Lackfi János

MENTEM ELÉBB

1

Köröttem porfogó, hőfogó,
hangfogó könyvfalak,
nyolcadrétté nyesett,
simogatott, lapjával összetapasztott
világ-űr, és ott az élet az űrben.
Hogy más ment-e elébb, azt nem tudom,
én mentem, ték és cék
hintaszékeibe fogódzva,
s azok mindig elringtak markoló
ujjaim elől, hej, sokszor orra buktam.
És az ü-k meg az ö-k meg az i-k
feletti fekete lyukakon átpislogattam
más, vaksi naprendszerekbe.
Van-e erősebb nagyítólencse, mint
az ó-k, a bék, a dék karikája, mely megmutatja
közelről levelek rothadását, kaptárak zsibongását,
s hogy miként csorran a napon a kátrány?
És van-e kák és hák
lába közénél izgatóbb szoros?
Ha zuhanyozni alá beállok, mint göndör,
porcukrozott daráltmák-tömeg,
ömlik rám a dömpernyi sódernél
töményebb betűtenger, csillámszőrös
sok egysejtűje kitölti
légutaimat, masírozik szürkülő
ereimben az agy s a szív felé.

2

Én olvasom, csak olvasom,
piroslik, véres, mint a som,
a mások sorsa, Anyegin
a jeges tóban már megint
derékfájást szerzett, forog
a regény, mint folyón pirog,
és benne Sólyomszem vagy épp
Huckleberry, a tóvidék
tágul, forgóin turbinák
pörögnek, mind-mind más világ,
kikecmeregni nincs se mód,
se szer, járok katód s anód
közt té s tova, igaz való
Ivanhoe kürtje, a faló,
mert legruhább az álruha,
Holdra szálló vaskapszula,
s mint Szindbád mája, nehezül
bricska-fedél ég-peremül,
nyakam elalszom, odakinn
fejet lemetsz a guillotine,
Valjean mászik börtönfalat:
mind a tíz körmöm behasad,
vajúdva bennem hentereg
egy nő, megszülni Tristramet,
ha szólok, lüktet a mese
mézgafolyás szájherpesze,
izzik a régi napihír,
jobban, mint mit a lap ma ír:

a világ sehová se vitt,
de a könyv a fájdalomig.