HOLMI
HOLMI.org | A Holmi internetes vltozata |
  • A HOLMI postájából
  • Búcsú a HOLMI-tól
  • Figyelő
  • Fordítás
  • Interjú
  • Kotta
  • Legfrissebb
  • Levelezés
  • Napló
  • Nekrológ
  • Próza
  • Tanulmány
  • Uncategorized
  • Vers
  • Visszaemlékezés
  • Vita
  • Főoldal
  • Rendezvények, hirdetések
  • Kereső
  • Repertórium
  • PDF Archívum
  • Lexikon
  • Impresszum
  • Bejelentkezés


    Mihent az rk nyomtatsba egy egsz nemzet elt el kezdenek egymssal vetlkedni, azonnal meg indul a szp elmlkeds...

    Litván György: KOVÁCS GYÖRGY, AZ ORVOS ÉS ÍRÓ (1900–1965)

    Litván György

    KOVÁCS GYÖRGY, AZ ORVOS ÉS ÍRÓ (1900–1965)

    zázéves lenne már a csendes, fanyar humorú Kovács Gyuri is, akárcsak apám
    és baráti körük számos más tagja. Ma már ez a generáció is a múlté, inkább
    csak néhány kiemelkedő képviselőjét tartja számon az értelmiségi közvélemény.
    Pedig Kovács Györgyöt, legalábbis mint belvárosi fogorvost (rendelője egy
    ideig a Gresham-palotában, később a Váci utcában volt), a Központi Stomatológiai
    Intézet főorvosát és az Orvosok Lapja szerkesztőjét a század középső évtizedeiben
    sokan ismerték Budapesten. Az orvosi tevékenység azonban, bár igen lelkiismeretesen
    és magas színvonalon művelte, életének csupán egyik szférája volt, nem utolsósorban
    a független egzisztenciát biztosító foglalkozás. Mellette egész életében intenzív
    szellemi és közéleti, elsősorban írói tevékenységet is folytatott, átvéve
    az egykor Madzsar József, ugyancsak fogorvos, közíró, szerkesztő és politikus
    által kialakított életmodellt.
    Szellemi tevékenységre predesztinálta egész családi háttere és neveltetése.
    „Bár polgári jómódba születtem bele, de már korán ki-kivetett az élet a bohém
    szegénység kopár szigeteire is” – írja itt közölt önéletrajzi elbeszélésének
    elején. Apja, Kovács Adolf vasútépítő mérnök, gazdag és előkelő úr volt, akiről
    fia barátai igen keveset tudtak, mivel a szülők válása után ő anyjával, Balogh
    Vilmával és annak élettársával, Bánóczi László rendezővel, a nevezetes Thália
    Társaság alapítójával maradt. Kovács György szófukar, keveset mesélő emberként
    nemigen emlegette apját, időskorában tudtuk meg azt is, hogy van egy Ákos
    nevű bátyja, akivel alig tartott kapcsolatot. Késői elbeszélésével talán éppen
    apja iránti tartozását akarta törleszteni.
    Jóval többet tudhattunk anyjáról, aki szalont vitt a század eleji Budapesten,
    s műkedvelő színésznőként lépett fel a Thália előadásain, majd műfordítói
    és újságíró-riporteri tevékenységet is folytatott. (A leírások alapján igazi
    kékharisnya lehetett.) Az elbeszélésből kiderül, hogy a gyermek Gyurika is
    kapott időnként szerepeket, s akkoriban nagyon élvezte a színházi világot.
    Anyja szalonjában megismerhette Adyt, aki kedvesen játszott vele (!), Kosztolányit,
    aki a legvonzóbb, legelegánsabb volt az odalátogatók közül, és a modern irodalom
    és művészet más nagyjait. A fiatal, nála csak tizenhat évvel idősebb Bánóczi
    László lett legfőbb szellemi nevelője. Úgy látszik, a folyton változó életmód és a gyakori költözködés
    sem törte meg a nevelődésnek és művelődésnek ezt a később pótolhatatlan folyamatát,
    amelyben nagy szerepet játszottak a fasori Evangélikus Gimnáziumban töltött évek. Osztálytársai közül szoros barátságba
    került a későbbi kommunista főfunkcionárius Berei Andorral és a konzervatív
    filozófussá lett Kolnai Auréllal. Ez utóbbi barátság Kolnai emigrálása ellenére
    élethossziglan tartott, s mindvégig megőrizte diákkoruk bizarr humorát is.
    1918–19-ben, éppen az érettségi után, barátaihoz és sok kortársához hasonlóan
    lelkesen támogatta a forradalmat. Az orvosi egyetemet – megint csak sok kortársához
    hasonlóan – így csak emigránsként, Bécsben és Prágában végezhette el. A húszas
    évek közepén az osztrák szocialista diákszervezet magyar titkára volt, s időnként
    tárcái jelentek meg bécsi műemlékekről és műtárgyakról a helyi sajtóban. Amint
    a Szabolcsi Miklós által szerkesztett József Attila-emlékkönyv (1957) számára
    írt visszaemlékezésében elmondja, itt ismerte meg a húszéves József Attilát,
    aki anyja ajánlásával – egy-két alkalommal felolvasott verseiből Balogh Vilma
    szalonjában – a bécsi hajóállomásról gyalogosan, ócska kofferjét cipelve egyenesen
    hozzá érkezett, valamilyen munkásotthoni szálláslehetőségben bízva. Ilyet
    azonban Kovács sem tudott neki szerezni, ezért egy ideig ott tartotta saját
    albérletében. Megismertette a régi Béccsel, együtt jártak
    az Arbeiter Kammer könyvtárába, éjszakába nyúló vitákat folytattak a kávéházakban. József Attila egyszer a sógora,
    Makai Ödön szerkesztette Magyar Kompasz mintájára, közös vállalkozásukként,
    egy Bécsi Kompasz-t akart összeállítani, s mindketten nekiindultak, hogy megnyerjék
    a bécsi cégek támogatását. Kiderült, hogy erre az ügynöki feladatra, más-más
    módon, de egyaránt alkalmatlanok.
    Kovács leírja, hogy egy alkalommal elmentek egy baloldali weimari-német film
    bemutatójára, amely leleplezte a nácik illegális fegyverkezését. A moziba
    náci tüntetők rontottak be, azonban Kovács kezdeményezésére a közönség heves
    és sikeres baloldali ellentüntetésbe kezdett. József Attila, mint írja, el
    volt ragadtatva: koruk Horthy-Magyarországán elképzelhetetlen volt, hogy a
    baloldal ilyen nyílt fellépéssel mutassa meg erejét. Barátságuk később Budapesten
    is folytatódott, noha kevésbé intenzív formában, hiszen Kovács ekkor már megnősült,
    és fogorvosi praxist kezdett, József Attilán pedig mindinkább kiütköztek a
    betegség tünetei. Hol Lesznai Anna barátságos körében találkoztak, hol sakkoztak,
    hol a József Attilára ekkoriban jellemző végtelen – és terméketlen – éjszakai
    vitákat folytatták. Eltávolodásuk akkor kezdődött, amikor az egyre zavartabb
    és zaklatottabb József Attila mindenáron fizetni akart neki a fogkezelésért.
    (Egyébként József Attila munkatársa volt, Füst Milán, Nagy Lajos, Déry Tibor,
    Kodolányi János, Lesznai Anna, Komlós Aladár és mások mellett a Kékmadár című
    irodalmi folyóiratnak, amelynek szerkesztését 1923-ban – Hajdu Henrikkel –
    Balogh Vilma, Kovács György anyja vette át. Itt jelent meg a Lázadó Krisztus.)
    Érdekes módon a szófukar és nem éppen barátságos modorú Kovács György és Prágából
    jött, a magyart bájos akcentussal beszélő felesége, Szofika (Wolff Zsófia ortopéd orvos) a tőlük elválaszthatatlan Scheiber házaspárral együtt egy
    széles értelmiségi kör egyik központjává lettek. Ide tartozott a Fejtő házaspár, Bálint György és felesége, Csillag Vera,
    Németh Andor, Káldor György, Schöpflin Gyula és felesége, Detre Pál építész,
    később a náluk fiatalabb Örkény István és még többen, akik természetesen más
    társaságokhoz is kapcsolódtak, így például a Vágó Márta visszaemlékezésében
    szépen leírt ürömhegyi kirándulókhoz vagy Lesznai Anna köréhez, amelynek tagjai,
    mint Kovácsék is, nyaranta a szlovákiai Körtvélyesen még meglévő vendégszerető
    Lesznai-házban és -kertben találkoztak. Színezetére nézve az egész társaság
    erősen baloldali volt, zömmel szociáldemokrata vagy polgári radikális, helyenként
    kommunista beütésekkel.
    Maga Kovács György egy levelében 1918-ra vezeti vissza a szociáldemokráciához
    való tartozását. Egy 1930 körüli másik levelében, amelyet Prittynek, azaz
    Kálmán Klára grafikusnak, a későbbi Scheibernének írt, rövid beszámolót ad
    egy akkori mozgalmi élményéről: „Tegnap este Kispesten tartottam előadást
    ifjúmunkásoknak. Az előadás vége felé berohan 6-7 pasas – kommunisták? –,
    és egy pillanat alatt olyan verekedés támadt, amilyet még életemben nem láttam.
    Dorongokkal, gumibotokkal ütötték egymást és késelték úgy, hogy nagy nehezen
    menekültem meg egy kitört ablakon keresztül. A párttitkár és egyéb elvtársak
    hisztériás rohamban szaladgáltak ide-oda, olyan volt az egész, mint egy lázálom.”
    Íróként ebben az időben, a harmincas évek elején bontakozott ki. Regényes
    életrajzot készített Rákóczi Ferencről, s 1933-ban jelent meg legsikeresebb
    munkája, a Juhász Vilmossal közösen írt kétkötetes Hősök, tudósok, emberek.
    Az utolsó hetven év története, 1860–1930, amely a korszak nagy egyéniségeinek
    középpontba állításával mutatja be a főbb társadalmi folyamatokat, politikai
    irányzatokat és szellemi áramlatokat. Ebből Kovács írta a XIX. század első
    felét összefoglaló bevezetést, a Marxról és a szocializmusról, a Darwinról,
    Pasteurről, Edisonról és az
    új természettudományokról, a gyarmati konfliktusokról és az európai hatalmi
    versengésről szóló fejezeteket. Élvezetes, fordulatos, jó stílusban. Az évtized
    második felében – ki tudja, miért – már csak fordításai jelentek meg, többek
    között Eric Knight Légy hű önmagadhoz című regénye. A nyarakat rendszerint
    a Dunakanyarban, a szépséges Lepencén töltötte, a baráti kör által látogatott
    Szegvári panzióban, s a sors úgy hozta, hogy a háborús években munkaszolgálatos
    orvosként is a szomszédos Gizella-telepen létesített hadikórházban dolgozott.
    A háború után nagy reményekkel kapcsolódott be a demokratikusnak induló közéletbe.
    Elemző-ismertető füzetet publikált a Népszava kiadónál Mi a fasizmus? címmel,
    egyik vezetője lett az orvosszakszervezetnek, s első szerkesztője az 1945-ben
    induló színvonalas szakmai hetilapnak, az Orvosok Lapjának. Ebben a minőségében,
    amint levelezéséből kiderül, kapcsolatot létesített a British Councillal és
    az International Association of Medical Press-szel – ami néhány évvel később
    már vádanyagul is szolgálhatott ellene. A Szociáldemokrata Párt az orvosszakszervezet
    vezetőségébe kívánta delegálni, ám az őt erről értesítő Presser István, az
    SZDP értelmiségi titkára közölte, „a többi most már az orvosszakszervezet
    kommunista csoportján, illetve dr. Weil Emilen múlik” (Weil képviselte – szinte
    teljhatalommal – az egészségügy területén az MKP politikáját és célkitűzéseit).
    „Enyhén szólva furcsa – válaszolta erre Kovács –, hogy az én vezetőségi tagságom,
    mint írod, a Kommunista Párton és dr. Weil Emilen, nem pedig a Szociáldemokrata
    Párton múlik, amelynek 28 éve vagyok tagja, amelynek eszméiért ismételten
    súlyos üldöztetésben volt részem, amelynek eszméiért az elmúlt időkben a Kommunista
    Párttal is nem egy összeütközésem volt, amely Szociáldemokrata Pártnak a felszabadulás
    óta több fontos funkcióját töltöttem és töltöm még be, s amely jelenleg is
    tárgyalásokat folytat velem országos, sőt nemzetközi jelentőségű politikai
    pozíció betöltése érdekében.”
    Nem tudható, mi lett volna ez a pozíció, de Kovács hangvételéből nyilvánvaló,
    mi volt a véleménye az MKP-nak mindinkább alárendelődő szociáldemokrata politikáról,
    később pedig a kommunista szalámitaktikáról. Mint Kéthly Anna és más régi
    vezetők barátja, ő is inkább „jobboldalinak” számított, s az SZDP lenyeletése
    után szókimondása, hazai és külföldi kapcsolatai miatt alighanem komoly veszély
    fenyegette. Képtelen volt a „kívánalmakhoz” alkalmazkodni, polgári értelmiségi maradt. Váci utcai lakásuk és a rendelő háztartási teendőit rendhagyó módon
    nem női, hanem férfi alkalmazott, az egykor arisztokrata családoknál szolgált
    Mihály látta el. Egy ízben ő vette fel a telefont, amikor „Kovács elvtársat”
    a pártközpont káderosztályáról keresték. – A doktor úr nincs itthon – közölte.
    – És a felesége? – A nagyságos asszony sincs. – És ön kicsoda? – Az inas.
    – Nem tudható, hogy a feje felett lebegő letartóztatási veszélyt egykori osztálytársa
    és barátja, a nagy hatalmú Berei Andor hárította-e el, avagy a kiváló fogorvoshoz
    ragaszkodó más vezetők védték-e meg.
    A Holmi főszerkesztőjével egyformán emlékszünk arra a beszédére, amellyel
    vele egykorú barátját, Káldor Györgyöt búcsúztatta 1957-ben, nem sokkal a
    forradalom véres leverése után. – Nemrégiben még moziban voltunk együtt, az
    Emberek és őrmesterek című olasz filmet láttuk – mondta –, most arra kell
    gondolnom, hogy Káldor esetében is az őrmesterek győztek az ember fölött.
    Mert meggyilkolták! – jelentette ki, és felidézte Káldor 1956 előtti elhurcoltatását
    és börtönéveit, egyik lányának, Verának és férjének, Gáli Józsefnek letartóztatását,
    másik lányának és férjének, a felkelő parancsnok Csongovai Per Olafnak kalandos
    kimenekülését. Dermesztő beszéd volt, s a temetésen jelenvoltak sokáig féltették
    őt a következményektől, amelyek, szerencsére, ezúttal is elmaradtak. De az
    őrmesterek világában leélt évtizedek nem maradtak következmények nélkül. Egy
    lábon kihordott szívinfarktus után egészsége már nem tudott helyreállni. A
    balatonfüredi szívkórházban láttuk utoljára harmincöt évvel ezelőtt, 1965
    nyarán, röviddel a halála előtt.
    Gyermekkoráról szóló elbeszélése, amelyet valószínűleg utolsó éveiben írt,
    majd javítgatott és stilizált, felesége, Szofika halála után került hozzám.
    Születése centenáriumán úgy vélem, hogy az írás és szerzőjének emléke is megérdemli,
    hogy kiemeljük a feledésből.

    Litván György

     

    Holmi 2005 | Tervezte a pejk
    Valid CSS! Valid HTML 4.01!