Petőcz András

A KÖNYVTÁRBAN

Annyira akartam ott, ott a könyvtárban.
Ő meg nem, az istennek se. Mindig csak
magyarázta, hogy a könyvek, és hogy ez
egy komoly hely, és hogy hagyjam őt békén,
én meg, hogy nem lát senki, és a sarokban,
a kutatórészben mennyire jól lehet,
és különben is milyen jó buli, és hogy
csak egy kicsit, hogy együtt, csak
finoman, ő meg csak nevetett, én ezt
biztatásnak vettem, és már rendesen
beindultam, és megpróbáltam, amire
váratlanul hozzám vágott egy könyvet.
Épp a Vörösmartyt. Ajjaj, gondoltam,
a mester, és ennyire előnytelen pozícióban,
gatyából ing kilóg, mit gondol majd,
szaladnék el, de késő, már hallom is,
rám szól, hogy miért e lom? szagáról
ismerem meg az állatember minden bűneit,
puff neki, gondolom magamban, rólam
beszél, kései és méltatlan utódjáról,
dadogni kezdek, hogy kedves mester, erre
legyint, irtózatos hazudság mindenütt,
mondja, és láthatóan dühös. Rendesen
megijedtem, mert hát a mester, ugye, még
elvágom magamat nála, egyszóval, hogy
most mi lesz. Erre kicsit enyhülni kezd,
majd szomorúan azt mondja, hogy
oh nem, nem, amit mondtam, fájdalom volt,
majd azt is hozzáteszi, nem épp kioktatólag,
inkább barátian, hogy ember vagyunk,
a föld s az ég fia, és rám mutat, én meg
eközben csak a nadrágomat igazgatom,
tűnnék már a fenébe, kezdem is a manővert,
mire vállon ragad, mélyen a szemembe néz,
és azt kérdi tőlem, mi dolgunk a világon?
tárom a karomat széjjel, hogy tudj’ isten, haver,
erre azt mondja, küzdeni erőnk szerint
a legnemesbekért, előttünk egy nemzetnek
sorsa áll, és váratlanul a semmibe tűnik.
Erre már köpni meg nyelni se tudok.
Csak báván a hozzám vágott könyvet
szorongatom, és akaratlan is azt lesem,
áll-e még előttem dicső nemzetem.