Friedrich Nietzsche: NIETZSCHE CONTRA WAGNER (Zoltai Dénes fordítása)

Friedrich Nietzsche

NIETZSCHE CONTRA WAGNER

Egy pszichológus periratai

Zoltai Dénes fordítása

Előszó

Az itt következõ fejezeteket régebbi írásaimból válogattam össze nagy gonddal
– némelyikük még 1877-bõl való; mostani szövegük talán világosabb, főként
rövidebb. Ha egymás után olvassák őket, sem Richard Wagnerral, sem velem kapcsolatban
nem hagynak kételyt maguk után: mi egymás ellenlábasai vagyunk, ellenpólusok.
Eközben más is érthetővé válik: például az, hogy a jelen esszé pszichológusokhoz
szól, de nem németeknek íródott. Nekem mindenütt vannak olvasóim, Bécsben,
Szentpétervárott, Koppenhágában és Stockholmban, Párizsban, New Yorkban –
de Európa lapályországában, Németországban nincsenek… És talán olasz uraiméknak
a fülébe is tudnék súgni egyet s mást – őket úgy szeretem, mint… Quousque
tandem, Crispi… Triple alliance: a „Birodalommal” egy intelligens nép csak
mésalliance-ot köthet…

Torino, 1888 karácsonya
Friedrich Nietzsche

Amit csodálok benne

Azt hiszem, hogy a művészek gyakran nem tudják, mihez értenek igazán; túl
hiúk hozzá. Valami kevélyebb, nagyra törőbb dolgon jár az eszük, mint amilyen
a művészetük talajából előbújt kicsiny palánták új, ritka és szép vegetációja.
Saját kertjük, saját szőlejük java termését nem sokra becsülik; szeretetük
és belátásuk nincs arányban egymással. Íme, itt egy muzsikus, aki az összes
többinél mesteribb módon ért ahhoz, hogy ráleljen a szenvedő, megnyomorított,
megkínzott lelkek birodalmából kiszüremlő hangokra, aki még a néma nyomorúságot
is szóra bírja. Utolérhetetlen az őszutó színeinek megfestésében, az utolsó,
a legeslegutolsó, legkurtább gyönyör leírhatatlan, megrendítő boldogságának
érzékeltetésében; ismeri a lélek ama meghitt és borzadályos éjféli óráinak
hangját, amikor ok és okozat viszonya mintha egyszerre kifordulna sarkaiból,
amikor „a semmiből” minden pillanatban létrejöhet „valami”. Szerencsés kézzel
merít az emberi boldogság legmélyebb rétegeiből, mintegy fenékig ürítve a
serleget, a legaljáig, ahol a legkeserűbb cseppek a legédesebbekkel keverednek.
Ismeri a lélek fáradt vánszorgását, a lélekét, mely már nem tud a magasba
szökellni és szárnyalni, de még járni sem igazán; riadt szemmel látja a palástolt
fájdalmat, a vigasz nélküli megértést, a be nem vallott búcsúvételt; igen,
igen: minden titkolt nyomorúság Orpheuszaként nagyobb ő bárkinél, s van, amit
ő fedezett fel, honosított meg a művészetben, ami őnélküle kifejezetlen és
mintegy művészetre méltatlan maradt volna – például a keserű lázadást, amelyre
csak a mértéktelenül szenvedő ember képes, vagy a lélek apró, mikroszkopikus
méretű rezdüléseit, a lélek mintegy kétéltű természetének pikkelyeit – igen,
Wagner mestere az egészen kicsinynek. Csakhogy nem akar az lenni! Az ő jelleme
inkább a nagy falfelületeket részesíti előnyben, a kirívóan nagyméretű freskókat!…
Nem veszi észre, hogy szelleme másféle ízlésre és vonzalmakra – ellentétes
irányú optikára – predesztinálja, hogy szelleme legszívesebben roskatag házak
magányos zugaiban húzná meg magát csendesen: ott, rejtekhelyén, maga elől
rejtekezve írja igazi mesterműveit, amelyek igen rövidek mind, gyakran egyetlen
ütemnyi terjedelműek – ott, csakis ott igazán jó, nagy és tökéletes, ott talán
egyedülálló. Wagner egy ember, aki mélységesen szenvedett – ebben fölötte
áll az összes többi muzsikusnak. – Csodálom őt mindenben, amikor önmagát ülteti
át zenébe.

Ahol ellenvetéseket teszek

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy egészségesnek tartom ezt a zenét, főként
amikor Wagnerról beszél. Ellenvetéseim vele szemben fiziológiai jellegűek:
miért bújtassam őket esztétikai formulák álruhájába? Az esztétika végül is
nem egyéb, mint alkalmazott fiziológia. – Az a „tény”, az a „petit fait vrai”,
amiből kiindulok, a következő: nem kapok levegőt, ha ez a zene hat rám; a
lábam megharagszik rá és fellázad: ütemre lenne szüksége, táncra, indulóra
– Wagner Császárindulójára még az ifjú német császár sem tud masírozni –;
a lábam legelőbb azt várná el a zenétől, hogy magával ragadjon – a jókedvű
járásban, lépésben, táncolásban az ilyen magávalragadottság jelentkezik. De
nem protestál-e ellene még a gyomrom, a szívem, a vérkeringésem is? Nem kavarodik-e
fel hallgatása közben egész belsőm? Nem reked-e be hirtelen a torkom?… Wagner
hallgatása közben Gérandel-pasztillát kell bevennem… És ezt kérdem magamtól:
végül is mit akar a testem a zenétől? Mert lélek nem létezik. …Azt hiszem,
megkönnyebbülést akar: mintha könnyed, merész, életvidám, magabiztos ritmusoknak
kellene felgyorsítaniuk az állati életfunkciókat, mintha aranyló, gyengéd,
balzsamos dallamokkal kellene csökkenteni az ólomnehéz élet súlyán. Mélabús
szívem a tökéletesség rejtekhelyein és szakadékaiban akarja kipihenni magát:
erre kell nekem a zene. De Wagner beteggé tesz. – Mit érdekel engem a színház?
Mi közöm a színház „erkölcsi” eksztázisának görcseihez, amelyekben manapság
a nép – és ki mindenki nem „nép”! – kielégülést talál? Mi közöm a színházi
mimika és gesztika hókuszpókuszához! – Mint látható, lényegileg antiteátrális
alkat vagyok, lelkem mélyén megvetem a színházat, ezt a par excellence tömegművészetet,
ahogyan manapság minden művész megveti. Színházi siker: ez az én szememben
bukás, egészen odáig menően, hogy nem akarom többé látni a darabot; balsiker
– ilyenkor felcsillan a szemem, és kezdek odafigyelni… Wagner ennek fordítottja
volt; ama másik énje mellett, aki a létező legmagányosabb zenét komponálta,
Wagner lényegében színházi ember, színész volt, a legmegszállottabb mimomán,
akit valaha is hordott hátán a föld, az volt még muzsikusként is… És mellesleg,
ha a wagneri elmélet szerint „a cél a dráma, a zene mindig csak eszköz”, akkor
a wagneri gyakorlat ezzel ellentétes: kezdettől fogva mindvégig azt sugallta,
hogy „a cél az attitűd; a dráma és a zene is csak az attitűd eszköze”. A zene
– eszköz, a drámai kifejezésnek, a színészi alakításnak az érthetővé tételére,
fokozására, bensővé tételére szolgáló eszköz; a wagneri dráma pedig alkalom
egy sor érdekes attitűd megteremtésére! – Sok más ösztön mellett Wagnerban
a nagy színész zsarnokoskodó ösztöne is működött, amely mindenben érvényesült,
mint mondottam: muzsikus voltában is. – Egyszer igyekeztem ezt megvilágítani,
nagy üggyel-bajjal, egy telivér pur sang wagneriánusnak – világosság és wagneriánus,
jóságos ég! többet nem is kellene mondanom. Nem ok nélkül fűztem hozzá: „Legyen
már őszinte saját magával szemben, elvégre nem Bayreuthban vagyunk. Bayreuthban
az ember csak mint tömeg őszinte és becsületes, mint egyén őszintétlen, hazudik
önmagának. Ha az ember Bayreuthba megy, önmagát otthon hagyja, lemond arról
a jogáról, hogy saját nyelvén beszéljen, hogy válasszon, hogy saját ízlése,
egyáltalán mersze legyen, ahogy saját lakása négy fala között Istennel és
a világgal szemközt. A színházba senki sem hozza magával legkifinomultabb
művészeti érzékeit – különösen a színháznak dolgozó művész nem: itt nincs
magány; a tökéletesség pedig nem tűri, hogy tanúk legyenek jelen… A színházban
az ember nép lesz, horda, nőszemély, farizeus, szavazó ökör, pártfogójegy-tulajdonos,
idióta – wagneriánus: itt még a legszemélyesebb lelkiismeret is aláveti magát
a nagy számok nivelláló varázsának, itt a szomszéd dirigál, itt az ember szomszéddá
válik…”

Intermezzo

Hadd áruljak el még valamit a vájt fülűeknek: mit várok én tulajdonképpen
a zenétől. Azt, hogy derűs legyen és meleg, mint egy októberi délután. Hogy
választékos legyen, szélesen jókedvű, érzékeny, egy édes kis nő, nyíltszívű
és bájos… Elképzelhetetlen, hogy egy német ember képes legyen a zene mibenlétének
felfogására. Akiket német zeneszerzőnek mondanak, azok mind külföldiek, szlávok,
horvátok, olaszok, németalföldiek – vagy zsidók; más esetben a mára már kipusztult
erős fajtához tartozó németek, mint Heinrich Schütz, Bach és Händel. Jómagam
vagyok még annyira lengyel, hogy Chopinért cserébe odaadjak minden más zenét:
kivéve, három okból, Wagner Siegfried-idilljét, esetleg Lisztet is, akinek
zenekari hangzásvilága minden más zeneszerzőénél nemesebb, és kivéve végül
mindazt, ami az Alpokon túl – ideát – termett… Nem tudnék ellenni Rossini
nélkül, még kevésbé anélkül, ami nekem a zene délvidékét jelenti, az én velencei
maestróm, Pietro Gast zenéje nélkül. Amikor az Alpokon túlról beszélek, akkor
tulajdonképpen Velencére gondolok. Ha más szót keresek a „zene” kifejezésére,
akkor csak ez jut eszembe: „Velence”. Nem tudok különbséget tenni könnyek
és zene között; nem tudok félénk borzongás nélkül gondolni a boldogságra,
a Délre.

A hídon álltam a
minap a barna éjben.
Ének zendült messziről:
arany cseppek esője futott
végig a remegő vízen.
Gondolák, fények, zene –
részeg ringás vitt ki a homályba…

Lelkem tündöklő gyönyöre
láthatatlan ujjak alatt
titokzatos gondola-dalt
dalolt, repeső cimbalom.
– Hallgatta valaki?…

[Szabó Lőrinc fordítása.]

Wagner mint veszély

1

Az újabb zenét az a szándék vezérli, amelyet mostanában markáns, de pontatlan
kifejezéssel „végtelen dallamnak” neveznek. Erről akkor kapunk világos képet,
amikor belelépve a tengerbe, lassanként kifogy a biztos talaj a lábunk alól,
s az elemek kényére-kedvére megadjuk magunkat: amikor úsznunk kell. A régebbi
zenében egészen mást kellett csinálni: kecsesen vagy tüzesen, gyorsabban vagy
lassabban táncolni kellett. Az ehhez szükséges mérték, bizonyos egyenletesen
ringató időbeli és hangerőbeli arányosság megtartása állandó józanságra késztette
a hallgató lelkét; mindenféle jó zene egy ellentéttől lett varázslatos: a
józansággal összefüggő hűvösebb légáram és a lelkesültségből származó melegebb
fuvallat ellentététől. – Richard Wagner másfajta mozgást kívánt, felforgatta
az eddigi zene fiziológiai előfeltételeit. Úszni, lebegni – nem pedig járni,
táncolni… Ezzel talán a legfontosabbat mondtam ki. A „végtelen dallam” az
időbeli és a dinamikával kapcsolatos arányosságot akarja megtörni, olykor
még gúnyt is űzve belőle; találékony gazdagsága éppen abban rejlik, amit a
régebbi ízlésen iskolázott hallás ritmikus paradoxonnak és káromlásnak érez.
Az utánzásból, az ilyen ízlés uralmából olyan veszély származna a zene számára,
amelynél nagyobb el sem gondolható: a ritmusérzék teljes elfajulása, ritmus
helyett káosz… A veszély kiélezett formában jelentkezik, ha az ilyen zene
egyre inkább egy teljesen naturalista, a plasztika törvényeit semmibe vevő
színészkedéssel és gesztikával párosul, ha egyedül a hatásra ácsingózik…
A mindenáron való espressivo és az attitűd szolgálatában, rabságában tartott
zene – ez a vég…

2

Hogyan? Valóban az lenne az előadás legfőbb erénye, ahogyan ezt a zenei előadóművészek
manapság hiszik, hogy minden körülmények között egyfajta felül nem múlható
domborműszerű hatásra tesz szert? Például, Mozartra alkalmazva, az ilyen előadás
nem bűntett-e Mozart ellen, Mozart derűs, rajongó, gyengéd, szeretni való
szelleme ellen – az ellen a zeneszerző ellen, aki szerencsére nem volt német,
s akinek komolysága jóságos, aranyból való komolyság és nem a német nyárspolgár
komolysága… Nem szólva a „kővendég” komolyságáról… Valóban úgy gondolják
Önök, hogy minden zene kővendégzene kell hogy legyen, hogy minden zenének
a falból kell előugrania és legbensejéig meg kell rendítenie, szíven kell
ütnie a hallgatót?… Hogy a zene csak így képes hatni?… Kire hat így a
zene? Azokra, akikre egy előkelő művésznek soha nem volna szabad hatnia –
a tömegre! Az éretlenekre! Az eltompultakra! A beteges alkatokra! Az idiótákra!
A wagneriánusokra!…
Egy jövő nélküli zene

Minden művészet között, amely egy meghatározott kultúra talaján megterem,
a zene a legutolsónak bújik elő, talán mert a legbensőségesebb, s ezért hajt
ki a legkésőbb – a mindenkor hozzá tartozó kultúra őszidején és elvirágzásakor.
Csak a németalföldi mesterek művészetében csendült ki a keresztény középkor
lelkisége – az ő hangarchitektúrájuk a gótika utószülött, de vele egyenrangú
testvére. Csak Händel zenéjében csendült fel az, ami a legjobb volt Lutherben
és a vele rokon lelkekben, a zsidó-heroikus vonás, amely a reformációnak a
nagyság vonását kölcsönözte; csak Händelben vált zenévé az Ótestamentum (nem
az Újtestamentum). Csak Mozart adózott csengő arannyal XIV. Lajos korszakának,
Racine és Claude Lorrain művészetének; csak Beethoven és Rossini zenéjében
csendült ki a XVIII. század, a rajongás, a darabokra tört eszmények és futó
boldogság százada. Minden igazi, minden eredeti zene: hattyúdal. – Meglehet,
hogy a mi legújabb, uralkodó és egyeduralomra vágyó zenénknek sincs nagy jövője,
mert olyan kultúrából ered, amelynek talaja egyre mélyebbre süllyed, mert
egy hovatovább elmerült kultúrából ered. Előfeltétele az érzésnek egyfajta
katolicizmusa és bizonyos hajlam az ódon-hazai, „nemzetinek” mondott nagyság
és nagyzolás [Wesen und Unwesen] iránt. A régi mondák és énekek elsajátítása
– a tudós előítélet szerint ezekben valami par excellence germán dolgot kellene
látnunk, ma viszont csak mosolygunk rajtuk –, a skandináv szörnyeknek ez az
újraélesztése az eksztatikus érzékiség és átszellemítés utáni szomjúhozás
segítségével, a témáknak, alakoknak, szenvedélyeknek, idegeknek ez az egész
adok-kapok játéka Wagnernál világosan kifejezi zenéje szellemét is, még akkor
is, ha ez maga, mint minden zene, nem tudna félreérthetetlenül beszélni magáról:
mert a zene: egy nő… Ne tévesszen meg bennünket az a tényállás, hogy pillanatnyilag
éppenséggel a reakción belüli reakcióban élünk. A nemzeti háborúknak, az ultramontán
mártíromságnak a korszaka, ez az egész felvonásközi jelleg, amely a mai európai
állapotok sajátja, hirtelen glóriával övezhet egy olyan művészetet, mint a
Wagneré, ami közben nem kezeskedhet a zene jövőjéről is. Maguknak a németeknek
sincs jövőjük…

Mi, ellenpólusok

Talán emlékeznek rá, legalább barátaim közül néhányan, hogy kezdetben itt-ott
tévedve és egyet s mást túlértékelve, mindenesetre reményekkel tele mentem
neki ennek a modern világnak. A XIX. század pesszimizmusát – ki tudja, miféle
személyes tapasztalatok nyomán – úgy fogtam fel, mint a gondolkodás magasabb
rendű erejének, az élet győzedelmes gazdagságának tünetét, ahogyan ez az erő,
ez a gazdagság Hume, Kant és Hegel filozófiájában kifejeződik; a tragikus
megismerést kultúránk legszebb luxusának tekintettem, a lehető legdrágább,
legelőkelőbb, legveszélyesebb tékozlásnak, mindazonáltal szertelen gazdagsága
okán megengedett luxusnak. Ugyanígy értelmeztem Wagner zenéjét is: a lélek
dionüszoszi hatalmassága kifejezésének tartottam; annak a földrengésnek a
morajlását véltem hallani benne, amellyel az élet régóta visszafojtott, duzzadó
ősereje tör végre a szabadba, nem sokat törődve azzal, hogy ily módon összezavarodik
minden, amit manapság kultúrának neveznek. Látható, hogy mit ismertem itt
félre, de az is, hogy mivel ajándékoztam meg Wagnert és Schopenhauert: önmagammal…
Minden művészet, minden filozófia a növekvő vagy hanyatló élet orvosságának
és segédeszközének tekintendő: mindig valami szenvedést, mindig szenvedő embert
előfeltételez. De kétféle szenvedő ember van; van olyan, aki az élet túláradó
gazdagsága miatt szenved, aki dionüszoszi művészetet akar, egyben tragikus
belátást és kilátást az életre – és olyan, aki az élet elszegényedése miatt
szenved; az egyik nyugalmat, csendet, sima tükrű tengert vár a művészettől
és a filozófiától, a másik mámort, túlfeszítettséget, kábulatot. Bosszút állni
magán az életen – ez a legkéjesebb mámor azoknak, akiknek élete elszegényedett…
Az utóbbiak szükségletét elégíti ki Wagner és Schopenhauer – ők tagadják,
rágalmazzák az életet, s ezáltal az én ellenpólusaim. – Az élet teljességét
birtokló leggazdagabb lény, a dionüszoszi isten és ember a félelmetesnek és
a kétesnek nemcsak a látványát engedi meg magának, hanem magát a félelmetes
tettet is, a rombolás, felbomlasztás, tagadás luxusát is – az ő szemében a
rossz, az értelmetlen, a rút mintegy megengedett, ahogyan a természetben is
megengedettnek tűnik, ama nemző, gyógyító erők folytán, amelyek buja vegetációt
tudnak teremteni még a sivatag helyén is. És megfordítva: aki a leginkább
szenved, aki a legszegényebb életű, annak lenne legnagyobb szüksége gyengédségre,
békességre és jóságra – arra, amit ma humanitásnak szokás nevezni – a gondolkodásban
csakúgy, mint a cselekvésben, annak lenne leginkább szüksége egy Istenre,
aki igazában a betegek Istene, egy Megváltó; annak lenne szüksége egyben logikára
is, arra, hogy a létezés fogalmilag érthető legyen, érthető még idióták számára
is – a tipikus „szabadgondolkodók” éppúgy dekadensek, mint az „idealisták”
és „széplelkek” –, röviden szólva aki leginkább szenved, annak lenne szüksége
meleg, szorongásoktól megóvó szűklátókörűségre, amaz optimista horizont körülhatároltságára,
amely megengedi az elbutulást is… Így tanultam meg megérteni Epikuroszt,
a dionüszoszi görögség ellentétét, egyszersmind a kereszténységet, amely valójában
csak egy válfaja az epikureizmusnak, s „a hit üdvözít” jelszavával a lehető
legmesszebbre megy a hedonizmus alapelvének követésében – egészen odáig, ami
túl van mindenféle intellektuális tisztességen… Ha az összes pszichológussal
szemben valamiben előnyben vagyok, akkor ez az előny a következő: látásom
élesebb a visszakövetkeztetés ama kényes és kínos fajtájának felismerésére,
amely a legtöbb hibát okozza – amikor a műről a szerzőre, a tettről a tettesre
következtetnek vissza, az eszményből arra, akinek szüksége van rá, minden
gondolkodás- és értékelésmódról a szükségletre, amely mögötte áll, és parancsol.
– Mármost a művésztípusok között énszerintem az a megkülönböztetés fő elve,
hogy mi válik alkotóerővé – az élet gyűlölete vagy az élet túláradó gazdagsága.
Goethénél például a bőség, a túláradó gazdagság vált alkotóerővé, míg Flaubert-ben
a gyűlölet: Flaubert Pascal új kiadása, de művészként az, ösztönítélettel
a következő okból: „Flaubert est toujours haïssable, l’homme n’est rien, l’oeuvre
est tout”… Flaubert gyötörte magát, amikor alkotott, egészen úgy, ahogyan
Pascal gyötörte magát, amikor gondolkodott – nem egoista érzület jellemezte
mindkettőt… „Önzetlenség” – ez a dekadencia elve, a vég akarásának elve
a művészetben éppúgy, mint az erkölcs terén.

Ahová Wagner tartozik

Franciaország még ma is Európa legszellemibb és legrafináltabb kultúrájának
központja és az ízlés magasiskolája: ám érteni kell hozzá, hogy megtaláljuk
„az ízlés Franciaországát”. A Norddeutsche Zeitung – vagy az, akinek ez az
újság a szócsöve – például a franciákban „barbárok”-at lát – én viszont úgy
látom, hogy a fekete földrészt, ahol a „rabszolgákat” fel kellene szabadítani,
Észak-Németország közelében kell keresni… Aki ahhoz a Franciaországhoz tartozik,
jól elrejtőzik: alighanem kis számban vannak olyanok, akikben az a Franciaország
hús-vér mivoltában él, s méghozzá talán olyan emberek, akik nem valami erős
lábon állnak, egy részük fatalista, elborult elméjű, beteg ember, másik részük
elpuhult és affektált, akinek becsvágya a művésziesség – ám mindnyájan birtokában
vannak ama maradék emelkedettségnek és gyengédségnek, amely a mai világban
még fellelhető. A szellem e Franciaországában, mely a pesszimizmus Franciaországa
is, ma már Schopenhauer inkább otthon van, mint volt Németországban valaha
is; főművét már két ízben is lefordították franciára, másodszorra oly kiválóan,
hogy most szívesebben olvasom Schopenhauert franciául (ő véletlen eset, kivétel
volt a németek között, ahogyan én is ilyen véletlen eset vagyok – a németeknek
nincsen ujjuk a mi kitapintásunkra, egyáltalán nincs is ujjuk, csak mancsuk).
Nem szólok most Heinrich Heinéről – l’adorable Heine, mondják Párizsban –;
ő Franciaország mélyebb és lélekkel telibb lírikusainak már régóta húsává-vérévé
vált. Ugyan mit is kezdhetne egy német ökör egy ilyen természet finomságával,
gyengédségével! – Ami végül Richard Wagnert illeti: kézzelfogható (ököllel
persze nem), hogy Wagner igazi talaja Párizs; minél inkább az „âme moderne”
szükségleteinek megfelelően formálódik a francia zene, annál inkább wagnerizál
majd – eléggé ezt teszi már most is. – Ebben a tekintetben nem szabad, hogy
Wagner maga félrevezessen bennünket – galádság volt tőle, hogy 1871-es agóniája
idején kigúnyolta Párizst… Németországban Wagner mégiscsak félreértés: ki
volna annyira képtelen valamit is megérteni Wagnerból, mint mondjuk az ifjú
császár? – Az európai kulturális mozgalom minden ismerője számára ugyanakkor
vitathatatlan tény marad a francia romantika és Richard Wagner legszorosabb
összetartozása. Itt is, ott is az irodalom tartja bűvkörében a művészt, a
szemét csakúgy, mint a fülét; itt is, ott is Európa első világirodalmi műveltséggel
rendelkező alkotói lépnek fel – többnyire maguk is írók, költők, olyan művészek,
akik közvetítenek az egyes érzékek, az egyes művészetek között, akik vegyítik
egymással az érzékeket, a művészeteket; mindegyikük a kifejezés fanatikusa,
nagy felfedező a fenséges, egyben a rút, az iszonyatos birodalmában, még nagyobb
felfedező az effektusok, a magamegmutatás terén, a kirakatba állítás művészetében;
mindegyikük zsenialitást jócskán meghaladó talentum, vérbeli virtuóz, aki
ismeri a félelmetes bejáratokat mindenhez, ami magához vonz, ami csábít, kényszerít,
magával ránt; mindegyikük a logika és az egyenes vonal született ellensége,
aki mohó vággyal keresi az idegent, az egzotikust, a szörnyűt, az érzékek
és az értelem megannyi kábítószerét. Összességükben a művészek a mindent vakmerően
kockára tevő, lenyűgözően erőszakos, magasra szárnyaló és magasba rántó fajtájához
tartoznak, amely elsőként tanította meg saját századát – a tömeg évszázadát
– a „művészi” fogalmára. Csakhogy betegek…

Wagner mint a szűziesség apostola

1

– Hát német ez?!
Hallatna német szív ily torz csikorgást?
Marná így német test magát, és nem mást?
E széttárt kezű pap itt német volna,
Hogy tömjénjével ámítást csiholna?
És német e tántorgás, lerogyás, pangás,
Ez édeskés giling-galangos hangzás?
Üdvözlégy-csengés, kacsintó klarisszák?
S az egész: égre eget tornyozó hamisság?

– Hát német ez?
Ahogy belépsz, vedd figyelmeztetésül,
Hogy itt most Róma szól – Róma-hit szavak nélkül!

[Bernáth István fordítása.]

2

Érzékiség és szűziesség között nincs szükségképpeni ellentét; minden jó házasság,
minden igazi szerelmi viszony túl van ezen az ellentéten. De még ha valóban
van is ilyen ellentét, akkor sem kell tragikus ellentétnek lennie. Legalábbis
így van ez minden normálisan fejlett és életrevaló ember életében; ők távol
állnak attól, hogy minden további nélkül a létezés ellenérvei közé sorolják
az angyal és petite bête közötti labilis egyensúlyt; a legfinomabb érzésűek,
a legvilágosabban gondolkodók, mint Háfiz, mint Goethe, éppenséggel egyfajta
serkentőerőt láttak benne… Az ilyen ellentmondások a létezésre csábítják
az embert… Másfelől nagyon is érthető, hogy ha Kirké szerencsétlen állatai
oda jutnak, hogy a szüzességet imádják, akkor csak saját ellentétüket látják
és imádják – képzelhetjük, milyen tragikus röfögéssel és buzgalommal. Ez az
a kínos és teljesen fölösleges ellentét, amelyet élete végén Richard Wagner
meg akart zenésíteni és színre akart vinni. De miért? – kérdezhetjük joggal.

3

Eközben persze nem kerülhető meg az a másik kérdés sem, hogy mi köze volt
Wagnernak ehhez a férfias (ó, igazában mennyire férfiatlan) „vidéki mamlaszhoz”,
ehhez a szegény ördöghöz és naturburshoz, Parsifalhoz, akit igencsak kétes
eszközökkel végül katolikussá tesz. Hogyan? Komolyan gondolta Wagner ezt a
Parsifalt? Mert hogy nevettek rajta, ezt én a legkevésbé sem vitatnám, Gottfried
Keller sem vitatja… Az ember szeretné azt képzelni, hogy a wagneri Parsifal
valami derűs alkotás, mintegy záródarab és szatírdráma, amellyel a tragédiaíró
Wagner hozzá illő és méltó módon búcsút vesz tőlünk, önmagától, mindenekelőtt
pedig a tragédiától, hozzá illő és méltó módon: vagyis a legmagasabb rendű
és bolondozó paródia szertelenségével, parodizálva magát a tragikumot, az
egész egykor volt, megborzongató földi komolyságot és földi nyomorúságot,
a természetellenes aszketikus eszmény végre-valahára leküzdött legostobább
formáját. Hiszen a Parsifal par excellence operett-téma… Lehetséges volna,
hogy a Parsifal-ban Wagner titokban fölényesen kineveti magát, hogy a Parsifal-ban
Wagner végső, legmagasabb rendű művészszabadsága, művészi másvilága nyilatkozik
meg – hogy Wagner tud önmagán nevetni?… Mint mondottam, az ember szeretné
ezt hinni, mert mit is jelentene a komolyan gondolt Parsifal? Valóban „a megismerés,
a szellem és az érzékiség elleni féktelen gyűlölet szüleményét” kell látnunk
benne (ahogyan ezt nekem mondotta valaki), egy szuszra kimondott átkot az
érzékekre és a szellemre? Aposztáziát és visszafordulást a keresztényien beteges
és obskurantista eszményekhez? És végül éppenséggel annak a művésznek az önmegtagadását,
önviszszavonását, aki eleddig akaratának minden erejével éppen az ellenkezőre,
művésze-
te legmagasabb rendű átszellemítésére és érzékivé tételére törekedett? És
nemcsak művészetének, hanem életének átszellemítésére és érzékivé tételére
is! Emlékezzünk csak, milyen lelkesedéssel lépett Wagner annak idején a filozófus
Feuerbach nyomdoká-
ba. Feuerbach tanítása az „egészséges érzékiségről” a harmincas és negyvenes
években Wagnernak ugyanúgy a megváltó szót jelentette, mint sok németnek –
ifjúnémeteknek nevezték magukat. Hát Wagner végül átképezte magát? Az élet
elleni gyűlölet lett úrrá rajta, mint Flaubert-en?… Mert a Parsifal az álnokság,
a bosszúvágy, a titkos méregkeverés műve az élet előfeltételei ellenében;
rossz mű. – A szűziesség prédikálása izgatás marad a természet ellen: mindenkit
megvetek, aki nem az erkölcsiség elleni merényletnek tartja a Parsifal-t.

Hogyan szabadultam meg Wagnertól

1

Már 1876 nyarán, az első ünnepi játékok alatt, búcsút vettem magamban Wagnertól.
Semmiféle kétértelműséget nem tudok elviselni; amióta Wagner Németországban
élt, lépésről lépésre leereszkedett mindahhoz, amit én megvetek – még az antiszemitizmushoz
is… Valóban, eljött a legvégső ideje annak, hogy búcsút vegyek: hamarosan
bizonyítékot szereztem erről. Richard Wagner, látszólag a világraszóló győztes,
valójában a megtört dekadens, hirtelen tehetetlenül lerogyott a keresztény
kereszt előtt… Hát ekkor egyetlen németnek sem volt szava ahhoz, lelkiismerete
arra, hogy felismerje e borzongató színjáték lényegét? Én volnék az egyetlen,
akinek ez szenvedést okozott? Elég; számomra ez a váratlan esemény villámcsapás
volt, rávilágított arra a helyre, amelyet otthagytam – és arra az utólag átélt
borzalomra, amelyet mindenki ismer, aki kimenekült egy szörnyen veszélyes
helyzetből. Amikor továbbmentem, most már egyedül, egymagamban, reszketés
futott végig rajtam; hamarosan beteg lettem, pontosabban nem is beteg, hanem
fáradt – elfáradtam attól, hogy végzetesen csalódnom kellett mindenben, ami
számunkra, modern emberek számára még lelkesítőnek tűnt; belefáradtam az elfecsérelt
erőbe, munkába, reménybe, ifjúságba, szeretetbe; elcsigázott az egész idealista
hazudozás és ama lelkiismeretbeli elpuhultság iránti undor, amely ismét a
legbátrabbak egyikét győzte le; végül levertté tett, és nem kis mértékben,
a leküzdhetetlen gyanakvás, hogy immáron arra vagyok ítélve, hogy még bizalmatlanabb,
még megvetőbb, még magányosabb legyek, mint voltam bármikor eddig… Mert
nekem senkim sem volt Richard Wagneron kívül… Mindig németekre voltam kárhoztatva…

2

Immár magányosan és telve gyanakvással önmagam iránt, dühödten szembefordultam
magammal, és pártját fogtam mindannak, ami számomra fájdalommal és gyötrelemmel
járt. Így találtam meg újra az utat ahhoz a bátor pesszimizmushoz, amely ellentéte
mindenféle idealista hazudozásnak, így találtam meg az utat – úgy látom –
önmagamhoz is, saját feladatomhoz… Az a rejtett és uraskodó hajlam, aminek
hosszú ideig nem ismerjük a nevét, míg ki nem derül róla, hogy nem más, mint
a mi feladatunk, ez a bennünk élő zsarnok kegyetlenül megfizet minden kísérletünkért,
amellyel megpróbálunk kitérni vagy elbújni előle, kegyetlenül megfizet minden
elhamarkodott döntésért, minden olyan üggyel való közösségvállalásért, amely
nem a mi ügyünk, mindenféle – mégoly tiszteletre méltó – tevékenységért, amennyiben
az elvon bennünket legfőbb feladatunktól – akár mindenféle erényért is, amely
legsajátabb felelősségünk szigora ellen akar védelmet nyújtani. Minden ilyen
esetben a betegség a válasz, ha kételkedni merészelnénk jogunkban, hogy saját
feladatunk legyen, ha könnyítenénk a dolgunkon. Egyszerre különös és félelmetes
ügy ez! Ha könnyítünk magunkon, akkor ezért lakolunk a legkeményebben! S ha
azután újra egészségesek akarunk lenni, akkor nem tehetünk mást: még súlyosabb
terheket kell magunkra vennünk, mint amilyeneket korábban hordtunk magunkon…

A pszichológus veszi át a szót

1

Minél extrémebb eseteket és embereket vizsgál a pszichológus – a született,
igazi lélekbúvár –, annál nagyobb a veszélye annak, hogy elönti a részvét
feltörő áradata, pedig keménységre és derűre volna szüksége, inkább, mint
bárki másnak. A magasabb rendű ember romlása, tönkremenetele ugyanis nem kivétel,
hanem szabály: rettenetes dolog szüntelen ilyen szabályt tartani szem előtt.
Az a pszichológus, aki felfedte ezt a tönkremenést, aki először és azután
csaknem napról napra felfedi a magasabb rendű ember egész belső elveszettségét,
ezt az örökös „túl késő”-t, a szó minden értelmében, az egész történelmen
át gyötrődik, s gyötrelme egy napon okozójává válhat annak, hogy ő maga is
tönkremegy… Csaknem minden pszichológusnál megfigyelhető, hogy árulkodón
vonzódik a köznapi és rendezett életű emberekkel való foglalkozás iránt: azt
árulja el ezzel, hogy mindig gyógyításra-gyógyulásra van szüksége, egyfajta
menekülésre és feledésre, olyasmire, ami távol esik attól, amit egyébként
belátása, mestersége a lelkére kötne. Jellemző vonása az emlékezetétől való
félelem. Mások ítéletével szembesülve egykettőre elnémul; rezzenés nélküli
arccal hallgatja, hogy az emberek hogyan tanúsítanak tiszteletet, csodálatot,
szeretetet, hogyan zengenek dicshimnuszt ott, ahol ő látott, vagy pedig még
elnémulását is véka alá rejti, amikor felszínes vélekedéseket helyesel. Helyzetének
paradox volta egyszerűen borzalmassá válik, amikor éppen ott, ahol ő a nagy
részvét mellett megtanulta a nagy megvetést, ott a „műveltek” a nagy tiszteletet
tanulják meg… És ki tudja, nem ugyanez ment-e végbe minden nagy és komoly
esetben, amikor az emberek egy Istent imádnak, s ez az Isten csak egy szegény
áldozati állat… Mindig is a siker volt a legfőbb hazug – és siker a mű,
a tett is… A nagy államférfiú, a hódító, a felfedező a maga alkotásainak
álruhájába burkolózik, s felismerhetetlenségig elrejtezik; a mű, a művész
műve és a filozófus műve csak azt fedi fel, aki megteremtette, aki valószínűleg
megteremtette… A „nagy emberek”, abban a formában, ahogyan tisztelik őket,
megannyi rossz, kisstílű költemény, amely utólag íródott, a mű lezárulása
után, a történeti érdekek világában uralkodó gyakorlat a hamispénz-verés…

2

Ezek a nagy költők például, ez a Byron, Musset, Poe, Leopardi, Kleist, Gogol
– nem merek sokkal nagyobb neveket említeni, de ilyenekre gondolok – olyanok,
amilyenek és amilyennek lenniük kell: a pillanat emberei, érzéki, abszurd,
sokarcú, a bizalom és a bizalmatlanság vonatkozásában könnyelmű és hirtelen
emberek; lelkük rendszerint valamilyen törést takargat; műveik gyakran valamilyen
belső bemocskolódásért állnak bosszút; felszárnyalásukkal gyakran feledést
keresnek, menekülnek a nagyon is hű emlékezet elől; idealisták a mocsár közvetlen
közelében – micsoda gyötrelmet jelentenek ezek a nagy művészek és egyáltalán
az úgynevezett magasabb rendű emberek annak, aki kitalálta, felfedezte őket…
Mindnyájan a középszer szószólói vagyunk… És mivel a nők látnoki képességekkel
rendelkeznek a szenvedés világában, és mivel sajnos erejüket meghaladó módon
készek arra, hogy segítsenek és mentőangyalok legyenek, érthető, hogy a határtalan
részvét kitöréseit ők juttatják el a nagyokhoz, azokat a kitöréseket, amelyeket
a tömeg, mindenekelőtt a tisztelő tömeg kíváncsi és öntetszelgő magyarázatokkal
halmoz el… Ez a részvét rendszerint tévedésben él saját erejét illetően:
a nő szeretné azt hinni, hogy a szeretet mindenre képes – ez az ő babonás
hite. Ó, a szívnek ismerője rájön, hogy milyen szegény, gyámoltalan, elbizakodott,
elhibázott még a legjobb, a legmélyebb szeretet is – hogy inkább rombol, mint
megment…

3

Azoknak az embereknek a szellemi undora és gőgje, akik mélyen szenvedtek
– mert szinte rangot jelent, hogy milyen mélyen tud valaki szenvedni –, az
ő borzongató bizonyosságuk, amely teljesen átitatja, átszínezi őket, hogy
szenvedésük révén többet tudnak, mint amennyit a legokosabbak és legbölcsebbek
tudhatnak, hogy számos olyan távoli, iszonyattal teli világban fordultak meg
és voltak otthon, amelyről „ti mit sem tudtok”, nos, a megismerés kiválasztottjának,
a „beavatottnak”, a csaknem feláldozottnak ez a hallgatag szellemi gőgje,
ez a büszkesége mindenféle álruhát ölt magára, álcázást tart szükségesnek,
hogy védekezzék a tolakodó és részvéttel teli kezek érintésétől, egyáltalán
mindentől, ami nem méltó hozzá a fájdalomban. A mély fájdalom előkelővé tesz;
elválaszt másoktól. – Az álcázás legfinomabb formáinak egyike az epikureizmus
és az ízlésnek bizonyos, ezentúl közszemlére tett bátorsága, amely félvállról
veszi a szenvedést, és védi magát mindenféle szomorúság és mélység ellen.
Vannak „derűs emberek”, akik azért veszik igénybe a derűt, hogy általa félreértsék
őket – akik kívánják a félreértést. Vannak „tudományos szellemek”, akik azért
veszik igénybe a tudományt, mert az derűs látszatot kelt, és mert a tudományosság
arra enged következtetni, hogy az ember felszínes – ők ezt akarják, hogy hibás
következtetéssel tévútra vezessenek… Vannak szabad, kihívóan viselkedő szellemek,
akik szeretnék elrejteni és eltagadni azt, hogy szívük alapjában megtört és
gyógyíthatatlanul megsebzett – Hamlet esete ez, s ebben az esetben az őrültség
a boldogtalan, túlságosan is bizonyos tudás álarca lehet.

Epilógus

1

Gyakran felteszem magamnak a kérdést: vajon nem úgy áll-e a dolog, hogy életem
legnehezebb éveinek többet köszönhetek, mint más éveknek? Legbensőbb természetem
arra tanít, hogy mindaz, ami szükségszerű, magasból nézve és egyfajta nagy
ökonómia értelmében egyben önmagában hasznos is – nemcsak el kell viselnünk,
hanem szeretnünk is kell… Amor fati: ez az én legbensőbb természetem. –
És ami hosszas betegeskedésemet illeti: vajon nem sokkal, de sokkal többet
köszönhetek-e neki, mint egészségemnek? Betegségemnek magasabb rendű egészséget
köszönhetek; ezt az egészséget erősíti mindaz, ami nem pusztítja el! – Filozófiámat
is ennek köszönhetem… Csak a nagy fájdalom szabadítja fel igazán a szellemet:
a nagy gyanakvás tanítómestere, amely minden U-ból X-et csinál, igazi, vérbeli
X-et, vagyis utolsó előtti betűt… Csak a nagy fájdalom, csak a hosszú, hosszan
tartó fájdalom, amelyben mintegy száraz fadarabok máglyatüzén égünk el, amely
komótosan bánik az idővel, csakis ez a fájdalom kényszerít bennünket, filozófusokat
arra, hogy legmélyebb mélységeinkbe bocsátkozzunk alá, és eltoljunk magunktól
mindenféle bizalmat, hogy elvessünk mindent, ami jólelkű, elkendőző, elnéző,
középszerű, amibe korábban talán egész lényünket beleadtuk. Kétlem, hogy az
ilyen fájdalom „megjavít”; de tudom, hogy elmélyít. Akár úgy, hogy megtanuljuk
szembeállítani vele büszkeségünket, gúnyunkat, akaraterőnket, ahhoz az indiánhoz
hasonlóan, akit minél kegyetlenebbül kínoznak, éles nyelvével, szidalmaival
annál inkább kárpótolja magát a kínzásokért. – Akár úgy, hogy a fájdalom elől
visszahúzódunk a Semmibe, a néma, dermedt, süket önmegadásba, önfeledésbe,
önkioltásba; az önuralom ilyen hosszas, veszélyes gyakorlataiból más emberként
kerülünk ki, az eddigieknél több kérdőjellel, mindenekelőtt azzal az akarattal,
hogy ezentúl még többet, még mélyebben, szigorúbban, keményebben, dühödtebben,
csendesebben kérdezzünk, mint valaha is kérdeztek a földön… Oda az életbe
vetett bizalom; az élet maga vált problémává. – De ne higgyük, hogy ezzel
szükségképpen komor vadóccá, fülesbagollyá válik az ember! Még az élet szeretete
sem lehetetlen – csak éppen ezentúl másként szeret az ember… Így szeretünk
egy nőt, aki kétségeket ébreszt bennünk…

2

Az a legkülönösebb, hogy mindennek utána megváltozik az ízlésünk – kialakul
egy másik, második ízlésvilág. A mély szakadékokból, a nagy gyanakvás szakadékából
is újjászületve, vedletten tér vissza az ember, bizsergető érzésekkel, gonoszkodóbban,
finomabb érzékkel az öröm iránt, kevésbé csipkelődő nyelvvel a jó dolgok iránt,
jókedvűbben, egyfajta második, szeszélyesebb ártatlansággal az örömben, gyermekibb
érzülettel és egyben százszorta rafináltabban, mint valaha. Tanulság: az ember
nem lehet büntetlenül minden évezredek legmélyebb szelleme, mint ahogyan jutalom
nélkül sem maradhat. Mindjárt itt egy próba.

Ó, hogy mennyire ellenszenves mostantól az élvezet, a durva, tompa agyú,
barna élvezet, ahogyan azt az élvezők, „művelt” kortársaink, a gazdagok és
uralmon lévők felfogják! Mennyire dühítőnek tartjuk ezentúl azt a nagy vásári
csinnadrattát, aminek közepette ma a „művelt” ember és a nagyvároslakó tűri,
hogy „szellemi élvezetekre szolgáló” művészettel, könyvvel és zenével, szellemi
italokkal leitassák és erőszakot kövessenek el rajta! Milyen fülsértő lett
számunkra a szenvedély színpadi kiáltása, mennyire idegen ízlésünknek a romantikus
tombolás, az érzékek zűrzavara, amelyet a művelt csőcselék olyannyira kedvel,
a fenségesre, az emelkedettre, a nyakatekertre való áhítozásával egyetemben!
Ó, nem: ha nekünk, kigyógyultaknak még egyáltalán szükségünk van művészetre,
akkor az egy másik művészet lesz – gunyoros, könnyed, röpke, magát isteni
módon nem zavartató, isteni módon művészi művészet, amely mint tiszta láng
lobog a felhőtlen égre! Mindenekelőtt pedig művészek, csakis művészek számára
szóló művészet! Mindennek utána jobban megértjük, hogy mi kell ehhez elsősorban:
derű, mindenféle derű, barátaim!… Egyet s mást most túlságosan is jól tudunk,
mi, tudók: ó, mostantól fogva megtanulunk jól felejteni, jól nem tudni mint
művészek!… És ami a jövőnket illeti: aligha találkoznak velünk majd amaz
egyiptomi ifjak nyomdokain, akik éjszakánként feldúlják a templomokat, ölelgetik
a szobrokat, egyáltalán meg akarják fosztani leplétől, fel akarják fedni,
éles fénybe akarják állítani mindazt, ami jó okkal van elrejtve. Nem: ez a
rossz ízlés, ez az igazságra, a „mindenáron való igazságra” törő akarat, ez
az ifjonti tébolya az igazság szeretetének, ez gyűlöletes számunkra: ehhez
túlságosan is tapasztaltak vagyunk, túl komolyak, túl vidámak, túl kiégettek,
túl mélyek… Mi már nem hiszünk abban, hogy az igazság akkor is igazság marad,
ha fátylát letépik, mi eleget átéltünk ahhoz, hogy ezt higgyük… Ma az ízlés
parancsa, hogy ne akarjunk mindent mezítelenül látni, mindenütt ott lenni,
mindent megérteni és „tudni”. Tout comprendre – c’est tout mépriser… „Igaz,
hogy a Jóisten mindenütt jelen van?” – kérdi egy kislány az édesanyját; „de
én ezt illetlennek találom” – lám, figyelmeztetés a filozófusok számára!…
Jobban kellene tisztelnünk a szemérmet, amellyel a természet talányok és tarka
bizonytalanságok mögé rejtezik. Az igazság talán egy nő, akinek jó oka van
arra, hogy elfedje magát?… Az igazság neve, görög szóval, talán Baubo?…
Ó, ezek a görögök! Ők aztán értettek ahhoz, hogy éljenek! Ehhez az kellett,
hogy legyen bátorságuk megállni a felszínnél, a redőknél, a bőrnél; hogy imádják
a látszatot, higgyenek a formákban, a hangokban, a szavakban, a látszat egész
Olimposzában! Ezek a görögök felszínesek voltak, de a mélységből következően
voltak felszínesek… És nem éppen ide kanyarodunk vissza, mi, a szellem vakmerői,
akik megmásztuk a jelenlegi gondolkodás legmagasabb, legveszélyesebb hegycsúcsait,
onnan fentről szétnéztünk és lenéztünk? Nem éppen ebben vagyunk – görögök?
A formák, a hangok, a szavak imádói? Nem éppen ezért vagyunk művészek?

Hogy mily szegény a leggazdagabb

(Von der Armut des Reichsten)

Tíz éve már…
egyetlen csepp se ért,
Se szél nedve, se harmata szeretetnek
– esőtlen táj…
Kérem most bölcsességemet,
ekkora aszályban ne fukarkodjék,
hanem árassza el, harmatozza és záporozza be
e megsárgult vadont!

Hajdan még hegyeimről
a felhőket elparancsoltam,
mondván: „több fényt, ti sötétek!”
Ma már csalogatom őket, hadd jöjjenek:
árnyékoljatok be tőgyeitekkel!
magasságok tehenei,
hadd fejjelek meg titeket!
Hadd öntsem el tejmeleg bölcsességgel,
szerelem édes harmatával a tájat.

El innen, el,
zord szemű igazságok!
Ne lássak többé hegyeimen
örömtelen s türelmetlen igazságokat.
Mosollyal aranylón
közelítsen ma hozzám az igazság,
napfénytől édesen, szerelemtől barnultan –
már csak érett igazságot tépek a fáról.

Ma már a véletlen hajfürtjei után
nyújtom ki kezem,
hogy mint gyermeket vezessem,
s elég okosan kicselezzem.
Ma már szívesen fogadok be
minden hívatlant is,
és még a sorsot sem hárítom el tüskésen
– Zarathustra nem sündisznó.

Lelkem
betelhetetlen nyelve
minden jót s rosszat végignyalt már,
minden mélységben megmártózott.
De akár a parafa dugó,
mindig újból a felszínre libben,
hullámzik, mint olajfolt barna tengeren:
ezért a lelkemért hívnak engem boldognak.

Ki az én apám és ki anyám?
Nem a Bőség Hercege az én apám,
és nem a Halk Nevetés az anyám?
Nem az ő nászuk nemzett-e engem,
rejtélyállatot,
fényszörnyeteget,
minden bölcsesség eltékozlóját, Zarathustrát?

Gyöngédségtől betegen,
az olvadás meleg szelében,
Zarathustra odafent várakozik hegyei közt –
saját levében
édessé főve,
ül önnön csúcsai alatt,
ül önnön jégfoka alatt,
fáradtan s üdvözülten,
mint a hetedik napon aki teremtett.

– De csitt!
Egy igazság húz el fölöttem,
akár egy felhő,
láthatatlan villáma megcsap.
És lassan, szélesen lépcsőzve
száll le boldogsága rám:
jöjj csak, jöjj, kedves igazság!

De csitt!
Ez az én igazságom!
Bársonyosan borzongó,
tétova szeméből
vetül rám pillantása,
egy lány bájos és gonosz pillantása…
És felfedi, hogy mitől vagyok boldog,
felfedi, ki vagyok én – ó, mit forral ki? –
Kislánypillantása mélyén
bíborszín sárkány lapul.

– Csend legyen! Az én igazságom szól!

Jaj neked, Zarathustra!
Olyan vagy most,
mint aki aranyat nyelt:
még majd felnyisszantják hasad!…

Túl gazdag is vagy,
te, sokak megrontója!
Túl sokak irigyeltje,
túl sokak megszegényítője…
Már rám is árnyat vet fényed –
Hideg borzongat: eredj innét, te gazdag,
lépj ki, Zarathustra, napod fényköréből!…

Adni akarsz, ajándékozni, a fölöslegedből,
csakhogy a legfölöslegesebb épp te vagy!
Légy észnél, te gazdag!
Elsőnek épp magadat oszd szét, ó, Zarathustra!

Tíz éve már –
egyetlen csepp se ért,
se szél nedve, se harmata szeretetnek?
De ki volna, aki téged szeretne,
ily túl gazdagon?
Boldogságod körös-körül mindent leszárít,
s megcsappantja a szeretetet
– esőtlen táj…

Neked már nem köszön senki semmit.
Te köszönöd mindenkinek,
aki elvesz tőled:
ebből ismerek rád,
te, túlságosan gazdag,
Te, minden gazdagok legszegényebbje!

Feláldozod magad, gazdagságod kínoz –
aláveted magad,
nem kíméled, nem szereted magad:
kínok gyötörnek folyton,
a túl teli csűrök és a túl teli szívek kínja –
de köszönetet nem kapsz már senkitől…

Szegényebbé kell válnod,
te, bölcstelen bölcs!
ahhoz, hogy szeressenek.
A szeretet csak a szenvedők része,
szeretet csak éhezőt övez:
Elsőnek épp magadat oszd szét, ó, Zarathustra!

– Én vagyok a te igazságod…

[Bernáth István fordítása.]