Kerényi Ferenc

„…IGAZSÁGOT, SZABADSÁGOT ÉS EGYENLŐSÉGET KÉRNEK”

Einhorn Ignác (Horn Ede): A forradalom és a zsidók Magyarországon
Fordította Fenyő IstvánEuropica Varietas, ELTE Román Filológiai Tanszék, 2000.
258 oldal, á. n.

1998–99 volt hosszú idő óta az első olyan évforduló, amikor a hatalom
nem adott politikai jelszavakkal közvetlen megrendeléseket a magyar polgári
forradalom és szabadságharc (ezúttal 150 éves) jubileumára. Meg is lett
az eredménye, dokumentumok, emlékezések, kultusztörténeti esettanulmányok
gazdag kiadványkínálata. Közöttük van egy másfél évszázados adósság is: Einhorn
Ignác Lipcsében, németül, 1851-ben (csak akkor és csak ott) megjelentetett
Die Revolution und die Juden in Ungarn című munkájának magyar kiadása, Fenyő
István fordításában, az ő és a kiadó, Miskolczy Ambrus tanulmányméretű utószavaival.
S mivel az évforduló az ideológiatörténeti megfontolások helyett a valós politika-
és eszmetörténeti megközelítésnek adott teret, az Einhorn-munka is elfoglalhatta
helyét a XIX. századközép politikai publicisztikájában és röpirat-irodalmában.
Ezt a helyet Miskolczy Ambrus, Einhorn Ignác–Horn Ede leendő monográfusa igen
magasan, egyenesen Kemény Zsigmond és Eötvös József idevonható írásai mellett
jelölte ki (189.).
A polgári nemzetté válás első, nyelvileg meghatározott szakaszában a hazai
zsidóság nem játszott tevékeny szerepet, a modern nyelvek közül a németet
művelte, és a század közepére is a nyelvi asszimilációnak csak kezdeti lépcsőfokaira
hágott. Maga Einhorn is németül indította útjára 1848-ban a Der ungarische
Israelitet, a magyarországi neológok hetilapját. Ha pedig magyarul szólaltak
meg, akcentusuk már a XVIII. századi iskoladrámák közjátékaiban nyelvi, megkülönböztető
komikum forrása lett, és még Vörösmarty Mihály is megdicsérte színészeinket
az Elméleti töredékek-ben (1837), hogy jól és pontosan használják jellemzésre
„a zsidós magyarság”-ot. A helyzet nem elhatárolódó szándék következménye:
a hazai zsidóságnak vajmi kevés köze lehetett a nemesi-rendi ellenállásnak
azokhoz a törekvéseihez és külsőséges megnyilvánulásaihoz, amely a magyar
nyelv ügyét a nemzetkarakter középpontjába emelte. Egy terület azonban kivétel:
a zene. Már Csokonai Dorottyá-jában „megzendült Izsák száraz fája” (1799),
hogy a megyebál ifjúságának verbunkossal (is) szolgáljon, és talán a toponári
muzsikusok nemzetségéből eredt az a Rózsavölgyi (Rosenthal) Márk is, akit
Petőfi 1848-ban a magyar romantikus művészsors életpéldázataként siratott
el.
Az érdekegyesítő liberalizmus nemzetfogalma, amely nem osztály-, vallási vagy
nyelvi alapra épült, hanem etikai indíttatású volt (még Pázmány Péter szájába
is ilyen mondatot adatott Vörösmartyval: „Legszentebb vallás a haza s emberiség”),
az „igazság” jelszavával nem halogathatta sokáig a legalább részleges emancipáció
ügyét. Einhorn joggal látta az 1840:29. törvénycikkben e periódus zárókövét
(50–59.). A törvényalkotó folyamat megtorpanását az 1843–44. évi országgyűlésen
pedig a városok belszervezeti reformjának diétai vitáira vezette vissza (66–74.).
Úgy véljük, a röpirat vitathatatlan részigazságai ellenére a helyzet ennél
jóval összetettebb volt. Amíg például az óbudai zsidó hitközség a többiekkel
(törvényhatóságokkal, községekkel, magánszemélyekkel) egy sorban adakozott
a Pesti Magyar Színházra, majd tetemes kölcsönnel segítette az építkezés befejezését
és a működtetés kezdeti szakaszát, addig mindez belefért a nemzetfogalom kiterjesztésének
célkitűzésébe. Az 1840-es törvény azonban a nem nemesek helyzetével azonos
polgári jogokat adott, beleértve a hivatalvállalás lehetőségét, az 1843-as
törvényjavaslat pedig a birtokbírhatás jogát is kiterjesztette volna. A megtorpanásból
észlelhetően ez nyilván nemcsak a zömében német polgárság konkurenciafélelmeit
ébresztette fel (ennek terepe valóban a városi közigazgatás reformcsomagja
lett), hanem nemesi gyanakvásokat is kelthetett. Ezek megyei kutatása éppúgy
a jövő feladata, mint annak vizsgálata, milyen hatással volt/lehetett a szerzői
jogi törvénytervezet tárgyalásának elhalasztása a honorácior értelmiség egészére
és ezen belül a zsidó intelligencia ortodox-neológ elkülönülésének folyamatára.
Einhorn Ignác a radikalizálódás útját választotta, és – hogy a szép, egykorú
kifejezéssel éljünk – Mózes-vallású elvbarátaival a Pilvax márciusi fiataljaihoz
közeledett. Ahhoz a csoporthoz, amely híve volt a zsidók nemzetőri felvételének,
fölemelte szavát a pogromok ellen (gondoljunk Petőfi forradalmi naplójának
1848. március 20-i, a felháborodástól sistergő soraira!), és következetesen
kiállt a forradalom továbbvitele mellett, amely értelemszerűen az emancipációt
is jelenthette. Szinte jelképes, hogy Einhorn ugyanazon a napon, 1848. április
15-én indította útjára Petőfit idézve („Jetzt oder nie!”) a Der ungarische
Israelit első számát, amikor a Pestre érkezett Batthyány-kormány feloszlatta
a Pest városi és a Pest vármegyei Közbátorsági Választmányt, azt a két, a
márciusi forradalmat követően létrehívott ideiglenes hatalmi szervet, amelyben
a fiatal radikálisok még számarányuknál jelentősebben képviseltettek.
A hitközségekre mért, Európa-szerte felszisszenést kiváltóan kemény többszöri
hadisarcot már Alfred Windischgrätz főparancsnok kellőképpen „megindokolta”;
amikor 1849. február 11-i proklamációjában a magyar zsidókat nemcsak a szabadságharcban
való részvétellel, de annak közvetett elősegítésével, hírszerzéssel, hadiszállítással,
a császáriak rovására történt hangulatkeltéssel is megvádolta. „A haza oltárára”
történt adakozást (Csorba László) és a zsidó honvédek létszámkérdéseit, tízezer
főre becsülve őket (Bona Gábor), a kutatás éppen az elmúlt években, az évforduló
tudományos közleményeiben tisztázta. Einhorn szövege most megvilágítja az
olvasó számára a Kossuth-bankóért folytatott hadiszállítások ügyét (138–139.);
a romantikusabb hírszerzői munkát pedig már a XIX. század legnagyobb elbeszélői
(Jókai Mór és Mikszáth Kálmán) az 1848–49-es nemzeti mítosz részévé tették.
Kérdés mindazonáltal maradt bőven. Mit tett például a forradalom és szabadságharc
idején az a zsidó tőke, amely 1847-ben Kossuth követté választását támogatta?
Milyen része volt a Kossuth-bankó fedezetének megteremtésében és az önálló
magyar hadiipar felállításában? Szántak-e szerepet e tőkének a nemesi birtok
kártalanítására tervezett állami földhitelintézetben? Folytatott-e a magyar
zsidóság külföldi (gyakorlati és propaganda)tevékenységet a magyar forradalom
javára? (A kérdések indokoltságára elég belelapozni az évfordulós kiadványokba,
mondjuk, a legtekintélyesebb terjedelmű és legnagyobb fajsúlyú gyűjteménybe,
Batthyány Lajos miniszterelnöki irattárának Urbán Aladár készítette kiadásába…)
Az 1848–49. évi népképviseleti országgyűlés utolsó, 1849. július 28-án meghozott
törvénye a zsidóemancipációt tartalmazta. Errõl új és korszerű kismonográfiánk
van az Einhorn-művet kiadott Miskolczy Ambrus tollából (A zsidóemancipáció
Magyarországon 1849-ben, 1999). Ám a legjobb történészi elemzés is csupán
körülírhatja a történelmi pillanatokat, és nem tudja felidézni a kortárs résztvevő
átélte és megörökítette hangulatot, ahogyan a Szegeden sereglõ nép a törvény
kihirdetését várta (144–155.). Einhorn Ignáctól több ilyen pillanatképet kapunk,
lévén röpirata élvezetes olvasmány. Szerzője egyformán képes volt nagy ívű,
romantikus gondolatmenet kifejtésére (ilyen példának okáért a korszerű szabadságeszme
levezetése Mózes tanításából, 13–21.) és publicisztikus frissességű pillanatképek
megörökítésére.
Fenyő István mindezt visszaadó, szép, érzékletes, pontos fogalmakkal élő fordítást
készített. Legszebb dicsérete lehet, hogy többnyire elfeledkezhetünk róla,
fordítást olvasunk. Sőt, némi reformkori zománcot is adott a szövegnek. Tévesztései
annyira csekély számúak, hogy akár itt is javíthatók. V. László királyunkra
a történetírás általában az „Utószülött” jelzőt használja, az itt meghagyott
„Posthumus” helyett (40.); a homályos „városok koordinációja” helyett célszerűbb
volna a bevett „városi belszerkezeti vagy közigazgatási reform” terminussal
élni (66–74.); nem helyeselhető az eredetiben lévő „szerbek és rácok” szerbre
és horvátra cserélése (136. és 138.), a rác ugyanis magyarországi szerbet
jelentett, amint az a 151. oldal szövegösszefüggéséből is kiderül; a „Höhepunkt”
magyarul nem „magaspont” (138.), hanem csúcs- vagy tetőpont. A kiadónak pedig
talán érdemes lett volna megadnia az 1850–51-ben még meg nem nevezhető személyes
utalások névanyagát, így azok bekerülhettek volna a mutatóba is. Felderítésükhöz
ugyanis történészi jártasság kívántatik (nem is akármilyen), amint azt a 108.
oldal kérdőjeles azonosítási kísérlete is bizonyíthatja.
Az adósság elsődleges törlesztése megtörtént. Mint említettük, a két utószó
további kutatási tervekről, feladatokról, készülőben lévő tanulmányokról tájékoztat.
Így megvan a valós esélye annak, hogy Einhorn Ignác, a magyar szabadságharc
első Mózes-vallású tábori papja valóban elfoglalhatja azt a helyet, amelyet
utóbb (már az emigrációban felvett Horn Ede néven) mint a kiegyezés korának
gazdasági szakírója és szegényen elhunyt államtitkára (!) szintén kiérdemelt.
Ismertetésünk idézetcíme abból az 1848. július 24-i beadványból származik,
amelyet „Magyarország és hozzá kapcsolt tartománybeli zsidó lakóinak megbízása
folytán” (124.) a pesti zsidó közgyűlés állandó bizottsága az első magyar
népképviseleti országgyűléshez intézett. Úgy gondoljuk, a XXI. századba lépve
erre az igazságra, szabadságra és egyenlőségre nemzeti történelmünk minden
egykor volt szereplőjének joga van.


Kerényi Ferenc