Sáry Gyula

A HOMÁLY DICSÉRETE

A két Nobel-díjas író foglalkozik műveiben a vaksággal. Saramago elképzeli,
milyen indulatokat szabadít fel a látás elvesztése, Borges átéli a világtalanság
szellemi horizontot a végtelenig kitágító hatását. Mindkét állapot „emberi,
nagyon is emberi”. A vakság azonos szellemi közegbe, az emlékezet és fantázia
közegébe emel minden jelenséget.
Könyvtárszobám ablakai keletre néznek. Kora reggel a nap friss sugarai először
csak belopóznak a könyvekhez. Aztán a ragyogó fényár lángba borítja a szobát.
Felragyognak a könyvek színes gerincei, ragyog a mélyfekete zongora, csak
a sárgás elefántcsont billentyűk sora csillog fehéren. A könyvtár ilyenkor
esztétikai látvány.
Ahol az ugrókötés domborulatai összeérnek, a súroló fény élesen elválasztja
egymástól még az egyszínű köteteket is. Izzanak a sárga, narancs-, vörös színű
védőborítók, elmélyül a nemes szürke gerinc, még elegánsabb lesz a kék. A
fekete kötéseken az arannyal nyomott cím tündököl. Ebben az időpontban szinte
lehetetlen olvasni. A fény elválaszt, a hibákat nyilvánvalóvá teszi, a gyatraságokat
elénk tárja, az ellentéteket kiélezi, a lappangó indulatokat felszínre hozza.
A szellem ez esetben valahogy visszavonul önmagába, mert nem kedveli a reális,
kisarkított élményt. Ilyenkor leveszem a szükséges kötetet, és átviszem a
nyugati szobába. Ott olvasom.
Délben a nap ahogy elhagyja a zenitet, megszűnik a könyörtelen fény, a könyvtár
lassan szellemdússá válik. Ilyenkor a nagy színkülönbségek megszűnnek, és
előtérbe kerül a tartalom. A könyvek belülről kapnak fényt, ami az olvasólámpa
bekapcsolásakor szellemi izgalomban csúcsosodik. Térdemen a felütött olvasnivaló,
a fénykúp csak az oldalakat világítja meg. A sorokat bebarangoló szellem hol
itt, hol ott talál összefüggést előző olvasmányokkal, amit azonnal tisztázni
lehet az illető kötet leemelésével. Ez a titkos kalandozások ideje. Ez éltette
Borgest. A szellemi ember éjszaka él, túllépi testi korlátait, irracionális
tetté válik a haladása is. Nincs előre és hátra, nincsenek nyomasztó kitérések,
szabaddá válik a fantázia.
Aztán a délutáni nap a nyugati ablakon betekintve lassan látvánnyá alakítja
a festményeket a másik szobában. A barna galeriton alól egymás után ragyognak
ki a világos színek. Szent Ágota letépett ingválla magához vonzza a szemet,
mint ahogy Veronika kendője kiragyog a szenvedő, komor keresztvitelből. A
gyolcskötő a halott Krisztuson, a párás Spányi-mocsárban a gólya hófehér tollai,
a francia dáma habselyem ruhája tündökölni kezdenek. Aztán színbe borul a
szoba, a szem néha megpihenve barangol az ismerős képeken.
Ezt a látványt veszítette el Borges, és vele korlátozottá vált testi élete
is. De megnyerte a mindenséget, mert homályba vesző könyvtára a megvakulással
elveszítette fizikai korlátait. A homály sejtelmesség, rejtély, titok, vonzó
felfednivaló, a konkrét határok elmosódása. A jelenségek mérhető súlya, látható
formája helyett a szellemi tartalmak lesznek a mérvadók. Már évekkel ezelőtt
olvastam egy csodálatosan mély írását a könyvekről. Látása már alig volt,
de a lelke érezte a könyvek jelenlétét, és talán valami rejtett úton-módon
hozzáfért tartalmaikhoz is. A vakok szinte természetfeletti érzékei tudottak.
A kötetek tartalmából aztán kutató szelleme, mint a kolibri a virágból a nektárt,
kiszívta az értékeket.
Jó helyre jutottak. Spongyaszerű emlékezete szinte korlátlanul tárolta a már
leülepedett, a még csak félig tisztázott avagy a csak sejtett, éppen ezért
izgató igazságokat. Ezekből állította össze írásainak tartalmait, melyek szellemének
vegykonyhájában öszszeálltak borgesi szöveggé. Ami még fontosabb, borgesi
világegyetemmé.
Amiket csak sejtett, az új közegben, az érzékek által meg nem hamisítható
lelki öszszefüggésekben, távoli asszociációk útjain összekapcsolódtak. Bárki,
akinek csak lehetősége van, hogy elvonuljon könyvei közé, próbát tehet. Ahogy
az alkony homálya villanygyújtás előtt a könyveket lágy sfumatóban összefogja,
fellazulnak a szellemi ellentétek. Nietzsche már nem acsarkodik az Istenre,
Rahner kibékül Renannal, a Biblia megfér Kautskyval. Az ellentéteket lehetne
folytatni, de nem kell, hiszen a kiegyezés bennünk játszódik le. Az alkony
belső fényt gerjeszt az olvasóban, aztán a lámpagyújtás még inkább megbocsáthatóvá
teszi a szerzők ellentéteit. A vaksötétben, a szellem belső mécsvilágánál
megtörténik a nagy eggyéolvadás. Az elsötétülés folyamata Borges esetében
visszavonhatatlanná vált. A látás sötétsége azonban a szellemében nem mécsvilágot,
hanem a rejtett lelki zugokba bevilágító jupiterlámpákat gyújtott. Hihetetlenül
távoli eseményekre, szinte összefüggéstelen jelenségekre, évezredes szövegek
közti kapcsolatokra derít fényt a vak látnok.
Szeme világa elvesztését ez az újszerű belső látás teszi számára elviselhetővé.
Ahogy írja, az emlékezet örömét ízlelgeti. De azt is megírja, hogy a vakok
azok, akik látnak, mégsem látnak. Az új kötet, A homály dicsérete telítve
van e belső látás által felszínre hozott összefüggésekkel. Néhányat megjegyeztem.
Egy emlékképet gyakran felidéz, egy tigris képét. Aztán mitológiai hősök,
tengerek, mágikus tükrök, kabbalisztikus igazságok, legendákból eredő történetek,
álmok, új összefüggésben szemlélt világtörténeti események, tragikus párhuzamok
állnak öszsze egy magasabb igazság megvilágítására.
A borgesi világmindenség valószerűtlenül nagy. Még a legolvasottabb ember
is eltéved ebben a szellemi tömkelegben. De ha emlékezetéből képes előcsalni
az említett eseményt, az új borgesi összefüggés villámfényénél megrázó szellemi
élmény lesz a jutalma. Pedig az igazság néha elviselhetetlen.
Arra is van példa a görög mitológiában, hogy az ember megvakítja magát, mert
nem bírja elviselni a meglátott igazságot. De talán igazabb az, hogy az istenek
a mindentudót, a látnokot megvakítják, mert kedvük ellen van, hogy elmondhatják
az embereknek a jövőt. Teiresziasz szeme világát Pallasz Athéné azért vette
el, mert egyszer meztelenül látta meg a szűz istennőt.
Borges vaksága eszerint isteni eredetű. Vagy meglátta az emberiség szomorú
jövőjét, vagy belefeledkezett valami isteni szépségbe. Döntsük el.