Schein Gábor

(SEMMIÉRT SEM KÁRPÓTLÁSUL)

Hatvan évvel ezelőtt mit mondhattam volna
annak a kislánynak, aki túlméretezett biciklijén,
ahogy a kép mutatja, éppen a malom felé tart,
végigzötyögött a döngölt úton, a nemrég
lerakott macskaköveken, közben talán megállt
az órásműhely előtt, lement az egyik nagybácsihoz,
hogy pénzt kérjen, vajon mit értett volna meg,
ha miután csilingelve becsukódik az ajtó,
és ő odalép a biciklihez, megszólítottam volna,
hogy elmondjam neki, egy év múlva hogyan
viszik el az apját, és miért nem lesz szabad
a nevét évtizedekig kiejteni, miként fogynak el
körülötte a nagybácsik, a nagynénik, és ő, aki
életben marad, miért választja majd mindig
a megdönthetetlenül biztosat, férjben, munkában,
hogy hatvan év múltán igazi könnyekkel sírva
tudjon olyasmin töprengeni, hogy „mi lett volna,
ha”, és folyton bocsánatot akarjon kérni tőlem,
aki későn, semmiért sem kárpótlásul megszülettem,
és a fényképen annyit nézegettem azt a kislányt,
aki előbb nővérem lett, aztán hosszú copfba kötött
barna hajával, sosem változó húgom.