Csiki László

BAJOR ANDOR

1927–1991

„A dinnye szép és kedves, maga a tökéletesség; s ezért el kell véreznie a
kés alatt. Mert mi, felnőttek titkos fogadalmat tettünk, hogy meghámozunk
minden gömböt, fölhasogatjuk, ami sima, és apróba vágunk mindent, ami egész.
Tengeren, levegőben, föld alatt és piacon üldözzük a tökéletes felhőt, a tökéletes
aranyhalat, a tökéletes vízcseppet, hegycsúcsot, dinnyét és csillagot, s ha
elérjük, kettévágjuk, kilesni a titkát, rendszerezni a magvát, lemérni a magasságát,
a tökéletesség rettentő parancsára. És mindenből tüzet, erőt, ételt készítünk,
hogy még inkább felnőhessünk, és késünkkel elérjük a bolygókat, a Göncöl kerekét,
s abból is lehasíthassunk egy darabot, mert ragyogó, szelíd és tökéletes,
akár ez a dinnye. És én szeretem a gyermekeket – a szívem hozzájuk húz, értem
csodálatukat a csigaház csavarmenete előtt; könnyeiket, ha az öreg szarvasbogár
unokáira gondolnak; és dalukat, amelyik az örök virágoskert rezedáiról szól:
de nem segíthetek. Egy sötét éjszakán ugyanis, réges-régen, kelepcébe csaltak
a felnőttek, vért cseppentettek a kisujjamból a Titkos Okmányra, hogy a felnőtt
emberiség bandájába lépjek. És azóta a kisujjamnál fogva a banda mindenfele
elcipel, arra kötelez, hogy kipukkasszam a legragyogóbb szappanbuborékokat,
figyeljem, mi lappang a felhők mögött, világítsak bele a barlangokba, riasszam
el a föld mélységes álmát, próbáljam ki tégelyekben az aranyat, legyek ellensége
mindennek, ami kész és tökéletes. Ez a titkos fogadalom kényszerít, hogyha
fehér lap kerül a kezembe, üljek mellé, és népesítsem be ákombákomokkal, írjak
varázsjeleket, és a kész varázsjeleket vágjam ketté, nézzem, mi búvik bennük,
cukor, termékeny mag vagy féreg. Holott nem szebb-e a papír, mint az írás?”
Mit kutatott ez az ember, miért boncolta szét a tökélyt éppen a tökéletesség
parancsára? Egy író! Egy humorista!
Aki mindent ért, és mégsem segíthet. Egy mókamesternek álcázott bölcselő,
aki még azt is bevallja: „mindig utáltam hencegni avval, ha valami hiányzott
nálam a lelki tökéletességből”.
De hát „a süket csend végül is elviselhetetlen volt: hang tört föl a szívemből
ellenállhatatlan erővel. A ház lakói ezt utólag segélykiáltásnak nevezték,
holott fohász volt, panasz és könyörgés, vox humana, ami könnyű lepkeszárnyon
a pókhálók között is elér a napfényhez”.
Merthogy – mondja Bajor Andor –: „Mindig hallottam a fejünk fölött lévő magasabb
dolgokról, de senki nem figyelmeztetett, hogy a magasabb dolgok tele vannak
utálatos pókhálókkal.”
Így vagy ezért lett lírai költőből a romániai magyar irodalom máig legjobb
humoristája. Aki ekképpen sóhajt és könyörög, gyermeki alakjában, miközben
két ízléstelen gipszbékát cipel: „Ember! Nem érted, hogy ez lehetetlen? A
testek távvetítését megoldom, az lehetséges, és az Ég beszorzása a Göncölszekérrel
szintén. De ezeket a békákat nem tehetem le. Az képtelenség: összedől a világ,
Borbíró bácsi leszalad a szőlőből, és hozzám vágja a filegóriát, a néni sikoltozni
fog, és esze ágában sem lesz, hogy a húsdarálót kölcsönadja. Márpedig húsdaráló
nélkül nincs fasírozott.”

Szülővárosi íze van ennek a mindenségből érzékletes köznapiságba bukó fordulatnak,
olyannyira, hogy a természetes viszonyok is felcserélődnek benne, miközben
összefőnek a honi kondérban. A szülőhely azonban tágabb, szellemibb. „…Mindég
otthon éreztem magam Párizsban, Párizsban egy Szajna-parti Nagyváradot sejtettem,
szerettem, mert Ady ott lett Ady. De ha Adyban nem értettem valamit, meg kellett
bocsátani Párizs miatt. – Igen – dadogtam –, megmentjük, Párizs megér egy
cikket.” Ezt már az ifjú szerkesztő mondja holmi Bondács elvtársnak, vállalva
Párizs megmentésének újságírói feladatát, miközben ismereteink szerint nem
látta még a fény városát, leventeként is csak az erdőig jutott darutollat
keresni a sapkájához. Filozófushallgatóként, majd tanársegédként eljutott
azért Hegelig, sőt Huizingáig – noha akkor még Marx és Sztálin volt a divat.
Jó lenne azért tudni, miképpen oktatott logikát, majd magyar irodalomtörténetet
az akkori Kolozsváron, de erre nincs adatunk. Beosztott munkatársa lett aztán
jó néhány Bondács elvtársnak, különféle lapoknál, könyvkiadóknál.

„A gyárkéményre fénylőn hullt a harmat,
Ott szültek egykor engem is csavarnak –”

írja, de már egy paródiában, egy 1958-as fiktív szerző, Lila Leó nevében,
mintegy tíz évvel később, amikor azért már a kanyaró sem volt az igazi, és
a sportfogadásban így állt a béketábori helyzet: „Irodalom A. C. – Élet A.
C. (maratoni futás) 2.”
Fel nem lelhető, korai versei helyett kénytelen vagyok a lexikont idézni,
miszerint lírikusként indult, de irodalmi bírálatokat is írt. Hogy miért,
miképpen lett verseket parodizáló, míves humorista, annak az alkotólélektan
búvárai, de inkább a korabeli politológusok lennének a megmondhatói, ha merészeltek
volna létezni effélék akkoriban. Élete utolsó éveiben azonban újra verseket
írt. Megrendítő, formailag is megdöbbentő költeményeket…
Egy negyven éven át humoreszkben bujdosó költő lett volna ő?
De hiszen a legnehezebb műfajt választotta, amikor a vers elől elmenekült!
Mert mit lehetett „tollhegyre tűzni” Romániában 1950 és 1990 között, amikor
a „hódolat illet, nem bírálat” isteni elve piszkos kis diktátorok parancsszavában
mennydörgött? Amikor nemcsak az autonóm tartomány, a tanterv, az anyanyelvhasználat,
hanem a szatirikus bírálat határait is megszabták, és a határsértéseket olyannyira
megtorolták (volna), hogy ez esze ágában sem volt senkinek, aki a nyilvánosság
elé kívánt jutni, és nem csak a konyha zugán mormogott? Miképpen lehetett
mozogni, egyensúlyozni ezen a szűk határsávon, főként egy olyan alkotónak,
aki a mindenségre és a tökéletességre esküdött fel, és már-már testi valóságként
érzékelte is azt? Miért választotta a kényszerzubbonyt Bajor Andor, még ha
bohócruhának álcázta is? Miért nem lirizált csöndesen, vagy miért nem fújta
a „forró trombitát”, mint annyian? Miféle bátorság vezette a megalkuváshoz?
Mert hiszen megalkuszik, aki vállalja, hogy választ ugyan, de csak kis témát;
amikor lázad, csak a pincérnő és a packázó kishivatalnok ellen zsörtöl, aligazgatónál
magasabbra nem tör, legfennebb a vezérigazgató ajtaját elálló titkárnőre húzza
rá a vizes lepedőt, de azt is óvatosan.
A szatírában Bajor nem is lép ki a megszabott körből. Éppen csak valami sűrű
anyaggal tölti fel a szűk teret, és nyomban kitetszik, hogy a nagy egészhez
képest mennyire kisszerű a szatírába foglalt világ; mondhatnánk, ha nincs
helye „oldalt” terjeszkedni, a magasság felé keres utat. A téma ilyeténképpen
már-már közömbös, szinte csak ürügy, részben önnön szánalmas voltának felfedésére,
részben – éppen a „téma” ellenében – az író szellemiségének kinyilvánítására.
Megkockáztatom a paradoxont, hogy Bajor Andor alkatának, kiművelt alkotásmódjának
megfelelt ez a valójában kényszerű kettősség: a kisszerűség mélyén vagy mögött
boldogan fedezte és mutatta fel az emberi teljességet, melyet helyzete többnyire
megaláz, megcsonkít, megfélemlít, s mely gyakran a hiányával van jelen, vagy
mint igény, habár a hősök többségében nem tudatosul – és ez is állapotukra
vall. De mégis valami savanykás utóíz marad utána, bánat lengi be a mégoly
esetlen vagy komikus alakokat is: nem az elveszített, hanem a meg sem talált
paradicsom érzete, a lemondás valamiről, aminek fénye az apró embert is óriássá
vetíti ki.
Ezért választhatta természetes kifejezésmódként akár a szatírát, még ha fel
kellett is adnia a szabadságát. Tudatos alkotóként ennek okát is adja. Egy
vallomásszerű írásából (Vita a ferdepofájúval) három tétele olvasható ki:
1. „Ha valami torzat pillantok meg a valóságban, először a szememet tartom
bűnösnek…” 2. „De gyűlölöm a torzságot…” 3. „Hát hogyne lennének ellenségeim
azok […], akik nehéz agymunkával jutnak el odáig, ahonnan eredetileg bámészkodom?”
Az önvád, sőt önkínzás vagy csak a józan kétkedés (1) mellett megfogalmazódik
egy általánosabb és tisztább, ám indulatos emberi igény (2) és egyben annak
a tudata, hogy birtokában van – már-már eredendően – egyfajta tudásnak és
a tudás adta biztonságnak (3). Magabízó, ugyanakkor ellentmondásos hitvallás
ez. Erről szól Bajor Andor teljes életműve.

Nem a különben is megnevezhetetlen hatalom, akár az állami terror rekeszti
el, csökteti hőseit, hanem a condition humaine ilyen. Éppen ott, éppen akkor
legalábbis, abban a világban, amelyben élnie adatott, amelyet ismer. De tud
azonfelül valami mást is: amit a ráció és a szív vágyik és sugall, s aminek
nincs földrajzi és időhatára. Bajor hite az észben, a tudásban és az emberségben
egyszerűen megható. Annál inkább, hogy átmeneti történelmi okokból nem használható
egyik sem másutt, csakis az írásban, a műben.
Nem csak a humorista kötelező penzumaként írt tehát paródiákat: az irodalom,
az esztétikum már az a terület, ahol számon lehetett kérni a tudást, a lelkiismeretet,
az emberi nagyrahivatottságot, tisztaságot, melyet a köznapi életben mindhiába
keresett, s melynek bírálatára amúgy sem osztogatták az engedélyt. De az irodalomban
a maga elemében volt, a maga igényeit, mércéjét, erkölcsét, szellemiségét
érvényesíthette. Nem mellékesen, a művek mellett az irodalmi élet az egyik
témája, olyan korszakokban, amikor az irodalom éppen vesztésre állt az élettel
való maratoni versenyben, de éppen ezáltal a „való” élet (torz)képe volt mégis.
Úgy, ahogyan „a stílus maga az ember”; a művészi forma nem tudása vagy megbontása,
a hazugság vagy a kóklerség egy nyelvbotlásban, egy rímkényszerben is tetten
érhető.
Nemcsak egyes alkotók stílusjegyeit, hanem a személyiségét is parodizálni
tudta. És bármily stílushűen művelte is ezt, a kiszemelteknél több, egy nagy
adag Bajor is benne volt a paródiákban. Mintha a művészet sem lenne „személyfüggő”.
De a korra, a „helyzetre” bármely alkotó rávall, noha gyakran önkéntelenül.
Egy Lucifer nevű fiatal költő (a pokol császára különben) emigyen lantol nála:

„Szánt a babám traktoron,
Olyan, mint egy vastorony.
Míg a gépen körbe jár,
Zöld a rét és a madár.”

Szatirikusabbak a paródiái a szatíráinál. Szabadabbak és pontosabbak is talán.
Több bennük még az éltető nedv is, a humor. És abszurd bölcselme olyan zseniális
„kétértelműségeket” szül, mint a Bűnbe esők című Faulkner-paródiában, ahol
az Úr egyfelől rabszolgatartó, másfelől maga a teremtő. „Az Úr agglegény volt.
Senki se tudta, mit csinált, mielőtt Délre vetődött. Egyszer csak ott volt
Délen, és megteremtette Keletet, Nyugatot meg Északot.” A hely, az égtájak
megalkotása, mintegy mellékesen, bajori vágy és lelemény.
Ez a paródiaciklus (az éveken át szilveszteri mellékletként írt és szerkesztett
Ütünkben) az első emberpárról, a teremtés mítoszáról szól – már ahogyan azt
az éppen esedékes korban megírták. Hogy egyszer csak kiderüljön: némely vidéken,
Ádám rossz káderlapja miatt, más ősapát kell kinevezni az emberiségnek.
A mai olvasók fiatalabbja azt sem tudja már, mi az a „káderlap”. A bajori
javaslat attól még és annak ellenére érvényes lehet. De talán bezárták már
a mandátumosztó hivatalokat.
„Természetesen a felelősséget is oda kell írni a többihez, mert ez luxuscikk,
csak ritkán jutok hozzá.” (Főúr, írja a többihez! – 1967.)
Akár szatírát, humoreszket, paródiát, gyerekmesét írt Bajor Andor, mindvégig
mesélt. A mesélés öröme, felszabadultsága érződik még a gonoszkodásaiban is.
Az életmű egésze akár egyetlen regénynek is felfogható, mellékszálakkal és
-szereplőkkel, kitérőkkel és versbetétekkel. A főhős azonban mindvégig ő maga:
az esendő, a kisemmizett kisember, az álmaiban csalódott gyerek, a nagyratörő
és szárnyaszegett alkotó és legfőképpen a szemlélődő, kutató ember, aki felismeri
a mások hibáit, vétkeit, és azon nyomban megbocsátja, minthogy magában is
felfedezi mindezeket. Nem igazságosztó, hanem figyelő társ, esetenként akár
őrangyala nemcsak saját gyerekkori énjének, hanem nevetsége tárgyainak is.
Merészel elandalodni egy természeti vagy tudományos tüneményen – amikor a
nagy cél a természet leigázása volt, és a tudománynak csak a „vívmányait”
volt divat fennszóval dicsérni. Ez a csöndes ellenkezése, „divatjamúltsága”
szilárd belső tartásra vall, és kimondatlanul is mégiscsak ítélkezés.
A kigúnyolt jelenségek valójában jelentéktelenek; ám a róluk való köz- és
magánbeszédet mintha fontosabbnak tartaná amazoknál, és ezen gyakorolja szigorát,
érvényesíti biztos mércéjét.
Sokszoros pálfordulások és köpönyegforgatások évadján a művészivel felérő
emberi érdem ez. A legújabb kori értékzavarokban pedig nagyon oda kellene
figyelni rá.

Van Bajor Andor életművének egy részlete, vonulata, melyet az irodalomtörténet
jobb híján „lírai novellák”-nak nevez. Szatirikus, groteszk vagy éppenséggel
szatirikusan-groteszken lírai novellák ezek valóban (Páskándi Géza saját írásaihoz
foghatóan talán „abszurdoidok”-nak minősítené); az egyes kötetekben a humoreszkek
között mintegy „mellékesen” jelentek meg a szerző életében, és csupán posztumusz
kiadványokban gyűjtötték egybe őket értőbb szerkesztők, akik jó ideje tudták,
hogy Bajor Andor valójában egy humorista álruhájában rejtezkedő lírikus, parodizáló
bölcselő, létkérdésekkel vívódó szellemes publicista, mindközönségesen vérbeli
prózaíró. A múlt időben Karinthy Frigyes, térségünkben Slawomir Mro|ek végzett
hozzá hasonló kísérleteket a prózával – de talán inkább egy Közép-Európában
kifejlődött szellemmel, szellemiséggel. Másokhoz nem is nagyon lehetne hasonlítani,
mérni: a bajori novellának nincs hagyománya a hagyományosságára oly büszke
magyar irodalomban; annak romániai ágában is máig nehezen leli a helyét. Ugyanakkor
klasszicista eszmény nevében fogantnak látszik az áttekinthető, kristályos
szerkezetével és kiegyensúlyozott stílusával.
Csak az a sok nyelvi játék, lelemény ne zavarná meg a besorolást! (Habár:
„hallgatni csak konok anyanyelven örökre elnémulni így tudunk” – írja kései
prózaversében.) Csak ez az ellenfeleket is megértő szellemi fölény, az ostobaságot
is az emberi létezés természetes velejárójának, a teljesség részének tartó
felfogása ne különítené el a szerzőt a bűnöket és a butaságot „ostorozó” humanistáktól!
Csak a történelmi kényszert ne nevezné egyik szereplője szájával „szerencsés
körülmény”-nek! Csak ne vállalná át, ne önmagán akarná megtorolni mások vétkeit,
holmi önkínzó (talán katolikus?) tágkeblűséggel!
Megteszi pedig. Nagy bátorság ez, eget ostromló merészség, hogy valaki önmagába
száll, amikor tollával szabadon nyársalhatná fel kitalált hőseit.
A Fátum című novellában évtizedek múltán találkozik két ember, akik együtt
gyalogoltak hazafelé a háború utáni dúlt tájakon át, és két másik emberrel
is megosztották a kenyerüket. Nem ismerik fel egymást. Minthogy soha nem is
vándoroltak ők együtt. „– Nézd – mondtam filozofikusan –, ki tud arról, hogy
nem mi voltunk azok?! Mi ketten tudjuk! És ha nem mondjuk el senkinek, hogy
nem mi voltunk, akkor: mi voltunk. Illetve utólag, visszamenőleg: mi leszünk!”
Az effajta identitásvállalás más világtájakon bizonyára lehetetlen; mifelénk
csak abszurd. Ugyanakkor szükséges és őszinte, habár csalás. Az önazonosság
felcserélése valójában a túlélés egyik módja. Az erkölcsi megmaradásé, akár
hazugság árán is.
Más példák is kínálkoznak erre (vagy netán az ellenkezőjére). Van Bajor Andornak
egy viszonylag korai, nevezetes novellája: Miért evett Bodoni elvtárs vadas
bélszínt zsemlegombóccal? – Egy vélhetőleg rajoni főmufti betér egy étterembe,
és az ott üldögélő vendégek többsége alázatosan ugyanazt a fogást rendeli,
amit ő, a lázadozó aranyifjú pedig nem. Majd mikor a fővendég arcáról annak
hatalomból való kibukását vélik leolvasni, visszautasítják az egyenételt.
Hogy végül lelkesen zabálják ugyanazt.
Bodoni elvtárs ez alkalommal pedig nem akar egyebet, mint vacsorázni. Bajor
lélektani kísérletében a „köz”, a közvendég követi el a bűnt, az alázkodik
meg, az tagadja meg önmagát – igaz, hogy a hatalmas ember hatására. Ő az az
idegen és mindenen uralgó jelenlét, amelyet oly nagyon ismertünk közel ötven
éven át. Könnyű lett volna áthárítani rá a felelősséget, szatírát kerekíteni
róla. Bajor Andor azonban mindannyiunk részvételét kutatja a teljes elbutulásban, alávetettségben; a hatalmas
Bodoni elvtárs valójában szánalmas mellékszereplő csupán.
Itt vagyunk tehát a mi saját Közép-Európánkban, ahol az időt háborúkkal és
határmódosításokkal mérik, a mindig történelminek nevezett helyzetekben már
senki nem ártatlan, és az ellenségnek még igaza is lehet, a vízözön részleges,
és a benne úszkáló végül is magára vállalja az összes történelmi bűnt…
Elfoglalja a kisvárost egy idegen hadsereg, mely leginkább arról nevezetes,
hogy zabrálja az órákat. Az órásmester is nyomban elmenekül egy tarisznyára
való időmérővel. Igen ám, de az új parancsnokság bizonyítani kívánja, hogy
a világkultúra letéteményese, és az órástanoncot a réges-régen elromlott toronyóra
megjavítására kötelezi. Merthogy nem rendben jelennek meg benne az allegorikus
alakok, legfőképpen a Halál maga. És az ijedten, reménytelenül nekilát. Munka
közben rájön, hogy „ha az alkotót puskacsővel kényszerítették volna, művét
ugyanígy alkotja meg. Aki valamit igazán meg akar teremteni, azt nem befolyásolja
a fegyver”.
Eddig ez igencsak romantikus, ha nem egyenest naiv elgondolásnak és egyben
alkotói hitvallásnak látszik, és tulajdonképpen nem idegen Bajor Andortól.
Csakhogy a tanonc működésbe hozza a toronyórát, és akkor keseredik el igazán.

A mű mozog ugyan, de nem a kellő sorrendben jelennek meg benne a jelképes
alakok. A közönség és a parancsnokság azonban lelkesen tapsol. A hazatért
álruhás órásmester is gratulál – és fájlalja, hogy neki a javításhoz nem adattak
meg olyan „szerencsés körülmények”, mint tanítványának.
Nem írói fintor ez a novella végén, hanem a valóság maga a honi tájakon, ama
„történelem” és annak vállalása. Avagy Bajor Andor realizmusa. Avagy abszurdja.
A szétszerelt világ képe, amelynek ő maga is a része. Hiszen amikor a tanonc
darabonként, működő szerkezetegyüttesükből kiszakítva számba veszi az egyes
alkatrészeket: már-már követhetetlen, zagyva halmaz keletkezik. („…a XX.
században a kapkodás, a szétaprózódás – végeredményben a gazdag középszerűség
veszedelmével jár” – mondja más helyütt.)
„A játék rossz: azt hiszem, végképp elrontottam. – De működik! – Éppen azért
rossz. Ha nem működne, még lehetne csinálni valamit. Akkor esetleg meg lehetne
javítani.”

Két évtized múlva megbukott még a „működő szocializmus” is.
A novella talán mégsem ennek jóslata. Az igazi történet az alkotásról, a teremtésről
szól. Valami olyan kultúráról, korról, amelyben az emberek a maguk mulattatására
és tanulságára még a Halált is rendben megjelenítették, de aztán nem tudták
megjavítani, azóta sem.
Nem tantételeket közöl mégsem Bajor Andor, hanem érzékletes, fordulatos meséket
mond, és boldogan belefeledkezve használja anyanyelvét.
Harmónia.
Minden kétségek között ez jut az olvasó eszébe róla: a gyötrelmek és filozófiák,
a „körülmények” és az önálló egyéniség összhangzata – Bajor Andor, a harmonikus
harmonikás.
Vallja, hogy egy olyan korban, amikor betiltották a zenét, és még az ósdi
kintornákat is összetörték, egy fürdőszobában legalább lehetett hegedűfutamokat
tanítani titokban a gyerekeinknek a jövő, Bajorral szólva a tavasz számára.