Szentmártoni János
R. S. SZEMÉVEL
Szentpál Monikának
konyhámból most Visegrádra látni
helyetted is nézem Sándor
napunk vízmélyben kútba ejtett pénz
a szél fákat öklöz hullámverés
sirályok mintha rendeznék őket
selyemsálját úsztatják hosszan
egy láthatatlan színésznőnek
őszi Gilgamesként e szirtfokon
így képzellek el örök időkig
korlátra kulcsolt abroncs-kezekkel
elszórva füvét az állomáson
kiállt búcsúzni ebbe a képbe
csak még egyszer lássa 120 szemmel
azt mit mások nem vesznek észre
hogy fáj kiszakadni ebből a
kurvára széthullott mindenségből
testünk küllőnként pattogna szét
s közben nem tudni elereszteni
a tájat mit testünkből hordtunk össze
s várni várni várni hogy az ég
végre már belénk öltözne
mert nem mi akarunk lakói lenni
töltsön ki ahogy ruhákat szokás
halhatatlannak csak így éri meg
