Gogolák Lajos

ROMEMLÉKEK (I)

Közzéteszi Nóvé Béla

1929 szeptemberében, tizenkilenc éves koromban, másodéves joghallgatóként
a gróf Bethlen István–Szekfű Gyula vezette, báró Kornfeld Móric és konszernje
által el- és kitartott Magyar Szemle munkatársa lettem, annak szeptemberi
számában az első helyen közöltetvén a régi, „feudális”, „rendi” s egyben tót
nyelvű, ám dühöngőn magyar patrióta Felvidékről írott mélyreható történetpolitikai
tanulmányom… Máig sem titkolom sem önmagam, sem a külvilág előtt, hogy az
igen-igen óvatos és opportunista Szekfű általi szíves és jóságos fogadtatásomat
bizonyos családi kapcsolataimnak köszönhetem – atyám bátyja, nékem soká nagy
hívem és csodálóm, Gogolák Károly („Károly bácsi”) a Bethlen István-féle miniszterelnökség
adminisztratív államtitkára volt, általam máig is modora, finomsága és kedvessége
miatt irigyelt világfi, kinek soha semmiféle ellensége vagy irigye nem volt,
esetről esetre zászlósúrhelyettes a Kormányzó Úr előtt új miniszterek stb.
eskütételénél; neve és fényképe gyakran jelent meg a liberális újságokban;
az újságírók tisztelték és szerették; miközben hivatali és politikai dolgokban
– talán gróf Tisza István körül eltöltött kezdetei és korábbi hivataloskodása
nyomán is – igen zárkózott, titoktartó és kemény maradt. […]
Itt kell mindjárt mondanom, hogy Ottlik Lászlónak a Magyar Szemle egy 1928-as
számában közölt magasrendű, Új Hungaria felé című bonyolult tanulmánya is
igen hatott – ámbár csak közvetve – reám. Mint ahogy az sem volt véletlen,
hogy Ottlik László, aki Concha Győzőnél habilitálódtatott a politikai tudomány
vagy áltudomány sikamlós mezején, s aki a miniszterelnökségen osztálytanácsos
és említett nagybátyám barátja-beszélgetőtársa volt, szívére ölelte a régi
Felvidékről szóló írásomat, azt felolvasta gróf Bethlen Istvánnak is, majd
közvetlenül átadta Szekfű Gyulának a Magyar Szemlében való és „legmagasabb
helyről” kívánt közlés végett. […]
Hadd mondjak el itt mindjárt még egy lényeges családtörténeti eseményt. Atyám,
ki 1920 és 1945 közt a Batthyány utcában lakott, jó barátságban volt számos
magas rangú közhivatalnokkal, előkelőséget mímelő főúri ügyvéddel és több
testőrtiszttel a Kormányzó Úr környezetéből – számomra kora ifjúságomtól kezdve
undorítóan korlátolt és formalista társaság, melyben eleve képtelen lettem
volna ama hervatag, úri középosztályi varázslatot felfedezni, amivel Krúdy
Gyula, e vízivárosi tájnak ismerője felékesítette ezen alakokat. Egyszer voltam
csak atyámmal valamely vízivárosi vendéglőben ilyen urakkal együtt, gondolom,
úgy VII. osztályos koromban, de kijelentéseimmel eleve megbotránkoztattam
őket – atyám, ki titkon és rezignáltan igen „balos” volt, meg is rótt ezért.
Nos, ezen urak most sorra gratuláltak atyámnak, hogy írása a Magyar Szemlében
megjelent, persze jól tudván bátyjának gr. Bethlen Istvánhoz való szerviensi
viszonyáról, s egyben nem tudván, hogy a foglalkozás, hogy ti. „író”, kit
és mit takar. Hallottam azután nagy idő múlván, hogy atyám büszkélkedve mondotta,
hogy sok rosszat ígérő, haszontalan fiában kellemesen csalódott; bár hát igen
rossz tanuló volt, de azért bizton viszi valamire mégis. […]
Most pedig térjünk át a Magyar Szemlében való szerepeltetésem társadalomtörténeti
következéseire. Ezek ugyanis máig ható kegyetlen érvényességgel meghatározták
egész jövendőmet, nem mintha Kornfeld Móric báróék kreatúrája (reformkori
magyar szóval: „teremtménye”) lettem volna… A Magyar Szemle uralkodott 1926–27
óta a Bethlen István társadalom- és nemzetpolitikája által szabályozott magyar
szellemi életen; vezéreszméje az elit fokozatos nevelése és öntudatosítása
volt, valamint a művelt és józan magyarság felnevelése a szélsőségek végletei
közt, egyben megfékezése a polgári radikalizmusnak (Jászi, Vámbéry Rusztem
stb.), az intellektuális szociáldemokráciának és persze a földalatti kommunizmusnak
is. Semmiféle antiszemitizmus és fajvédelem nem tartozott e kör eszméi közé,
hiszen a Magyar Szemle eltartói mind a konvertált, nagyburzsoá, zsidó kapitalista
osztályból kerültek ki, amely a bethleni konszolidáció éveiben sokban előkelőbbnek,
főúribbnak és történelmibbnek érezte magát a született arisztokráciánál. Magam
is sokszor hallottam utóbb Kornfeld Móric bárótól a léha, költekező, félművelt
és felületes arisztokraták – néha túlzásba is menő – szidalmazását…
Eleinte Kornfeld Móric, megértvén Bethlen István szándékait, s immár roppant
érdemeket szerezvén a tudomány és a nemzet szolgálatában – például a pécsi
egyetem Pozsonyból való elmenekítése és felépítése terén! –, vegyes irodalmi
és nemzetpolitikai folyóiratot tervezett. A szerkesztésnek meg is nyerte a
kiváló francia–magyar tudóst, az erdélyi örmény eredetű Zolnai Bélát, aki
Kornfeldnek és Bethlennek írt előtervezetében valamely nyelvújításkori analógia
nyomán az Euphorion címet ajánlotta a folyóiratnak… Bethlen is, Kornfeld
is egyetértően azt mondták, hogy ezt azért mégse lehet… Erre hozta Kornfeld
Szekfű Gyulát, kiről Bethlen Istvánnak 1919 nyaráról a bécsi Raimund kávéházból
eleve kellemes emlékei voltak az ellenforradalmi komité kapcsán. (Szekfű hallgatott
Bethlen, Teleki Pál s egyben Angyal Dávid tanácsára, hogy ne fogadja el Kunfi
Zsigmond közoktatási népbiztos néki szánt kinevezését a magyar történet pesti
tanszékére – mivel a tájékozatlan bolsik és szocik emlékezetében Szekfű csak
úgy élt, mint akinek A száműzött Rákóczi miatt egykor üldöztetésben volt része.)
A Magyar Szemle Bethlen István fővédnökségével s a Kornfeld–Chorin–Weiss-házak
képviselőjének, dr Balogh Józsefnek organizációs működése nyomán megalakulván
központja lett a megfontoltan haladó magyar szellemi életnek. Rendkívüli szerepét
és jelentőségét hangsúlyozták társadalmi reprezentációi is: minden évben négyszer
Magyar Szemle-vacsora adatott az azóta romba dőlt Hungária Szálló márványtermeiben;
megjelenés szmokingban; a menü kiváló és drága, az ár csekken előre beküldendő…
1929 novemberének valamely napjára – mint munkatárs! – én is aranykeretes
meghívót és menükártyát kaptam e vacsorára – és felöltvén szmokingomat, fehér
selyemsállal övezvén nyakamat, némi félszegség és ifjonti szívdobogás közben
meg is jelentem a Hungária halljában, hol is raglánomat a ruhatáros lebontván,
aranypikés, frakkos inasok vezettek egy földszinti szalonba. Kissé feszélyezett,
hogy akkor még dús hajam – hihetetlen most elgondolnom is! – kusza és borzas
volt a dunai széltől, s hogy az inas csupa-csupa nagy tekintélyű, idősb közéleti
férfiú közé terelt, oly férfiak közé, kiket addig csak az újságok fényképeiről
ismerhettem. […] Így hát, bár félszegen, nem minden öntudat nélkül léptem
be a nagy szalonba, hol egymást unva és egymást feszélyezve állottak körben
a szegény, jó haza akkori jelesei közül a következők:
Chorin Ferenc és Kornfeld Móric báró – akik Weiss Manfréd báró két leányát
bírván nőül, sógorok, ezentúl összeszövődött impériumaik révén érdek- és munkatársak
s intim barátok voltak; már megjelenésükben is kifejezésre jutott a Mammon
imádatának szentelt puritánságuk; mert hiszen távolról sem hasonlítottak a
Hatvany, Herczog, Kohner, gelsei Guttmann családok elegánsan világias tagjaira,
saját kortársaikra és ellenfeleikre. Mindketten középtermetű, inkább szikár,
kopasz, sokdioptriás szemüveges férfiak lévén cseppet sem tűntek az 1919–20-as
Magyarország legjelentősebb urainak, inkább afféle szerény bankhivatalnokot
formáztak. […]
Gratz Gusztáv ny. m. kir. külügyminiszter is ott állott fanyaron, hátratett
kézzel. Ismeretesek a Bethlen-korszak elején folytatott tárgyalásai a dunai
államok közeledéséről; Gratz Gusztáv Fleischhacker (Andorka) Rezső katonatiszt
társaságában 1919–20-ban Kornfeld báró által finanszírozott, Balogh József
által menedzselt dokumentációs fércművet szerkesztett a ’19-es kommünről –
ugyanakkor kiváló A dualizmus kora című munkája. Hajdan Jászi Oszkár barátja
és társa volt a Társadalomtudományi Társaság megalakításában, akkor még bankhivatalnok,
egy szepesi eredetű, szászföldi lutheránus pap fia. Jászi borzasztóan ír róla
a müncheni Látóhatár 1955/56-os folyamában; emlékezvén az azon az estén igen
jó megjelenésű, mégis alattomosnak és ellenszenvesnek ható G. G. arcára, pillantására
villogó szemüvege alól – sokban meg kell utólag értenem Jászi undorát, de
talán azt is, hogy gr. Bánffy Miklós és gr. Bethlen István valójában miért
is nem szerették Gratz Gusztávot…
Ott állott még monumentális, ellenszenves és nagyképű mivoltával Kornis Gyula,
ekkor még piarista, egyet. tanár a filozófiából, vallás- és közoktatásügyi
államtitkár; már ismertem A magyar művelődés eszményei, 1777–1848 című igen
kiváló könyvét; ám mind előadói modorát, mind egyéb műveit rendkívül nagyképűnek
találtam. Később Szekfű Gyula szűkebb köréhez számíttatván, hallottam, hogy
Szekfű sokszor mint szidalmazza Kornis immoralitását, parvenü mivoltát, a
Rózsadomb tetejére épített monumentális, zöld márványoszlopú villáját, roppant
könyvtárával és vörös bársony szalongarnitúráival… Kornis Gyulának, ki a
mostanság „rehabilitált” gr. Klebelsberg Kunó intim barátja és elhatározó
kultúrpolitikai munkatársa volt, utóbb el kellett szomorún mennie a kitelepítésbe
élettársával, Siklóssy Lászlónéval és Siklóssy Lászlóval, a parlamenti gyorsiroda
főnökével, a jeles kultúrtörténésszel együtt; valahol a Jászságban senyvedtek
egy istállóban; Kornis ezután sosem akarta többé látni Budapestet, és sosem
kaphatta vissza csodálatos könyvtárát, melyet vagy szétlopkodtak, vagy egyes
részeit usurpálta a hírhedett Boldizsár Iván.
Azután ott álltak még körben a nagy bordó szalon közepén, láthatóan egymástól
undorodva, a kultúr- és társadalompolitikai reprezentáció kényszerétől fanyalogva:
Hardy Kálmán folyamőrkapitány, a Kormányzó Úr másodunokaöccse és kedvence,
kivel később, az 1940-es években nekem és Kosáry Domokosnak különös összeköttetésünk
támadt – egy magyar–német vegyeskomité tagjaként Hardy tőlünk is történelmi
memorandumokat gyűjtött a hazai német polgárság patriotizmusáról, ott állt
még szelíd mosollyal Hegedűs András egységes párti képviselő (gondolom, Borsodból),
akit Bethlen nevezett be a Magyar Szemle szerkesztőbizottságába – igen rokonszenves,
egyszerű, régi magyar szabású úriember volt, s igen finoman hatott a bankurak
és kultúrparvenük között; ott állott hallgatagon és monumentálisan Puky Endre,
a képviselőház elnöke, abaúji birtokos, Görgey-sógor, azelőtt Abaúj-Torna
vármegye alispánja, Márai Sándor atyjának, Grosshmidt Géza cs. szenátornak,
a nagy konzervatív magyar hazafinak intim barátja, művelt és hallgatag ember,
a gentrydekadencia méltatlan korában ritka típusa a régi, szolid, magyar vidéki
úriembernek; ott volt a szellemes megjelenésű, világias Miskolczy Ágost koronaügyész
és antimarxista theoretikus, az illegális bolsik réme;
és persze ott állott a vendégek fogadására készen Balogh József, a Magyar
Szemle Társaság főtitkára, a Kornfeldek, Chorinok, Hatvanyak és Guttmannok
híres nevelőjének, Balogh-Bloch Árminnak, a rabbiképző intézet hajdanvolt
tanárának mindenre kész fia, keleties arcával, tüntetően angolos modorával,
villogtatott sznobizmusával és kibírhatatlan fontoskodásával, amely – mint
utóbb megtudhattam – Kornfeld Móric bárót és hitvesét s még inkább Szekfűt
oly mérhetetlenül irritálta. Szegény, ellenszenves alak volt, de… de…
de… 1944 nyarán borzalmas véget kellett érnie – a Kornfeld–Weiss–Chorin-érdekképviselet,
melyet oly híven szolgált, nem vitte magával a privilegizált nácifogság (Astoria
Szálló, 1944. március) után Svájcba, majd Portugáliába… Róla szintén kell
írnom még részletesen, mint a most életre keltendő társaság egyik kulcsfigurájáról.
(Amúgy rendkívüli tudósa volt az ókeresztény irodalomnak – Heidelbergben is
tanult Ernst Troeltschnél! –, tőle ered Augustinus Önvallomásai-nak új, szép
magyar fordítása és számos alapvető tanulmány Szent István intelmeiről.)
Ahogy a szalonba léptem, zsenge ifjúságom minden bájával, bár pirulva, magamban
féktelen öntudatot érezvén, Szekfű Gyula, ki láthatóan utálta a jó megjelenésű
fiúkat és lányokat, mégis kivételt tett olyanokkal, akikben nem érzett túlzott
álszentséget, kényszeredett mosollyal, mely úgy fityegett szája szögletén,
mint „óraláncon a zsuzsu” (ahogy azt Szabó Dezső írja Az elsodort falu-ban
a híres Fiume kávéházi jelenetben „Szeszák Gyuláról”!), oldalt lépve puha
kezét nyújtotta felém, és odavont Kornfeld báróhoz, mondván néki nevemet:
„Kérlek szépen, ez itt a legfiatalabb, legújabb munkatársunk…” Közben a
már említett és még említendő Balogh József az ő közel-keleties fiúkereskedelmi
modorával átfont, és körbevezetett az előkelőségek szűkebb körében. Kornfeld
báró kedves mosollyal nézett reám vastag szemüvege mögül, és körülbelül azt
mondta: „Igen, igen. Nagyon örülök, még majd beszélünk…” A többi nagyság
előtt is sorra meghajolván és nevemet susogván, láthattam rajtuk, hogy szinte
hallatlannak tartják maguk számára egy tizennyolc-tizenkilenc éves ifjú egyenrangú
jelenlétét. Gratz Gusztáv, kivel később sem kerültem semmilyen kapcsolatba,
hűvösen elnézett a semmibe; Kornis, akivel a veszélyes 1940-es időkben akkor
már mint „neves közíró” kapcsolatba kerültem (nem, nem saját kezdeményezésemre!),
ő, e rendkívül művelt, ám mérhetetlenül felfuvalkodott plebejusivadék – atyja
Krémer néven papi borbély volt Vácott – kérte a Magyar Nemzet jeles és bátor
tollú munkatársának látogatását. […] Egyszóval Kornis gőgösen nézett még
akkor félre, ahogy meghajoltam előtte, és odaadta nagydarab, durva kezét,
mondván, hogy: Kornis… Chorin Ferenc, aki a nehéz időben és tehetségeim
kivirágzása idején szintén megtisztelt élénk és mozgékony bizalmával, többször
vendégül látva sváb-hegyi villájában és Andrássy úti pompás termeiben, csontos
kezét odanyújtotta, és vizsgálódón felnézve rám, ekkor még kellemetlen ridegséggel
azt mondta: Chorin… Hegedűs képviselő úr a régi típusú gentry lekötelező
kedvességével viszonozta bemutatkozásom, még inkább Miskolczy Ágost főügyész,
kinek nagybátyámmal szíves kollegiális kapcsolata volt, mivel a bolsevizmus
leküzdése végett a miniszterelnökségre osztatta be magát, s még élénken emlékezett
rá, hogy nagybátyám mint a minisztertanács jegyzője fogatta el a szerencsétlen
Peidl-kormányt (ahogy ez pl. Sándor Kálmán, első Kossuth-díjas írónk Szégyenfa
című komiszan rossz regényében is taglaltatik, mely alantas mű szégyene a
Horváth Márton által kezdett dicstelen szocreálnak!). […]
E számomra kínos bemutatkozások után úgy helyezkedtem el, hogy félig az előkelőségek
köréhez tartozást markíroztam, félig kénytelenül kiemeltem magányosságom és
függetlenségem. Egyre több meghívott érkezett – micsoda nevek!, kiálthattam
volna Mikszáth Kálmánnal s az ő nyomán a Gavallérok-ban az én sajátos felvidéki
mivoltom miatt kedvét lelő Trúdi nénétekkel, ki ha valamely itteni bécsi magyar
klubban (Darányinál vagy Deák Ernőnél) kényszerül megjelenni, fel-felsóhajt
az ott tündöklést szenvelgő jelentéktelenségek láttán: „Micsoda nevek!…
Micsoda nevek!…” Mikor báró Korányi Sándor, a nagy orvos megjelent, általános
boldogság és izgalom uralkodott el a termen – Kornfeld báró csaknem letérdelt
előtte, s a karjába zárta. Csak később tudtam meg, hogy a Kornfeldek s az
orvos és patikus Korányiak a morva Znaim egy Ferenc császár korabeli főrabbijának
kissé elágazott, ám a rokonságot sosem feledett unokái. Magam Korányi Sándor
kisebbik fiának, Janónak – így tótosan a felsőkubinyi Kubinyi házasság révén
– barátja és osztálytársa voltam; anyám Korányi Sándornénak, szül. Kubinyi
Margitnak barátnője volt. […] Aztán jöttek fiatalabbak is, bár közülük akkor
még csak a kissé húsosan szép Matolcsy Mátyás agrártudóst, a Verebélyek későbbi
vejét ismertem a Bartha Miklós Társaságból meg a Hársfa utcai protestáns diákházból,
ahol már sok felnőtt és ifjabb barátom volt, természetesen „balos” rokonszenveim
és elsőéves egyetemi – jogi kari – hangosságom, merész szájjártatásom miatt.
Gondolom, e magatartásomra, mely kirívó ellentétben kellett, hogy álljon a
Magyar Szemle egész körének alamuszi, lojális és alázatoskodó szellemével,
igen hathatott pl. a New Statesman brit munkáspárti hetilap rendszeres olvasása
a Baross utcai Fővárosi Könyvtárban (azelőtt gr. Wenckheim-palota). Ott olvastam
gyakran az elragadóan szemtelen két Romilly fiúról, akik bár Winston Churchill
– akkoriban Sztálin elvtárs által többször megbélyegzett, gátlástalan háborús
uszító – unokaöccsei s a legrégibb francia–normann arisztokrácia elkényeztetett
kölkei voltak, mégis élére álltak az oxfordi ifjúkommunista mozgalomnak, leköpdösvén
a hősi emlékeket, letépdesvén a koszorúk szalagjait stb. Mindezt csak azért
említem, mert az akkori előkelő vagy sznob Budapesten az „Oxford-boy” fogalma
– lásd Balogh József vagy Kornfeld báró és köre – bizarr módon egybeesett
a legkorlátoltabb konzervativizmussal. […]
Nos, ahogy ott álltam oldalvást a mindjobban megélénkülő szalonban, ahol időnként
már a zord és barátságtalan képű Szekfű Gyula is tettetett mosolygásokra kényszerült,
a Hungária Szálló bordó és mélyzöld szalonjaiban egyre több Magyar Szemle-munkatárs
gyülekezett: minisztériumi tisztviselők, szakemberek, bankemberek, egyetemi
nyilvános, rendes és magántanárok (a „magánkívüli tanárok” rettenetes kora
még csak elközelgőben volt ekkor, de nem érkezett el!), konzervatív agrárszakemberek
s a mértéktartó földreform hívei, antibolsevista és antikommunista stréberek,
művészettörténészek stb. stb. – szóval az egész akkori félhivatalos magyar
értelmiség, melyet a Századunk oldalairól nem titkolt irigységgel szemlélt
Vámbéry Rusztem. Itt láttam először közelebbről a még Bécsben elménckedő Eckhart
Ferencet, aki Szekfű Gyula utóda volt m. kir. külügyminiszteri tanácsosi minőségében
és Magyarország képviselője a Haus-, Hof- und Staatsarchivban; itt láttam
először közelebbről az akkor még kokett, bizarr férfiszépségében hivalkodó
Gerevich Tibort, aki a római Collegium Hungaricum igazgatójaként kínos nőbotrányok
hőse volt, és Budapesten a pápa (XI. Pius, szül. Achille Ratti) intim barátjának,
Mussolini főtanácsadójának s a hírhedt Sarfatti asszony cicisbeójának számított.
Gerevich Eckhart Ferenccel – hallhattam oldalról fél füllel – éppen egy pompás
bankettről s a menü végén felszolgált csodás csokoládétortáról folytatott
mélyreható eszmecserét, miközben másfelől Kornfeld báró a mezőgazdasági proletariátus
fokozott kivándoroltatása mellett emelt szót, illatos, drága szivarjával hadonászva
és X-dioptriás szemét villogtatva egy komor tekintetű, szavait áhítattal hallgató
úriember előtt. Itt láttam a hangsúlyozottan katolikus jellegű Tóth Lászlót
és a szintén nagyon katolikus Eckhardt Sándort, Eckhart Ferenc más névírással
ellátott bátyját, kinek a francia forradalom magyarországi hatásáról írott
és a Martinovits-összeesküvést gyalázó művét már ekkor élénken utáltam (ugyanígy
undorodtam a Magyar Szemlében megjelentetett írásaitól is André Gide stb.
ellen, ahol a fő argument úgy szólt, hogy Gide kommunista lett, és ezért rossz
író, s hogy Gide-et nem titkolt homoszexualitása vitte a kommunizmusba, és
Gide különben is hugenotta, tehát eleve nem lehet a francia szellem teljes
értékű képviselője – hiába is ünnepelte őt Ernst Robert Curtius az új francia
szellem egyik megjelenéseként! Hiszen Szekfű Gyula is a Három nemzedék-ben
azért haragudott Bergsonra és Siegmund Freudra, mert zsidók, nem véve tudomásul,
hogy Bergson például a modern francia katolikus újjáéledés és istenkeresés
előhírnöke volt!). És itt láttam először Genthon Istvánt, az akkor még pályáját
kezdő művészettörténészt is, kivel egy életen át laza, szívélyes barátságban
maradtunk, és itt láttam a Kornfeld báróékhoz ekkor rejtélyesen oly közeli
külpolitikai újságírót, Frey Andrást, ki utóbb a komplikált díszvacsorán az
asztalvégen szomszédom lett, és akinek bájtalan orcáját, mellyel állítólagos
természetes atyjára, az ismert nemzeti íróra, Surányi Miklósra (Egyedül vagyunk
I–III.), az idő tájt a Budapesti Hírlap főszerkesztőjére emlékeztetett, boldog
pirulás öntötte el, midőn azt mondtam neki: „Kérlek, rendkívüli érdeklődéssel
olvastam a Magyar Szemlében kb. 3 hónapja a New York-i földalatti gyorsvasútról
szóló alapvető cikked, valamint egyéb eszmefuttatásaidat gazdaságpolitikai
kérdésekről a Budapesti Hírlapban…” Ettől fogva a különféle intim magas
körökbe és finánckapitalista régiókba a hátsó lépcsőkön bejáratos Frey András
engem – tavaly New Yorkban elkövetkezett haláláig – rendkívüli tehetségnek
tartott és irigyelt, ami persze nem akadályozta meg abban, hogy egy-egy nagyon
„balos” későbbi tanulmányomért különféle középutas hetilapokban és álneokatolikus
közlönyökben (ezek mind-mind Kornfeld Móric báró jóvoltából kívánkoztak a
nyilvánosság felé!) fel ne jelentsen a bárónál, kívánván megrovásomat. Frey
András atyja jómódú gabonabizományos volt, ő maga a nagykapitalizmus jellegzetes,
hűséges zsoldosa, ideológiájában is; így eleve sértésnek találta, ha valaki
nem szereti a nagykapitalizmust s a pénzarisztokráciát, melyet ő holtáig becsülettel
szolgált…
Itt láttam még a kavargó tömegben a felém monokliján át barátságosan intő
Ottlik Lászlót, akinek itteni megjelenhetésemet köszönhetém; itt láttam először
véle ellentétben nagydarab s valamely okból sántító bátyját, az angolos modort
szenvelgő Ottlik Györgyöt, aki vezető külpolitikai szakértő volt hazánkban:
a Magyar Szemlével társult két nyugati nyelvű folyóirat főszerkesztője és
a Magyar Szemle külügyi rovatának írója. Gr. Apponyi Albert köréhez tartozott,
és kísérője volt leányának, Apponyi Júliának, kinek egy-egy opera-előadás
szünetében mindég frissítőket hozott, nehéz testével és rossz lábával átküszködvén
magát a tömegen. Még homály takarta ekkor a kb. 1938–39-re elkövetkező fordulatot,
hogy a Magyar Szemlénél majd én öröklöm meg Ottlik külpolitikai rovatát, azt
szenvtelen álelőkelőségéből átfunkcionálván merészkedőn antináci, nyugatszláv
és szovjetbarát fórummá, ahogy ez Juhász Gyula politikai antológiájából (Uralkodó
eszmék Magyarországon, 1939–1944) is kitetszik, egyben nem törődvén a hivatalos
külügyminisztérium utasításaival, melyek követését s a báró Apor Gábor államtitkárnál
teendő rendszeres informatív látogatásokat nékem mind Szekfű, mind Ottlik
oly nyomatékkal ajánlották. (Apor Gábornál soká kellett várnom; szemlémre
való megjegyzései zavarosak és gátlóak voltak, úgyhogy hallgatagon elmellőztem
ezen üres fontoskodást, mely Ottlik előkelősködő lényéből következett.)
Itt láttam azután még a sűrűsödő tömegben – melyben jellegzetes módon nem
is volt született arisztokrata avagy művelt, nyugatos középnemes, gentry,
mint amely embertípus olyannyira tündöklött a reformkorban s a kiegyezés korának
első kétharmadában! – a sajnos pályáját félbehagyott nagy erdélyi történészt,
a majdan kelet-magyarországi kitelepítésben elaggó Asztalos Miklóst, kinek
Wesselényi-tanulmánya oly igen hatott reám már pár évvel korábban is, és akit
ismerhettem már az Erdélyi Férfiak Egyesületéből és a SZEFHE-ből, melynek
Vilmos császár úti klubjába már 1928 óta el-eljártam eszmecsere, ivás és olcsó
vacsorázás végett…
Láthattam, szerénykedőn s még szinte ismeretlenül a selyemtapétás falhoz támaszkodva,
hogy a készülő estély igazi középpontja voltaképp nem is a fanyar és kelletlenségét
nem titkoló Szekfű Gyula, hanem Kornfeld Móric báró volt… Sokan-sokan tömörültek
felé, hőn vágyván „a nemzet bárójának” (Milotay István!) egy-két szavára,
feltétlen kedves megszólítására – kik is voltak ezek, nem tudnám már mind
elősorolni… Láttam és fél füllel hallhattam a bárót, hogyan prelegál, docíroz,
tanácsokat ád, egyformán kiismerve magát a szójatenyésztésben és a trágyázásban,
a vetésforgók körül és a kis- és középbirtok problémáiban avagy a kath. egyház
sürgetővé vált agrárpolitikai nehézségeiben… Hallhattam, ahogy most is ellene
mondott a földreformnak, legfeljebb a félszeg magyarországi anglománia igényei
szerint a farmer- vagy az örökbérleti rendszer jövendő bevezetését látszott
koncedálni. A tömeg ezalatt a szalonban egyre sűrűbb lett, mintha csak a halódó
történelmi Magyarország összes stréberei és szolgalelkei ide gyűltek volna…
Szekfű Gyulában, aki unottan beszélt egy-egy férfiúval vagy hajlongó ifjúval,
nem Magyarország mostanság – 1928–29-ben! – kibontakozó legnagyobb történetíróját
látszottak tisztelni, inkább a hozzájuk hasonló szervilis embertípust látták,
a mindenkori hatalom készséges ideológiai kiszolgálóját, gróf Bethlen István
szellemének és intencióinak vélelmezett közvetítőjét. Mert hát micsoda különbség
volt valójában Bethlen és Szekfű egyénisége között! – erről itt bővebben sajnos
nem lehet szólanom…
Most Szekfű Kornfeld báró és Balogh József társaságában egyre közelebb oldalgott
a szalon bejáratához; a beszélgetés zsongása és várakozásteli feszültsége
mintha tetőpontjára hágott volna. Az urak izgatottan nézték órájukat, s én
láthattam, ahogy Kornfeld báró ugrásra készen áll, ahogy Balogh József mintha
előre gyakorolta volna a mély meghajlást, s ahogy Szekfű Gyulának mongol faji
jegyekkel vegyített, teknősbékaszerű, okos és komoly feje mintha máris előrefeszült
volna a bejárat felé, melyet két kék frakkos, fiatal pincér – arcukon az ünneplő
úri osztály iránti mélységes osztálygyűlölettel – keretezett… A maître d’hotel,
egy idősebb frakkos közeg ekkor diszkréten odalépett Balogh Józsefhez, aki
joggal úgy tett, mintha ő lenne az egész ünnepség házigazdája, és mélyen meghajolva
valamit susogott neki. Balogh és Kornfeld báró erre nyomban előrerohant a
hall felé, a bávatagon ácsorgó Szekfűt magára hagyva – s lám, már jöttek is
vissza gróf Bethlen Istvánt, Magyarország miniszterelnökét két oldalról diadallal
közrefogva. Reá vártunk hát oly leküzdhetetlen izgalmak közepette!
Bethlen egyedül érkezett, nem kísérte sem akkor még hű titkára, Durugy Ferenc
az ő kimért és hangsúlyozott eleganciájával, sem Pásint Ödön, aki oly döbbenetesen
hasonlított a három Bethlen fiúra, és kiben a beavatottak Bethlen Istvánnak
egy unitárius papnétól született szerelemgyermekét sejtették – látható tény
volt, hogy fiaként szerette, és sosem engedte el közeléből, mint másik titkárát,
Durugyt. A szalon zsongása egyszerre elnémult, ahogy végtelen egyszerűséggel,
komolysággal belépett a szegény Magyarországnak gróf Tisza István mellett
legnagyobb és legtragikusabb államférfija. Igen, Bethlen Istvánból akaratlanul
valami hidegség áradt, nem éppen szenvtelenség vagy szenvedélytelenség, inkább
megfoghatatlan hűvösség, amely semmiképp sem volt a világgal vagy a környezettel
szembeni fölénynek vagy közönynek nevezhető. Nagybátyámtól tudom – ki néki
régi magyar fogalmakkal élve „serviense és familiarisa” volt –, hogy hideg,
szürke tekintetétől megremegtek miniszterei, s ha a minisztertanács előtt
vagy után egy-egy beszélgető csoporthoz közeledett, minden kedélyeskedő anekdotázás
menten elhallgatott. Most is elnémult a társadalmi locsogás és fontoskodás
e hivatali, közgazdasági és tudományos stréberekből – többnyire mégis az akkori
Magyarország legértékesebb embereiből – álló társaságban; mindenki kinyújtott
nyakkal figyelt a bársonyfüggönyös bejárat felé, ahol Szekfű, Balogh és Kornfeld
báró kíséretében megjelent Bethlen István alakja. Finoman formált, jellegzetes,
kopasz fején meg-megvillantak a kristálycsillárok fényei, sovány arca szinte
barna volt a hétvégi sporttól és „outdoor” időtöltéstől (feudális passziók:
tenisz, vadászat, lovaglás)… Hideg pillantású kékesszürke szemében most
nem látszott a nála feltételezett ridegség, mely állítólag úgy megdöbbentette
minisztereit, kik hivataluk birtokában olykor hajlamosak voltak feledni, hogy
nem önfényű csillagzatai a honi politikának, csak Bethlen István teremtményei
és eszközei. Amúgy e zárkózottságában is oly vonzó, puritán és szerény nagyúri
jelenség a hozzá közel állókban: párthíveiben és munkatársaiban – hallhattam
már előbb is – mérhetetlen csodálatot, lelkesedést és hűséget ébresztett.
Ez a pátosz és étosz lüktet felénk Kuncz Aladár Felleg a város felett című
művének lapjairól is, ahogy ott a nagy író – persze fedőnévvel ellátva – a
Mezőségért, a székelységért, az erdélyi magyar parasztságért és középosztályért
aggódó fiatal államférfiról beszél; de így emlegette őt nékem már ifjúi pályám
derekán Lukinich Imre is, aki pozitivista módon, szépítés nélkül összeállította
a bethleni Bethlen család monumentális történetét, hogy ti. Bethlen István
aurája mindenkire mérhetetlen hatással volt. Valószínűleg ezért ír gr. Károlyi
Mihály, az emigráns publicista is oly őszinte gyűlölséggel róla, ki véle,
Károlyival szemben oly nemesen viselkedett, bár benne s apósában, ifjabb Andrássy
Gyulában látta Magyarország romlásának démonait. Amikor Andrássy, maga mögött
a két sikertelen királypuccs bűntudatával meghalt, Bethlen István nem ment
el személyesen részvétét jelenteni az özvegyhez, nem vett részt a halotti
menetben sem, csupán Bethlen Margitot küldte rövid kondolenciára. Ám mikor
Károlyi nevelő- és mostohaanyja, gr. Pálffy Géraldine az egyik Szentkirályi
utcai Károlyi-palotában haldoklott, s külön kérdette Bethlent, mint is láthatná
szeretett nevelt fiát, a Mihált (sic!), Bethlen salvus conductust adatott
Károlyinak, és lefüggönyözött autón három-négy rendőrautó kíséretében hozatta
Budapestre Magyarország pusztulásának e démonát! Károlyi kb. négy napig tartózkodott
mostohaanyja betegágya mellett annak haláláig, majd visszavitték Bécsbe, mivel
az, hogy a temetésen magát közszemlére tegye, már mégsem engedélyeztetett.
(Így hallottam ezt barátomtól, gr. Révay Istvántól, ki egykor szintén a Szentkirályi
utcában lakott, és mint gróf a grófhoz bejáratos volt e „magasabb” körökbe.)
Bethlen ezen az estén kissé kopottas, régibb szabású szmokingot viselt, mely
még inkább kiemelte szikár, inas és rugalmas alakját. Ahogy beljebb jött a
szalonba, Szekfűhöz, Balogh Józsefhez és Kornfeld báróhoz, mind odatorlódtak
az urak, akiket félszeg bejövetelemkor láthattam, s akiknek Bethlen most sietve
sorra kezet adott. Azok mélyen – talán túlságosan is mélyen – meghajoltak;
emlékszem például, mint hajolt szinte földig a kicsiny, gnómszerű báró Chorin…
E férfiak most áthatolhatatlan gyűrűként vették körül Magyarország miniszterelnökét,
kimutatván, hogy a minden hibájával és tévedésével együtt is oly nagy államférfi
kizárólag az ő tulajdonuk. Igaz, maga Bethlen se mutatott „intellektuális”
és „polgári demokrata” hajlandóságot, hogy körbejárván a két szalonban mindenkivel
kezet rázzon – ezt még saját Egységes Pártja híres klubjában, a Múzeum mögötti
Esterházy-palotában (mely utóbb Tildy Zoltán közt. elnök és neje botrányokkal,
különös fordulatokkal szomorkodó székhelye lett – gondoljunk csak Péter János
kabinetfőnökségére és Mihályfi Ernő sajátos szerepére!) sem tette meg soha,
avagy csak nagyritkán. Az volt mindig az érzésem – nékem a tőle korban és
rangban oly távol állónak –, hogy nem is annyira feudális gőggel van tele,
ám eleve utálja a hajlongó strébereket, akiknek közreműködésével természetesen
élt mint államférfi és mint pártvezér, tipikus és végzetes magyar (úri) realizmussal,
mert hiszen mindig is hiányunk volt pozitív – „országépítő” – elemekben, így
kellett legyen ez gróf Tisza Kálmán és Tisza István kormányzásával is… Persze
hogy a kormánypártok mindig is tele voltak vegyes és selejtes elemekkel; így
volt és így van ez máig mindenütt a világon; az elitben való hiány nem magyar
sajátság. „Szegény ember vízzel főz”, ez kellett legyen szegény jó Bethlen
kétségkívül hibákkal és hiányosságokkal bővelkedő kormányzásának alig tagadott
maximája is.
Most körülvették, mint valami zárt, thébai falanx az említett urak Bethlen
Istvánt a szalon közepén. […] Ott voltak körötte Szekfű és a mindent menedzselő
Balogh József mellett legelébb is Kornfeld Móric és Chorin Ferenc bárók, mindketten
a br. Weiss Manfréd-konszern vezetői, Kornfeld méghozzá a legnagyobb magyarországi
nagytőke főtanácsadója mindennemű egyházi, kulturális, egyetemi, főiskolai
és irodalmi ügyekben – tehát nem is volt olyannyira oktalan azon udvarlás,
amivel a „nemzet báróját” körülrajongták mindennemű egyetemi tanárok és hasonló
elemek, kiknek a „tudomány, művészet és költészet csupán áru” volt. Azután
itt állt a fél szalont szinte betöltő behemót nagyságával Hóman Bálint, ki
ekkor még nem fedezte fel önmagában Gömbös Gyula iránti végzetes rokonszenvét,
s aki a Darányi-rokonság révén – melyből e kispolgári eredetű kiváló férfiúnak
mind anyja, mind felesége eredt –, valamint Darányi Kálmán miniszterelnökségi
államtitkárral, Bethlennek később galád árulójával való unokatestvéri viszonya
által maga is szorosan tapadt a tágabb Bethlen-kottériához, nem szólván arról,
hogy gr. Klebelsberg Kunó kreatúrája és híve volt… Gratz Gusztáv mintha
most is kissé apprehendált volna Bethlenre, közel és mégis oldalvást állott
a márványkandalló tövében, ám feltétlen észrevehetően – és szegény Jászi ellenszenvét
feltétlen kiérdemelten. Azután igen-igen jelentősen ott állott még Bethlen
és Szekfű legközelében a szép lelkű és finom hangú Ravasz László ref. püspök,
akit joggal tarthattunk a Bethlen-ház házi főpapjának. Már Kolozsvárott mint
theológiai tanár és erősen társadalmiaskodó lelkészi férfiú is kezdettől intim
barátja lett az ifjú Bethlennek, aki tegezéssel tüntette ki, holott az erdélyi
arisztokraták, bár a legszegényebb köznemessel és derék székellyel is tegeződtek
– hallhattam –, papi emberrel soha, mivel az a báró s a gróf tiszttartója
volt lelki dolgokban, az úri háztartás tagja, a jobbágyság és szegénység rendbentartója.
Tudtam – bármi ifjú voltam is még! –, hogy Ravasz László mily galádul támadta
Ady Endrét egyházi és nemzeti közlönyökben például Alef álnéven… (Távoli
református atyafiságunk vénkisasszony tagjai gimnazista koromban néha elvittek
délutáni istentiszteletekre a Kálvin téri templomba; ott hallhattam Ravasz
László finom és művelt igehirdetéseit, amelyek mesterkéltségükkel sajnálatosan
nem gyújthatták fel a hit vagy a megtérés szelíd lángjait szívemben – az egész
főpap rám rendkívül affektáltnak hatott. Nem mintha enyhébb véleménnyel lettem
volna ez időben a katholikus igehirdetőkről: Sík Sándort például éppúgy túlzottan
patetikusnak találtam. Abban a korban voltam, mikor semmi sem elég jó és tökéletes.
Eszméim, ha egyáltalában voltak vagy lehettek ilyenek, mind-mind a múlthoz
kötöttek; ami pedig a közelmúltat s a jelent illeti, mindennek nyomban megláttam
a fonákját.)
Hadd folytassam még e történelmi tablót: kik is vették körül – akkor és ott
– Bethlen Istvánt. Például Hegedűs Kálmán és Révész Imre debreceni theol.
tanár és egyháztörténész, akkor még nem népi demokratikus keresztyén, ám Ravasz
László és Szekfű Gyula intim és példának mutogatott híve: ugyanígy Miskolczy
Ágost főügyész, ki hevesen magyarázott valamit a miniszterelnöknek Kornfeld
báró buzgó helyeslése közepette – alighanem egy újabb illegális bolsevik akció
leleplezésével untatták szegény Bethlent… Aztán ott állott közel, hatalmas
termetével szinte elzárván a Bethlen felé vivő utat Ottlik György, kivel ezen
az estén a nagy Szovjetuniót illető kisebb összeszólalkozásom támadt, ámbár
számomra feltétlen pozitív eredménnyel zárult. Ott terjengett továbbá még
pl. Domony Péter bankügyvéd, Kornfeld bárónak anyja révén unokaöccse, ki ez
idő tájt valósággal megremegtette a magyar külpolitikai tájékozódást Az angol
imakönyv reformjáról értekező cikkével.
Ott állott még tolakvón kissé, Bethlenbe félig hátulról belékarolva Frommer
Rudolf, a Frommer és Tsa Fegyvergyár tulajdonosa, akinek A korszerű fegyvergyártás
reformja című alapvető érdekű cikkét készséggel közölte a más ügyekben oly
igen kényes Szekfű Gyula – Kornfeld báró és Balogh József nyomatékos kérésére.
Ezeknek és más hivatalos férfiaknak, így Kornis Gyulának fontoskodó tülekvése
Bethlen körül, megvallom, bizonyos viszolygással töltött el – ez is valami
végzetes gátlásként hatott utóbb államférfiúi pályámon, hisz a sikerre törő
vagy már sikeres államférfinak eleve el kell vetnie magától a jó ízlés gátlásait,
ahogy a közönség körében sikerre, elismertetésre törő tudósnak, egyetemi tanárnak
is – mint Szekfű Gyula is gyakorta megtette… (Mily elszomorító ez ama komoly
és komor férfiúnál, kinél nagyobb történetírója még nem született Magyarországnak,
erről méláztunk nemrég az én szeretett, régi, igaz lelkű Benda Kálmán barátommal
a bécsi Haag kávéház árnyas kertjében, esett, szomorú fejekkel!)
Tehát: ott állott Bethlen István az őt körülvevő közéleti nagyságok áthatolhatatlan
gyűrűjében, a márványkandalló előtt, finom, hosszú ujjai között füstölgő cigarettával,
kissé hátravetvén jellegzetes, kopasz fejét – mely tartás csak még jobban
kiemelte sasorra merész vonalát s tömör bajuszának egyéni különlegességét
–, és hallgatta Kornfeld báró nyilván okos előadását és Miskolczy Ágost főügyész
mindég és mindég a bolsevista veszélyre utaló, izgatott mondatait. A szalonban
kívülük alig is beszélt más, a jelen lévő nagyszámú intellektuális, kis- és
nagypolgári stréber akarnok ihletetten hallgatott… Magam, a tizenkilenc
éves ifjú, ki – szinte hihetetlen! – egykor valék, oldalt támaszkodtam a fehér-lakk
és bordó-arany tapétás falnak, átszellemülten nézve a régi dicső és a mai
szenvedő Erdély iránti olthatatlan rajongással szívemben az egykori Magyarország
legnagyobb és legtragikusabb államférfiát. Már ekkor is szinte csupa-csupa
erdélyi és „keleti magyar” barátom volt, viharzó ifjúságom társai és tanúi:
a teljes ragyogáshoz azóta sem juthatott Gyöngyössy István, a korán elhunyt
Gyulai Pál, a szerencsétlen báró Kemény Gábor, a mérhetetlen naivitású és
komoly Imreh Tibor, a lelkiismeretes Megyeri Béla, majd öccse, a jeles szobrász,
Megyeri Barna, a különféle Jancsó fiúk és sokan az EFE-ből és SZEFHE-ből.
Már ekkor is vitázó és szerető barátságába fogadott a feledhetetlen Pásint
Ödön s a be nem teljesedett Asztalos Miklós; majd nem sokkal ezután, alighogy
megzendült közírói hírem, bevontak körükbe Bethlen Istvánnak atyjukhoz semmiképp
sem méltó, ám mégsem felelőtlen fiai: András és István – a harmadikat, Gábort,
ki folyvást külhonban szolgálta a hazát, nem ismerhettem. Soha senki, de senki
nem vetette szememre „idegen” eredetemet és szlávos nevemet, hisz Erdélyben
a „fogadott magyarok” – hogy az 1790–91-es évek szép kifejezését használjam
– eleitől fogva mindig is egyenrangúnak s a haza fiainak számítottak. […]
Mivel szomorú gyermekkoromtól és zavaros ifjúságomtól kezdve balvégzetű csillagzat
alatt születvén (a Halley-üstökös uralkodott az égen világrajöttemkor, mely
háborút, vért és halált jelzett), hajlamaim és olvasmányaim nyomán „politikusnak”,
„államférfinak” készültem, és mivel egész meghasadt rokonságom körében csak
politikáról és történelemről hallhattam, így most felívelő pályám kezdetén,
a Hungária szalonjában is átszellemülten és meghatottan néztem Bethlen István
felé. Magát a rendszert különben, amely nevéhez vagy a Kormányzó Úr nevéhez
kapcsolódott, és sokban „kinyomata” (a német „Ausdruck” reformkori magyarítása!)
volt Magyarország összes nyavalyájának, természetesen élénken utáltam. Láthattam
a rendszer egyes törtető figuráit s ezek még ifjú előképeit felnövekvő osztálytársaimban
a különféle zsúrokon, routokon, estélyeken, ahol természetesen én is megjelentem,
mivel egy pillanatra sem tagadhattam meg osztályomhoz való tartozásom; inkább
azon belül játszadoztam, valahogy úgy, mint a XVIII. században a forradalom
előkészítői vagy az Andrássy-, Károlyi-kottéria játszott a baloldallal, a
szociáldemokráciával és a kommunistákkal, amely klikket – tudatosabb lévén
– hamar megutáltam. A rendszerrel, melynek bázisa volt a piarista rend és
gimnázium a Belvárosban, már kegyesrendi növendékként sem éreztem közösséget,
bár másfelől tizenkilenc-húsz éves koromban izraelita és valóban baloldali-proletár
ismerőseim immár megérezhették bennem, hogy nem vállalhatom a legvégletesebb
következményt: az osztályomból való kilépést, az illegalitásban és a rendszert
aláásó aprómunkában való alámerülést a „Dögölj meg, apám – dögölj meg, anyám!”
végleteiig… Már ekkor éreztem magam iránt s később majd még inkább a „népies”
(paraszti vagy álparaszti, álkuruc) vagy az izr. és „proletár” (álproletár,
inkább kispolgári) bizalmatlanságot. Ugyanezt éreztem később Gyöngyössy Istvánnal
együtt, a Századunk, Vámbéry Rusztem stb. környezetében is – ahhoz gazdag
grófnak kellett az embernek lennie, hogy „balosságát”, mint Károlyiét, elfogadják.
A sznobizmus és politikai törtetés jól ismert válfaja ez, mely Nyugaton ma
is fel-felliheg.
El kell itt mondanom még, hogy Bethlen Istvánt már előzőleg ismertem „látásból”.
Láttam ugyanis távolról véghetetlen magányosságot árasztó sétái közben néha
a budavári Bástya sétányon: merev, angolos eleganciájával, shetland felöltőben,
keménykalappal, karján összecsavart esernyővel. Emlékeztem még, mint kiáltottak
fel ugyanezen Bástya sétányt fürkészve a reformkori ifjak, ha meglátták ott
zordon egyedüllétben föl-alá járni, úgyszintén angolos civilben, gr. Széchenyi
Istvánt: „Íme: a magyarok Istene.” Bethlen István lépteit nem követte soha
efféle patetikus elragadtatás – ki is gondolt reá magányos éjszakáin, szüntelen
tanulás közepette vagy nyolcvan cigaretta gőztorlatai közt, mit tesz e hanyatló
kor legnagyobb magyarja nemzetéért, hogy hazáját a teljes megsemmisüléstől
megmentse. Már talán előbb, úgy 1928–29-ben vagy kétszer is láttam Bethlent
az Egységes Párt klubjában nyáridőben. Nagybátyám feleségének, Janka néninek
(„a Janka egy lehetetlen nő”, mondták szegényről az egész magyar–tót–sváb–olasz
stb. rokonságban) valahogy rokona volt oldalról Rubinek István, az Egységes
Párt üv. klub elnöke, ily réven bemehettem én is szíves fogadtatást találva
az Egységes Párt klubjába, illetve részt vehettem félnyilvános pártvacsoráin,
ahol kritikus szemmel és tiszteletlen érzésekkel láthattam mindazon jelentéktelenségeket,
akikkel Bethlen fölényesen kormányozta Magyarországot. Itt láthattam közelről
ama Pekár Gyulát is, aki ifjan Mikszáth, illetve a Singer és Wolfner környezetében
kezdte pályáját enyhén pikáns, franciás novellistaként, majd közel kerülvén
Herczeg Ferenchez, a Petőfi Társaságban jutott pódiumhoz. Közben, e vacsorák
alatt Szabó Dezső igéjét mormoltam magamban – „Pekártalanítsuk a magyar irodalmat!”,
e tiszteletlenséget néhány újságírónak és konzervatív diákvezérnek is megsúgva
– egyetlen „úrifiú” se volt közöttük! –, azzal nagy röhögést keltvén. […]
Pekár különben igen elegáns, kisportolt, nagydarab, teljesen kopasz úriember
volt, szépen gondozott, „magyaros”, ősz bajusszal, rendkívül jó modorú és
igen korrekt – ám mint író, hát istenem, teljesen jelentéktelen, bár valahogy
a jelentősebbnek hitt Justh Zsigmond barátja és kortársa volt. Csak hogy tudjátok,
szeretett ifjú híveim, Pekár Gyula állt modellt túlságosan is tökéletes atlétatermetével
a – gondolom – Zala György alkotta Arany János-szobor Toldit ábrázoló mellékalakjához,
ami az én gyermekkoromban még köztudott volt. Atyám gyakran viccelődött azon,
hogy Pekár az Egységes Pártból jövet naponta megcsodálhatja tulajdon atletoid
tökélyét – más úgyse maradt neki. Tehát itt, az Egységes Párt vacsoráin, a
nagy, patkó alakú asztal lehető legvégén ülve láthattam teljes egyszerűségében
Magyarország legkülönb államférfiját; közvetlen puritanizmusa és „úriembersége”
elbűvölt és őszinte csodálatra késztetett, miközben joggal felháborodtam az
őt körülvevő sok-sok marhán és buta magyaron – mert hisz tudni való, hogy
nem minden magyar ember művelt, jellemes és okos… Ezek itt mind-mind konjunkturisták
és korruptak voltak, s a nagy államférfi, mint már akkor is tudtuk, bőven
adott alkalmat nekik a korrupcióra, üzletekre stb. (De hát oly tiszta, puritán
és ragyogó volt-e Masaryk és Beneš Csehszlovákiája, melyet baloldalunk úgy
tisztelt, s amelyet én is, bár módjával, szintén tiszteltem?!) Egyszóval itt
láttam Bethlent tavaszi és kora nyári estéken homokszín vászonruhában, hűvös
barátságossággal beszélgetni, aztán magányosan, testőrök és detektívek nélkül
távozni, ahogy puha szalmakalapját feltéve minden kíséret nélkül elindult
fel a Várba. Milyen egyszerű volt s mégis milyen méltóságteljes, minden kelletés
nélküli! Mennyire európai és mennyire magyar tudott egyszerre lenni.
Csak közbevetőleg: az említett Rubinek István a korábban elhunyt Rubinek Gyulának,
az Országos Magyar Gazdasági Egyesület (OMGE) híres, hírhedt főtitkárának,
majd az ellenforradalmi kormányok földmívelési miniszterének, a kiherélt kisgazdapárt
megalkotójának, a földreform teljes meggátlójának öccse volt. Rubinek Gyula
nem volt cseh származék, mint hitték; tót nevű, Bars megyei, szerény birtokú
nemesi családból eredt, s mint agrárszakember a nagybirtok rendíthetetlen
hitvallója volt, rendkívül tanult, tipikus konzervatív úriember, aki minden
parasztmozgalomban, minden földreformban Magyarország végzetét látta. Igen-igen
progresszív, bár teljesen passzív atyám és a progresszió s a liberális konzervativizmus
közt szelíden ingadozó nagybátyám nagyra tartották kormányzati tehetségét.
Nagybátyám kiváltképp sajnálta – talán opportunista okokból is, hiszen a két
Rubinek testvér rokona volt –, hogy utóbb az ingatag lelkű gr. Teleki Pál,
nem pedig Rubinek Gyula lett Magyarország miniszterelnöke; mert hát Rubinek
nélkül nem lehetett volna a középbirtokos kisgazdák antiszocialista tömegéből
az 1919 utáni rendszer alapépítménye. […]
De most, az asszociációk kataraktáiból felmerülve, legfőbb ideje visszatérnünk
a Hungária-beli vacsoraestélyre!… Tehát ott állott Bethlen István a márványkandalló
előtt, kezében hosszú, sajátos cigarettaszipkával. Körötte ott álltak az 1919
utáni Magyarország régi-új elitjeinek választottjai, a régiből nem teljes
értékkel előnövő új uralkodó osztály tagjai, akiket irigykedve úgy utált Erzsébet
kávéházi emigrációjából Vámbéry Rusztem, messziről Jászi Oszkár, maguk is
egy régi-új elit fároszaiként kezdvén megtört pályájukat. […]
Most megjelent a maître d’hotel, egy kb. hatvanéves, komoly és előkelő férfiú,
őszes, elválasztott hajjal, kis angolbajusszal, aranygombos, aranysujtásos
frakkban – általában ezen újabb anglomán korszakában szegény jó hazánknak
sok helyütt utánozták a londoni eleganciát – sajnos nem a párizsit, sóhajtom
utólag, nyöszörögtem magamban egykor… A maître d’hotel arcán már elsimultak
londiner-, lakáj-, liftboykorának viharzó érzelmei; az uralkodó osztály tagjának
számított maga is, legalábbis oldalról, miként a megyeházi hajdú, a főszolgabíró
ajtónállója, a minisztériumok és bankok főportása, a rendőr és csendőr főtörzsőrmester,
az egyetemi vagy gimnáziumi pedellus, a bankhivatalnok, kinek apja-anyja még
külvárosi proletár volt, ám ő már bekerült az úri körökbe, s nemsokára cégvezető
lesz stb. Igen, a maître d’hotel sima és szinte miniszteri tanácsosi arcán
már semmi sem látszott azon érzelmekből, ahogy alantasabb beosztású korában
és jóképű kültelki proletárfiúként irigyelte a grófokat, bárókat, bankárokat,
huszárönkénteseket, a léha és gazdag úrifiúkat és mindenféle demimonde-okat,
akik Herczeg Ferenc regényeiben és színdarabjaiban (pl. A láp virága) maguk
is éppen itt, a Hungáriában mutogatták magukat. A maître d’hotel odalépett
mély meghajlással Balogh Józsefhez, s nyilván azt susogta: „Tálalva van” –
Balogh József erre odalépett Bethlen Istvánhoz, és úgyszintén mélyen meghajolva
rebegett néki valamit. Bethlen, jól láttam, szokása szerint felhúzta szemöldökét,
és tétován körülnézett, kissé eltartván magától kivételes méretű cigarettaszipkáját.
Chorin Ferenc a kandalló párkányára ágaskodott, s elvett onnét egy kristályüveg
hamutartót, rikácsoló, agresszív hangján mondván, hogy mindenki hallja: „Parancsolj,
kérlek, kegyelmes uram.” Kornfeld Móric báró szivarjának egy ifjú lakáj tartott
oda egy másik, súlyos hamutartót, amit Kornfeld elvett tőle, belenyomta szivarját,
barátsággal mondván a szomorú arcú fiúnak: „Köszönöm, kedves fiam!” […]
Általában tudható volt, hogy Kornfeld Móric báró, mint jellemes ember és „erényhős”,
mindent őszintén, alaposan és lelkesen csinált. Hadd mondjak el erre nézvést
egy konfesszionális jellegű életrajzi adalékot. Tudni való, hogy még e század
elején a Kath. Szövetség s a Szent Imre-kör kezdeményezésére az egyetemi tantermekben
mindenütt kiakasztották a feszületet. A „zsidó” és „szabadkőműves” ifjúság
fellázadt ez ellen, s letépték a falról a keresztet, mire óriási verekedések
támadtak. A fiatal Kornfeld Móric joghallgató – a báróság és a pelikános címer
csak 1910-ből való, a Weiss báróság pedig csak 1918-ból! – hősiesen és támadón
verekedett és őrjöngött, akár egy igazi Makkabeus a „keresztény” ifjúságnak
a Szent Imre-körben és a MISE-ben (Magyar Jogász Sport Egyesület) tömörült
vezéreivel –, ezek közül hadd említsem most a bethleni, majd gömbösi politika
híres, ám hírhedt-hírességükben is jelentéktelen alakjait, mint aminők Zsitvay
Tibor későbbi igazságügy-miniszter, Karafiáth Jenő ügyvéd, képviselő, majd
vallás- és közoktatásügyi miniszter voltak, de ide tartozott, a pofozkodó
és zsidóverő keresztény ifjak közé Kelemen Kornél neves józsefvárosi ügyvéd,
Gömbös egyik későbbi alzászlótartója is. Amúgy ezek is, a többiek is mint
keresztények teljesen agnosztikusok és híres kurvapecérek voltak, szemben
Kornfeld Móriccal, ki utóbb maga volt a tiszta bibliai vallásosság és erény…
Hadd mondjam el itt még, hogy az 1918-ban már báró Kornfeld Móricot személyes
nagykapitalista élmények terelték a kereszténység s a kath. egyház felé. Az
első világháborús összeomláskor immár vagy két éve – alig harmincöt évesen!
– a Ganz-gyár vezérigazgatója volt, persze családja-rokonsága jogán, igen
expeditív és semmiképp sem munkásbarátnak nevezhető vezérigazgató, precíz
bürokrata és kizsákmányoló. Kitört a Károlyi-forradalom, s az egyesült „fejmunkások”
(Nagy Endre!) és kétkezi munkások már november elején véresre verve pofozták
ki gyárából a munkahajcsárként gyűlölt Kornfeld Móricot, ki épp hogy csak
élve megúszta ezt az inzultust. Bár a Kun Béla-féle rezsimben nem esett bántódása,
sógorával, Chorin Ferenccel, valamint hitveseikkel és gyermekeikkel utóbb
mégis felkeresték a városligeti Jáki-kápolna plébánosát, a később Nyisztor
Zoltánnal híressé vált kereszténypárti politikust, s a szent keresztséget
elnyerve, attól kezdve hangsúlyozottan „keresztények” lettek, zsidókkal legfeljebb
„hivatalosan”, de családilag már többé nem érintkeztek, zsidó célokra egy
vasat sem adtak, és így tovább… Mindezt csak afféle rendhagyó kuriózumként
említem, hisz köztudott, hogy 1918 októberében, majd az 1919-es kommünben
mennyi nagyburzsoá származék (pl.: szegedi Lukács György) vagy középpolgári
eredetű zsidó értelmiségi volt a vezetők körében – maga Kun Béla is krisztianizált,
partiumi zsidó gentryk ivadéka volt.
Bocsánat, de nem tehettem másként, igenis el kellett „kalandoznom” újra –
nem holmi henye és széplelkű asszociációk labirintjaiban, inkább két háború
közötti társadalmunk bonyolult és ellentmondásos genezisét követve. Hiszen
aki nem ismeri például Kornfeld Móric báró lelkialkatát, az aligha képes eligazodni
a Horthy- vagy Bethlen-éra Magyarországának mélyvilágában. […] Kornfeld
Móric kétségkívül igen művelt, olvasott s a kvalitást mindenben megérző férfiú
volt, és gróf Bethlen Istvánon látszott, mily kitüntető figyelemmel és kedves
udvariassággal vonja maga mellé, ahogy a maître d’hotel vezetésével az előkelőségek
menete az ebédlőterem felé megindult, kikanyarodván az aranyló hangulatlámpákkal
megvilágított folyosóra, vagy fél tucat aranygombos, frakkos ifjú pincértől
kísértetve. Bethlen hosszú, rugalmas léptekkel ment Kornfeld báró és Balogh
József között, rossz szokása szerint mindkét kezét szmokingja zsebébe mélyesztve,
mivel cigaretta nélkül nem tudott mit kezdeni velük. Mögötte jött magára erőltetett
hosszú léptekkel Szekfű Gyula, akitől eleve idegen volt az úriemberek határozott
járása, s csak lágyan tipegni tudott. Azután jöttek Chorin Ferenc, Gratz Gusztáv,
Kornis Gyula, Hegedűs Kálmán, Puky Endre stb. stb. A nagyteremben a maître
d’hotel és Balogh az asztalfőre ültették Bethlent, melléje Puky Endrét és
Hegedűs Kálmánt, akikről senki sem tudta, minek is köszönhetik megbecsültetésüket
e magas intellektuális körben – alighanem csak Bethlen István figyelmének.
Szekfű és Balogh a főasztal oldalára ültek, Bethlen közelébe. Végül a sürgölődő
és antiintellektualizmusukat nem titkoló ifjú lakájok és pincérek bennünket
is elhelyeztek a megállapított ültetési rend szerint. Én, mint már írtam,
az akkor felfelé igyekvő és erőltetett konzervativizmusában mindenre kész,
okos Frey András mellé kerültem, a patkóasztal jobb oldali hajlatánál. Közelünkben
ült Nyírő István idegorvos, magántanár, az erdélyi író testvére, egy szomorú,
nagydarab, keseszőke és érdektelen férfiú – bár talán helytelen, ahogy ifjonti
arroganciámban az embereket kezeltem (tizenkilenc éves voltam, válogatós és
pimasz), így a derék Nyírő doktort is, kiből rendes tanár lett, s én, lám,
alig is méltattam figyelemre. Annál inkább a közelünkben ülő Genthon István
művészettörténészt, aki – mint régebbi tag itt – kihívó fintorok kíséretében
szemtelen megjegyzéseket tett a vacsora díszvendégeire s az általános szervilizmusra
és szubaltern viselkedésre, melyet pl. a nagy Szekfű Gyula is nyilvánított
Bethlen és Kornfeld közelében. A lojális Frey András idegenkedve hallgatta,
ahogy én, mint új tag, félénken jegyzém meg: „Úgy látszik, itt a nagytőke
és a történelmi arisztokrácia társult hatalmának megmutatásáról van szó”,
mely erősen paleomarxista megjegyzés Genthon Istvánnak annál inkább tetszett,
aki sem származásánál fogva nem volt marxista – egy francia törzsből eredt
közigazgatási bíró haszontalan fia –, sem pedig szellemtörténeti orientációjánál
fogva nem volt balos. A vacsora végén mondta is, hogy én még nagyreményű „lázító”
és „destruktív” leszek, ha már most, ebben a környezetben így kezdem… Amúgy,
indítványozta, sétáljunk együtt haza, hisz közel lakunk egymáshoz, és útközben
még megihatunk egy konyakot a Centralban vagy az Yldiz Kioszkban (Rákóczi
út, emelet az Occasio áruház felett). A jövő héten pedig, mondta, okvetlenül
jöjjek el a Centralba, Gerevich Tibor asztalához, ahol sok érdekes ember lesz,
s akiknek bízvást tetszeni fog arroganciám és tiszteletlenségem. […]
De körülöttünk, a gyertyafényben ragyogó asztalnál is lelkesen gyalázkodtak
a keresztény nemzeti rendszer elitjének kiváló vagy magukat kiválónak vélő
ifjai, a magántanárok, ipari és agrárszakemberek, karriert remélő ifjú hivatalnokok
s egyéb senkik és semmik… Viccelődtek, hogy Bethlen az asztalfőn mily unottan
és fáradtan néz a levegőbe, alig is figyelve az általa országépítési és feudálkapitalista
okokból különben nagyrabecsült Kornfeld és Chorin bárók magyarázataira; viccelődtek,
hogy Szekfű mily félszegen ül terítékénél a hűvösséget árasztó nagy államférfi
mellett; és csúnyán röhögtek, hogy a „Klebi” – gróf Klebelsberg Kunó, Magyarország
Eötvös József és Trefort Ágoston után legkülönb vallás- és közoktatási minisztere
–, lám, sosem nyer meghívást ezen már 1926–27 óta rendezett pompás díszvacsorákra,
holott hát mily nélkülözhetetlen építője volna a rezsim kultúrpolitikájának.
Csak később, már a korai harmincas években láttam meg teljes mélységében,
hogy szegény Hazánknak mily nagy rákfenéje az irigység, az érdemek és önzetlen
szolgálatok megrágalmazása. Besétálva a tudomány és a kultúrpolitika csábos
ligeteibe, megtudhattam például, hogy Szekfű, Hóman, Gerevich, Farkas Gyula
stb. micsoda undorító és szemtelen módon beszéltek Klebelsberg Kunóról, akinek
egyebek közt köszönhették a bécsi, berlini, római Collegium Hungaricumokat,
a bécsi testőrpalota renoválását, a bécsi Magyar Történeti Intézetet, a római
Coll. Hungaricumot. […] Azután is még sokszor hallhattam a „Klebi”-ről gunyoros
megjegyzéseket Szekfű Gyulától a híres-hírhedt péntek délutáni Modern kávéházi
asztalnál, holott Szekfűt a pesti fakultás ellenzésével dacolva, a zömében
protestáns és függetlenségi tanári kart (l. Domanovszky és tsai) lecsendesítve
éppenséggel a „Klebi” hozta haza a bécsi Staatsarchivból, ahol ugyan m. kir.
külügyminiszteri tanácsosi rangban élt, de magányosan és folyvást csak olvasva
vagy lerészegedve – vesebaja is, maga mondta, innét való volt… Meddig is
folytathatnám? Köröttünk élcelődtek, röhögtek, kuncogtak a Szekfű által önkritikusan
csak „neobarokk”-nak nevezett rendszer választott intellektueljei – nemcsak
a „Klebin”, kit Szekfű végtelen gonddal tartott távol a Magyar Szemle oldalaitól,
ám röhögtek más távol levő nagyságokon is, így például gr. Apponyi Alberten
avagy a mi Felvidékünk nagy szülöttén: Berzeviczyn… Holott mindjárt a vacsora
után épp Bethlen István szájából hallhattuk, hogy mint tiszteli és szereti
ő igaz honfiúi szeretettel ama gyönyörű magyar emberpéldányt, akit gr. Apponyi
Albertnek hívtak; majd később magam is hallhattam Szekfű szájából, hogy mint
utálja ő Berzeviczy Albertet – sosem feledve A száműzött Rákóczi ügyében Apponyi
és Berzeviczy álláspontját, jóllehet utólag maga „revideálta” korábbi Rákóczi-képzetét
a Magyar Történet XVIII. századi kötetében…
A Magyar Szemle Társaság díszvacsorája a vége felé járt, a Hungária Szálló
sárga márványtermében az aranyló hangulatvilágítás s az ezüstözött gyertyatartókban
lengő gyertyafény közepette, mint mondottam, általános feszélyezettség s a
társalgásban halk gyalázkodás uralkodott. A kiváló vacsorát gyönyörű likőrös
fagylalt és török feketekávé fejezte be. Szerencsére toast nem volt, így mindenki
boldog volt, mikor a Szekfű, Kornfeld báró, Puky Endre, Chorin Ferenc, Kornis
Gyula, Hegedűs Kálmán által körülfogott Bethlen az őt úgy jellemző férfias
gráciával asztaltársai felé meghajtotta okos, kopasz fejét, s azzal felkelt
az asztaltól. Ismét a már említett maître d’hotel és a boyok vezették hazánk
nagyjait a kiszellőztetett szalonok felé; a „többiek”, azaz mi rendetlenül
tódultunk a két szalonba, ahol a boyok szivarral és cigarettával szolgáltak.
Bethlen rágyújtott, majd Balogh József által vezettetve egy bordó brokáthuzatú
kanapé sarkára ült, körötte álltak unott mosollyal Szekfű Gyula, szivarral
kezében, szemüvegét okosan villogtatva Kornfeld báró, fanyarul vigyorogva
Chorin Ferenc, ugrásra és fontos közlésekre készen Miskolczy Ágost, az antibolsevista
főügyész és talán más jelentéktelenségek is – ha jelentősek lettek volna,
nyilván emlékeznék rájuk.
Még nem tudhattam, hogy közéleti pályám a maga összes hiábavaló dicsőségével
és korai befejeztével éppen most, ezen félórában veszi kezdetét… Akkor még
dús, vörhenyes gesztenyebarna frizurám megbomlott – mily jó is, hogy atyám
és nagybátyám, akik kopasz tekintélyként mindig is oly nagy gondot fordítottak
az ifjak frizurájára, nem láttak így. Zavartan mosolyogtam, a vörös tapétás
falnak támaszkodva hallgattam a velem barátságra lépett Genthon István bennfentes
„gyalázkodását”: „Nézd csak, itt jön a Szekfű, a Kornfeld, a Chorin, a Kornis,
mind ott nyüzsögnek a Bethlen körül. Nézd a Baloghot, hogy fontoskodik. Te
még nem tudod, kicsoda ez a Balogh-Bloch, nézd csak meg jól, majd megtudod”
– burkolt antiszemitizmus volt ez, persze, utalás Balogh József közel-keleti
megjelenésére, mely leírhatatlan tökéllyel egyesítette magában mindazon palesztin–szemita–ókaukázusi
jellegzetességet, melyből A Nép című budapesti antiszemita napilap zsidó karikatúrafejét
produkálta – az aláírásokat, gúnyiratokat e zsidófej alá a zsidó házasságban
elő Kosztolányi Dezső fogalmazta. (Kosztolányi felesége; színészné – és írónőként
Harmos Ilona volt, eredetileg Lengyel Menyhért szeretője – gondoljatok csak
a szép Kosztolányi-féle szerelmes versre: Ilona, Ilona, Müezzin éneke stb.)
Báró Hatvany Lajos a Kosztolányi–Harmos-házasságkor Budán, a Mikó utcában
egész kis házat ajándékozott nekik, majd 1919 után, ahogy a nagy jellem, szegény
jó Kosztolányi antiszemiták és Ady Endre ellenségei közé adta magát, szóba
sem állt vele többé – ugyanez történt a Három nemzedék zsidó szerelemben és
házasságban élő szerzőjével is.
Nos, Balogh József körbecikázott a teremben, s meglátva engem, nyájasan átkarolt,
mondván: „Kérlek szépen, gyere csak, ülj le ide a Kegyelmes Úr mellé, hadd
beszéljen mai fiatalokkal.” Alig tudtam meghajolni, és máris lenyomott a szófára
Bethlen mellé, mondván neki nevemet. Bethlen kissé felemelkedve kényelmes
ültéből odanyújtotta jobbját, és barátságosan fürkészve szürkéskék hideg szemével
azt mondta: „Szervusz, Isten hozott. Ülj csak le. Olvastam tanulmányodat,
igen érdekes és hasznos írás.” – Persze, „hasznos” volt neki, nekünk, mert
hiszen a régi Felső-Magyarország egész története mint a tótságból vett, patrióta,
magyar nemesség története nyert ezen írásomban értelmezést.
Mindjárt hozott Balogh József egy másik ifjú áldozatot is, ezt egy mély fotelbe
nyomta le Bethlen jobb oldalára. Nyurga, igen magas, csontos, szőke fiú volt,
Duckworth Barker Vernon, az Eötvös-kollégium angol lektora, egy valódi „Oxford-boy”,
ahogy ezt Balogh gyakorta mondogatta az általa és bizonyos könnyen körülhatárolható
arisztokrata és nagykapitalista körök által ideálként tisztelt angol fiú-
és fiatalember-típusról – megannyi közhely, társadalompolitikai stereotyp.
[…] Ez az Oxford-boy itt jól mosdott és borotvált volt, nem feltűnő, de
láttam rajta, hogy a történelmi Magyarország utolsó nagy államférfiával és
politikai elméjével – igazolásomra: olvassatok bele Bethlen István írásainak
és beszédeinek kétkötetes gyűjteményébe (Athenaeum)! – mit sem tud kezdeni.
Bethlen is udvarias közönnyel nézett reá. A beszélgetés vontatottan kezdődött,
valaki, aki Szekfű mellett állt, oldalt pillantva Szekfűre, valami szemtelen
megjegyzést tett gr. Apponyi Albertről, nem volt nehéz észrevennem, hogy Szekfű
bizonyos elégtétellel mosolygott, hiszen sosem feledhette Apponyi óvását A
száműzött Rákóczi ügyében. Sajnálom máig is, hogy nem emlékszem rá, bár emlékezőtehetségem
nem mondható korlátozottnak, hogy ki is gunyorkodott itt Apponyiról, ám azt
okvetlen észre kellett vennem félszegen Bethlen mellett ülve a szófán, hogy
Ottlik György arca elkomorul… Igen, e jeles és nagyképűn előkelősködő külpolitikai
és népszövetségi szakértő, hevesen udvarolván a később Pálffy Miklósnévá,
majd Klobusiczky Ödönnévé lett Apponyi Júliának, máris úgy tekintette magát,
mint Apponyi Albert vejét – s már-már úgy viselkedett, mint Apponyi hopmestere
Budapesten, Genfben stb., ami, úgy látszik, vérükben is lehetett az ozoróczi
és kohanóczi Ottlikoknak. (Érdekes ősük, a memoáríró Ottlik György, nagy fejedelmünk,
II. Rákóczi Ferenc főudvarmestere s a felvidéki evangélikus rendek egyik vezetője,
Göttingában tanult igen művelt ember, marta volna el az árulóvá lett Ocskay
Lászlót a fejedelemtől, hopmesterként elzárván a brigadéros elől a fejedelemhöz
való bemenetet – legalábbis így adja elő az ügyet Herczeg Ferenc Ocskay brigadéros
című nagyérdemű politikai színjátékában.) Az Apponyira vonatkozó megjegyzés
hallatán Bethlen szemrehányóan emelte fel fejét, mondván: „Kérlek, ne bántsátok,
ne merjétek bántani Apponyit. Kevés ilyen igaz és kiváló magyar él manapság
közöttünk.” Szekfű erre fanyarul mosolygott, Kornfeld és Chorin bárók viszont
helyeslőn bólogattak. Ekkor Miskolczy főügyész, a kommunista üzelmek hivatott
és hivatalos ellenőre, Duckworth Barker Vernon mögött állva, arra szinte ráhajolva
az oroszországi állapotokkal kezdte traktálni Bethlent, aki látható érdeklődéssel
hallgatta. Vernon jellegzetes angol fiúarca komor lett, hisz jól értett magyarul,
s mint később megtudtam, az Eötvös-kollégiumi baloldallal (Mód Péter stb.)
valamely pozitív kapcsolatban állt – az Oxford-boyok bár küllemre és társadalmilag
megfeleltek Balogh József és hasonlók képzeteinek, de világnézetileg abszolúte
nem – ezt Magyarországon akkor még nem vagy csak igen kevesen tudták.
Ám ez nem is lényeges. Annál inkább, hogy mikor Miskolczy főügyész hosszas
fejtegetései nyomán végre Bethlen is szóhoz jutott, cigarettaszipkájával hadonászva
azt kezdte magyarázni, hogy a szovjet rendszer teljesen Sztálin személyes
uralmán s már nem is a forradalmi tömegeken alapul, mivel a forradalom már
elcsitult… – s ebben jórészt igaza is volt. Azután Bethlen körbenézett,
és felém fordítva fejét megkérdezte: „Mondd, kérlek, neked mi erről a véleményed?”
– s mintha csak sürgetné véleményemet, egész testével felém, a díszvacsora
legifjabb vendége felé fordult. Élve a körben terjengő meghatott és feszengő
hallgatással, ültömben előrehajolva, Bethlen és a körötte álló Szekfű és Kornfeld
báró felé lesve, ezt mondám – körülbelül: „Olvasmányaim alapján nem oszthatom
a Kegyelmes Úr nézetét, mert bár a mostani vélelmezett Thermidor – ó, mily
művelt voltam már akkor! – egyben Sztálin személyes uralmát is jelenti, a
rendszeren semmiféle változás nem történhetik, mivel e tíz év alatt a régi
orosz társadalom minden rétegét a rendszer szinte teljesen likvidálta, s így
senki és semmi nem maradt, hogy Sztálin személyes uralmát, mely a párttal
egybeforrt, bármi is korlátozza.” Bethlen mélyértelműen nézett rám vissza:
„Kérlek, amit mondtál, az igen megfontolandó szempont… Egy uralkodó, bár
törvénytelen rendszer megdöntéséhez vagy revíziójához mindig is megfelelő
társadalmi erők kellenek… Már csak ezért is kell nekünk annyira vigyáznunk
a fennálló társadalmi rend történeti folytonosságának épen tartására.”
Láttam, hogy Miskolczy Ágost főügyész kissé kedvetlenül néz rám; de azt is
láttam, hogy Balogh József, Kornfeld Móric báró és Szekfű Gyula – bár hát
nyilván nem osztották nézeteimet, mert „idealisták” voltak – nem vették kedvetlenül
tudomásul ezen első felléptemet. – Aztán még sok mindenről volt szó az urak,
a „nagyok” közt – főként a földkérdésről és a kommunista veszélyről –, miközben
a Bethlent körülálló előkelőségek buzgón nyilváníták kontroverz nézeteiket,
maga Bethlen pedig figyelmesen hallgatott. Végül úgy tizenegy óra tájban a
miniszterelnök felkelt a kanapéról, odaadta kezét nekem, az Oxford-boynak
s a többieknek, s azzal Kornfeld, Szekfű és Balogh a nyomába szegődtek, hogy
kikísérjék. A társaság is csakhamar oszlásnak indult, a nagy attrakció lezajlott.
Kornfeld Móric báró most feszesen odalépett hozzám, és kezét nyújtván így
szólt: „Kérlek, kedves Lajos – ah, keresztnevemen szólított, megkérdezte,
megtudta! –, nagyon örülök, hogy megismertelek. Rövidesen örömmel látnánk,
én és a feleségem, magunknál, akkor majd hosszabban elbeszélgetünk a dolgokról,
melyek, látom, téged is érdekelnek.” – Mélyen meghajoltam, és megköszöntem
figyelmét. Így kezdődött politikai pályám – bár nem a társadalmi és emberi.
Gr. Bethlen Istvánnal többé nem beszélhettem. Természetesen vágytam volna
a vele való diskurzusra, hisz rendkívül „ambiciózus” ifjú voltam, és hittem,
hogy karrieremet okvetlenül előmozdítaná, ha így vagy úgy figyelmére méltatna.
Néhányszor meghívást nyertem a miniszterelnökség tágabb teáira, s itt, a lépcsőházi
szárnyas ajtónál állva és nevemet a lakájtól hallva Bethlen rokonszenvvel
nézett rám, megszorítván a kezem. Pásint Ödöntől – akivel a köztünk lévő „roppant”
korkülönbség ellenére: vagy nyolc évvel volt idősebb nálam, szíves baráti
viszonyban voltunk – később hallhattam, hogy a „Kegyelmes Úr” ismeri írásaimat;
és nem hallottam, hogy szidta volna az elnyomatás első fázisa kezdetén ún.
„balos” tendenciáimat. Más, borzasztóbb korszak kezdődött nemsokára, a Gömbös
Gyula diktálta éra – amivel szemben csakis kritikai és nyíltan ellenzéki ambíciók
lázadoztak szívemben…

(Folytatása következik.)