Peer Krisztián

MEGINT A GYENGESÉGRŐL

Ráncosra ázva ülsz hülő vizedben,
lötybölgeted kilógó részeid.
Hogyan maradtál mégis őrizetlen,
Isten ha ismer téged név szerint?
Szeretve tesztelt és most szerteszéled,
vagy leapad, pattogzik, mint a hab –
kiváncsiságból szétszerelt az élet:
ma már kívülről látod önmagad.

Fajtád a fájdalmát is felhigítja.
Lábbal babrálsz a forróvíz-csapon.
Minden heg elvi síkon elsimítva –
csöpp bűntudat fodrozta unalom.
A túlfolyón keresztül elszivárog;
fürdőd helyén most langyos lötty matat.
Ha eddig tűrtél érdemes kivárnod.
Ma már kívülről látod önmagad.

Csak emlékezne rá, ha már tapasztal,
fajtád felejt: ne kelljen élnie.
Mit összeszenvedsz egy szem ragtapasszal.
Egyetlen szisszenéssel tépni le.
Egyetlen élet, bármily egyenetlen.
Kiszállsz: utánad ennyi víz marad.
Minek feküdnél mindig langymelegben?
Ma már kívülről látod önmagad.

Szenvedni gyenge és okozni gyáva –
de érvelés után a könnypatak.
Habozva halmozol hibát hibára.
Ma már kívülről látod önmagad.