáljainak X–XI. századi
alakulásában vízválasztószerű jelentősége van az egyházi reformnak. A magyarországi
példák e vízválasztó mentén fekszenek: Szent István élete inkább még a hegy
kora középkori lejtőjén; a szentté avatások 1083-ban s az őket kísérő legendairodalom
minden bizonnyal a vízválasztón innen, a reform légkörében.
Ez a jelenség arra is felhívja a figyelmet – s ebben rejlik a munka egyik
legfontosabb, közérdekű figyelmeztetése és metodikai tanulsága –, hogy a szentség
különböző formái és definíciói nem a történelmi személyiségre, hanem a legenda
hősére vonatkoznak. Így egyazon szent a szentség ideáljának változásával újra
definiálható; mint Klaniczay elemzései bizonyítják, ez történt a korábbi középkor
szentjeivel; ebben az értelemben találta meg helyét az érett középkor lovagszentjei
között a csehek Szent Vencele is. Szent László alakjához 1192-es szentté avatásától
kezdve szentségének ilyen, az országot és a kereszténységet védelmező lovagként
való meghatározása fűződött. Mindkettő tágabb közösséget tételez fel: az athleta
patriae tisztelete a kultuszhely (Várad) közvetlen környezeténél többre, a
királyságra, az országra vonatkozik, s így megfelel az országlakók közötti
azonosságtudat, a patriotizmus legelső formájának. Az athleta patriae szentsége
egyben a hazára is kisugárzik: az is szentként jelenik meg, szeretete maga
is kultikus jelleget ölt. A miles Christi mint a kereszténység védelmezője
mindenekelőtt a keresztes lovagoknak a pogányokkal szembeni fellépése során
vált a harcos királyok ideáljává.
A királyi szentség fejlődési tipológiájának keretei között igen nehezen tárgyalható
probléma a királyság különös érdekeinek és a kereszténység általános érdekének
különbözősége: patriotizmus és keresztény lovagság ellentéte. Ez a problematika
jutott kifejezésre Szent László lovagi szentségének megfogalmazásában s annak
az ország pogány ellenségeivel szembeni, nem a szentföldi keresztes hadjáraton
való érvényesülésével. Úgy, ahogyan a magyar királyok III. Bélától kezdve
igyekeztek elodázni keresztes hadjáraton való részvételüket, s ahogyan a kereszténység
egyetemes érdekével és ugyanakkor a patriával szembeni felelősség kettőssége
különösen erősen tudatosult IV. Béla korában, a tatárjárás után. Ekkor, a
királynak 1250-ben IV. Ince pápához írott levelében, a Dunának mint „az ellenállás
vizének” jellemzésében találjuk a „Magyarország a kereszténység védőpajzsa”-tudat első, korai megfogalmazását. Egyértelmű a kapcsolódás a keresztes hadjáratok
hagyományához, s Khoszroész perzsa királynak és Heraclius császárnak a Szent
Keresztért vívott csatájának ide lokalizálásával kézenfekvő a kapcsolatkeresés
az antik császárság kultikus hagyományával is. Kérdés, vajon ezt a jelenséget
a magyarországi királykultuszt színező elemként tarthatjuk-e számon, vagy
olyan motívumként, amely a királyság eszmekörén kívülre, a modern patriotizmus
értékrendjébe vezet.
Mindenesetre maga is a munkának abba az V. részébe kívánkozik, amely A szent
hercegnők mennyei udvartartásá-val foglalkozik. IV. Béla maga írta a pápának,
hogy a kereszténység érdekében vállalta királyi méltóságában való megalázkodását,
s adta leányait feleségül szomszédos uralkodókhoz. Az önmegtagadásnak, a megalázkodásnak,
a szenvedés vállalásának ez a lehetősége tulajdonképpen kiegészíti a Krisztus
szolgálatára a kolostori életformában vagy a házasságban szegődő szent hercegnők
életmódmodelljeit. E fejezet Klaniczay Gábor könyvének legalaposabban kimunkált,
a legjelentősebb háttér-bibliográfiával is dokumentálható részei közé tartozik.
E terjedelmes bibliográfiának a tételei közül itt éppúgy emlékezetbe idézendő
Szent Margit legfontosabb életrajzi dokumentumainak Klaniczay Gábor bevezetőjével
való közelmúltbeli kiadása (Árpád-házi Szent Margit legrégibb legendája és
szentté avatási pere, fordította Bellus Ibolya és Szabó Zsuzsanna, Budapest,
1999), mint az Irodalomtörténeti Füzetek 1994-ben megjelent 137. száma (Klaniczay
Tibor–Klaniczay Gábor: Szent Margit legendái és stigmái). Az utóbbi tartalmazza
Klaniczay Tibor posztumusz irodalomtörténeti publikációja (A Margit-legendák
történetének revíziója) mellett Klaniczay Gábor összehasonlító tanulmányát
ugyanarról a kilenc, szent életű közép-európai hercegnőről, akikről az itt
megbeszélt könyvben is szó van, s velük összehasonlításban a XIII–XIV. századi
itáliai misztikus női szentekről (A női szentség mintái Közép-Európában és
Itáliában). A közös publikáció alkalom volt az elhunyt apa iránti gyász kifejezésére:
nemcsak emlékező szavakkal, de a filológiai apparátuson teljesített tényleges
munkával is. Még inkább alkalom volt a módszertani differenciálódásra: a klasszikus
filológiai módszerrel szemben a mentalitástörténet és az összehasonlító társadalomtörténet
programjának demonstrálására. Mint már 1994-ben, Klaniczay Gábor ebben a részben
ad számot a legerőteljesebben a „gender”-probléma, a nemek sajátosságai által
meghatározott kulturális magatartások iránti érzékenységéről, minden metodikai
újítás kiváló ismeretéről és kritikai feldolgozásáról. Metodikai jártassága,
sokoldalúsága nemcsak a széles körben iskolázott, nemzetközi tapasztalatokkal
rendelkező tudós bemutatkozását jelenti, hanem felidézi e nemzetköziség hazai
jelenlétének egyik fő szervezőjét is: a Central European University középkori
stúdiumokra specializált tanszékének vezetőjeként, a Collegium Budapest rektoraként
Klaniczaynak e könyv számos, különben csak halvány bibliográfiai tételként
idézhető szerzőjét sikerült előadóként, tanárként is bevezetni a budapesti
szellemi életbe. Az itt tárgyalt könyv ebben a tekintetben egy Budapesten
működő történettudományi műhely programirata és eredménye.
Az 1994-es tanulmány egyik lényeges problémája volt az akkoriban e tájon mindenkit
foglalkoztató közép-európaiság egyik lehetséges definíciója: annak a mentalitásbeli
modernizációnak, amelynek hordozói Itáliában szent életű városi polgárlányok
voltak, Közép-Európában az udvar női tagjai lettek a legfontosabb képviselői.
Tévedett a romantikus magyar tradíció, amely az andechs-meráni Gertrudist
mintegy a házasságtörés bűnpártolójaként, szigorúan ítélte meg? Az „Előbb,
mintsem magyar hazánk, Méltán esett el a királyné” ítéletének hagyományával
szemben az ellenséges magyarok között mártíromságot szenvedett királyné szentségének
híre áll. A női leszármazottai között tömegesen jelentkező szentség forrásaként
nem inkább tisztelet illeti Gertrudist magát is? Mindenesetre, a dinasztikus
szentség jelenségeinek területén versengenek a XIII. századi uralkodócsaládok.
Ekkor alakul ki az Árpádok „szent törzsökébe” vetett hit, hamarosan az ebből
sarjadó szent király ősökre hivatkoznak legitimációjuk érdekében a magyar
királyok (s tőlük eredeztetik koronájuk szentségét). Ennek a családnak lesznek
részei a szent hercegnők is, ugyanazok, akik ezzel párhuzamosan a közép-európai
politikában (de Meráni Ágnes és II. Fülöp Ágost házassága révén a franciaországiban
is) érvényesülő andechs-meráni hercegi ambíció hordozói. A szentség mint a
dinasztikus legitimáció eszköze: a merániak soha nem lettek királyi családdá,
csak szent családdá. Az égi udvar maradt működési helyük; nőtagjaikat a házassági
kapcsolatok rendelték más-más földi udvarokhoz. Fellépésük igen modern jelenség:
előrevetítik a Dinasztikus szentkultusz mint propaganda XIV. századi jelenségét,
melyben a könyv VI. fejezete a franciaországi Capetingeknek, a (nápolyi és
magyar) Anjouknak s a Luxemburgiaknak tulajdonít vezető szerepet – nem utolsósorban
az európai kulturális súlypont kelet felé tolódása tekintetében is. Ne tévesszen
meg azonban a „propaganda” modern kifejezése, sem a szentkultusz XIV. századi
„privatizáció”-jáé! Semmiképpen sem beszélhetünk felületességről, kiüresedésről
és cinizmusról: a propaganda valóságos terjesztést, a privatizáció bensőséges
azonosulást fejez ki. Egyúttal ez az esztétikai értelemben vett szemléletesség
csúcspontja is.
A szentkultusz története szükségképpen a szentség szemléletes megnyilvánulásának,
esztétizálásának története is. Az éber és bölcs Clairvaux-i Bernát nemhiába
mondta, hogy amidőn „valamely szentnek vagy szent asszonynak legszebb formáját
mutatják be, annál szentebbnek hiszik, minél tarkább”. A legendák irodalmi
formálásában élnek a szentek alakjai, s a szentség változó ideáljainak megfelelő
szukcesszív alakváltozások az irodalmi kompozíciók egymásutániságában találják
meg kifejezésüket. A legendák maguk is ható tényezők: az eljövendő szentek
olvassák, hallgatják őket, mintaképeket merítenek belőlük, életformákat találnak
bennük. Nem csak királytükrökből, legendákból még inkább lehetett okulni;
s különösen a XIII. században nyerjük azt az érzést, mintha az életszentség
hősei partitúraként kinyitva tartanák maguk előtt példaképeik írott élettörténetét,
hogy e diszciplínákban (e szó modern értelme tudvalevőleg: sportág) induljanak
a maguk tökéletesedési kísérletével. A hagiográfia irodalmi műfajának egyik
ismert sajátossága topikus jellege: sztereotip élmények, szenvedések (mártírok
esetében kínzások és kivégzési módozatok), csodák egymás után sorakozása.
Ez azonban nem okvetlenül a fikció jele: a sztereotípiát az irodalmi ihletésnek
a valóságba való átvitele, majd ennek újbóli irodalmi lejegyzése is okozhatja.
Jól látható: elbeszélés és realitás, valószínűség és valószerűség határterületén
mozgunk.
Ahogyan a legenda, úgy az ábrázolás is a tárgyalt korban kétségtelenül a szentség
kritériumai közé tartozik. A művészettörténész recenzens csak elismeréssel
tud adózni a szerzőnek, aki nemcsak az irodalmi szövegek irodalomtörténeti-filológiai
értelmezésében, hanem az ábrázolások forráskritikájában is jártasnak, otthonosnak
bizonyul. A művészeti ábrázolások forráskritikája köztudomásúlag a művészettörténet,
mégpedig nem csupán az ikonográfia, hanem a teljes művészettörténeti interpretáció.
Klaniczay Gábor ama ritka magyar történészek közé tartozik, akik rendelkeznek
a képi források megszólaltatásához – és olykor felkutatásához – szükséges
metodikai képzettséggel. Ez köztudomásúlag elsősorban műveltség kérdése; megszerzésének
feltételei a történészképzésben itthon a legutóbbi időig nem voltak meg. Ezért
ritka a képi forrásoknak valóban kritikus és nem pusztán illusztratív vagy
éppen dekoratív használata a magyar történetírásban. Hogy erre a metodikai
jártasságra milyen nagy szükség van, jól példázza a kötet illusztrációanyaga.
Attól függetlenül, mikor éltek az ábrázoltak, s mikor keletkeztek a legendaszövegek,
melyeket illusztrálnak, a képekről adott legfontosabb információ minden esetben
keletkezésük kora. Általában elmondható róluk, hogy a szentségnek azokat a
képzeteit jelenítik meg, amelyek keletkezésük korában voltak elevenek.
Rendkívül bonyolult kölcsönhatások, hol egymással párhuzamosan futó, hol egymásba
fonódó párhuzamos történetek képe rajzolódik ki előttünk: a szentség ideáljainak
fogalmai és képzetei abban a történeti egymásutánban, amelynek felvázolása
e munka tárgya. Aztán a legendákban alkotott, leírt, megjelenített alakok,
események és elképzelések a maguk egymásutánjában, továbbá a művészet alkotta
figurák és jelenetek. Az egyik képzetnek inkább az eseményábrázolások felelnek
meg, a másik szentek ideálképeiben testesíthető meg. Egyszer a szentség képzeteinek
megváltozása a legendaszöveg átformálását, új redakcióját ösztönzi, máskor
a változatlan szöveg illusztrációja módosul. A szentek alakjai ciklusokba
rendeződnek a falakon vagy a legendáriumok, martirologiumok lapjain; s e ciklusokban
az összehasonlításnak is ki vannak téve: közelednek egymáshoz, vagy éppen
megkülönböztetik őket egymástól. Rendszerezésük már a középkorban megkezdődött.
Az olyan nagy létszámú ciklusokban, mint a karlsteini Szent Kereszt-kápolna
falain a számos ereklyét megszemélyesítő szentképsorozat, egyszerre hatott
az individualizálás és a csoportosítás törekvése. A királyszenteket például
országuk (illetve dinasztiáik) szerint csoportosították; így kerültek a ciklusba
a magyar szent királyok is; láthatólag tekintet nélkül hazai ábrázolási hagyományukra,
de pontos heraldikai megkülönböztetésükkel. Az ilyesmi bátorítás a klasszifikáción
dolgozó modern szerzőnek: lám, már a XIV. században is megkülönböztették azt,
amit e könyv szerzője „az uralkodók szentségének” nevez, s természetesnek
vették azt is, hogy e tekintetben minden országnak vannak önálló (de egymással
összehasonlítható) hagyományai. Az pedig természetesnek látszott, hogy e királyszentek
együttesen a császár ereklyekincsét őrző magánkápolnájában szerepeljenek.
„Uralkodókról” beszélni a középkorban tulajdonképpen pontatlan: királyokról
van szó ebben a könyvben; arról, ami tőlük a császárt megkülönbözteti, éppoly
kevéssé, mint arról, ami a tartományurak, például a hercegek fölé emeli őket.
Pedig ezeknek a rangkülönbségeknek nem kisebb a jelentőségük az égben, mint
a földön.

Marosi Ernő