Radics Viktória

VIDÉK, MUSKÁTLIVAL

Elkezdődött: behallatszik az álmomba a söprű betonkaparása, megindult a napgép,
éjfél körül fog majd leállni, amikor kikapcsolják a televíziót. Az ágyból
a túlparti fűzerdőre esik a tekintetem: már ragyog. Naphosszat a vízre, a
fákra, a madarakra tapad a szemem, öt hete iszom a látványt, mégsem tudtam
beljebb kerülni: csak bámulom a gyönyörű ablakot, ám nincs átjárás „oda”,
nem részesedem „abból” a fényből.
A teraszon tanyázom álló nap, előttem zárt horizont, magas lombszegély, felettem
napernyő, alattam megszállott sürgés-forgás. Nagy dérrel-dúrral üzemel lent
a nappal, kopog a kés a deszkán, csörömpölnek az edények, csurran a víz, berreg
a csónakmotor, szerb és magyar felkiáltások harsannak, ej-hej, szól a rádió,
és sohasem maradhat el a mindennapi pörölés sem.
Otthon vendégeskedem, egy kis lakban a nagy Duna mentében, pontosabban holtág
partján – itt döglött Dunának mondják –, a folyamtól karnyújtásnyira. A fák
tükörképétől sötétzöld az enyhén folydogáló, finoman borzolódó víz; az élő
Duna a lombok közt csillan ide, ott a végtelen, itt zárt kertben élünk. Anyám
futórózsái egészen a teraszig felnyújtóztak, rám kandikálnak a tömör, rózsaszínű
fejecskék. Lent a virágoskertben muskátlik virítanak a rezgőkék felhőjében,
narancssárga körömvirágseregek állnak glédában, ha igaz: gyógyító balzsamot
tartogatva. Háttérbe szorítva, az árnyékszék mögött él a legszebb virág, a
sziromhullajtó fehér rózsa. Összefogódzkodó ricinusbokrok alkotnak élő kerítést
mögötte, ujjas levelű, erős, mérgesnek látszó tövek; egy szál kókadt napraforgó
hajladozik nékik.
A telek kicsiny, átlátható, jól illeszkedik a többi közé, az ég és a föld
közé, a vízparti tájba. A tavasztól őszig itt élő emberpár is tökéletesen
illeszkedik mindebbe. A gólya idelátogat, megeszi a halbeleket, a szapora
vadkacsacsaládok békésen úsznak tova. A fecskék rátelepszenek a villanydrótra,
a piciny levelibékák a viráglevelekre. Még a hangyáknak is van egy szabályos
útvonaluk, mely a betonon át vezet. Lepkék repkednek a muskátlik körül, rózsaszínűre
színezik a piros melletti fehéret.
Mindennap elsétálok az élő Dunához, mely vad, lendületesen kanyarodó, csupa
örvény és csillám. Olyan, mint egy ezüstövét bontó, zabolátlan nagyasszony.
A napnyugta „második részét” szoktam nézni onnan, a torkolattól, egy sánta,
fekete kutya társaságában, aki a háborúból itt ragadt hadihajó tatján foglal
helyet, szemben a vöröslő napkoronggal. Nyilván a katonák konzervmaradékaira
jár rá. A kiskatonák nem sok vizet zavarnak, unatkoznak, verik a blattot,
este pizsamába öltöztetik, reggel meg levetkőztetik a túlpartra meredő ágyúcsöveket,
és őrzik a kék-fehér-piros zászlót. Itt felejtették őket, beleszoktak a telepi
életbe, horgásznak, isszák a Jelen pivót.
A nép szorgoskodással fejezi be a nappalt. Húzkodják a slaugot, kajabálnak,
meglocsolják a veteményt, kannával öntözik a cserepes virágokat, vacsorát
tálalnak, mosogatnak. Behordják a pecabotokat, mindent a helyére raknak: mire
elkezdődik az esti film, csendnek és rendnek kell honolnia. Este nyolc után
minden ablakban kék fény villog, és egyetemessé mixelt tévézaj zümmög a csillagos
éjszakában.
Megkönnyebbülök én is, hogy engedett a nap abroncsa, levonulok a kerti asztalhoz
olvasgatni. Vaksi vagyok a sápadt lámpafényben, fülelek, mi minden zajlik:
álmatlan halak csobbannak a vízbe, halálra ijedt, tenyérnyi éjjeli lepkék
verdesnek. Túl az erdőben állat csörtet, vaddisznó lehet vagy szarvas, béka
cuppan az orrom elé az asztalra. A szomszédban orvhalászok settenkednek, a
fekete vízen felbukkan egy imbolygó lámpa fénye. A Költészet és valóságot
olvasom, és a valóságon csodálkozom, nem a költészeten, Wahrheit ist Dichtung,
mondogatom magamban. Az éjszakai pára elől eltakarodnak a szúnyogok, ismeretlen
rovarok kerültek elő, hatalmas szöcskék, repülő bogarak. Ha valaki a budira
vonul, gyorsan kiürítem a hamutartót, s visszabukom a könyvbe, mert gyanakodva
mérnek végig: mi az ördögöt csinálok itt a sötétben? Csak akkor elégedettek,
ha olykor megnézek velük egy-egy műsort, együtt térünk nyugovóra, és közös
szuszogás melege tölti be a hálót.
Hajnalban vagy reggel megindulnak a férfiak, gumicsizmásan, teljes fegyverzetben
csörtetnek, komoran, neki a nagy Dunának. Tépik a szíjat, túráztatják a csónakmotort,
még valakinek odakiáltanak, aztán eltűnnek valahol messze, egy helyen, ahol,
úgy sejtem, titkos és bonyolult viszonyt folytatnak a folyóval, s nem csak
a hal miatt áldoznak rá számolatlan órát. De erről nem beszélnek. Az asszonyok
közben otthon szolgálják az edények hadseregét, aprítják a zöldséget, gyúrják
a tésztát. Déli tizenkettőkor, a Kossuth rádió harangszavára a család körülüli
az asztalt.
Nálunk mindig lennie kell legalább két, mégoly egyszerű fogásnak, utána sörnek,
bornak, esetleg házi szörpnek. Ebéd után egy darabig kong az idő, csak a táskarádió
kotyog a pihenő hason. Aztán hirtelen felvisít apám villanyfűrésze, vagy felordít
a fűnyíró gép, pattognak a fahasábok, repülnek a csöpp százszorszépek. A konyhában
is készül valami: meggyes pite, szederlekvár vagy linzer. A délutáni török
kávét pontban fél ötkor isszuk, ez egyúttal anyám keresztrejtvényfejtésének
és varrogatásának megszabott ideje is. Telehinti tarka muskátliszirmokkal
– ő matyó hímzésnek nevezi – a házikót, ablak, ajtó fölött, asztalon, tálak
alatt és felett is a kövér kis bimbók díszelegnek. Művészi öntudattal keményíti
s aggatja ki őket; nyel s nyelek, ha átsuhan tőlük az arcomon az undor.
Szánom is ugyanakkor: a tű kényszer, melytől harminc éve nem szabadul. Meg
bámulom is: változatlanul csillog-villog a szeme, amikor átnyújtja a tányér
süteményt. Eljött az alkony „első része”, amit úgy szeretek: a fénytörés.
Az erdőn áttűző sugarakat visszaveri a víztükör ide, a part menti fákra, és
ilyenkor hullámzást vetít a rezzenetlen lombokra a visszfény. Az egész vidék
higgadt, csak ott, abban az ablakban remegnek érzékenyen az aranyfoltok. Áttetsző
zöldnek tűnnek a levelek ilyenkor, mintha az ereiket is látnám. El szeretném
csípni a pillanatot – a nimfát –, ezért reflexszerűen szemet hunyok, hogy
megörökítsem a benti sötétben. De az illúziónak mindjárt vége.
– Látod ott azt a K betűt? Ott, egész fenn. Szabályos K – mutat anyám az ujjával
a túlparti erdő felé, de én nem látom. – Dehogynem, ott, az a vastagabb, kopasz
ág, meg a két vékonyabb. Egy kicsit ferdén áll, de megvan mind a két szára.
Húsz éve ott áll az a K. Reggel, amikor kinyitom a szemem, mindjárt rá esik
a pillantásom. Húsz éve áll mozdulatlanul ugyanazon a helyen.
Nagy nehezen kisilabizálom a fűzfák csúcsának tar végű ágaiból kirajzolódó
ikszet, vagyis a K betűt, anyám nevének kezdőbetűjét.
– Ott van balra, alatta egy L is, igaz, hogy csempe szegény, de azért L formájú,
na, látod már?!
Milyen lehet úgy élni, gondolom, hogy az ember, amikor felnyitja a szemét,
nyomban nevének kezdőbetűjét látja kirajzolódni szemközt az égen, rendületlenül?
Lévén, hogy ablak alatt alszik, el tudom képzelni anyám ébredésének pillanatát.
S valóban így él ő, a neve, akár egy kinyilatkoztatás. Saját személyét istenadta
adottságnak érzékeli, és nem kételkedik cselekedetei és gondolatai helyességében.
Hogy ő van, az őt betölti csurig: én vagyok a Nap, melynek fel kell kelnie
és le kell nyugodnia, sugárzásával életet adni az odasereglő embereknek, állatoknak,
növényeknek, s este letenni a gyerekeket.
A csempe L tulajdonosa, apám, nem vesz részt ezekben a kávé és sütemény melletti
édelgésekben, ő fát vág, betonoz, lyukas bicikligumit metél, pumpát javít.
Úgy vonul a partig, műanyag papucsát klattyogtatva, hogy kellőképp kifejezésre
jusson gazda mivolta: összehúzott szemöldökkel méri végig a tájat, készenléti
állapotban, akár egy vámőr. Időközönként kijelzi, hogy a telek az övé, ezenkívül
minden lény, aki itt tartózkodik, sőt övé a napszak és az évszak is. Ura a
délelőttnek és a délutánnak, a fűnek, a csónaknak és önmagának. Nem úri jókedvéből,
hanem felsőbb rendelésből: ő, L, ide lett küldve a gondviselés által erre
a parcellára, hátulról látom, hogy napégette nyakát fontos feladat ráncosítja,
zömök, kissé már töppedt válla egy glóbuszt hordoz. Megrezzenek, ha futólag
átsuhan rajtam a tekintete: idetartozom, mégsem illek az egészbe, régi, megoldhatatlan
gond, melyre az arcom emlékezteti.
– Már megint fújod azt a füstöt? – legfeljebb ennyit morran.
Hallgatok. Az úszáson, egy-egy rövid sétán kívül nem nagyon mozdulok, mint
akit megdelejeztek: körbecsörömpöl az élet rendje, s ami itt magától értetődő,
az mind kérdést szegez felém. Próbálom kitalálni, mi ez az előttem elterülő
roppant kódex, kicsoda írta? Ki milyen szerződést kötött kivel? Honnan tudnak
az itteniek így egymás kezére dolgozni az idővel, hogyhogy itt nem relatív
a téridő, sőt óra, napszak katonás rendben követi egymást, s mindenkit a maga
helyére rendel? Itt nem szálazzák az emberek a miérteket, nincs kérdés, csak
dirr-durr, tett válaszul, mintha a (belsővé vált) felsőbb rendelés intézné
az életmenetet. Bizony, a Tandori-féle Kant-emlékzaj fülsértőn berreg: „A
fűnyírógép (odakint) / Villanyborotvám (odabent)”.
Csikorog, nyikorog, fújtat ez a harmónia, mint egy nyűtt harmonika. „Drüben
hinterm Dorfe / steht ein Leiermann, /und mit starrem Fingern / dreht er,
was er kann”, hallgatom Schubertet fülhallgatóval, ha merem, s nem érzek kényszert
arra, hogy én is a munka látszatát keltsem, s bekapcsoljam a lap-topomat.
Apám látja. A lap-top tiszteletet kelt ugyan benne, mint minden technika,
rólam azonban lerí, hogy nem értek az élethez semmit sem. A pillantásától
megáll a kezem a billentyűk fölött, mintha ütés érné. Üres tenyerem az övékhez
mérem, melyben megfordul földgöröngy, növényi szár, csirkenyak; repülnek a
halpikkelyek, folyik a víz, kifordul a tökbél. Nem könnyű így betűkhöz nyúlni:
hisz ott, az ő kezük közt forog az anyag. Én tétlen vagyok, legföljebb, innen
a teraszról, látom őket. Néha mintha fordítva lenne: pantomimet néznék, s
ki kellene találnom, mit jelent ez az impulzív egész.
Az élet alapműveleteit végzik: földdel, vízzel, növénnyel, hússal dolgoznak,
táplálékot teremtenek elő, gyümölcsöt, tűzifát gyűjtenek – kihalásszák, megszárítják,
összefűrészelik, elraktározzák a vízen úszó faágakat –, folyton gyarapítják
az élelemkészletet, feldolgozzák a zöldségek, gyümölcsök szinte minden részét,
egy sárgabarackmag nem megy veszendőbe. Ásó, kapa, kés, villa, fűrész és fakanál
forog a kezükben, tűz lobban, forog a bogrács a füstben. Nap mint nap gondozzák
a családi tűzhelyet, megküzdenek az entrópiával, gazolnak, toldoznak-foldoznak,
saját maguk javítják szerszámaikat. Mindent felhasználnak: üres dobozok, flakonok,
tökmag, karfiollevél, zacskó, fél tégla, kenyérmaradék, minden megleli a maga
funkcióját, beilleszkedik a nagy egészbe. A jutalom: a körforgássá láncolódó
illeszkedés, a vége nincs kiegészülés, az ínségen folyton diadalmaskodó meglét.
Ezt koronázza a déli ebéd, a nap csúcspontja, a falás ünnepélye.
A szerény vagy, olykor, dús lakoma a szüntelen serénykedés jutalma. Habzsol
a család a szabad ég alatt, de mintha még a királyi ég is a felhőket enné.
Csillapul, lelohad, ám nem szikkad ki a vágy, hogy együnk, mi több, nem merül
ki az értelme: a szájban, torokban, bendőben, akárcsak a természetben, az
élet forog. Kívánás küzd undorral: nem lehet nem észrevenni, hogy ebéd közben,
lefekvéskor, reggel, ok nélkül átsuhan az arcokon valami émelyítő méreg, öntudatlanul
támad, megfeszíti az arcokat, állkapcsokat, céltalanul kóvályog, s lecsapódik
erre-arra: ólálkodó kutyára, gyerekre, időjárásra, emberekre és keszeg halakra.
Asszonyok pletykálkodásában sompolyog, szitkozódásokban keres kielégülést,
egymáson csattan. Akárcsak a buzgó munka, e jellegzetes furor is érleli a
napot, összeköti a reggelt az estével, s a szorgoskodással együtt adja ki
a vidék zamatját.
Lenyűgöz és megsemmisít, gyermekké tesz a provincia ijesztő, zsarnoki otthoniassága.
A regresszió, ha titkolom is, szíven ragad. Érteni is gyerekes hévvel szeretnék,
a nagyokhoz fordulok, a régiekhez, hogy mit mondanak. Hisz errefelé a felnőttek
tényleg a Vergilius emlegette „sziklaszívű faj” ivadékai, összehúzott szemöldökű
férfiak, kemény asszonyok. „Vaskorban” élünk, melyben az évszakok s a napok
megszabott munkákat követelnek meg. Nem keresztény módra: a nekiveselkedés
pogány, izomerős, az erőkifejtés kéj, s észrevétlenül csap át erőszakba.
Az élet jelentése a munka, a munka értelme az életteremtés, a hermeneutikai
kör bezárul, jelentés és értelem összecsúszik, nincs mit kérdezni, „legjobb
annak, ki megérti magától”, okítja Hésziodosz a Munkák és napokban csélcsap
és szószátyár testvérét, Perszészt. „A természet minden földekre kiszabta
törvényét”, így Vergilius, s a „tunyaság” felér az Atya elleni lázadással.
Az ember többszöri nekifutás után is kezelhetetlennek, préda és értetlen szerzetnek
bizonyult; másként nem lehetett mértékre fogni, csak úgy, hogy az egész természet
a rendet veri belé szüntelen; így most „örök remegés ijeszti világunk”. Míg
az örökkévaló istenek szórakoznak, idelent túlerővel nyomulnak a munkák és
napok, s legyűrik azt, aki lusta. „Jobb lesz az, ha dologhoz látsz a te állapotodban,
/ csélcsap lelkedet elfordítod a más vagyonától”, közvetíti Hésziodosz az
égiek üzenetét; a naplopóktól iszonyodnak halandók, halhatatlanok egyaránt,
a dolgos emberek viszont kedvükre vannak az isteneknek, akárcsak a hősök.
A földművelés, az állattartás, a halászat mindenesetre tisztességes részvétel
a létben, a hal agyonütése ugyanolyan illeszkedő része e fugának, mint a kertészkedés,
s a hála sem marad el. A füst sűrűn gomolyog, és felfelé száll, a csípős halászlé
finomra sikerül.
Falom a betűket, miközben odalent buzog a nappal, lopom a napot, a fényt könyvekre
pazarlom. Az írás-olvasás ebben az összefüggésben „perszészi”, mintha én is
meg akarnám vesztegetni a bírákat ügyes szavakkal, s megszerezni, ami meg
sem illet. Fiatal koromban botrányokat csapva lázadoztam a tirannus rend ellen,
ma hallgatásba burkolózva, a muskátlisládák fedezékében viszálykodom magamban,
hozzájuk hasonlóan komor ábrázattal a nyárban, békében, a szépségben – mely
mégis „ott”, azon az „ablakon” túl van, ahol a fény játszik. A káposztafej
itt minden kétséget kizáróan több, mint a vers. A kék levelű karalábét csak
én merem hozzámérni egy szöveghez. „Minek a határát átlépve?” – töprengek
Tandorival.
Nem tudom, mikor ütött be nálam a nyelvzavar, s dobott ki a kontextus; idegennek
születtem, „Fremd bin ich eingezogen, / fremd zieh’ ich wieder aus”, élesítem
ezt az érzést még Schuberttel is, mintha nem lenne elég sajgó, s elbújok az
emberek elől. Fülemben zene, szemem munkák és napok helyett színekre és formákra
tapad. Megcsodálom a reggelente még tárt, sárga tökvirágot, a dúsan csüngő,
zsenge zöldbabot, a sötétlila szederfürtöket. Itt lekvár, szörp, sütemény,
csemege lesz a szederből. Feltét, főzelék, leves, rétes a tökből. Nézek és
eszem.
Haszontalanságom leplezendő, beállok a vájdling mögé mosogatni. Szabad ég
alatt, Duna-vízben lötyböljük a csetrest, a napon szárítjuk az edényeket.
Gyerekkoromban ilyenkor feltornyoztam a ragyogó poharat, tányért, lábast,
kiraktam belőlük valami mintát; most is elrévedek. Megcsodálom a százéves,
mázas cserépedényen a hajszálrepedések erezetét, belegondolok egy harminc
éve ismert, sebesült lábas sorsába, magam elé emelem a pótolhatatlan palacsintasütő
fényes, síkos feketeségét. Valami melegséggel tölt el, hogy ők ilyen meghitt,
kölcsönösen hűséges viszonyban vannak a tárgyaikkal; az én háztartásomból
hiányzik ez a megtartó erő. Ha szóvá tenném, amire gondolok, gyanút fognának:
nincs jobb dolgom, mért foglalkozom én a lepattant zománcú edénnyel? Nekik
az új a szép. Egyébként is tilosban járok, ha bármi viszonyt alakítok ki ahhoz,
ami nekik az élet, melyben a teljes részvétel a kötelező, tiszta szívvel és
tiszta erőből. Ők nem gondolnak a „hagyománnyal”. Folyamatosságban, arccal
a jövőnek élnek, a múlt nem kerekedhet felül. S a képzetek hierarchiája sem
engedi, hogy egy csempe lábas fogja magát és főszerepbe penderüljön.
Nem hagyják, hogy az idő eluralgjon rajtuk, és a múlása megszédítse őket.
Hogy megbolyduljon a múlt-jelen-jövő szerelvénye. Vas az idő. Mnémoszüné és
összes lánya sarokba vannak szorítva, várják a sorukat, mint az epizódszereplők
egy show-műsorban. Ha beszélgetés közben az emlékezet véletlenül megérint
egy érzékeny pontot, rögvest rácsapják az ajtót az emlékekre. Érzékelem ezeket
a pontokat, mert az én szívem épp olyankor jelez, és szeretnék bejutni oda.
Ám rövidre zárt válaszokat kapok.
Kora délutáni vendégség van, terefere, szilvás lepény, bodzalé az asztalon.
Az unokanővérem közbevetőleg megpendíti, hogy nagyanyánk, amikor bántódás
érte, olykor kiballagott a kertek alá, ahol senki sem látta, és ott sírdogált.
Látom őt, amint kislányként véletlenül megpillantja a mamát, s megretten.
Még egy kéz- és fejmozdulatot is tett, elhomályosult a szeme, és összeszorult
az ajka, úgy, ahogy az égre vethette a pillantását, és meglendíthette a karját
a mama. Amikor ránézek a testes asszonyra, aki az a kislány volt, s felrémlik
előttem a régi kert, a meggyfák, a tarló, kérdésre nyílik a szám – de már
el is terelte a szót, már a nehezen fialó csirkefarmjáról beszél, s a szemével
lebök. Tényleg, mintha árnyak leselkednének a kerítéslécek mögül.
Anyám a szomszédtól hallja, hogy meghalt a szomszédasszony apósa. Bár nem
volt öreg, „egy hét alatt elment”. Máskor is beszállingóznak efféle halálhírek,
anyám mindannyiszor levegőért kapdos, ámuldozik, feljajdul, összecsapja a
tenyerét, akár egy tragika. Egy perc múlva elfelejti a hírt, megy a dolga
után, nyomtalanul elpárolognak belőle az iménti szenvedélyes érzelmek. Egy-két
nap múlva történetté formálódik a haláleset, amit immár mesemondó módjára
adnak tovább az emberek: „Hallottad? Képzeld! Az András, tudod, kiről beszélek,
az, akit mindig itt evett a fene. Na, az András nemrég bekerült a kórházba,
de megszökött, úgy, ahogy volt, pizsamában, papucsban, haza akart jönni ide,
a Dunára, de Csonoplya felé indult neki, gyalog, az úton fogták el a rendőrök.
Bevitték, másnapra meghalt” stb. stb. A döbbenet mindannyiszor érdekes mesévé
változik át. A haláldráma, melynek rettenete egy másodpercig ott tükröződött
az arcon, élettörténetté alakul. Amikor anyám temperamentumosan előad egy-egy
halálmesét, rémült csodálkozás lobog a hangjában, mely a történet végére szépen
lecsillapul, s átvált sütemény melletti pletykálkodásba, amit, a közhiedelemmel
ellentétben, a férfiak is mohón kapkodnak magukba. Ha tudnék történeteket
mesélni, gondolom, engem is jobban szeretnének.
Szeretnének ők, ha nem ütne ki rajtam, hogy otthontalan vagyok „itthon”, meghasonlottan
ülök a régi széken, és „otthon” sincs ez másképp. Az övék vagyok, s mégsem
– személyem akaratlanul előhoz egy kínos hasadást. S az „én állapotomban”,
ahelyett, hogy „dologhoz látnék”, csak dermedezek, mint aki a Szfinx rég nem
időszerű rejtvényét akarja megfejteni. Ők is „fejtik” a létezést, akkor is,
amikor zöldborsót fejtenek, és elteszik a mélyhűtőbe, akkor is, amikor, teljes
beleéléssel, az élet dolgairól és eseményeiről társalognak, meg amikor pecáznak,
paradicsomot passzíroznak, keresztrejtvényt fejtenek. Ám többnyire megkapják
az eredményt, és megelégülnek, míg én láthatólag csak cigarettázom, és rontom
a szemem, mégis képtelen vagyok a végére járni az egy szem talányomnak.
Ők élő hősök; ezt, kellő szerénységgel, átérzik. Legyűrtek bajt és bizonytalanságot,
piszkot, mindent, ami hánytorgat, külső és belső káoszt, fölösleges szenvedélyeket.
A pénz fiatal korukban csábította ugyan őket, ám ezen is túltették magukat,
a társadalmi katasztrófa után belátták, hogy legtöbbet ér a talpalatnyi föld
(no meg a beton). A halál kérdését tetemes anyagi ráfordítással, egy biztonságos,
tiszta, vastagon kicementezett verem megvásárlásával előre megoldották. Én
fiatalon rosszul viselkedtem ugyan, de végül engem is sikerült elhárítaniuk.
Elönti ugyan az árvíz évente a telket, ám irdatlan nekigyürkőzéssel, emberpróbáló
kétkezi munkával újra meg újra helyreállítják a rendes állapotokat.
A muskátli afrikai eredetű, szívós, tűrőképes növény. Az ár tönkretette a
szedertövek háromnegyed részét, a földiepret, a kényesebb rózsatöveket, a
zöldségeket és a legszebb virágokat, a muskátlit azonban sikerült megőrizniük.
Vérpiros, fehér, halvány rózsaszín szirmokat bontva veszi körbe a kis házat,
a teraszon ládákban, cserepekben, az örökkévalóságnak pedig a mindent beterítő,
kikeményített hímzéseken virít.
A legnehezebb fizikai munkák, a lapátolás, földtörés, ásás, kapálás, betonozás,
meszelés, súrolás, bútorcipelés évente megismétlődnek, nemritkán többször,
a víz kíméletlenül jön föl – szörnyeteg bukik föl a zöld ágból –, és roncsokat,
súlyos iszapot hagy maga után, rémült csigákat a falon, varangyokat, döglött
halakként bűzlő uszadék fát. Le kellett verni fiókástul a konyha sarkából
a fecskefészket, lapáttal hányni a csúszómászókat, a szottyogós iszapot. Órákig
vadul cikázott, keservesen csipogva a fecskepár, mondja anyám, olyan volt,
mintha sírna, rólunk meg csurgott a verejték, csíptek a bögölyök, és még főzni
sem lehetett. De nem panaszkodik, idősen sem berzenkednek a munkától, a dolog
elbánik az érzelmekkel. A helyreállítás parancsa emberfeletti erejű, a muszáj
hangtalanul harsog. Ahogy a napnak muszáj felkelnie, úgy muszáj a kegyetlen
földből életet kicsikarni az emberi lénynek.
És valóban, miután levonul az ár, kitakarították a mocsadékot, és kiszárad
a föld, csakhamar ismét virítanak a muskátlik, némely rózsatövek is felélednek,
serken a fű, hars leveleket bont a cukkini meg a tök, kizöldül a telek, és
ismét tiszta betonon, kerti asztalnál költhetjük el az ebédet. Megint diadalmaskodtak,
és helyreállt a barátság a megszelídült vízzel, a nappal, az iszap táplálta
földdel.
Ülök fenn a teraszon, hintázom a széken, bámészkodom. Örömmel ismerek rá szürke
gémre, kócsagra, a sirályokra, a két megszaporodott vadkacsacsaládra, a bölömbikára,
a röptében türkizkék csíkot festő jégmadárra, zöldikékre. Tudom már, mikor
hova süt a nap, hol csillog a víz, hogyan vonul az árnyék a vízen, mikor jönnek
fel a csillagok. Közben sürgetnek engem is a helyreállítási munkálatok, a
küzdelem a romlás ellen. „Romlik az életben minden hátrálni törekszik”, tudom
jól, szeretnék rendet teremteni a gondolataimban, kitakarítani a piszkot.
A természet barátságos nyári békessége kontraszt, mely a szellemi lét eredendő
bűnösségére figyelmeztet. Okát nem tudni. Képtelen vagyok végbevinni a természethez
visszavezető fordulatot, mely olybá tűnik, mint a hitbe vető nevezetes „ugrás”.
Azt a látszatot keltem, mintha dolgoznék, iparkodnék, pedig csak babrálok
a papírjaimmal céltalanul. Semmi másban, legföljebb a nyelvben bízhatok: hogy
ellök, nem engedelmeskedik, mást akar. Látszólag mindent elbír, s tényleg
vakon kell hinnem a nyelv valamiféle szellemében ahhoz, hogy pozitív vagy
negatív visszajelzéseket reméljek tőle. Mintha csak madárjóslással próbálkoznék.
De nem adnak tanácsot a régi görögök sem. A múzsák, Hésziodosz szerint (Ornithomanteiája
elveszett), előszeretettel hazudoznak az emberi fülnek, tessék kihallani,
mikor mondanak igazat.
Apám kisebbfajta halakkal érkezik meg az élő Dunáról; szinte mindig ama népdalból
való szálkás, soványka keszeg a zsákmány, amit itt babuskának becéznek. Harangszóra
körülüli a család a viaszosvászonnal borított hosszú faasztalt, melyre másodperceken
belül fölkerül a gőzölgő bogrács vagy a levesesfazék, a cubákról nem is beszélve.
Csengenek az evőeszközök, szóra szó, röpke hétköznapi mise. A családfő mer.
Egyszer csak felemeli a fejét a tányérból. (Valaki késett az ebédről, elhúzta
az orrát a körömpörkölt láttán, vagy majomkodott az asztalnál, teljesen mindegy.)
Elvörösödik.
Elkáromkodja magát. Próbálna inkább enni, mert vonzza a zsíros, vörös lé,
de valami nem engedi. Dadogva kiáltozik – közben-közben rág azért –, ugrál
a pillantása a tányérból le-fel. Vonaglik a szája a szó és a has közt. A nyelvnek
nincs csontja, mégis csontot tör, mondja egy szerb közmondás, s most ilyesmi
van történőben. Köpködi is közben az ízületeket. A rángó arcizom, a jegeskék
szempár, mely nem valakire néz, a piros szájszél a személyességeken túlmutató
történést fejez ki: ki-fejez valóban, ez a fő ilyenkor személyen túli erő
prédájává válik, mely úgy csavarja, mint fakoronát a szél, a fej sem tudja,
mi történik vele, beletép az indulat, fölmordul, a riadalom végigcikáz bennem,
le a gyermekkor követhetetlen szakadékosságába.
A szidalmak nyelvtanilag rám és/vagy valaki másra vonatkoznak ugyan, de itt
nyilvánvalóan fontosabbról, valami nagyobbról van szó, mint én, te vagy ő.
Az egész világba hasított a hiba. Az emberfajzat hátán törik a nyelv. Iszonyat
cikáz a jégszemben. Mintha a Földszellem egy Medúza-arcba nézne, keresem a
hasonlatot ijedtemben. Láthatólag önmagától is eliszonyodik az atya, az erőszak
őt magát is marcingolja. Torlódik mindennemű negatív érzelem, megvetés, gyűlölet,
fölháborodás, sértődöttség teljesen összekeveredve; riposztjaimra begyullad,
amit én érzek, azt is visszatükrözi. A csak félig artikulált szöveg fatalista
jóslatokat („én megmondtam”), lecsupaszított tényeket, apokaliptikus képtöredékeket,
átkokat („majd meglátod”) hánytorgat; kész, nem lehet s nem is érdemes tovább
élni. Letesszük az evőeszközöket.
A főt a kimondás görcsei torzítják, miközben én is mondani akarnék valamit.
Az elfojtott, mint az álomban, elváltozva kerül felszínre, dühöng, mégis szinte
segítségért kiáltozik, s mint az álomban történni szokott, nem jön ki szó
a torkán, csak heheg; valaki más ordít helyette. Nem tudni, tehetetlenség
vagy túlcsorduló erő megnyilvánulása-e a jelenet. Az apró rendbontás nem volt
más, csupán szúnyogcsípésnyi szabadság. (Mérges szúnyog lehetett.) Cselnek
is lehetett volna venni, csínynek, véletlennek, pikantériának, mint az erős
paprikát, vagy megharagudhatott volna félig viccből. Miért nem nevetett senki?
Ha lehajtom a fejem, a tányérban, akárhogy nézem: paták. Ha felemelem: valaki
az igazat és csak az igazat harsogja, teljesen értelmetlenül. Elutasítom a
bort: akkor már a szentáldozás ellen is vétek. Ezt zokon veszik. Apám dühe
lelappad, mindannyiunknak szúr a szíve, fogalmunk sincs, mi volt ez, ami időközönként
– déli tizenkettőre igazítva – tektonikusan kitör.
Még mindig ég az arca, de már hallgatunk, hirtelen űr támad.

Én is elvonulok az élő Duna mellé, ahol senki sem lát, keseregni, mint a
megboldogult nagyanyám. Harminc évet süllyedek, egy már nem létező vidéki
házba, melynek kertjében nyaranta dáliák virítottak, annak is a hátsó konyhájába,
egy parányi, jégvirágos ablak mögé. Ott történt, hogy felrémlett előttem valami
a fényről. Elvakítottsággal járt, ceruzához nyúlással, s egyszerre volt belső
és külső, fizikai és humán élmény. A barlangszerű kis helyiségben negyvenes
körte égett. Olyasféle hangulat honolt ott, mint Van Gogh Krumplievők című
festményén. A körtét porosfehér, légy köpte fémtányér ernyőzte. Tűz duruzsolt
a vaskályhában. Egy nagy, repedt (bécsi?) tükör is volt a helyiségben. A nagyanyám
az alatt üldögélt ókulával az orrán, és kötött vagy horgolt. Én babráltam.
Lehet, hogy épp babszemekkel játszottam, mert amikor a nagyapámmal kártyáztunk,
babra ment a játék. Nagyapám kiment. Hallgattunk. A körte sárgásbarna fényt
adott. Tűz, kötőtű percegett. Kint a fagyban csaholt a kutya, zörgött a lánc.
Nagyapám nyilván a kutyát elereszteni, kaput zárni ment ki az udvarra. Amilyen
méla voltam, elkapott ott a hátsó konyhában valami ismeretlen öröm, és úgy
láttam, mintha a villanykörte sok piciny pontot, kis fénylényeket emanálna.
Izgalmamban muszáj volt a füzetem hátsó oldalaira följegyzéseket írnom erről
a másmilyen fényről, „hogy sose felejtsem el”. Sejthettem, hogy ehhez az örömhöz
a nagyanyámnak is köze van, de ő hallgatag teremtés volt, feltűnés nélkül
létezett. „Fénylik a kezem”, írtam, és még felsoroltam, hogy mi minden – csak
a két öreg létezését hagytam szó nélkül. Aztán, amikor a nagyapám bejött,
tovább heteseztünk (babra), s ebben az volt a legjobb, hogy egy palatáblára,
igazi palavesszővel írhattam az eredményeket. Törölni is jó volt a kis szivaccsal,
nem csak jegyezni.
A füzet elejére róttam szorgalmasan a napi eseményeket: „Máma délelőtt átmentem
a szomszédba. Jaksi bácsinak fáj a hiányzó lába a nagy hidegektől. A tévében
együtt néztük: Bováryné 1. rész. Magyarázom a mechanizmust 1. rész (ez rajzfilm).
Francis ősi Afrikában IV. rész. Lagúnák csónakosai. Kék fény 27. adás. Jó
Mákos Tésztát ettem. Nagybetűvel írom, Kedvencem a Mákos Tészta. Szabad volt
kiszednem az ólból a tojásokat, 4-et találtam. Már nem is félek a sötétben.
Kató néni nyalókát adott (fütyülőset).” Megfordítottam az irkát, és hátulról
kezdve „Mi az élet?” cím alatt írtam dátum nélkül. „Az élet olyan, mint egy
könyv. Lapozunk, és múlik az élet. Múlnak a másodpercek. Ülök és gondolkodom.
12 éve vagyok, 12 éve ÉLEK. A villanykörte apró szikrákkal sziporkázza be
a konyhát. Becsukom a szemem: piros, sárga, fehér. Kinyitom: fénylik a konyha.
Én is fénylek.” Lassan a füzet két fele összeért.
Abból a házból egyetlen tárgy maradt meg, a repedt, rézrámás tükör, mely ma
dísz valahol másutt. Az én irkáim egy dobozban hevernek, piros vállkendővel
letakarva, amit a nagyanyám kötött. Véletlenül került rájuk a kendő, csak
most, hogy ezeket a sorokat írom, eszméltem rá a kapcsolatra, mely egy másmilyen
vidéket takar, amilyen ma már nincs.
Ha megpróbálok fogalmakkal – ideákkal – bevilágítani abba a régibb vidékérzésbe,
úgy mondanám: hihetetlen türelem volt, patientia – nemcsak az emberi viszonyokban,
hanem a növények, az évszakok, az órák iránt –, ami lehetővé tette, hogy a
figyelem ellegyen egy babszemen, egy fényszemen, tojásra ragadt tollpihén.
Nagyanyám, mikor kötött, csöndesen számlálta a szemeket. Nekem szabad volt
játszani nagyapa rejtélyes, rekeszes fa borotválkozódobozával, melyben, akár
egy babaházban, állítgatni lehetett a tükröt és az emeleteket.
A régiek vezettek, amikor megpróbáltam elfogulatlanabbul látni a vidéket,
mely szült, az indulataimtól távol tartva, ám „az emlékezés sajátosságai eluralkodnak
az emlékezés tárgya felett” (Tandori), és nincs igaz emlék. A „dühbe zavarodottaktól”,
írja Catullus, elfordulnak az istenek, „nem méltatják már a jelenlétükre az
embert, / és nem hagyják, hogy napfény érintse a testük”. Furor és lumina
clara, mely tisztább, mint a napfény. Tankölteményében, a Georgicában Vergilius
azt írja a paraszti világról szólván, hogy „a földön / erre suhant, amikor
végbúcsút vett, az Igazság”; „extrema per illos / Iustitia excedens terris
vestigia fecit”, memorizálom a képzeletemben csillogó élő Dunánál (az ő szavuk),
ott, ahol a terepszínű hadihajó szunnyad, s kilátás nyílik a vad kanyarra
meg a lemenő napra; és Iustitia, vagyis inkább igazságosság, méltányosság,
jóság, szelídség (írja a szótár) – nem istennő már, csak egy összetett fogalom.
Sejtem, hogy bearanyoztam a mama alakját, végtére is ez az észrevétlen lény
maradt élethosszig az a pont, melyhez viszonyítok, mintha aranykori fantáziák
nélkül a vasat sem lehetne tűrni. Nem akartam emlékezni arra, hogy, unokatestvérem
elharapott mondata szerint, ott a kertek alatt ő, a szelíd öregasszony kifakadt,
és az égnek emelte az öklét. Nem akarom tudni, mennyi keserűség gyülemlett
fel a szívében. Végül (a tyúkól ajtajában) az agyát öntötte el a vér.

(Hésziodoszt Trencsényi-Waldapfel Imre, Vergiliust Lakatos István, Catullust
Szabadi István fordításában idéztem.)