HOLMI
HOLMI.org | A Holmi internetes vltozata |
  • A HOLMI postájából
  • Búcsú a HOLMI-tól
  • Figyelő
  • Fordítás
  • Interjú
  • Kotta
  • Legfrissebb
  • Levelezés
  • Napló
  • Nekrológ
  • Próza
  • Tanulmány
  • Uncategorized
  • Vers
  • Visszaemlékezés
  • Vita
  • Főoldal
  • Rendezvények, hirdetések
  • Kereső
  • Repertórium
  • PDF Archívum
  • Lexikon
  • Impresszum
  • Bejelentkezés


    Mihent az rk nyomtatsba egy egsz nemzet elt el kezdenek egymssal vetlkedni, azonnal meg indul a szp elmlkeds...

    Arany Zsuzsanna: RÉMREGÉNYEK RENESZÁNSZA (Federico Andahazi-Kasnya: A harmadik nővér)

    Arany Zsuzsanna

    RÉMREGÉNYEK RENESZÁNSZA

    Federico Andahazi-Kasnya: A harmadik nővér
    Dobos Éva fordítása
    Magvető, 2000. 214 oldal, 1540 Ft

    Adva van egy regény, mely komoly filológiai munkára épül. Adva
    van benne egy fiktív szál, mely felborítja s szinte megbolondítja az eredetileg
    dokumentumszerűnek indult művet. Érdekes játék jön létre dokumentum és fikció
    közt, a határok elmosódnak, s a naiv olvasó már nem is érzékeli, hol ér véget
    a valóság, s hol kezdődik a „mese”. Ha avatottak vagyunk a feldolgozott konkrét
    történeti epizód filológiai hátterében, még akkor is elbizonytalaníthat bennünket
    a szerző – lehet, hogy téved az irodalomtörténet?
    Az egész játékot, mert hisz játszik velünk az ilyen szerző, fokozza még egy
    réteg: a háttértörténet olyan kísértethistóriaíró-verseny, melybe maga a szerző
    is beszáll ama bizonyos fiktív szállal. Rémtörténetet farag a kerettörténetből
    is, s szinte kétségbe ejt filológiai alaposságával – vajon nem egy nagy kísértethistória
    részesei vagyunk mi magunk is?
    Mit tehet ilyenkor az elemző-ismertető? Kihagyhatja-e az amúgy is kissé zavaros
    történelmi keret, filológiai háttér érintését? Elég-e a művet pusztán önmagában
    nézni, megfosztván attól a kultúrtörténeti beágyazódottságtól, melyre rájátszik?
    Ráadásul ezt a „rájátszást” még műfaji szinten is megteszi.
    A magyar származású Federico Andahazi-Kasnya, a mai argentin irodalom egyik
    képviselője Magyarországon először az 1997-es Az anatómus (El anatomista),
    majd – az 1998-ban először kiadott – A harmadik nővér (Las Piadosas, szó szerinti
    jelentésben „a kegyesek”, „a könyörületesek”) című regényeivel vált ismertté.
    (Mindkét mű Dobos Éva fordításában jelent meg.) Már Az anatómus is a szóban
    forgó témában végzett alapos kutatásra épül – a XVI. századi Columbus Matteus
    Realdus néven ismert itáliai anatómus munkásságába pillanthatunk be, akit
    a szerző Mateo Colonra keresztelt át. (Lisa Zeidner ugyan kifogásolja a történet
    hitelességét, s etimológiai vizsgálódásba kezd, hogy igazolja állításait.
    – New York Times, 1998. szeptember 13.)
    Második regénye az irodalom, illetve az irodalom történetének kiapadhatatlan
    folyamából táplálkozik: a romantika nagyjainak egy lidérces éjszakájába csöppenhetünk
    bele. Shelley, Mary Shelley, Byron s nem utolsósorban Polidori doktor Svájcban
    adnak egymásnak rémes randevút. Andahazi – szinte filológushoz illő pontossággal
    – hitelesen mutatja be azt a világirodalmi pillanatot, mellyel a szakirodalom
    oly mostohán bánik.
    Byron a Genfi-tó partján fekvő Villa Diodatit bérelte ki, mely pompás helyszínül
    szolgált allűrjeinek s kicsapongásainak egyaránt. Itt látogatta meg Percy
    Bysshe Shelley, akivel további hat éven keresztül – Shelley tragikus haláláig
    – voltak barátok. Az ifjú romantikus, kinek neve nem kevésbé botrányos ateizmusa,
    mint zseniális művei kapcsán vált ismertté a korban, magával vitte akkor még
    szeretőjét, későbbi feleségét, Mary Godwint, azaz Mary Shelleyt, a kor híres
    irodalmárának, William Godwinnak és az első feminista kiáltvány írójának,
    Mary Wollstonecraftnak a lányát. Velük érkezik Miss Claire Clairmont, Mary
    féltestvére, Godwin második feleségének lánya, Lord Byron szeretője.
    Mivel az idő meglehetősen esős, hőseink bizony szobafogságra ítéltetnek, ezért
    a főbérlő, Lord Byron sátáni ötletétől megindulva kísértethistóriák felolvasásával,
    majd megírásával múlatják (s nem utolsósorban mulatják) az időt.
    „Az évszak hideg volt és esős, esténként körülültük a lángoló fahasábokat,
    és német kísértethistóriákkal szórakoztunk, mert véletlenül épp azok kerültek
    a kezünk ügyébe. E mesék felkeltették bennünk a játékos utánozhatnékot. Két
    barátunk (egyikük tollából a közönség szívesebben fogadna bármi mesét, mint
    akármit, amit én valaha is írni remélhetek) és jómagam megállapodtunk, ki-ki
    megír egy-egy, természetfölötti jelenségeken alapuló történetet. Az idő azonban
    váratlanul jóra fordult, és az én két barátom magamra hagyott, elutazott az
    Alpokba, s a csodálatos tájon teljesen kiment a fejükből még az emléke is
    minden kísértetlátomásnak. Az alábbi mese az egyetlen, amely elkészült a három
    közül” – írja Mary Shelley a Frankenstein előszavában.
    Az írónő állítása szerint az ő meséje „az egyetlen, amely elkészült a három
    közül”. Az irodalomtörténet azonban két másik művet is ismer, melyek szintén
    ennek a pár napnak a termékei. Való igaz, hogy ezek közül az egyik töredékben
    maradt, viszont hozzásegítette a másikat az örökkévalóság megízleléséhez.
    Byron műve, a Fragment of a Novel adta az ihletet Polidori The Vampyre című
    művének megírásához. Vagy mégsem?
    Az argentin regény ezen a ponton teszi meg a döntő lépést a dokumentumtól
    való elkanyarodásban. A bevezetőjében leírtakat akár művelődéstörténeti esszéként
    is olvashatjuk, netán irodalomtörténeti adalékként, ám amikor megjelenik a
    harmadik Legrand nővér, illetve Polidori borzalmas titkára céloz Andahazi,
    elbizonytalanodunk. Aki nincs annyira otthon a Byron-filológiában, talán nem
    is érzékeli, hol kezdődik a fikció s hol ér véget a tények leírása. (Szerzőnk
    valóság és mese ilyen jellegű vegyítésével nem tekinthető újítónak, hiszen
    vannak hagyományai e módszernek az irodalomban.)
    Mielőtt további elemzésbe kezdenénk, nem árt röviden felvázolnunk a cselekményt.
    Az időpont és a helyszín tehát adott – 1816. június, a Genfi-tó partja, Villa
    Diodati. Byronék gátlástalanul élik világukat, a szabad szerelem és az „ópiumevés”
    égisze alatt (laudanummal enyhítenek rosszkedvükön), mit sem törődve Polidorival,
    sőt olykor még – puszta szeszélyből – meg is alázzák a doktort. Nem csoda
    hát, ha Polidori gyűlöli urát, s bosszúra éhezik. Ehhez jön kapóra egy titokzatos
    levelezőtárs: Annette Legrand, „a harmadik nővér”, aki ügyesen csempészi a
    fiatalember asztalára az újabb és újabb leveleket, de őt magát sohasem látjuk.
    Egyes szám első személyű leírásaiból fokozatosan derül ki kiléte s célja.
    A levélváltásokat meg-megszakítják a Villa Diodatiban történő események. Dokumentum
    és fikció párhuzamosan fut a regényben, ám a leglényegesebb ponton, a The
    Vampyre megírása kapcsán találkoznak.
    Andahazi-Kasnya vonzódása a régmúlt korokhoz, jelen esetben a romantikához
    s rémregényeihez már ezekből a levélváltásokból is világosan kitűnik. Ha visszagondolunk
    Az anatómus-ra, ott is érzékelhettük, hogy a szerző szívesen választ témát
    a történelemből, s szinte korhűen festi le az akkori életet.
    A levelek cselekménye regény a regényben. Andahazi maga is „beszáll a játékba”,
    ő is megírja a maga kísértethistóriáját. Edgar Allan Poe, E. T. A. Hoffmann
    írásainak s magának a Frankenstein-regénynek is megelevenedik a világa az
    énelbeszélésben, azaz Annette leveleiben. Andahazi múlthoz való vonzódása
    nem pusztán témaválasztásában, hanem műfajidézésében is tetten érhető. Az
    ezredfordulós világban a rémregényekhez (gothic novels) nyúl vissza. A harmadik
    nővér születési körülményei azt az éjszakát idézik, amikor Victor Frankenstein
    életre keltette halottját, konkurálva mintegy a Teremtővel. Az anya ikerterhessége
    nem meglepő, annak rendje és módja szerint meg is születik a két szép leánygyermek,
    Colette és Babette, ám ezután már-már apokaliptikus jelenet következik. Egy
    borzalmas kis lény is életet kér, s horrorisztikus körülmények közt jön világra.
    Az ember őskétségbeesése a borzalom láttán, ami eztán következik – az éjszakai
    szülésnél jelen lévő apa saját gyermekét kezdi üldözni. Ahogy Frankenstein
    az ő teremtményét, úgy a harmadik nővér apja is meg akarja gyilkolni gyermekét,
    el akarja pusztítani, „megmenteni vágyván nemcsak saját lelkét”, hanem embertársai
    életét is. A szörnynek azonban sikerül elmenekülnie, s annak rendje és módja
    szerint szennycsatornákban, pincékben, sötét és nyirkos helyeken tengeti életét,
    eltűnve a felszín (s tudat!) alatti régiókban.
    Meglehetősen bizarr múzsaként lép fel Polidori életében. Múzsa, mert műveket
    ad – már amennyire a művek adója s nem ihletője múzsa lehet. Rútságával ugyanis
    fordított arányban van intelligenciája, eszessége. Lényének borzalmassága
    kapcsán – rút, s nem mindennapi horrorral jött a világra – felmerülhet a kérdés:
    honnan származik ez a teremtmény, ki áll mögötte? Ha tüzetesen szemügyre vesszük,
    könnyen asszociálhatunk valamiféle ördögi teremtményre, sátáni ivadékra. Szerződést
    ajánl az ifjú orvosnak, s amióta Goethe megírta a maga Faust-ját, minden szerződés
    baljóslatú. Jelen esetben pedig nem éppen Annette Legrand-ra rótták Faust
    szerepét… Annette nem pusztán rút, hanem gyilkol is – ölnie kell az életben
    maradásért. Teszi ezt nem is akárhogyan. Andahazi leleményességét dicséri,
    hogy az első irodalmi vámpír megszületése egyenesen egy vámpírnak köszönhető.
    No nem a szó szoros értelmében vámpír a „kedves nővér”, hanem – női mivoltához
    illően – férfiakat választ áldozatul, mivelhogy olyan testnedvre éhezik, mellyel
    csak az erősebb nem rendelkezik. Ha nem jut hozzá, elpusztul, s elpusztulnak
    testvérei is: az ikrek ugyanis idővel felcseperedtek, s csodaszép színésznőkké
    váltak, kiknek kétes erkölcse híresebb tálentumuknál. A szörny éhe, illetve
    szomja azonban mindenre magyarázatot ad, s ezáltal, igaz, csak mi, olvasók,
    „feloldozhatjuk” őket. Minthogy nem mindenki áll rá önszántából erre az adakozásra,
    kivált, ha elérkezik az a pillanat, amikor a kis horrorlény előjön jussáért,
    a három nőszemély gyilkossá válik. Míg a két egészséges és szép színésznő
    elborzad tette láttán, a harmadiknak nincs lelkiismeret-furdalása: nincsenek
    emberi érzései, kívül rekedt a társadalmon. Sátáni voltát azonban mégsem jelenthetjük
    ki egyértelműen, mivel erre nem találunk utalást a regényben. Andahazi pusztán
    „gyanúba keveri” a szörnyszülöttet. A többszörösen összetett irodalomtörténeti
    motívum, illetve a ténylegesen megírt fikciók kapcsolata oly módon keveredik,
    hogy a harmadik nővér a frankensteini monstrum rokonaként, vámpírként lép
    elénk. Sőt Andahazi rémregényében maguk a kerettörténet termékeiben, úgymint
    a The Vampyre-ben s a Frankenstein-ben szereplők is megelevenednek, hisz nemcsak
    a vámpír, azaz Annette Legrand aktív szereplő, hanem felbukkan dr. Frankenstein
    is Annette apjának barátjaként, s ezzel nem pusztán szellemiségében, valamint
    magának az irodalmi alkotás említésének szintjén, hanem ténylegesen is beleszól
    a regény menetébe a Frankenstein-mítosz. (Ugyanezt a játékot játszotta el
    Ken Russel Gótika [Gothic] című filmjében. Ő is fikciót, valóságot, sőt életrajzi
    elemeket vetített egymásra és hozott egymással ok-okozati összefüggésbe.)
    S Lord Byron egyszer csak kitalálja a kísértethistóriaíró-versenyt! Polidori
    mindig is féltékeny volt urára: egyrészt „gyengéd érzelmekkel” viseltetett
    iránta, másrészt irigyelte költői tehetségét. De ki is ez a dr. John William
    Polidori, akit Andahazi méltónak tart arra, hogy reflektorfénybe állítsa,
    elhomályosítván az évszázadok óta ragyogó byroni imázst? Mivel az argentin
    szerző ragaszkodik a filológiai pontossághoz, mi sem hagyhatjuk figyelmen
    kívül a fiatal doktorról rendelkezésünkre álló adatokat. Ugyan nem feladata
    az elemzésnek a történelmi hitelesség számonkérése, e regény esetében mégis
    lehetetlenség elvonatkoztatnunk a tényektől: ismeretük hiányában nehezebben tudnánk olvasni a művet. Dr. John William Polidori enyhén hisztérikus
    személyiség volt, ki nemcsak Byron, hanem annak barátai iránt is némi féltékenységgel
    viseltetett. A fiatalembernek nem csak páciensei voltak költők, az volt ő
    maga is. Már olasz származású apja is fordított híres angol költői műveket.
    Polidori azonban irodalom iránti szeretete ellenére az orvosi egyetemet végezte
    el. Az írással azért nem hagyott fel – On the Punishment of Death volt első
    műve, melyet aztán az elhíresült The Vampyre, illetve a The Modern Oedipus
    követett. (Sajnos írásai – egyelőre – nem olvashatók magyar nyelven.)
    Miért támad az az érzésünk a regény olvasása közben, hogy a szerző rokonszenvez
    a fiatal orvossal, a nagy elődök, Byron és Shelley ellenében is? Talán azért
    e nagy együttérzés, mert Andahazi regényén is érződik némi ponyvaíz, akárcsak
    a Polidori-művön? Hiszen Byron szabályosan „kikérte magának”, amikor a névtelenül
    megjelenő írást neki tulajdonították. („Megkaptam a részletet és A vámpírt.
    Mondanom sem kell, hogy nem az én művem. Kétely esetén máskor hagyatkozzék
    erre az aranyszabályra: ön az én kiadóm [amíg össze nem veszünk], és ami nem
    önnél jelenik meg, az nem az én művem. […] Levelemhez mellékelem az én kísértethistóriám
    kezdetét, és majd a saját szemével győződhet meg róla, hogy hasonlít-e Mr.
    Colburn kiadványára” – írja Byron John Murraynek, 1819. május 15-én Velencében
    kelt levelében.) Ha már az argentin író érdemeit firtatjuk, mindenképpen el
    kell ismernünk témaválasztását. Ám ekkor újabb kérdéssel kerülünk szembe:
    vajon más mit tudott volna alkotni a svájci kísértetjárás szüzséjéből? A hálás
    téma még számtalan lehetőséget rejt magában, melyek bizony kiaknázatlanul
    maradtak Andahazinál. (A Byron–Polidori viszony mind intellektuális, mind
    érzelmi oldalról megközelítve, a laudanum okozta rémlátomások sorozata, melyek
    leginkább Shelleyt gyötörték, Mary Shelley Frankenstein-jének „megfoganása”
    a Byron–Shelley párbeszéd tükrében, mely a galvanizmus csodáiról, az emberi
    tudás határairól is szól, Claire Clairmont alakja mint Byron egykori szeretője,
    mind-mind benne rejlik az 1816. júniusi eseményekben, melyek szintén szépirodalmi
    feldolgozások alapjául szolgálhatnak.)
    Andahazi Polidori iránti rokonszenvéről árulkodik az a groteszk, szürrealista
    álom is, melyet Polidori ópiummámorban lát – Byron feje elválik testétől,
    s Polidorihoz kerül. A lord könyörög, végigjárja a megalázkodás minden poklát.
    Az álom csodaszép nő ölében ér véget – Annette jön el a doktorhoz, s hozza
    el a The Vampyre-t. Valószínűleg ekkor jött el jussáért, s tette le az asztalra
    a kéziratot a szerződés betartásának bizonyítékaként. Mindezt értelmezhetjük
    úgy, hogy Polidori végre hozzájut Byron „koponyájához”, megkaparintja a költészet
    titkát, s megírja az első irodalmi vámpírhistóriát.
    Így amikor Byron felveti, hogy próbáljanak ők is rémesebbnél rémesebb históriákat
    kitalálni, melyek borzongást keltenek a gyanútlan olvasókban, Polidori is
    részt vesz a versenyben, s leteszi az irodalomtörténet asztalára a The Vampyre-t.
    A siker akkora lett, hogy azóta is e művet tekintjük az első irodalmi vámpírtörténetnek,
    s csak ezt követi Bram Stoker 1897-es Drakulá-ja. Nem szabad azért megfeledkeznünk
    Byron Fragment of a Novel-jéről sem! Nem utolsósorban azért, mert e rövid
    terjedelmű töredék a költő kevés prózai munkái közé tartozik. (Vö. Lord Byron:
    The Complete Miscellaneous Prose, edited by Andrew Nicholson, Oxford English
    Texts, 1991.) Polidori művét a korban egyenesen a Byron-mű pamfletjeként kezelték,
    ám akadtak olyanok is, például a zwickaui Schumannék, akiknek olyannyira tetszett
    az ifjú orvos műve, hogy Byronnak tulajdonították, s ki is adták a neve alatt.
    (Utóbbi család sarja egyébként a zeneszerző is.) A művet még németre is lefordították,
    s előszót is írtak a lipcsei, Leopold Boß-féle kiadáshoz a keletkezés körülményeiről,
    azaz az Andahazi-regény témájáról. (1819-ben Londonban eredetileg névtelenül
    jelent meg a mű, s innen is származhattak a félreértések.)
    Polidori tehát megcsinálja irodalmi „karrierjét”, s ebben a versenyben bizony
    legyőzi lordját. Andahazi regényében a doktor szinte megkoronázza a felolvasóestet
    művével. Mary Shelley bemutatta már a Frankenstein-t (tegyük hozzá, nem volt
    túl eredeti az ötlet, hiszen Byron és Shelley épp előző este beszélgettek
    a galvanizmus csodáiról s a benne rejlő lehetőségekről, tény azonban, hogy
    bestsellert alkotott, melyet mind a mai napig sorra filmesítenek meg, adnak
    ki, írnak újra, bár Andahazi-Kasnya ezt a művet is „gyanúba keveri”), s a
    két költőbarát a legnagyobb áhítattal s szégyenérzettel hallgatta végig. Ők
    bizony nem vették olyan komolyan a feladatot, netán ihletük sem nagyon volt
    (ámbár Byronnál az alapszüzsé, Augustus Darvell különös feltámadásának históriája
    már meglehetett), így tudomásul kellett venniük a vereséget. Ám hogy ez még
    keservesebb legyen, előbukkan a hívatlan vendég, s felolvassa a The Vampyre-t.
    Andahazi szó szerint idéztet hősével a tényleges Polidori-műből, ezzel is
    elősegítve a fikció és dokumentum közti határ elmosódottságát. S ennek köszönhetően
    az 1816-os mű kezdő sorait magyar nyelven is olvashatjuk: „Azon a télen, a
    londoni tél frivolitásai közepette, a számos összejövetelen, melyekre a divat
    kötelez ebben az időszakban, egy lord bukkant fel, akire inkább különcsége,
    mintsem származása hívta fel a figyelmet…” („It happened that in the midst
    of the dissipations attendant upon a London winter, there appeared at the
    various parties of the leaders of the ton a nobleman, more remarkable for
    his singularities, than his rank.”)
    Feltehetjük a kérdést: vajon fikció vagy dokumentum-e az egész? Lehet, hogy
    tényleg létezik az a bizonyos harmadik nővér, csak az irodalomtörténet nem
    tud róla? Mindenesetre Andahazi látszólag nem olvasta a Byron-féle töredéket,
    mely az angol költő monográfusai szerint egyértelműen a Polidori-mű ihletője.
    A regény vége pedig nem pusztán emez egyedi eset krónikáját vonja kétségbe,
    hanem az egész eddigi irodalmat, s új esztétikát állít fel – létezhet valahol
    valaki, aki az összes költőt és írót művekkel látja el, s az egész irodalomjáték
    csak szemfényvesztés, művészek összefogása az átlagemberek ellen, netán azok
    elkápráztatására. S a tettes, ama bizonyos kis horrorlény? Mit akar egyáltalán
    tőlünk, emberektől? Miért adja nekünk a műveket? Hiszen azt megtudtuk, hogy
    mit akar az áldozatoktól, s ők miért vállalják a szerződést – lényegében művészi
    becsvágy vezeti őket. Ők is olyasféle alkut kötnek, mint Adrian Leverkühn
    Thomas Mann Doktor Faustus-ában, s tették még sokan mások is előtte…
    Polidori ugyanis rábukkan Annette rejtekhelyére, s itt sok-sok levelet talál.
    Ahogy sorra kerülnek elő az irodalom nagy alakjainak köszönő sorai, Polidorin
    egyre jobban úrrá lesz a kétségbeesés. Úgy érzi, becsapták. S mi, olvasók
    is azt érezzük, hogy becsaptak, folyamatosan becsapnak bennünket. Vajon Andahazi
    is felkereste Annette Legrand-t, e különös múzsát? Nemcsak Byron, Mary Shelley
    (s itt válik érthetővé, miért a névazonosság dr. Frankenstein, azaz a „modern
    Prométheusz” s Annette apjának barátja közt), hanem Puskin, Chateaubriand,
    E. T. A. Hoffmann is ismerte a szörnyű titkot. Polidori és a naiv olvasó egyszerre
    szembesül a horrorlény körüli problémával. A regény csattanója kissé erőltetett,
    már-már komédiába fojtja az addigi rémtörténetet. A harmadik nővér alakját
    viszont szimbólumként is felfoghatjuk. A zseniesztétikák ihletről vallott
    felfogása, az intuitív állapotnak a tudatalattival való összefüggése mind
    válaszlehetőség lehet. S innen már messzebbre menő következtetéseket is levonhatunk,
    melyekkel egyfajta „horrorfilozófia” területére tévednénk. A (kollektív) tudatalattiban
    jelentkező rémek, akiket jelen esetben a Genfi-tó partján, 1816. június 17-e
    körül (Byron ugyanis ekkori keltezéssel látta el a Fragment of a Novel-t)
    sikerült egybegyűjteni dr. Frankenstein s a vámpír alakjában, jelen vannak
    a mindennapok hátterében s a műalkotások születésének perceiben. S ezzel kissé
    fausti felhangot kap a probléma, meggyanúsítva a művészetet azzal, hogy ördögi
    szövetséges, nem pedig az alkotó ember remeke.


    Arany Zsuzsanna

     

    Holmi 2005 | Tervezte a pejk
    Valid CSS! Valid HTML 4.01!