Kukorelly Endre

ÜTKÖZÉSEK


Jorgos Alevrasnak

„Igen gyakran elfojtják bennem a gazdasági paraszt vesződségek az egyébként
is nagyon szunyáta írásösztönt.”
(Berzsenyi Dániel Bajza Józsefhez)

(1)

Kissé oldalra hajtott fej, az ismert
sápadt arc, hosszú, lobogó hajzat, jobb
kéz a mell előtt, majdnem összeütközünk,
mosolyog, ugyanaz a tartás, a bal
keze azonban testének nem ama lágy
részén nyugszik, mint a híres festményen,

hanem, szemmel láthatólag jól begyakorolt mozdulattal,
oldalt, nagyjából combmagasságban egy közönséges kézitáskát
szorít magához, pont ahogy női magazinokban
csinálják. Itt él, ebből a szétrohadt
kapualjból lépett ki, kristályokkal borított, partra mosott
kagyló, összes titok ő, és nem

a nem létező, hullámokat kelt, és
cs cs cs csobogást, olyan álom
és vigasztalás, női tartozékok helye, eleve
megszakított előadás éneklő angyalok körében. Feltehetően
a teljesség ábrázolásával van megbízva, szóval
azzal, hogy ne a valóságból vegyem

a motívumaimat. Most az jön, hogy
változtatok kissé a rutinomon, és nem
teszek különbséget volt és lesz között,
festett alak és túlzottan erős, de
csak közepesen rossz parfümszag között. Egy
zsúfolásig sötét kapualj. Mindabból, ami végképp

áthalad itt, meg is marad valami.
Olyan magazin, szép színes, itt rávesznek
téged arra, hogy változtasd meg életfeltételeid.

(2)

A legszebb Vivaldi alatt, Piango, gemo,
sospiro, idős férfi lépett a terembe,
épp amikor elöl, a második vagy
harmadik sorban fölállt egy öregasszony, és
elindult kifelé. Szemben a férfival, aki
a másik oldal felé igyekezett, két

széksor között. Abban a sorban, ami
valamivel szélesebbre volt hagyva. Pont középen
találkoztak, de rögtön látszott, hogy nem
férnek el, és tényleg nem fértek
el egymás mellett, vagyis egy darabig
úgy tűnt, hogy nem férnek el,

de aztán valahogy megoldódott, mégiscsak elfértek.

(3)

Egy-két, mondjuk így, erős dolog.
Nagyon erősek vagy eléggé erősek. Például
a bukszusbokor szaga, egészen messziről érezni.
Egy kör alakú, kibetonozott terecske szélén
két nagy testű rovar, ovális, feketén csillogó
páncélú, talán nőstény szarvasbogár, meg egy

imádkozó sáska, hosszúkás, átható zöld. Valahogy
összeütköztek, egymásba akadtak, a sáska potroha
meg a páncélos bogár lábai, de
mintha nem is látnák egymást, valami
láthatatlan akadályba ütközve, egymástól félig elfordulva
állnak. Kicsit sárgálló falevelek. Bukszusillat van.

Néhány fűszál egy fölolvadt kátránycsöppbe ragadva.

(4)

Megvártam, amíg abbamarad az eső, és
elindultam hazafelé. Fizettem, aztán nekünk mindenféle
színű frissítőre van engedélyünk visszaültem még,
de nem kellett sokat várnom, gyorsan
elállt. Csak a valóban visszatérő, lényegében
ismétlődő dolgok mellett érdemes kitartani. Tegnap

este hazafelé menet megálltam egy szokatlanul
erősen kivilágított ablaknál, de mielőtt még
belestem volna a szobába, ahogy körbenéztem,
hogy nem figyel-e engem is valaki,
megpillantottam a járdán az árnyékomat. Olyan
volt, mint egy eldőlt, a talapzatáról

levert szobor. Egy ledöntött szobor a
kékes holdfényben. Olyan, mint valami egészen
biztosan rossz jel. Jelenet vagy jel.
Aztán föntről, nyilván az egyik emeleti
ablakból, de olyan volt inkább, mintha
az égből jönne, nevetést hallottam. Nevetgélnek

a felhőtlen égiek. A vihar után
mélykékre tisztult égből. Mutogatnak is, összevissza
mutogatnak, az egyik épp rám mutat.
A valóság kicsit most szépen összeáll,
aztán lassacskán megint szétszálazódik, de ez
is igencsak szép. Mint amikor egy

jól sikerült estélyen váratlanul kellemetlen hír
terjed el a vendégek között, egyik
a másik után búcsúzni kezd a
házigazdától, és egyszerre, noha fogalmad sincs
arról, hogy mi történt, a legszívesebben
te is menekülnél már onnan, mint

valami elátkozott helyről, mégis inkább odalépsz
a szoba közepén kétségbeesetten álldogáló házigazdához,
aki láthatóan egyáltalán nem érti, mi
okozta a hirtelen változást, és kijelented,
hogy nyugodjon meg, te itt maradsz,
számíthat rád. Mi mindenre képes egy

kis nyárközépi viharzás. Aztán majd valaki
úgyis elmeséli, egyszer, hogy mi volt.
Mi van ott olyan erősen kivilágítva.
Valaki mondja el már végre, miről
van szó. Gondoljak végre valami ennél
sokkal esélyesebbre. Gondoljak hát valami másra.

(5)

Túlságosan is sokat látjuk magunk körül
a szomorú, kiábrándító valóságot, minden ütközést
óvatosan kerülő kialakulatlan féljellemek elviselhetetlen
langymelegét,
erények és bűnök vázlatait, határozatlan szerelmet
és mérsékelt gyűlöletet, pislákoló barátságot, tanítás
és tanító változásait, csökkenő hűséget, elpárolgó

véleményeket: hadd álmodjunk arról, hogy néha
találkozunk erősebb és nagyobb emberekkel is,
akik elszántabban tudnak jók vagy rosszak
lenni – ez jót tesz majd nekünk.