Szabó T. Anna

MAGASAN

Lackfi János: Öt seb
Belvárosi Könyvkiadó, 2000. 94 oldal, 680 Ft

Egy levélen elbillen

Vékony könyvecske, durva szürke csuhában. Tízezer méter magasságban, egy repülőgépen
olvastam elmélkedésre, szemlélődésre biztató verseit, és a köztes gondolkodás
csendjében ki-kibámultam az ablakon – felülről láttam a napnyugtát. Ott voltam,
ahová minden középkori szent vágyott: az égben, az ultramarin tágasság képtelen
ragyogásában. Követelően direkt volt az élmény, úgyhogy elfordultam az ablaktól:
hozták a kávét. Ez végre fogható volt, meleg, hétköznapi. Megkavartam, és
ámulva láttam, hogy nem tölcséresen örvénylik, hanem lassan, sziromszerűen
áramlik körbe-körbe. Coriolis-erő. Nem is az ég végtelensége, hanem ez az
alig észrevehető jelenség döbbentett rá a magasságra. Egy pillanatra megéreztem
a mindenséget körbefordító erőket: úgy borzolták végig a kávémat, akár a szél
a fát:

„Egy ágon körbefordul
egy levélen elbillen
a mindenség
Azt az ágat keresd meg
azt a levelet keresd
a szélborzolta fán”
(Szent Pál apostol legendája)

Lackfi János versei a hétköznapira csodálkoznak rá, úgy mutatják fel a közönséges
tárgyakat – egy „barna-füstarany lapokkal borított” hagymát, a leves „zöldes
lápvilágát”, a teáskanna „benső tüzét”, a páfránylevelek fogazatát, egy utca
perspektíváját (Illesztékek, 1998) –, mint egy megkomponált csendélet egybeillő
részeit, a világban ható erők metszéspontját. Ez nem puszta áhítat és még
csak nem is igazságkeresés: csupán a létezés vállalása.

Mindenestül áthatja

„A szent: valami, ami léttel telített” – mondja Mircea Eliade A szent és a
profán című könyvében. „Mint tóba szórja belém / pazarolja magát a lét”, mondja
Lackfi János Szent Ferenc hangján. Az Öt seb a léttel való telítettség könyve:
hetvennyolc verse öt szent (Szent Pál, Remete Szent Antal, Szent Ágoston,
Szent Ferenc és Szent Margit) legendáját dolgozza fel, de nem kívülről, a
csodákat hangsúlyozó legendaírók szemszögéből, hanem belülről, a lélek szemlélődő
csendjének pillanataiból. Az egyes szám első személy itt szinte alig jelent
személyességet, hiszen a szent pontosan a személyiség kioltására vágyik: „Megpróbálom
feladni / eltávolítani magam” (Szent Ágoston legendája). Világukban a tükör
„tiltott tárgy”, arcuk „vonások nélküli” (Szent Margit legendája). Versbeli
portréikban csak egy-két utalásban tapogathatjuk ki a legendabeli szentek
bőségesen dokumentált életét és cselekedeteit (Szent Pál üldöztetése, Szent
Antal kísértései, Szent Ágoston viszonya az idővel, Szent Ferenc és az állatok,
Szent Margit tökéletes alázatossága). Nem a személyük autentikus, hanem a
szemléletük: az, ahogy észreveszik a szentség megjelenését a világban, megérzik,
ahogy a tárgyak „közvetlen valósága természetfölötti valósággá alakul át”
(Eliade):

„Miként a vaj a tűzön
állagát elveszíti
de mindenestül áthatja az ételt
eltölti telérből
kiolvadt erejével”
(Remete Szent Antal legendája)

Ennyi a vers; nincs is szükség a hasonlat második felének kibontására. Ez
különbözteti meg a költészetet a parabolától. Ilyen a kötet verseinek többsége:
felmutat, nem utasít, az olvasóra bízza a gondolat kiteljesítését. Mintha
elég lenne valamiről azt tudni: milyen – mert lényege maga a lét: „az állat
létező / szemlélete a lét / emberben / hasonlik meg csupán / élet és szemlélet”
(Szent Ferenc legendája). A lét-szemlélet modern kettősségének elismerése
együtt él itt az egység tudatával: a szilánkok mögött bizonyosan ott az egész:
„Ezer szilánkból / naponta újra / összeáll ő a kancsó” (Szent Ágoston legendája).

A buborékok olvasója

Szentekről lévén szó, a befogadó automatikusan Istennek nevezi magában ezt
a mindent átható erőt, a részletekből összeálló lényeget. Csak a sokadik olvasásra
jöhetünk rá, hogy az a szó: „Isten” egyáltalán nem szerepel a kötetben, de
még szinonimái sem. Alig van nyoma az Istennel való párbeszédnek: mindössze
egy-két versben találhatunk direkt megszólítást. A szentek imája a világról
való elmélkedés; a világ jelenségei szimbolikus értelmet nyernek, a metafizikai
valóság kivetülései:

„Üvegesedő
ujjaim a koratavaszi
vízben
ruhát öblögetnek
Pereg
a buborékok soha
véget nem érő olvasója”
(Szent Margit legendája)

Ez a szimbolikus gondolkodás jellegzetesen középkori jelenség, a szenteket
pedig pontosan az tette szentté, hogy életük minden pillanatában észrevették
a magasabb értelmet. Életük folyamatos úton levés: fájdalommal, meditációval
és imával küzdik ki a Rilke-féle „erősebb lét közelét”. De van ezekben a versekben
valami középkorias naivság, sőt életöröm is (kiváltképp Szent Ferenc és Szent
Margit esetében): a pitypangok „csillagrendszere”, a lombok „hepe-hupás nagy
függőkertjei”, a „fény-lakoma”, az eső „bocskorcsattogása”, „kövér szemű kibomló”
fürtjei, tehát a jelenségek szépsége mintha földöntúli boldogsággal töltené
el azt, aki megéli őket. Ennek ellenére sem a „boldogság”, sem pedig a „szépség”
fogalma nem bukkan fel a versekben. Az eksztázis névtelen, a világnak nem
a szépsége, hanem a létezése ragyog.
Egymásra hajtja ágait
Létezés, lét. Tér, idő. Ezek a fogalmak viszont sokszor feltűnnek a kötetben,
jelezve, hogy azért nagyon is modern versekről van szó. Mintha a szimbólum
tartalma nem is Isten lenne, hanem a modern fizika és filozófia kulcsfogalmai.
De szimbolikusan gondolkodnak-e valójában a versek? Annyit már sikerült megállapítani
róluk, hogy nem allegóriák vagy parabolák, referenciájuk, jelentésük nem fejthető
fel egyértelműen. A mindenkori szentekkel és különösen az egyébként sokban
rokon misztikus költőkkel ellentétben, akiknek szimbolikus világnézete egyértelmű,
Lackfi szentjei nem vagy csak alig fejtik fel a tárgyak szimbolikus megfeleltetéseinek
rendszerét. Nézzünk például két hasonló témájú, de eltérő szerkezetű misztikus
verset:

„Milyen szép csillogás hullik alá a hóra,
Ha fénylő napsugár verődik vissza róla:
Így csillog lelked is, fehéren, mint a hó,
Ha jő a pirkadat, magasból csillogó”

– írja Angelus Silesius (Kerúbi vándor, IV. könyv 16. vers, Kurdi Imre fordítása).

„A mezőn két egyforma fa
egy fekete és egy fehér
egymásra hajtja ágait
egyik árnyék másik fény
egyikük a másik ruhája
de melyikük nem tudni már
ha kihúzzák a fát alóla
a hó törékeny szerkezete
tán önmagában is megáll”

– írja Lackfi a Szent Ferenc legendájá-ban. Misztikus vers ez is, de túlmutat
az egyszerű megfeleltetésen. A vers törékeny szerkezete alól ki lehet húzni
a misztikus fény-árnyék fogalompárt, de nem lehet kiemelni magát a tárgyat,
a képet. A költő sem bízik meg az olvadékony fogalomban: „a hó… tán önmagában
is megáll”. A behavazott fa tapinthatóan tárgyszerű képének mérhetetlenül
nagy a teherbírása: megtartja a vers egész metafizikai auráját. A tárgy azonban
nem választható le a fogalomról, hiszen „egyikük a másik ruhája”. A vers tehát
ugyanúgy besorolható a misztikus, mint az objektív költészet hagyományába.

Objektív misztika

Egyáltalán: létezik ilyesmi? Lackfi Jánosnál igen. Huszadik századon edzett
költői tudása már nem fogadja el az egyértelmű tartalmakat, költői alkata
viszont állandóan a megvilágosodás pillanataira figyel; szent egyszerűségre
áhítozik, és a világ különnemű tárgyaiban keresi a misztikus egész megnyilatkozását.
Eddigi könyveiben általában rejteni próbálta ezt a szándékot: a tárgyak természetének
felmutatását nem vette körül a szentség glóriája, a jelenségeknek többnyire
találó hasonlatokkal kellett beérniük – úgy is mondhatjuk, hogy világa töredezettebb
volt, az őket egybefogó erő érezhető, de kevésbé tapintható (vannak azért
kivételek, mint például az előző kötetéből való tisztán misztikus A zuhatag
alatt). Eddig egy elfelejtett cselekményű regény homályosan sejtett sorstörténete
volt az élet („Mint mikor újraolvasol / egy elfelejtett cselekményű regényt
/ s a következő lépés / mindig ott motoszkál fejedben / de ritkán szakítja
fel / a tudat burkait / úgy jársz át / életeden”, Mint mikor), az Öt seb viszont
tudja és vállalja a sors megváltástanát: „valaki megrajzolta útjaimat” (Szent
Pál legendája). Ettől lesz ennyire időtlen és egységes a könyv.
A tárgyias költészet egyébként sem ellensége a misztikának – inkább laikus
testvére, ahogy a szentnek a vita contemplativa világi művelője, a költő.
A szent az istenségre vágyik, a költő… Mire is? „Az objektív lírikus a névtelent,
a kimondhatatlant célozza meg… Szükségük van a világra mint metaforára,
mint jelbeszédre, a szavaknál igazabb nyelvre. …A dolgokban »hír« van, numen
adest, sunt existentiae rerum: ez az objektív költő szent meggyőződése; hisz
benne vagy tapasztalja, hogy a tárgyakban istenek laknak, akik jeleket küldenek
neki, ismerten túli intelligencia jeleit” – írja Nemes Nagy Ágnes. A világiasság
jegyében azonban hozzáteszi még a credóhoz: „Ez az ismerten túli intelligencia
főképp ő maga. Mindaz, amit önmagából nem ismer.”
A misztikus ezt így fogalmazná meg: „A megismerőnek a megismertté kell válnia”
(Angelus Silesius). Remete Szent Antal önfeladása: „mint rongyot összegyűrtem
és / most messze hajítom magam”. Lackfi János megpróbált túllépni önmaga megismerésén,
hogy eljusson egy létnek avagy Istennek nevezett ismerten túli intelligenciához.
Önarcképe homályosan ott van ugyan a szentek arca mögött, és nézését is látni
a szemükben – de a szenteknek sem a nézésük a fontos: inkább az, amit néznek.
„Jól látom, sebeid mennybe nyitott kapuk.
A lélek öt helyen átmehet általuk.”
(Silesius: Jézus sebeire, Kerúbi vándor, IV, 46.)

Az Öt seb tehát kaput nyit: ha tetszik, a misztikus mennybe – vagy ha ez
sok, akkor az objektív költők névtelenjébe. Akit visszadöbbent a repülőből
látott lenyugvó nap mindent átható fényessége, az a megkavart kávén fogja
észrevenni: az égben jár.


Szabó T. Anna