Kovács György

FESTÉK ÉS FÉLELMEK

– Gyurika, a színpadra!
Kitárt karral, nevető arccal kellett a színre törnöm. Ma pedig amúgy is percek
óta az öklömet harapdáltam, hogy hangosan el ne nevessem magam. Mert Bánóczi
Laci, aki a Thália Társaság elnöke, rendezője, pénztári főnöke, dramaturgja,
fordítója, miegymása, ma este pedig ügyelője is volt, s akinek fogai közül
a sziszegő parancs kiröppent, oldalvást állt felém, a díszletek résén át mereven
figyelte a színt, miközben jobbjában, melyet izgalmában vállmagasságban kifeszítve
tartott, s amely remegett, halkan meg-megszólalt az ügyelői csengettyű. Ekkor
baljával dühödten hátraintett: – Pszt, pszt! Nem tudta, hogy önmagát akarja
elhallgattatni.
Feltaszítottam az álszoba álajtaját, s már ez a mozdulat is megjátszott volt.
Megtanultam, hogy a lendületet fel kell keltenem és éreznem kell magamban,
de ugyanakkor mérsékletet és ellenőrzést kell gyakorolnom, hogy a gyengécske
ajtó ki ne szakadjon, és az álszoba fala hamis képeivel és festett könyvsoraival
meg ne inogjon. Hatéves voltam. Laci huszonegy.
Pontosan tudtam, hogy játék folyik. De nem tudtam, hogy nem ez a játék-e a
valóság. Gyakran éreztem úgy, hogy otthon vagy az utcán tettetjük magunkat,
és egy végtelenül hosszú színdarab unalmas és értelmetlen szerepeit játsszuk,
de a színpad az igazi. A súgó néni hol kedvesen szelíd, hol ráncolt homlokú,
szigorú arca egy ragyogóan világos kör központja volt, s a Várszínház számomra
óriási nézőtere, amely előzékeny homályba süllyedt, e forró körön és szenvedélyemen
kívül hevert. A színész kapcsolata a nézőtérrel csak később fejlődik ki. A
gyerekszínész a tökéletes színész. Már korrumpálták, de még megmaradt a szüzessége.
A színpadon anyám karjába rohantam, ölelgettük és csókoltuk egymást. Balogh
Vilma ezen az estén Nórát játszotta, és én voltam a gyerekei. Ibsen szerint
három gyereke volt, de a Tháliának csak egyre futotta. Majd a művészszoba
közepén álló asztal terítője alá bújtam, ahonnan Nóra elővonszolt. Újabb csókolózások
között elmondtam a megtanult szavakat (helyesebben elordítottam azokat, mindég
a közönség felé fordulva, miként oktattak), és Nóra már ki is tuszkolt a szobából,
ahol megjelent a gonosz zsaroló, aki fordulatot adott szellőtől is védett
életének.
A színfalak mögött Kürthy Jóska hátba vágott, Forgács Rózsi megsimogatta a
fejemet, Riza pedig lesminkelt.
Itt voltam én otthon igazában. Nem is a színpadon – mert Strindberg, Goethe,
Gorkij, Courteline, Wedekind és a többiek nemigen írtak nekem alkalmas szerepet
–, hanem az orrot csiklandozó szagúra mázolt színfalak mögött s a szűk öltözőkben,
melyeket betöltött az arcfestékek édes illata.
Itt minden és mindenki folyton változott. Törzs Jenő tegnap tűhegyes cipőt
hordott, és arca a sárga festéktől olyan volt, mintha kriptából bújt volna
ki, ma halászcsizmában lépkedett, és képe a durranóan piros festéktől közelről
cirkuszi bohócként hatott rám. Judik Etel holtan rogyott össze a nézők előtt,
akik tapsviharban törtek ki, majd a színfalak mögött néhány perc múlva lihegve
levetette magát egy simára csiszolódott barna lócára, s remegő ujjal gyújtott
rá egy Hölgyre (e cigarettanév immár sosem fog visszatérni). Ilyenkor az aranyozott
pléhsisakot hordó tűzoltó, akiről sokáig azt hittem, hogy a társulat tagja,
tapintatosan elódalgott.
Mindenki ideges, lelkes és összetartozó volt. Persze felnőtt, mégis gátlástalan
és korlátok nélküli kapcsolatban éreztem magamat velük. Volt ebben az érzésben
egy nagy adag gyermeki tévedés. A gyerek gyorsan rájön, hogy a felnőttek hazudnak,
ami azonnal elveszejti a bizalmát. De a színész hivatásszerűen mindég hazudik,
vagyis sosem, hiszen a hazug és festékes játék az igaz élete. Azután a gyerek
szemében minden felnőtt – felnőtt. Csak amikor már maga is felnőtt, tudja
meg, hogy más a huszonöt, mint a hatvanöt éves. De a Tháliában mindenki fiatal
volt. És végül – bármilyen apró, de magam is „kolléga” voltam. Már megjelölt,
ha nem is megpecsételt.
A színházban azért is boldog voltam, mert ott biztonságban éreztem magam.
Sosem féltem. Az aggodalmak, félelmek és szorongások, miként sok embernek,
nekem is élettársaimmá szegődtek, de talán korábban, mint másnak. Különösen
kettőtől féltem, a félelmek két köznapi tárgyától – attól, hogy bántani fognak,
és a szegénységtől. Az a furcsa, hogy nemhogy senki sem bántott akkor, hanem
inkább dédelgettek, magyarán mondva: kényeztettek, legalább ez volt a látszat.
Szegények pedig nem voltunk. Legalább ez volt a látszat. Később, mikor a félelmek
valóra váltak, sokat gondolkodtam azon, hogy talán én előre felépítettem magamban
valamit, ami – miként a valóra vált jóslatok – befolyásolta az életemet.
De ebben nem nagyon hiszek, inkább úgy vélem, hogy a félelmek valóságos élményekből
fakadtak, amelyeket nagyrészt sikerült elfelejtenem – úgy is mondják: elfojtanom
–, úgyhogy, miként sokszor van az életben, csak az okozat maradt meg és fejlődött
önállóan tovább, az ok azonban elmerült.
Én nem voltam sosem analízisben, amelynek az lenne a célja s egyúttal értelme
is, hogy a sötét vízfenékről felvontassa azokat a roncsokat, amelyek felhasíthatják
a békésen sikló hajó hasát. De – miközben a gyerekkori félelmek gyökereit
kutattam – néhánynak borzongatón tekergő emlékképe fel-felmerült. Vajon ezek
gáncsoltak el újra meg újra, miközben végigbotladoztam köztük az életen?
Ennek az életnek első emlékképe nagyon bizonytalan. Meztelenül lebegek a levegőben,
sírok és kapálózom. Helyesebben nem is lebegek, mert egy nagy kéz, amelynek
tenyerében hátamon fekszem, nagyon biztosan tart. Egy másik alakzat – nyilván
egy másik nagy kéz – közeledik felém. Vége. A kép fényszegény, inkább homályos.
Fogalmam sincs, hogy mikorról származhat. Talán emlékezethamisítás az egész?
Annyi bizonyos, hogy érzelmileg erősen kötődöm hozzá. Ha felmerül bennem,
felizgat. Most, hogy leírtam, kimerített.
A második emlék (vagy talán helyesebb így: az első biztos emlék) már hosszabb
jelenet. Körültekintő nyomozással megállapítottam, hogy abban az időben, amelyből
származik, betöltöttem harmadik életévemet. Mintha egy évekig feketén futott
filmszalagon hirtelen megvilágosodnának a filmkockák, hogy néhány perc múltán
ismét sötéten siessenek tovább.
Podmaniczky (most Rudas László) utcai ötszobás úri lakásunk nagy fogadószobája.
Sarokszoba sok ablakkal. Az egyik sarokban mennyezetig érő karácsonyfa. Mély
benyomásom: a bútorokról és a velencei csillárról levették a portól védő vászonhuzatokat.
Minden ragyog. De a háttérben egy férfi és egy nő figurája színtelen. Apám
vagy karon fogja anyámat, vagy átkarolja vállát. Anyám – ki kissé alacsonyabb
– feléje fordul, és felnéz az arcába. a férfi sehová sem néz. Mintha nem lenne
szeme, csak nagy, pedrett bajusza. Mozdulatlanok, szirupos szoborcsoportozat.
Az emlékben közömbös – később az alávaló polgári színlelés szimbólumává dagadt
előttem.
De az emlékjelenet lényege körülöttem és bennem játszódik le. A karácsonyfa
előtt ülök egy puha perzsán, amelynek a mintájára és a színére is emlékezni
vélek. Furcsa, hogy mindenféle meleg ruhadarabba vagyok bugyolálva, pedig
a szobában meleg van. Még valami főkötőszerű horgolt sapka is van rajtam,
úgyhogy alig marad más szabadon, mint a szemem, az orrom és a szám. Szétszórva
sok játék. A szoba közepén körvasút, alagúttal és szemaforral.
Még valami, amit nem értek. Pontosan látom magamat. Például parányi orromat,
és ahogyan esetlenül ülök, mint egy bábu. Hogy lehet ez? Hiszen én akkor nem
láttam önmagamat. Igaz, az álomképekben is így van. De ez nem álom, hanem
emlékezés. Vagy mindnyájan ama pásztornak, Narcissusnak ivadékai vagyunk,
s a puszta emlékezet már képmásunkat is felidézi? Már a háromévesben is? Vagy
csak bennem?
Elég az hozzá, hogy a sok játék között csak egy ragadott meg. Egy kis ló.
Lovacska. Hozzám képest is kicsike. Kissé szétterpesztett lábbal áll. A szőrzete
puhácska, alig érezni finomka faidomait. Nyaka egyenesen előreáll, mintha
éppen le akarná horgasztani. És a fejét kissé félrefordítja, a szeme pedig
felnéz az én szemembe. Nagy, bánatos szeme van. Magamhoz szorítom. Az enyém.
De csak néhány percig. A bátyám – négy évvel idősebb, ő is a szőnyegen – meglátja
a kezemben. Rajta matrózruha van. Végtelenül fürge, ügyes és erős. Most két
szempár mered rám. A lovacskáé és az övé. Az övé csillan egyet, és átfúr,
leszegez. A keze a lovacskán, és már el is vette. Kiszáll belőlem az élet.
Moccanni nem tudok, sírni sem merek. Valami elveszett, ami az enyém, testemnek
egy része volt. A jelenet befejeződött, a film feketén fut tovább. Az előtte
és mögötte felvett képkockákat sem magamnak, sem senkinek nem sikerült előhívnia.
De lassanként magától kivilágosodik. Immár nem feketén fut, s csupán egy-két
szakasza őrzi meg az expozíció nyomát, hanem fordítva: a jelenetek sorozatát
szegényíti el kopás, szakadás, érthetetlen hiány.
Újabb képsorozat. Ló és bátyám szerepel benne megint. A ló én vagyok. Ugyanis
sokszor játszottunk lovacskajátékot. A hám, szügyelő és gyeplő szerepét egy
kikopott s kidobott hálóköntös hosszú derékkötője töltötte be, amelyet megmentettünk
magunknak, s melynek két végén tarka bojt fityegett. Ákos ezt vetette a nyakamba
és húzta át a hónom alatt. A ló ugyanis kivétel nélkül és mindég én voltam,
ő pedig a kocsis. Ez engem nem bántott, jobb szerettem lovacska lenni. Néha
„magamtól” nagyokat fújtam, és ha megálltunk, az egyik lábammal a földet kapartam,
ahogyan az utcán a lovaktól láttam. A kocsis kezében ostor is volt, amint
illik. Bikacsök szolgálta ezt a célt, melyet a bosnyáktól lehetett vásárolni.
A bosnyákok fezben, nyakukban hihetetlenül nagy kosárral jártak a városban.
A kosárban minden volt, egyszerűen minden. Cukorka és trombita, aszalt szilva
celofánban és síp, mintás zsebkendő és leveskocka, kétoldalt pedig hosszú
tárgyak lógtak, köztük a szürke bőrből font, hegyes végű, hajlékony, méteres
bikacsekek. Komoly ütést sosem kaptam vele, Ákos inkább csak suhogtatta.
Hazaérkezünk a sétakocsikázásból. Persze nem a lakás lépcsőházi főbejárójánál
állunk, hanem a melléklépcsőn feljőve a konyhai bemenet előtt. Az úri házak
kapujában nagy betűs tábla volt a falon: „Cselédeknek a főlépcsőn közlekedni
szigorúan tilos!” Ez olyan természetes volt, hogy mint ló és kocsis illendőbbnek
véltük a cselédlépcsőt használni.
Bátyám bement a konyhába, de előbb engem megkötött. A konyhabejáratok előtt
„gang” húzódott végig, amely minden emeleten megismétlődő, sivár keretbe foglalta
a kietlen udvart. A gang szélén vaskorlát. Erre támaszkodtak a cselédlányok,
miközben az udvarba vetődött vándorverkli hangján elandalodtak, hogy aztán
boldogan dobják le krajcárocskáikat, amelyeket elsőbb papírdarabba csomagoltak,
hogy a zenész úr könnyebben megtalálhassa azokat a kövön.
Ehhez a korláthoz kötöztek tehát. Jóindulatú maflaságomban, de egyúttal –
úgy gondolom – ellentmondást eleve kizáró megfélemlítettségemben is némán,
csaknem szívesen! szenvedtem. Igaz, így még nem kötöttek meg lovat. Inkább
Szent Sebestyént köthették így a fához, mielőtt a nyilak véglegesen odaszegezték.
De – ismétlem – ha nem a gangon történik, semmiféle emlék nem lett volna belőle.
Így azonban komplexussá vált. Ugyanis egyik pillanatról a másikra felnőtt
alakok és hangzavar vett körül. – Szegény angyalkám! (Ez nekem szólt.) – Haszontalan
kölyök, az isten verne meg! (Ez Ákosnak.) – Belevág a kis karjába! – Fáj,
drágám? És hasonlók. Elkötöttek. Én pedig mint a folyó, amelynek sikerült
áttörnie a sziklafalat, bőgtem, mint a zuhatag. Nem fájt semmi. De a konyhaszagú,
gangi megaláztatás és szégyen! A botrány, amelytől azóta is rettegek!
Betámolyogtam a lakásba. Minden porcikám a mamát várta, kívánta. Vigasztalás
kellett és védelem, nem is tudom pontosan, hogy mi ellen. Nem volt otthon.
Próbán volt. Riza átölelt.
Úgy tudom, hogy anyám nem volt valami nagy színésznő. Pedig a temperamentuma,
értelme és megjelenése megvolt hozzá. Persze a Thália maga megkövetelt egy
bizonyos színvonalat, amelyet azonban éppen csak hogy elért. Benedek Marcell,
Hevesi Sándor, Lukács György és Bánóczi Laci vezetése nem tűrt meg tehetségtelenséget
vagy ripacsságot a színpadon, amelynek az volt az új, mondhatni: forradalmi
eszméje – s ez a színházi forradalom Oroszországtól Londonig végigfutott a
kontinensen –, hogy emberek és ne teátrális bábok mozogjanak és beszéljenek
a színpadokon. De Balogh Vilmában – mondták – mindég megmaradt valami „műkedvelői”.
Többet ért mint műfordító és – később – újságírónő. Valószínűleg így igaz.
Sőt én kegyetlenül mindent bírálok, amit életében csinált, ami nem volt kevés.
Úgy vélem, hogy semminek sem tudta magát teljesen, százszázalékosan, gátlásmentesen
és maradéktalanul odaadni. Az életnek túlságosan sok oldalát ismerte meg,
túlságosan sok rétegén ment keresztül, úgyhogy túlságosan sok kritika maradt
benne minden új fordulat után ahhoz, hogy újból és újból át tudjon lényegülni.
Az úttörők közé tartozott, ez kétségtelen, és ez nagyon sok. Az ostrom alatt
halt meg egyedül, ismeretlenül és kínlódva egy szükségkórházban. Mindenki
elhagyta. Én is. Sorsa szívszaggató. S azoké is, kikre e sors saját magán
kívül ránehezedett.
A Nóra után Riza kísért haza. Eredetileg anyám komornája volt. Időnként mindenese
és rabszolgája. Szerintem gyönyörű volt. Sosem hallottam nevetni. Sosem szólalt
meg, csak válaszolt. Néha rám mosolygott. Ha otthon vagy az öltözőben anyám
haját fésülte, finom és gyengéd keze járása elállította a lélegzetemet. Jóban-rosszban
kitartott Vilma mellett (vagy mellettem?), és rajta keresztül tudtam meg,
hogy mi a szegénység. Félelmeim másik tárgya.
Riza származásáról mindaddig nem tudtam semmit, míg egy napon apja meg nem
látogatta. Az öreg valamelyik Tiszán inneni nagybirtokon – úgy rémlik, a Kohner
báróén – volt béres. Műtét miatt került Pestre, és a kórházban meg is halt.
Egy órácskát töltött nálunk a konyhában, ahová, meghallván, hogy itt van,
valamilyen ürüggyel kilopakodtam. Magasra nőtt paraszt volt, és Riza tőle
örökölhette pofacsontos arcát és varázslatos barna-zöld szemét.
Repedezett, napsütötte bőre úgy feszült a csontjain, mintha a kettő között
harmadik réteg nem is volna. Sokkal később, mikor Derkovits a Dózsa-sorozatát
mutogatta, egy-két paraszti hőse újból szívdobogtatóan eszembe juttatta. Mintha
minden görcsös tagját törötté és ferdére rugdosták volna. A betegség aláhúzhatta
nyomorát, de háta hajlása, nyaka csuklása, a rongyok, amelyeket hordott, valamilyen
hallgatagság, amely megolvaszthatatlanul körülvette, és egy sovány, kopott
tarisznya, amely csüggedten lógott a válláról, rémülten azt suttogták bennem,
hogy ennél szegényebb nyomorult nincs a földön. Ma már régen nem lehet látni
ilyen képet, és a mai nemzedék, amelynek egészen másfajta vértanúi vannak,
alighanem el sem tudja képzelni. Látott-e ez a nemzedék nagyon sovány és nagyon
sápadt kisfiút az esti szürkületben a külső Thököly úton mezítláb? Nem nyáron,
hanem novemberi latyakban? Én láttam. Vagy négytagú családot egy Géza utcai
kétemeletes ház udvarán, szemerkélő esőben, néhány bútordarab között? Két
órával előbb lakoltatták ki őket. A szülők meghökkenve néztek egymásra, hogy
talán a kapubejárat alá kellene húzódniok. Én láttam. Mocskos, nagyon hosszú
köntösbe bújt hülye, öreg papát is láttam, aki megbabonázva meredt a mellékutca
szűk fűszeresboltjának kirakatában étvágyrontóan pilledő töpörtyűre. És jött
idő, amikor magam is többször voltam éhes, mint jóllakott, s egyszer Prágában
összeestem az utcán, s a klinikán, ahová a mentők vittek, harmadnapra azt
állapították meg, hogy ennem kellene.
A lesújtó látomás a konyhában azonban most mélypontját érte el. Ez a kétszáz
éves roncs – a valóságban negyvenhét esztendőt számlált – felállt előttem,
és tisztességtudóan meghajolt kissé a nyolcéves „ifjúr” előtt. Sokszor ért
életemben szégyen, de ez megsemmisített. Zavaromban motyogni is alig tudtam,
és hogy miként kerültem ki a konyhából, nem emlékszem, csak arra, hogy Riza
segítségével.
Nagyon sok emésztő szegénységet lehetett akkor látni Pesten és vidéken egyaránt.
De miért jött a szegénység olyan közel hozzám, s fitogtatta fenyegetően előttem
megszégyenítő következményeit? Hiszen apám nagyon jól kereső mérnök volt,
aki az Államvasutaktól húzott fizetésén kívül, amely a szokásosnál magasabb
volt, mert pályát épített, magánvasutaktól (voltak ilyenek) szakértőként kapott
komoly összegeket. Igaz, annak nagy része, ami befolyt, Vilma kezén át megint
kifolyt, mégpedig nemcsak kalapra és konflisra, hanem nemesebb célokra is,
mint például a Thália támogatása, de bőven maradt arra, amivel egy fiatal,
de már családos, törekvő diplomásnak Ferencz József apánk alatt reprezentálnia
kellett. Sőt maradt elég néhány kötvényre és bankbetétkönyvre is. A kötvények
közül, melyeket apám néha büszkélkedve megmutogatott, nekem az első világháború
hadikölcsönkötvényei és azok tetszettek legjobban, amelyeket a Bazilika alapkőletétele
alkalmából bocsátottak ki. Amikor szegény elhalálozott, mindez együttvéve
annyit ért, mint egy villamos-átszállójegy.
A valóság azonban az volt, hogy bár polgári jómódba születtem bele, de már
korán ki-kivetett az élet a bohém szegénység kopár szigeteire is, amelyeket
később még kopárabbak követtek. Otthoni életem erősen emlékeztetett a színházbélire.
Abban is, hogy folyton változtatta színhelyét. A Tháliánál ennek oka Budapest
főkapitánya – Boda Dezső – volt, aki úgyszólván minden előadás után megvonta
a színháztól a játszási engedélyt. Miután tehát sikerült egy estére kibérelni
a Várszínházat, a következő héten délutáni előadást tartottunk a Folies Caprices-ben
(ahol este malac kabaréműsor kezdődött), majd az új Omnia mozi nagyterme következett,
esetleg a Zeneakadémia kisterme, sőt a szünetet tartó Királyszínház is, vagy
a Rottenbiller utcai Feld-féle gyermekszínház és így tovább. A haladóbb szellemű
sajtó többször kipellengérezte, hogy miért nem tűzveszélyes a kétkarzatos,
vasfüggönyös Királyszínház, amely akkor sem önálló épület, ha operettet játszanak
benne (azóta lebontották, és a Király utcát Majakovszkij utcának hívják),
de tüstént tűzveszélyes lesz, ha Hauptmann Henschel fuvarosát vagy A bundáját
adják.
Sokan voltak azonban, akik jól tudták, hogy miért. Türelmesen kivárták a legközelebbi
falragaszt vagy újsághirdetményt, és eladatlan jegy nem maradt. De egyrészt
a jegyek nem voltak drágák – a Tháliának komoly munkásközönsége volt –, másrészt
az örökös hajsza és bizonytalanság ráfizetéshez vezetett, amelyet csak „a
Thália Társaság pártoló tagjai”, derék és főleg gazdag széplelkek, felesleges
mondanom, hogy köztük apám is, tudtak kiegyensúlyozni.
Részben a főkapitányt illeti a köszönet azért, hogy a Thália, amikor sehol
sem kapott helyet, nyakába vette az országot. Ilyenkor derült ki, hogy a vidéket
a kultúra utáni szomjazás talán még jobban emészti, mint a fővárost.
A színházhoz hasonlóan otthonom is állandóan költözködött. Annyira, hogy sokáig
természetes állapotnak vettem, hogy az ember nem sokáig lakik ugyanabban a
lakásban. A szállítómunkások közül, akik a hurcolkodást kivitelezték, egyesek
ismerőseimmé váltak. Roppantul imponáltak nekem. Voltak közöttük olyan magasak,
mint egy hegy, de mindnyájan olyan dagadó izmokkal, hogy szerintem nemcsak
a zongorát, hanem a házat is el tudták volna mozdítani. Öntudatosak és vidámak.
Mindnek állandóan cigaretta lógott a szájában, kivéve egyet, akinek három
ember számára is elegendő mellkasából vékonyka hang tört elő, amelyen nagy
röhögést keltő komolysággal magyarázta a dohányzás ártalmát. Utóbbi szerinte
főként „nervázus izgatottságban” nyilvánul.
A zárt, színes és vastagon kipárnázott bútorszállító kocsit néha három, sőt
síkos időben négy ló is húzta. Még a söröskocsik lovainál is hatalmasabbak
voltak. Néha sikerült elérnem, hogy a kocsis mellé ülhessek, és úgy topogjak
végig a kocsival a városon, mint egy igazi király.
Ez talán annál is több volt, hogy az omnibusz kocsisa mellé ülhettem, ami
ritkán sikerült, mert nagy kitartásra és könyörgésre volt hozzá szükség. Rendszerint
az Állatkertnél kezdtem az utazást, és az Alagútban, végighaladván a Krisztina
téren, ahol a csere alá kerülő omnibuszlovak nyitott jászolokban ropogtatták
az abrakot, végeztem, hogy mindjárt vissza is induljak lehetőleg emeletes
omnibuszon, ahol a kocsis és egyetlen társa magasabban ülnek. Az út legizgalmasabb
szakasza a Lánchíd pesti hídfőjénél volt. Itt – a Venezia kávéház előtt –
egyenruhás ember állt, s egy lovat tartott kötőféken. Miközben az omnibusz
a híd felé kocogott, a Társaság alkalmazottja és a ló futólépésben a kocsi
mellett termett, és a férfiú menet közben, néhány gyakorlott mozdulattal befogta
a lovat harmadiknak a kettő mellé. Ez vadnyugati cirkuszi mutatvány volt a
szememben, amely megérte a végtelenül hosszú utat. De az magában is bővelkedett
érdekességekben, különösen a megállások, az indulások, valamint az úrlovas
hölgyek és urak az Andrássy út (ma Népköztársaság útja) külső harmadában a
most aszfaltozott, de egykor gereblyézett, finom, sárga homokkal fedett kétoldali
lovaglósávokon. A harmadik omnibuszlónak az volt a feladata, hogy a híd emelkedőjén
és a lejtős Krisztinában segítségére legyen a kettőnek. Később vitát olvastam
a Magyar Nyelvőrben, hogy a szélhámos kifejezésnek mi az eredete. Egyik nyelvészünk
szerint az a szélhámos, aki „a szelet fogja a hámjába”, míg a másik amellett
tört lándzsát, hogy a szélére harmadiknak fogott ló sosem dolgozik igazában.
Alapos tapasztalataim alapján az utóbbi felfogás mellett szavazok.
A Podmaniczky utcai nagy lakás után egyszeriben egy Nefelejcs utcai kétszobás,
cselédszobásban találtam magam. Kevesebben is voltunk: Vilma, Riza meg én.
Annak a városrésznek, ahol a Nefelejcs utca húzódott, akkor Csikágó volt a
népszerű neve, mert állítólag olyan gyorsan épült fel. Az olcsó anyagból,
városfejlesztési koncepcióktól mentesen, részben ízléstelen szecessziós, részben
pedig a legcsekélyebb fantáziának híjával lévő „építőmester-stílusban” épült
házak elkészülésük után hamarosan már vastagon kormosak lettek, mint minden
a Keleti pályaudvar közelében, és elavultnak hatottak.
Régi utcánk házfrontja ugyancsak lapos és kedvet szegő volt, de ablakomból
legalább egy szép kő-Venusra esett a pillantásom, aki a Ferdinánd híd alatt
nyíló alagút bejáratát őrizte. Még egy fügefalevelet sem hordott magán, ami
számomra még vonzóbbá tette. A régi Pest egyben-másban jóval liberálisabb
volt, mint később, az ellenforradalom alatt, amikor is a polgármester köténykét
faragtatott a kedves nő szemérme elé.
A növekedő Budapest úgyszólván korlátozatlan telek- és bérház-spekulációján
időnként ismétlődő „lakáskrach” ejtett súlyos sebeket. Az új lakásokra égetően
szükség volt, de a lakójelöltek képtelenek voltak kifizetni a lakbért. Budapest
népének egy része hatod-, heted-, sőt tizedmagával lakott egy szobában, vagy
ágyra járt, odúkban, barlangokban húzta meg magát, és ugyanakkor voltak utcák,
amelyekben minden második vagy akár minden ház kapuján tábla lógott, és azt
hirdette, hogy ebben a házban egy vagy több ilyen-olyan számú szobából álló
lakás kiadó. Ez a mai lakásra váróknak úgy tűnik, mint mese, pedig valóság.
A háziúrral alkudni lehetett a lakás béréről, és az a lakójelölt, aki fizetőképességgel
vagy más jó tulajdonságokkal is kecsegtetett, feltételeket szabhatott arra
az esetre, ha valóban kiveszi a lakást. Az iparos vagy orvos például kiköthette,
hogy a házban nem adnak helyet más, vele azonos foglalkozású lakónak, hogy
a lépcsőt borító gumiszőnyeglapokat egy emelettel feljebb viszik egészen az
ő bejáratáig és így tovább.
Bátyám néha megjelent az új, rövid életű lakásban, és játszadozásainkat ugyanúgy
folytattuk, mintha mi sem történt volna. Izgalmasabb volt apám megjelenése.
Többnyire délelőtt jött, előzetes bejelentkezés után. Anyám – érkezése előtt
– gyakran elment hazulról, de előfordult, hogy megvárta, s ilyenkor Riza vagy
kivitt magához a konyhába, vagy többször is benézett hozzám, aki bénultan
figyeltem a szomszéd szobában folyó izgalmas beszélgetések beszűrődő foszlányaira.
Apám hangja mindég csendes, rábeszélő, kérlelő volt, anyámé többnyire ideges
vagy éppen felcsattanó.
Éveken át tartó új korszak kezdődött. Lassan muladozó gyermekkoromra egyre
mélyebb és mélyebb árnyakat vetett a szülők nehéz válása. Két emberé, akik
egykor a legszorosabban összetartoztak, engem tudatos elhatározással az életbe
hívtak, majd az egyik, aki nem ismerte sem önmagát, sem a világot, tudatára
ébred annak, hogy néki más élet kell, és nem bírja elviselni a régit, a másik
pedig megváltozni nem tud – miként is tudna? –, és ólomsúllyal húzza vissza
gyötrődő társát, akinek úgy kell a szabadság, mint a fuldoklónak a levegő.
Csakhogy a gyerek ugyanolyan önző, mint a nagy. Jobban mondva sokkal, sokkal
önzőbb, csupán kevesebb dologra az, minthogy még szűkebb és szegényebb a világa.
S ha önző, akkor még kegyetlenebbül és lelketlenebbül védi azt, ami az övé,
vagy amiről azt hiszi, hogy az övé. Tudom, hogy vannak cinikus vagy idegronccsá
silányult egyéniségek, akik számára egy sikertelen házasság elavult és tragikomikus
intézményének szétvágása (helyesebben szétvagdosása, hiszen sok víz lefolyik
a folyón, míg végre a híd le nem omlik) nem okoz nehezen elviselhető emóciókat.
De olyan gyerek nincs, aki jól viselné. Ugyanis nem olyasmit vesznek el tőle,
amit maga szerzett magának, hanem olyat vesznek vissza, amit már megkapott.
Állítom, hogy az utóbbi a súlyosabb injúria.
Eleinte talán nem értettem, miről is van szó. De – miként sok gyerek – hamar
rájöttem, hogy miért különbözik az én életem minden más gyerek életétől, és
miért hiányzik nekem mindenféle kincs, aminek birtoklását mások természetesnek
tekintik.
Sokan nem fogják fel, hogy miként képes a gyerek egy helyzetet tökéletesen
megérteni, amelyben semmi szerepe sincs, és amelynek elemei saját életében
még ismeretlenek. Valahogy olyan talán a gyerek, mint valaki, aki azzal a
furcsa hibával van megverve, hogy mindennek csak az árnyékát látja. Így is
meg lehet ismerni a világot. Árnyékvilág, igaz, mégis kerek egész, és később
fokozatosan testet, idomokat ölt, amelyek már maguk vetnek árnyékot.
Bensőmben egyre türelmetlenebb és dacosabb lettem. Úgy éreztem, hogy súlyos
igazságtalanság történik velem, és a főszereplők szenvedését feledve vagy
néha tudatosan félreseperve, magam számára követeltem a töviskoszorút s persze
a megváltást is. De – ismétlem – ez csak bensőmben volt így. Kifelé ijedtebb,
félénkebb és visszahúzódóbb fiúcska lettem. A bárányka bőre azonban egyre
vicsorgatóbb kis farkast takart. A gyermeklélektan jóval bonyolultabb, mint
művelői akkor általában gondolták.
Mindebből arra lehetne következtetni, hogy a válás kezdeményezője ellen fordultam
magamban, aki nyilvánvalóan anyám volt. Ennek pontosan az ellenkezője történt,
s ez tovább bonyolítja a dolgokat. A csapás, amely felforgatta életünket,
dacot szült bennem, ez a dac pedig egy új érzést, amely nagyon mélyre eresztette
gyökereit – szolidaritást.
Vajon valóban ilyen úton és módon alakul ki egy személyiség?
Bánóczi Laci egyre fontosabb szerepet kapott ebben a folyamatban. Őt sosem
éreztem felnőttnek. Többnek is, kevesebbnek is. Az a meggyőződés alakult ki
bennem, hogy ő mindent tud a világról és az életről.
Lassanként elérkeztem az olvasás korszakának küszöbére. Ez, miként a következő
hosszú évtizedekben, nemcsak menekülés volt a való világ elől, hanem olthatatlan
kíváncsiságból is fakadt, amelyet soha többé nem sikerült kielégítenem. Már
régen aludnom kellett volna, amikor még a szomszéd szobába nyíló ajtó előtt
hasaltam, mert az ajtó alsó széle alatt beszüremkedő világosság csíkjába fektetve
a könyvet, folytatni tudtam a betűk falását.
Szerencsére többé-kevésbé módszeresen olvastam. Néha elővettük a Magyar Könyvtár,
az Olcsó Könyvtár, a Reclam’s Universalbibliothek vagy más sorozatos kiadványok
könyvjegyzékét, és Laci egy vagy két csillaggal megjelölte, amit elolvasni
érdemes vagy kell. Ennek indokát is röviden megmagyarázta, szempontokat is
adott, maga is hozott könyveket, és utólag néha a tartalmat is megtárgyaltuk.
Bátorította önálló olvasási kísérleteimet és kritikámat. Ugyanez állt képzőművészeti
nevelésemre is.
De ugyanakkor hiányzott belőle a felnőttek nagyképűsége, magaálcázása és erőszaka.
Úgy éreztem, hogy őszinte hozzám és respektál. E bölcs módszer természetes
spontaneitással hatott rám. Azt hiszem, soha senki iránt sem éreztem olyan
ragaszkodást, mint iránta. Órákon át ültünk egymás mellett egy óriási karosszékben,
melyben mindketten bőven megfértünk, és én megbabonázva tudtam elmerülni a
nyúlánk és izmos fiatal férfi hullámos hajának, hol tanítósan komoly, hol
hirtelen fiúsan vidámmá alakuló arcjátékának bámulatában. Arra vágyakoztam,
hogy olyan szimpla keménygallért hordhassak, mint az övé, amelynek elöl háromszögletűen
oldalra kihajlott a felső szöglete. Szorosan anyámhoz kapcsolt ebben a kritikus
időszakban az a tudat, hogy mindketten szeretjük.
A szolidaritás romantikus szenvedélyének azonban más forrása is volt. Szűk,
gyermeki látókörömben a világ két táborra oszolt: akik anyám és Laci ellen
fordultak, és akik megértették őket. Előbbiek alkották apám kiterjedt családi
és baráti körét, de őt magát kivéve, aki, úgy vélem, mindvégig szerelmes maradt
volt feleségébe, s amit az jelképezett előtte. Utóbbiak pedig írókból, művészekből,
női és férfiúi forradalmárok tarka sokaságából álltak, amely fölényesen túltette
magát a családi problémákon, és magától értetődőnek találta, hogy Balogh Vilma
melyik világba tartozik.
Amiként bátyám ellátogatott hozzánk, nekem is kötelességem volt apámat fel-felkeresni.
Mindég igyekezett a kedvemben járni. Gyakran elvitt moziba. Pesten filmet
nyilvánosan először egy kávéházban lehetett látni. A kávéház az első emeleten
volt, a Rákóczi út páratlan oldalán, közel a Keletihez. Felettébb másodrangú
lokál volt, és érdekes módon az új találmány, amely a szemem előtt vált magas
művészetté és óriási üzletté, nem keltett különösebb izgalmat. Sokan egy idő
múlva levették a képről a szemüket, és kávéjukra fordították a figyelmet.
A filmek rövidek és rezgősek voltak. Rendszerint csupán egyetlen jelenetet
ábrázoltak, például valaki feldönt egy létrát az utcán, mire a fejére dől
egy dézsa víz, többen elesnek, leesnek, és a hasra borult kövér nő alsószoknyájának
egy pillanatra kivillan a csipkés szegélye. Gyermekével együtt faképnél hagyott
fiatal anyát, kinek hosszú bontott haja válla elé hullik, legalább négyet
láttam a különböző műsorokban, de emlékezetem szerint mindnyájuk sorsa megoldódott.
Hamarosan önálló „mozgófényképszínház” is épült fehérre meszelt fából, kürtöt
fújó angyalt és ágaskodó paripát ábrázoló gipszszobrokkal a kassza felett.
Így hívták: The Royal Vio.
E palota a Városliget bejáratában emelkedett, az Állatkert kapuján túl, de
ha az ember továbbhatolt a vurstli csengő-bongó dzsungeljébe, három nagy sátrat
is talált, amely előtt kikiáltó ecsetelte a sátorban pergő filmek vonzerejét.
A sulykolt földre állított, szálkás kerti székek helyára olcsó volt, úgyhogy
takarékos apámmal gyakran a sátrak egyikében ültük végig a műsort. Utóbbi
rendszerint nyolc filmből állt – négy a szünet előtt, négy pedig utána –,
amelyek között az első mindég „természeti” film volt efféle címmel: Utazás
a Vogézekben vagy Szalámigyártás Oregonban. Elmaradhatatlan volt egy eredeti
Wild West-szám, amely kivétel nélkül mindég a sátoros kocsi hősei és a kegyetlen
indiánok közötti harcot ábrázolta, melyben szintén kivétel nélkül mindég az
indiánok voltak az agresszorok, Roberto vagy Max humoros története, amelynek
többnyire az volt a csúcsa, hogy a szereplők – köztük darázsderekú (vagy ami
akkor annak számított) nők is – habos tortákat vágtak egymás képibe. Apám
ilyenkor nagyokat nevetett, de én blazírtan bezárkóztam.
Környezetem és irányított olvasmányaim hatása alatt kezdtem olyan beállítottságot
elfoglalni az én másik – polgári és kispolgári – környezetemmel szemben, amelyet
ma csak azzal a szóval tudok jellemezni, hogy: pimasz. Milyen jogon néztem
én le – taknyos kölyök – és vetettem meg mindenkit, aki az én szememben műveletlen,
selejtes ízlésű vagy talán csupán közömbös volt a Magyarországon akkor csak
kibontakozóban lévő és csupán egy vékony intellektuális rétegre szorítkozó
kulturális újjászületéssel szemben, de – legalábbis az akkori társadalmi erkölcsi
felfogás értelmében – tisztességes, szorgalmas és produktív polgára volt honának?
„Világnézetem”, amely úgy lógott rajtam, mint egy mértéktelenül bőre és hosszúra
szabott kabát, amelybe csak évek múltán fogok belenőni, később igazolódott
ugyan, de akkor undort keltően éretlennek kellett hatnia, ha – szerencsére
– félénkségem és hallgatagságom nem leplezte volna. Ellenségeskedésemet sokszor
tévesen ama szolidaritás számlájára írták, amelyet magasra szítottak az elfogott
szánakozó pillantások vagy a suttogva kiejtett szavak, mint „könnyelmű”, „felelőtlen”,
sőt „céda”, amiket nem értettem pontosan, csak azt tudtam, hogy megalázók
és rosszindulatúak.
Ha vasárnap apámmal voltam, a délutánt gyakran a már említett, rokoni tulajdonban
álló, vendégektől hemzsegő Venezia kávéházban töltöttük, amelynek zegzugos
alaprajza, tükörablakai, káprázatos kristálycsillogása és hajbókoló pincérserege
közönséges, de dúskáló világ képzetét keltették bennem; miközben a zsúfolt
és hangos családi nagyasztal egyik sarkában mohón tömtem magamba az óriási
habos kávét és kuglófokat. Akkor már előfordult, hogy otthon időnként úgy
volt, mint a gyönyörű régi népénekben: „…keskeny az asztal, rövid az abrosz,
kevés a vacsora”.
De ha vacsorára nem, költözködésre mindég volt pénz. Sőt ezekben az időnként
ínségessé váló időkben új életforma kezdődött, amelyet mai szemmel ugyancsak
nehéz megérteni – a penziókban és szállodákban való lakás. Riza sokáig kitartott,
de végül el kellett távoznia. Soha többé nem hallottam róla, csupán boldog,
fátyolos emléke maradt meg számomra.
Pest akkor tele volt olcsó és jó családi penziókkal, és sok szálloda is szívesen
fogadott be úgynevezett állandó lakókat, hogy üres szobáinak számát csökkentse.
Az állandó vendégek jelentékeny árkedvezményt kaptak a hoteltulajdonostól,
úgyhogy Krúdy Gyula, Bródy Sándor, Szép Ernő, Fényes László és sokan mások,
köztük Balogh Vilma is, ily módon szabadították fel magukat a háztartás gondjai
alól, s tettek szert olyan kényelemre, amelyet egy főbérleti lakás e vándormadár
természeteknek sosem tudott nyújtani. Az is felettébb vonzó volt, hogy az
előre lenyögendő félévi vagy évi lakbér tekintélyes summája helyett így csupán
rövid időszakokban ugyan, de kis összegeket kellett utólag kifizetni. Míg
a Venezia törzsvendégeit és a hozzájuk hasonlókat csaknem egyedül „a család
jövője” kötötte le, addig azok, akik között magam – mint úgyszólván egyetlen
gyerek – lassan növekedtem, ugyancsak a jövőre függesztették szemüket, de
e ködös jövő valami egészen mást jelentett számukra, mint saját biztonságukat
– mindenesetre valami gyökeresen újat annak elpusztulása árán, amit éppen
folytattak. Vagy egyszerűen a jelennek éltek, s alkotó szellemi munkájukban
elmerülten nem sokat törődtek azzal, ami következik. Maguk választotta, kérdőjelektől
szegélyezett útra léptek, amely csak veszélyeket rejthetett magában annak
számára, aki éppen hogy elindult azon.
A Thália Társaság, amely 1904 novemberétől 1908. december végéig összesen
több mint 140 előadást tartott, nem bírta tovább a küzdelmet. A tízes és húszas
években Új Színpad, Forgács Rózsi Kamaraszínháza, Parnasszus és más néven
fel-feltámadt ugyan egy-egy próbálkozás, amely a Thália hagyományait ápolta
tovább, de rövid ideig, néha csak hetekig tartották életben magukat. Laci
egy időn át a Vígszínház rendezője volt, művészeti és szociálpolitikai cikkeket
írt, tisztviselő lett, anyám pedig fordított – főként németből és franciából
–, majd újságírónő lett. Válása végül befejeződött, és férjhez ment Lacihoz.
A szállodák mind érdekesek és izgalmasak voltak, de jelentőségében messze
kimagaslik közülük a legkisebb és legolcsóbb. Így hívták: Pálmakert. Egyemeletes
ház az Aréna (most Dózsa György) úton, amely ma is áll, de más célt szolgál.
Frontján nagy terasz aránytalanul nagy dór oszlopok között, mögötte egy nagyobbacska
és egy kis szoba. Ez a mi bérleményünk. Bútor alig volt, de ez előny, mert
anyám amúgy is ki szokta rakatni a sablonos berendezést, hogy egyéni darabjaival,
szőnyegeivel otthonossá tegye az uniformizált szállodai lakhelyet. A tulaj
bánatos képű melák, akinek két szenvedélye volt: a bohémek és a virágok. Előbbiekre
ráfizetett, utóbbiakkal teleszórta a kertet, és üvegházat is épített számukra.
Innen a szálló neve. Kevés szoba volt, amelyeket pártában maradt, ugyancsak
bánatos lánya rendben tartott, és aki, ha nálunk „fogadás” volt, szendvicseket
csinált (tea szünet nélkül főtt a szobában), s a hozzánk vezető parányi előtérben
ajtót nyitott és ruhatároskodott. Ünnep volt ez az ő számára, hiszen Vilma
és vendégei jelentették neki a nagyvilágot s azt a nagystílű művészéletet,
aminek a valóságban semmi realitása sem volt, csupán az ő bánatos agyacskájában
élt.
A kitűzött fogadónapoknak (kétszer hetenként), amelyeket Laci ötölt ki, az
lett volna a céljuk, hogy enyhítsék az állandó megszállást. Valaki így is
ült mindég Vilmánál, vagy új versét olvasta fel, vagy a nagy- és kisbirtok
termelékenysége közötti különbséget magyarázta, vagy korát megelőzve azt fejtegette,
hogy az irodalom eljutott közlőképességének végső határáig, és meg kell szűnnie.
Ez végtelenül megdöbbentett, és nem értettem. Miközben a sarokban meghúzódva
figyeltem, azon töprengtem, hogy a felnőttek világa mégiscsak egészen más
és idegen tőlem, másként gondolkoznak, és titkokat tudnak, hiszen számomra
nemcsak az irodalom ezerfélesége, hanem ezerféle lehetősége a probléma, amelyet
senki sohasem oldhat meg.
Csáth Géza, aki ennek az extremista nézetnek gazdája volt, különben is félelmet
keltett bennem. Jól tudom, hogy nagyszerű novelláival rácáfolt saját magára,
de ez az ijesztő, öngyilkos felfogás több mint félszáz év múltán megint kísért,
például Beckettnél és tanítványainál.
Csáthtal egyébként sem sikerült „jóban lennem”. Cigarettahamuját oda szórta,
ahová éppen esett, és vagy már némileg becsípetten jött, vagy minden szeszt
megivott, amit talált. Biztosan tudom, hogy ugyanúgy félt tőlem, mint én tőle,
pedig össze kellett volna tartanunk, mert az élettől mindketten egyformán
féltünk. Furcsa szálak köthetnek össze és idegeníthetnek egyúttal el egymástól
egy felnőttet és egy gyereket.
Annál nagyobb barátságban álltam Adyval. Az volt a szokása, hogy mindég előbb
nyitott be a kis szobába, amely az én külön birodalmam volt, mint a nagyba.
Nem tagadom, hogy ez hízelgett nekem, nem azért, mert a beszélgetésekből gyakran
kivettem, hogy őt általában valami vezérnek és mindenki közül kimagaslónak
tartják, hanem megéreztem a barátiságát és szeretetét. Ha a földön játszottam,
az egész padlót beborító zöld filcszőnyegen, mindjárt mellém telepedett, és
valósággal elmerült nagy vasútjátékomban, amely már nem az volt, mint ama
karácsonyestén, hiszen vasutas apám évente szívesen ajándékozott meg egyre
bonyolultabbakkal.
Azt az Adyt, akit én, a gyerek ismertem, valahogy sehol sem találom meg a
sok leírásban, amelyet életem folyamán olvastam róla, de még a fényképeiben
sem. Kissé úgy éreztem magamat a közelében, mint Lacival. Nagy fiú, óriási
szemmel, homlokába hulló dús hajjal, mindég jókedvű, beszédes is, minden játék
érdekli, a vasút különösen. Ha kimelegedett, levetette a kiskabátját, s előfordult,
hogy vagy egyszerűen megfeledkezett arról, hogy voltaképpen nem hozzám jött
látogatóba, vagy – mint igazi nagyúr, aki volt – azt csinálta, amihez kedve
támadt, például a játék váltót állítgatta, és váratta a társaságot. Gyakran
vettük ki egymás kezéből a különböző alkatrészeket, ami nem ment némi erőszak
nélkül, és előfordult, hogy anyám vagy Laci akkor szereztek tudomást jelenlétéről,
mikor véletlenül benyitottak a szobámba.
A nagy szobában Ady alaposan megváltozott. Vagy azt a benyomást keltette,
hogy unatkozik, szótlanul ingatva keresztbe vetett lábát és a semmibe nézve,
vagy felvéve egy könyvet vagy újságot az asztalról, amelybe némi lapozgatás
után teljesen el tudott merülni.
Abban az időben szinte nem múlt el nap, hogy Ady neve valamilyen viszonylatban
szóba ne került volna. Ma is jól meg lehet ítélni jelentőségét a magyar életben,
sőt talán még áttekinthetőbben és a tömeg számára is hozzáférhetőbben, de
akkor úgyszólván érezni lehetett, hogy Ady versei és cikkei olyanok, mint
a szélvihar vagy mint a villamosság vagy mint az égitestek befolyásolhatatlan
járása, amelyek áttételek útján vagy közvetlenül, közelről vagy távolról mindenre
kihatnak a „magyar glóbuszon”.
Emlékszem egy jelenetre a zugligeti Disznófő nagy kerti éttermében, ahol baráti
házaspárral vacsoráztunk a nyárfák alatt. A férfi állatorvos volt, az asszony
pedig orvosnő. Mindketten haladó, művelt irodalombarátok. Én egy képes újságban
merültem el, és nem figyeltem a társalgásra. Egyszerre azonban éles, hangos,
haragos szavakat hallok. Felkaptam a fejem: az állatorvos öklével úgy kezdte
verni az asztalt, hogy a sörösüveg felborult, arca vérvörös volt, és a finom
szavú Laci felborzolt tollazatú kakassá változott. A nők is kikeltek magukból.
Arról folyt a vita, hogy A fekete zongora érthe-
tő-e vagy sem, és lírai versről van-e szó vagy perfid világbecsapásról. Az
ilyesmi mindennapos volt a társaságokban. Adyt – aki legnagyobb hazafias költőink
közé tartozik – vérbe borult szemű kispolgárok, akik között ugyanúgy akadt
költő, politikus és lapszerkesztő, mint női divatárus és redőnygyáros, hazaárulással
és azzal vádolták, hogy „saját fészkébe piszkít”, és elveszejti a nemzetet.
Akkor már Ady több versét olvastam, hallottam. Egy részüket kéziratból, mert
egy-egy jó időn át körözött baráti körben, amíg meg nem jelent. Nem vitás,
hogy sok mindent nem éreztem át, és a szerelmes sorok nem tudtak áttüzesíteni.
De sosem éreztem, hogy mit lehet belőlük nem megérteni. Expresszionizmusuk
és szimbolizmusok – különösen a politikai versekben – ugyanolyan átlátható
és megfejthető volt, mint ma. Igaz, ugyanannak a problematikának a légkörében
növekedtem fel, amelyben ezek az új hangú versekbe szabott szózatok, fájdalomkitörések
és átkok kinyíltak. De ma már biztosan tudom, nem is az érthetőségükkel volt
a baj. Úgy vélem, hogy Ady is tudta ezt. Mindent megváltoztatott, felforgatott,
mindennek más irányt adott. Ady nyomán másként kellett szeretni, hinni, eszmélkedni,
átértékelődtek az erények s a vétkek, és kongóvá váltak a régi jelszavak,
hogy nemhogy érthetetlen, hanem nagyon is érthető, de húsba-vérbe vágó új
parancsok lépjenek a helyükbe. Tanúja lettem, hogy mint burkolózik esztétikai
és filológiai ürügyek köntösébe az elkeseredett ellenállás az új emberi erkölcs
és világnézet ellen. De az ellenállók dühe csak fokozta a mellé állók lendületét.
Ady már nemcsak nagy költő, hanem lobogó zászló lett és maradt haláláig. Amikor
1919-ben eltemették, én is a Nemzeti Múzeum előtt összegyűlt tömegben szorongtam,
és rémülten kérdeztem magamban: Hát nem győzött a forradalom? Hiszen csaknem
megütközött egymással az erejét és hűségét mutatni akaró tömeg és a komor
tömeget hajtó, a rendcsinálás régi eszközeihez szokott tanácstalan rendőrség.
A gyász szertartásához méltatlan jelenetekre került sor. De méltók voltak
a halotthoz.
A Pálmakert egy másik gyakori vendége, Balázs Béla is mély vonzalmat keltett
bennem. Részemre túlságosan finomkodók voltak gyorsan népszerűvé vált novellái
és jelenetei, de azt senki sem gondolta akkor, hogy mint filmesztéta válik
világhírűvé. A finom átmeneteket, pasztellszíneket, ellágyított körvonalakat
kedvelő művész világnézete (ebben az időben nagyon sokat használták ezt a
szót) kemény és élesen elhatárolt volt. Leginkább ő volt, akire azt lehetne
mondani, hogy kommunista. Igaz, hogy a társadalmi reformerek sokárnyalatú
tömegében ez a fogalom csak sokkal később telt meg tartalommal. Végtelenül
szerény és halk volt, de ugyanakkor konok és kitartó is. Meghatóan naiv és
visszarettenő szemmel tudott nézni. Nyilván ilyen lett volna, ha akkor azt
ígérik neki, hogy utcát fognak elnevezni róla a fővárosban.
Kosztolányi Dezső volt a legszellemesebb és legelegánsabb fiatal férfi. Néha
úgy érzem, hogy az irodalomtörténeti elismerés ellenére még mindég nem értékelik
elég magasra Kosztolányit. Minden nemzet irodalmában van ilyen példa. Nem
is egy, hanem több. Próbáltam analógiákat keresni, de nem könnyű. Nem arról
van szó, hogy valakit nem ismernek, egyáltalában nem méltányolnak. Ez más
téma, és sokszor könnyen megfejthető. Hanem hogy ismerik is, méltányolják
is, de nem eléggé. Valami visszatart sok embert. Én azt hiszem, hogy egy végtelenül
csekélyke gunyorosság, vagy ami ugyanaz lehet: krakélereskedés, az egyik szájszöglet
parányi elhúzása, egy alig észrevehető fensőségesség riasztja meg a kritikusokat.
Kosztolányi szerintem az emberi lélek egyik legérzékenyebben reagáló ismerője
és a nyelv egyik legnagyobb művésze a magyar irodalomban. Társaságban ugyanúgy
tudott kimért és szertartásos lenni, mint túláradóan vidám, és – ha kipécézett
valakit – kegyetlenül leleplező és felültető. Ez egyébként még a Négy fal
között és A szegény kisgyermek panaszai írója volt, akinek írói pályája később
még sokkal magasabbra ívelt, de én megéreztem benne a szegények és megalázottak
barátját és sorstársát, a később megismert klasszikus orosz regényirodalom
magyar képviselőjét. Hadd mondjak el egy jelenetet, amely évekre felkavart,
és sosem múlik el belőlem. Egy alkalommal „műsoron kívül” jött, és én egyedül
voltam otthon. Cigaretta lógott a szájában, mint csaknem mindég, megsimította
a vállamat, és egyedül beült a nagyszobába. Egy idő múlva a csukott ajtón
át sírás hangját hallottam. Félénken résre nyitottam az ajtót. Nem sírt, hanem
arcát kezébe rejtve kétségbeesetten zokogott. Rémülten visszahúzódtam, és
szorongva figyeltem. Lélegzeni is alig mertem. Nem emlékszem, meddig tartott.
Aztán abbamaradt a zokogás. Hallottam, hogy felkel és elmegy. Úgy féltem és
annyira együtt éreztem vele, hogy sosem mondtam el senkinek. Másnap fogadónap
volt. Kosztolányi végig szóval tartotta a társaságot, talán sosem láttam ilyen
szabadnak és sziporkázóan jókedvűnek.
Nemcsak írók és költők, hanem alkotó és reproduktív művészek hosszú sora fut
végig emlékezetemben, akik megjelentek az Aréna úti kis hotelben, és később
örökre beírták nevüket a magyar művészet és kultúra történetébe. Inkább csak
megjelenésükre, egy-egy fintorukra emlékszem. Még néhány név, aki azonban
mélyebb benyomást hagyott bennem.
Lányi Dezső szobrász, súlyos testű, lomha, hallgatag, lehulló szemhéjú férfi
volt, szénfekete bajusszal és bozontos szemöldökkel. Mint művésznövendék egész
Európát bejárta, és hihetetlenül művelt volt, de ezt csak kevesek előtt, nehezen
fedte fel. Rodin hatása alatt eleinte impresszionista volt, később – ha jól
ítélem meg – a realizmus egyik első és kimagasló képviselője a szobrászatban.
Forradalmár szocialista, aki osztálytudatos munkásnak tartotta magát. Mogorva,
büszke ember. Az Építőmunkások Szakszervezete székháza, mely a szomszédunkban
nyílt meg, és a Thália utolsó évében egyszer-kétszer otthont nyújtott a társulatnak,
szobrot rendelt tőle a bejárathoz. Ez nagy esemény volt, mert mindenki a szakszervezetektől
várta, hogy felkarolja az új művészetet, amelyet a hivatalos Magyarország
nemcsak elhanyagolt, hanem egyenesen gáncsolt vagy éppen üldözött. Lányi is
örömben úszott, és megalkotta Az építőmunkás című művét, amelynek kedvéért
sokan kijöttek az Aréna útra. Ma is ott áll, de néhány házzal odább, az új
szakszervezeti palota sarkán. Ma is megdobban a szívem a szép szobor láttán,
ha arra járok, kevés köztéri emlék van, amely olyan szorosan köti össze számomra
a múltat a jelennel.
Félig komikus emlék a Feld család. A papa – Zsigmond – óriási orral és állal
nevetség tárgya volt a városban. Előbb fa-, majd kőszínházat épített a Városligetben.
Ez a „városligeti műintézet” – amint gúnyosan nevezték – a „lizsé” közönsége
számára játszott. Én kétszer láttam benne előadást, A peleskei nótáriust,
amelyben a jegyző sujtásos ruhájában és görbe kardjával a nézőtérről megy
fel a színre, mert azt hiszi, hogy igaz, amit játszanak, és rendet akar csinálni,
valamint a németből adaptált Molnár és gyermekét, amelyben a halál időnként
olyanokat huhog, hogy sokáig borsózott a hátam. De Zsiga bácsi érdemes munkát
végzett a főváros magyarosításában, mert az őelőtte németül játszó színházat
magyarrá tette, és előadásainak színvonala meghaladta azt, amit a ligeti fák
között várni lehetett.
Zsiga bácsi volt az egyetlen öregúr a fogadónapok néhányán, és a „kollégák”
értékelni tudták egzotikusnak számító személyét. Félig zsidó zsargonban előadott
életbölcsességeire mindég akadt hallgató. Fia, Mátyás, már nemcsak a Feld-színház
igazgatója, hanem színműíró is volt. Minden évben írt egy bohózatot saját
színháza részére. Kettőnek emlékszem a címére: A bús özvegy (énekes bohózat),
Ócska brigadéros (bohózat). Nézetei teljesen olyanok voltak, mint a papáé,
de ő maga karcsú volt és elegáns. Húga, Irén fiziognómiája sem tagadta meg
a családot. De Irén már teljes egészében „hozzánk” tartozott. Rajongott Ibsenért,
és mindenáron fel akarta támasztani a Tháliát. Egy-két előadást sikerült is
létrehoznia saját rezsijében a Zeneakadémia kisszínpadán. Emlékszem, amint
az egyik próba alatt a színpad sarkán ültem. Irén a festett ablakhoz támasztotta
profilját, és elkínozva, sóvárogva suttogta a felhőkhöz, melyeket csak ő láthatott
lelki szemeivel: – Fehér paripák, vágtató fehér paripák… Ekkor hirtelen
a fejére esett a felvont színfalak és függönyök magasságából egy kis papírcsomag,
amely gipszporral öntötte el. Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor eltávolodtam
Ibsentől…
De az én igazi szívbéli barátom és eszményem, akihez a felszabadulás után
bekövetkezett haláláig mindvégig hű maradtam, az akkor harminc és negyven
között járó, tehát „vén” tanár volt: Horvát Henrik. Jobb szívű, melegebb kedélyű,
a konvenciókra kevesebbet adó, megnyerőbb embert talán nem is ismertem életemben.
Maréknyi német vers maradt utána, melyet akkor is, most is kevesen ismernek,
pedig végtelenül finom, egyéni, édesbús lírai alkotások. Nagyobb híre van,
mint a modern magyar líra németre fordítójának. Münchenben 1918-ban megjelent
Neue Ungarische Lyrikje harmincöt magyar költőt szólaltat meg. Ady és Kiss
József tizenhárom-tizenhárom, Babits és Kosztolányi tizenöt-tizenöt verssel
szerepel ebben a páratlan értékű antológiában, amelyben bőven jut hely Lesznai
Annának, Juhász Gyulának, a szintén méltatlanul elfelejtett Szilágyi Gézának
és a többieknek, akik újjáformálták a magyar lírai költészetet. Nem is fordítások,
hanem átköltések (Nachdichtungen) egyedülálló gyűjteménye ez a két és fél
száz oldalas könyv, amelynek úgyszólván minden oldala emlék számomra. Horvát
néha hetekig képes volt formálni, latolgatni, igazítgatni az új német verset,
hogy az eredeti magyar hangulatát minél hiánytalanabbul visszaadja.
Eleinte anyja volt a legmélyebbre hatoló bírálója és egyúttal segítőtársa.
Az alacsony növésű, élénk szemű, álmodozó fiával ellentétben nagyon határozott
fellépésű öreg hölgynek német volt az anyanyelve, amelyet csodálatos tisztasággal
és szépséggel használt. Amíg élt, ő volt a központ, ha megjelent nálunk. Gunyoros
kritikája mindenről és mindenkiről megvesztegethetetlen volt, és ki is mondta.
Henrik csak hosszú-hosszú évek múltán tudott megvigasztalódni a nagy Medgyaszay
Vilmával kötött késői házasságában.
A bájos, idős házaspárnak volt egy kis foxija. Ha gazdái elindultak hazulról,
és nem óhajtották magukkal vinni, ezt mondták: – Most a kutyus sajnos, sajnos
itthon marad. – Az addig csaholva ugrándozó kutyus azonnal lehasalt, és szomorú
pofával nyugton maradt. De ha a sajnos szó nem szerepelt kétszer a mondatban,
vagy nem kellő nyomatékkal, akkor tovább követelte a sétához való jogát. Arra
betanították, hogy az orrára helyezett kockacukrot mindaddig tűrte az orrocskáján,
amíg engedélyt nem adtak neki, hogy kapja be. Ha viszont ezt mondták: – A
cukor a Hitleré! – akkor vicsorogva azonnal feldobta, és bőszen elropogtatta.
Horvát egy időben az egyik brassói gimnáziumban, majd a pesti Kereskedelmi
Főiskolán tanított; de velem inkább úgy viselkedett, mintha a nebulópajtásom
volna. Ma is őrzöm egy levelét, amelyben nincs egyéb, mint egy újságból kivágott
hirdetés, melyen egy ökör feje látható, és a szöveg a Kvizda-féle marhatápsó
fogyasztására hívja fel az olvasót, illetve szarvasmarháit. Sokat sétáltunk,
és látogattuk a múzeumokat, ő pedig beszélt, magyarázott, én meg hallgattam.
Lacin kívül senki sem befolyásolta s nevelte úgy ízlésemet, mint a kissé pocakos,
kissé félrecsapott kalapban járó, kissé gigerlis, de ugyanakkor kissé elhanyagolt,
száját takaró franciabajuszos drága Henrik, akinek kedvenc mulatsága volt
kecskerímeket gyártani. Íme, egy mestermű mutatóba:

„Intelem egy zsidó hitből kitérni készülőhöz:
Ne tedd magad túl korán,
Az ősi zsidó kultúrán!”

E dupla találatú kis remekműre egyébként Kosztolányi ezzel tromfolt vissza:

„Rajtam rémes zergekabát,
Ettem krémes kerge zabát.”

Szerintem eredeti elgondolás, de meg sem közelíti az előbbit.
Mielőtt elhagynám a Pálmakertet, hadd mondjak el egy az eddigiektől gyökeresen
különböző élményt, amely hosszú időn át fejtörést okozott nekem, mígnem rájöttem
nagyon egyszerű nyitjára. A hotel egyik földszinti szobájának karcsú, vonzó
lány volt a lakója. Haját regényesen kibontva hordta, meleg időben kivágott,
ujjatlan színes ruhában járt, amit akkor ritkán lehetett látni az utcán, és
jólesett, ha egyszer-egyszer a kapubejáratnál vagy a kertben néhány röpke
szót váltott velem, mert dallamos hangja és kissé anyáskodó modora kedvemre
volt. Ilonka… Sosem értettem, hogy miért ejtik ki a nevét egy árnyalattal
másként, mint más neveket, és miért kíséri a nevet egy enyhécske, de elmaradhatatlan
mosoly. Azt sem, hogy miért alszik mindég legalább délig, és miért fogadja
vendégeit mindég egyenként, de sosem társaságban, úgy, mint mi. A délutáni
és esti vendégek mindég férfiak voltak. Gyerekfejjel sok mindent hallottam
és olvastam ugyan, de képzelőerőm ebben az esetben csődöt mondott, és sehogy
sem tudtam magamban összeállítani a tapasztalatok apró kövecskéiből a mozaikot.
Egyszer torokgyulladás miatt ágyban feküdtem. Délben felszaladt, hogy valamilyen
konyhai tárgyat kölcsönkérjen. Mikor meghallotta, hogy beteg vagyok, már be
is perdült hozzám, és olyan odaadó, tragikus kisjelenetet adott le, hogy semmilyen
színpadon sem lehetett volna jobbat – gondoltam magamban lázasan. Majd leült
az ágyam szélére, megtörölte a homlokomat, felém hajolt, és a kibomló pongyola
egész testét megmutatta. Olyan izgalom fogott el, amelyet később sokszor átéltem,
de addig még soha.
Egy meleg nyári kora éjszakán megint egyszer egyedül voltam otthon. Utcai
zajra felébredtem, és kiültem a teraszra. Leláttam Ilona tárva álló, kertre
pillantó ablakára. Éppen csak az ablak keretét láthattam, és hogy a szobából
fény ömlik ki, amely megvilágítja a kert darabját. Ebben a pillanatban fémesen
megcsikordult a rácskerítés ajtaja, és egy fiatal férfi lépett be a csendesen
bóbiskoló Aréna útról. Izgatottan ismertem fel a fogadónapok egyik gyakori
vendégét. A pálya kezdetén álló író és költő volt, majd a magyar irodalom
egyik nagy alakja lett. Régen meghalt. Elképedve és zavartan készültem a fogadására,
és nem értettem, hogy miért e szokatlan órában jön. Még zavarodottabban állapítottam
meg, hogy nem is jön. Nem lépett be a szálloda kapuján, hanem balra kanyarodott,
megkerülte a ház sarkát, és hosszú lábával már át is lépte a megvilágított
ablak alacsony küszöbét. Az ablak becsukódott, és valaki leengedte a redőnyt.
A fénysáv elsötétedett. Én maflán bámultam magam elé. Hosszú évek múltán egy
társaságban találkoztam a nagy íróval és feleségével. A férfi néhány mosolygós
szóval leszögezte, hogy jól ismert mint gyereket, úgyhogy felesleges bemutatkoznunk.
A feleség kezét nyújtotta, és ugyancsak elmosolyodott. Én egy pillanatig tanácstalan
voltam, aztán kezet csókoltam neki, és bemutatkoztam. Ilona szeme kedvesen
csillant egyet.

Sokat utazó család voltunk. Anyám – miután a Thália országjárása megszűnt
– riporterként járt ide-oda, gyakran határon túlra is. Apám vasutakat épített,
és a Nemzetközi Vasutasszövetség kitüntetésként olyan tiszteletjegyet adományozott
neki, amellyel ingyen beutazhatta egész Európát. Hol Moszkvából, hol Londonból
írt képeslapokat, amelyeknek szűkre szabott szövegében az állami hivatalnokok
kalligrafikus írásával mindég kiemelte az élvezett menük érdekesebb fogásait,
és sorait mindég így fejezte be: „Jó magaviseletre int szerető Atyád.” Laci
pedig annak a Munkás Betegsegélyező Pénztárnak volt egyik vezetője, amely
már a múlt században alakult meg szocialista munkások kezdeményezésére. Akkoriban
egy új törvény a biztosítást balesetekre is kiterjesztette, és néki a munkások
jogainak védelmében szervezési és ellenőrzési feladatokat kellett megoldania
az ország minden megyéjében.
Ha mindenki úton volt, előfordult, hogy akár két héten át is egyedül laktam
valamelyik penzióban vagy szállóban, amit felettébb élveztem, mert a háziszolgák,
szobalányok és pincérek valósággal versengtek, hogy miként kényeztessenek
el. Első osztályos gimnazistaként a Royal Szálloda (ugyanott volt, ahol ma)
írószobájában éppen házi feladatot írtam, amikor váratlanul meglátogatott
fiatal osztályfőnököm, akinek akkor már neve volt mint néhány kitűnő novella
szerzőjének, majd később a Fekete kolostor című remekművével új műfajt és
új hangot vezetett be a magyar irodalomba. Felmentünk a szobámba, és szó szót
követve két teljes órát töltött ott, miközben úgy elmagyarázta a francia irodalom
fő vonásait és jelentőségét, hogy ez vezérfonalként szolgált egész életemre.
Miután az első világháború befejeztével francia fogságból hazatért, az Aurora
című folyóirat szerkesztője lett, amelynek Babits, Csécsy Imre, Tóth Árpád,
Vámbéry Rusztem és más haladó szellemek voltak munkatársai. A folyóiratcím
megválasztásában Vámbéryvel folytatott levelezésben akkor Bécsből magam is
részt vettem. A régi Aurora, amelyet 1832-ig Kisfaludy Károly szerkesztett,
irodalmi zsebkönyv volt, s az évek során a nemzeti ellenállás fóruma lett.
Hasábjain jelent meg a Szózat és a Himnusz. Ezt akartuk volna kifejezésre
juttatni a „nemzeti” jelszót állandóan szajkózó, de valójában nemzetietlen
Horthy-rendszerrel szemben.
Nekem is volt első osztályra szóló szabadjegyem. Akkor a vasutakon három osztály
volt, a nép a harmadikon utazott, az úri közönség pedig a másodikon, az igazi
urak azonban az elsőt használták, de ezeknek többségükben szabadjegyük volt.
Évente egyszer hajón utaztam le Dunaföldvárra, ahol egyik nagybátyámnak szállodája,
kukoricása és szőlője volt. Rengeteget dolgozó, szép szál, izmos, nagy bajuszú,
csizmás ember volt, aki népszerűségben úszott a környéken adakozó és mulatós
természete miatt. Engem tejben-vajban fürösztött, és ha kihajtott a határba,
foghattam egy ideig a lovak gyeplőjét.
Én azonban félős maradtam Földváron is. Féltem a komondortól, ha láncra kötötték
is, az éjszaka szokatlan hangjaitól, a sistergő karbidlámpa természetellenes,
vakító sugaraitól, a kondás reggeli kürtjének vérborzongató hangjától, az
esti sötétben hazacsellengő állatoktól és a parasztgyerekektől. Hát még a
tűzvész és Jenő nagybátyám későbbi sorsa…
A tűz a szomszédos Madocsán tört ki, és az egész falut elpusztította. Már
sötétedett, mire a vészhír hozzánk ért. A hintó kereke eltört, úgyhogy Jenő
szélsebesen maga fogott be a szekérbe. Öreg nénikénk élt Madocsán, annak kellett
segítségére sietni. Sejtettem, hogy szörnyűségbe megyünk, de kíváncsiságom
erősebb volt, mint a félelmem. Nagybátyám egy pillanatig habozott, aztán gyorsan
maga mellé ültetett a bakra, és már el is vágtattunk. Görcsösen kapaszkodtam
a támaszba. Hirtelen kanyarodott a rögös út, amelyen a szekér ide-oda vetődött,
és vagy három kilométernyire előttünk téglavörösen fénylett fel az égbolt,
szinte szabályos kör alakban, amelyen szabálytalan fekete csíkok vonaglottak.
Jenő megsuhogtatta az ostort, a lovak horkadozva repültek. Fura, keserű szag
borzolta fel az idegeiket és a miénket is.
Beértünk. Mintha falon hatoltunk volna át, amely sötéten gomolygó füstökből,
kavargó foszlányokból, jajveszékelésből és barmok vészes bőgéséből épült.
De kapuja is volt, két ropogva lángoló jegenye volt a félfája. Mintha a falu
pánikjának csúcspontjára érkeztünk volna. Balról egyetlen lángnyelv szúrt
az égbe, hogy a következő pillanatban már ki is hunyjon, jobbról, háttal az
útnak, sistergő tűzfalnak fordulva, meztelen felsőtesttel, bő, fehér gatyájában
torzonborz üstökű férfi állt mozdulatlanul és mereven széttárt karral. Mintha
óriási fújtatóból pernyét és kormot zúdítottak volna az arcomba. Egy asszony
bugyborékoló torokhangon kiáltozott, és öklével verte egy teljes egészében
apró lángokban álló kunyhó zárt ajtaját. Egy másik ház négy sarkából egy-egy
füstoszlop gomolygott méltóságteljes lassúsággal felfelé, a tető közepén pedig
a kémény szikrát okádott. Körös-körülöttem szinte a sakktábla szabályosságával
váltogatták egymást sötét és világos mezők, és futásuk közben hol elmerültek,
hol újból megvilágosodtak bennük az emberek. A távolban egy kút parázsló gémjének
koloncos fele olyan hirtelen esett le, mintha láthatatlan balta egyetlen csapása
érte volna, és nyomában milliárd pici fény ugrott a légbe. Rettegésemben a
számra borítottam tenyerem, úgy éreztem, hogy ha megmukkanok, minden elsüllyed
a semmiben, és ugyanakkor egy színházi hang ezt mondta bennem: – Micsoda rendezés!
Nem is éreztem, de, mintegy a hangzavartól teljesen függetlenül, hallottam
a katasztrófát okozó szél egyenletes, diadalmas zúgását. Néha felkapott egy
lángoló szalmacsomót vagy mit, átrepítette a fejünk felett. Nagybátyám most
hirtelen lefékezte sírva nyihogó lovainkat. Ahhoz a helyhez értünk, ahol Juli
néni kis háza állt. Valóban csak állt, mert már alig volt belőle több, mint
a füstös kéményfal, amelynek tövében egy kecske felhúzott automata játék gyanánt
egy helyben bakugrándozott, Juli néni pedig a háza előtti virágoskertecskéje
mentén húzódó árokba hanyatlott, és félig ülő helyzetben bámulta a zsarátnok
halmazékát. Jenő nem hagyhatta ott a bakot, mert a lovak azonnal kitörtek
volna, és egy erélyes paranccsal engem küldött a nénikéért. Lekászálódtam,
és hozzá futottam. Mintha meg sem lepődött volna, átöleltük egymást, majd
megfordult, és meglátta a szekeret. Hang nélkül felkapaszkodott, és Jenő nem
csekély mesterkedéssel megfordította a kocsit az ide-oda kábuló kis állatok
között. Sosem tudtam, hogy kutya, macska, baromfi efféle hangokat tud létrehozni
magában. Újból áthajtottunk a poklokon, és néhány perc múltán béke és nyugalom
vett körül. Juli néninek most indultak meg a könnyei. Könyörögni kezdett,
hogy forduljunk vissza, de Jenő elhallgattatta. – Ne törődj most semmivel,
majd én visszajövök. Földvárig mindhárman némák maradtunk.
Számomra ez a belehajtás a csendbe és a mozdulatlan éjszakába volt a legmaradandóbb
élmény. Miként lehet, hogy néhány száz méternyire minden inog, robban, szenved
és elpusztul, itt meg csupán a fák ágai hajladoznak, por fúj, de a végtelen
táj monumentálisan közömbös. Helyes ez így?
Azóta sokszor zavarodtam meg e megfejthetetlen ellentéten, és sokszor tettem
fel magamban ezt a kérdést, amely a madocsai tűzvészkor született meg bennem.
Hadd mondjam el mindjárt Jenő élete végét. Jó tíz évvel később, a proletárdiktatúra
bukása után darutollas tiszti különítmény szállta meg Földvárt. A direktórium
néhány tagját sikerült kézre keríteniök. Őket azon nyomban lekaszabolták,
lelőtték. Egy fehér kesztyűs hóhér egy szegény parasztasszonynak elsőbb bicskával
kivágta a szemét. Jenőnek annyi köze volt a kommünhöz, hogy várta a végét,
miként a „pógárok” általában. A diktatúra alatt fogadóját becsukták, illetve
a szobákat hivatalos személyeknek utalták ki, ha érkeztek, és a direktórium
ott tartotta az üléseit. Ezért letartóztatták, és bezárták a fáskamrájába.
Másnap reggel a katolikus pap – gyerekkora óta cimborája – magasra tartott
kereszttel ment a különítmény főhadiszállására, hogy kiszabadítsa.
A papot összeverték és kirúgták. Délre néptörvényszéket hívtak össze a fogadó
udvarán. Ez volt akkor a banditák szokása országszerte. Megjelent a tisztek
egy része. A községből senki sem volt jelen. A fejüket sem merték kidugni
az emberek. Az „ügyész” feltette a kérdést, hogy mi történjék a destruktív
és nemzetrontó zsidóval. A jelzőknek az volt a jelentőségük, hogy a különítményben
volt egy zsidó tiszt is (méghozzá monoklival), aki iránti tapintatból meg
kellett indokolni, hogy nem azért, mert zsidó, hanem hogy milyen zsidó. –
Halál! – mennydörgött a „népítélet”. Azon nyomban ki is hozták a sufniból
őt magát és egy ott heverő kötelet is. Hurkot dobtak a nyakába, és három pribék
felhúzta. Ekkor a foszladozó kötél elszakadt Jenő súlya alatt. Már kinn is
volt a kapun. Utánalőttek, de nem találták el. Nyomába eredtek, de egérutat
nyert. Sikerült elérnie a kukoricást, ahol bottal üthették a nyomát.
Felbujdosott Pestre. Világa összeomlott. Más ember lett, szótlan, magányos.
Megszerettem. A Köröndön vett ki kis földszintes lakást, mert a lépcsőjárás
nehezére esett. Sosem utazott le Földvárra, ügyvéddel intéztette ottani dolgait.
Sokszor meglátogattam, és a Liget felé sétáltunk, de láttam rajta, hogy az
én személyemen kívül idegen és terhes neki minden. Két év múlva meghalt szívrohamban.
Egy másik apai nagybátyám is némileg hasonló véget ért. Liftgyáros volt, és
a Rózsa (most Rózsa Ferenc) utcában lakott nagy lakásban apai nagyanyámmal.
Utóbbival semmi kapcsolatom sem tudott kialakulni. Fejkendős öregasszony volt,
aki alighanem gyűlölte anyámat. Naphosszat a szobájában ült, és konokul őrizte
szenilis gyűjtési mániájának leltárát, ronggyá vált konyharuhák, üres skatulyák
és új korukban is haszontalan bazáráruk tömegét. Férje, tehát apai nagyapám,
akinek munkakönyvét egyszer megleltem, vándor szabólegény volt Komáromból.
Ez a nagymama begyökeresedett szegény volt, aki nem tudott beleszokni törekvő
fiainak jólétébe.
Ernő nagybátyám is telezsúfolta lakását csodálatos tárgyakkal. Az ezerfiókos
kínai szekrény, amely egy erre specializálódott morva bútorgyárból származhatott,
hagyján. De az aranyozott és plüssel bevont óriási s ugyanakkor mesterien
kényelmetlenné varázsolt baldachinos, „valódi perzsa” karosszéképítmény, amely
sápadt szőnyeggel borított dobogón állt, már alkalmas volt rá, hogy egy ifjút
forradalmárrá tegyen.
E szegény Ernő a proletárdiktatúra után lelkes látogatója lett az Erzsébetvárosi
Körnek, ahol cilinderben és hasát átfogó óralánccal jelent meg. Ez nem volt
politikai párt, de Rassay Károly, a pesti kispolgárság egy részét képviselő
politikus uszályához tartozott. Rassay bátran szembeszállt a fehérterrorral.
Egyik beszéde alatt, amelyet a Körben tartott, bomba robbant, amelyet az Ébredő
Magyarok Egyesületének tagjai helyeztek el a teremben, ahol több halott maradt.
Ernő bal lábát tőből tépte le a merénylet. Másnap fél percre beengedtek betegszobájába
a Pajor-szanatóriumban (ma Vas utcai kórház). Miután megrendülten kiléptem
onnan a folyosóra, amelyen könnyező családtagok és barátok álldogáltak, két
bajuszos, kampós botos férfi félrevont az egyik ablakmélyedésbe. Nem volt
vitás, hogy titkosrendőrök. Szemükkel majdnem átszúrtak, és arról faggattak,
hogy mit mondott a beteg, nem szidta-e a kormányzó urat, nem tett-e politikai
kijelentéseket. Én elborzadva bámultam vissza. A beteg nemcsak kijelentéseket
nem tett, hanem a szemét sem nyitotta fel. Félrelöktek, és visszasiettek a
betegszoba ajtaja elé. Később közelebbről megismertem őket. Ernő pedig két
napra rá vérmérgezésben meghalt. Temetésén sok cilindert és rendőrsapkát lehetett
látni. Rendzavarás nem történt, írták az újságok.
Két nagybátyám halála azonban jó néhány évvel előrerepített a jövőbe. Egyelőre,
a tízes évek első felében, a humanista gimnázium tárgyainak és fegyelmének
malomkövei között őrlődtem. Néha úgy éreztem, hogy sötét kriptában töltöm
délelőttjeimet, és az iskola kőlapokat fektet le a fejem felett, hogy soha
többé ne tudjak előbújni onnan. Úgy megszoktam volt a felnőttek társaságát,
hogy a korombéliek hajkurászása és csínyjei nem tudtak lekötni, tanáraimmal
szemben pedig nem a tisztelet, hanem a sajnálat érzése töltött el, hogy miként
tudják e félrecsapott cipőjű s ritkult hajú családapák a meg nem értésnek
azt a sorvasztó légkörét elviselni, amelyet kéttucatnyi kamasz ellenségessége
áraszt feléjük. Mint a hegyes fűszálak és a gaz a kőlapok illesztékei közül,
úgy tört ki belőlem a dac.
Jó tanuló voltam, de rossz magaviseletű. Egyszer a fekete táblára torzképet
rajzoltam jóságos természetrajztanárunkról, akinek óriási uborkaorra és ősz
bajusza volt, és aláírtam egy Ady-vers három sorát:
„Áldott csodáknak
Tükre a szemed,
Mert engem nézett.”

Majdnem kicsaptak, de anyám, akit levélben felkértek, hogy „fia érdekében”
fáradjon az iskolába, ujja köré csavarta a tantestületet, és „még az egyszer”
megbocsátottak.
Ez idő tájt a Margitszigeti Nagyszállóban laktam anyámmal, aki Sinaiába utazott,
hogy interjút csináljon Carmen Sylva román királynővel, számos érzelmes, magasztalt,
de sebesen elfelejtett regény szerzőjével. Anyám, akinek akkor már neve volt
mint nemzetközi újságírónőnek, előzőleg levélben előadta kérését, amelyet
az uralkodónő kegyesen teljesített. Akkor még nem léteztek olyan protokoll-előírások,
hogy a felteendő kérdéseket előre be kell nyújtani, és az interjú szövegét
előbb kell látnia a nyilatkozónak, mint a szerkesztőségnek. Többé-kevésbé
szabad társalgás folyt a bukaresti író-királyasszony és a budapesti úrihölgy
között, amiből anyám annyit és úgy írt meg, amennyit és ahogyan jónak látta.
Délkelet-Európában azonban állandóan érzékenység vibrált a politikai levegőben,
amelynek gyökerei a szultán – „a beteg ember” – birodalmának változásaiból,
Bosznia megszállásából, a különféle balkáni háborúkból és nem utolsósorban
abból az állandó uszításból fakadtak, amelyet a magyar mágnások és a román
bojárok egyforma hevességgel folytattak egymás ellen, s amelyet bombák robbanása,
csendőrszuronyok és rendőrkardok csillogása kísért. Minthogy pedig a román
királynő a magyar újságírónőnek adott interjújába néhány, egyébként teljesen
jelentéktelen politikai közhelyet is belefecsegett, a világsajtó java része
is átvette a szenzációs riportot, ha nem is másnap, hanem néhány nap elteltével,
amikor Carmen Sylva elküldte a maga dörgedelmes cáfolatát, hogy ő sehonnan
senkivel semmit sem beszélt. Minthogy azonban a fogadásra vonatkozó írásos
engedély még megvolt, utóbbi a magyar hírlapban a cáfolattal együtt megjelent
fakszimilében, és a cikk tartalmának, valamint a román udvar cáfolatainak
hitelességéről mindenki azt gondolhatta magában, ami jólesett. De az biztos
marad, hogy egy ilyen kaland általában – legalábbis ebben az esetben, akkor
– a méltánytalanul meghazudtolt újságírónak használ a legtöbbet.
Egy másik „szenzációs” interjú gróf Tisza Istvánnal történt, aki akkor a parlament
elnöke volt. A parlament előtti Országház téren (ma Kossuth Lajos tér) állandóak
voltak a rendőrbotrányok – Tisza rendőrökkel vezettette ki az ellenzéki képviselőket
az épületből. Egy képviselő egyszer nyílt ülésen rálőtt Tiszára, de az sértetlen
maradt, és tovább vezette az ülést. Balogh Vilma megtudta, hogy a félelmetes
házelnök a hétvégét balatoni villájában fogja tölteni. Leutazott ő is, és
benyitott a parkba, majd senkivel sem találkozván felment a verandára, és
kinyitotta a lakásba vezető szobaajtót.
A szobában a pápaszemes, szakállas gróf, akit Ady így aposztrofált: a geszti
bitang, újságot olvasott. – Maga kicsoda? – kérdezte. Anyám bemutatkozott,
és elmondta, hogy mit óhajt. – De hát ki engedte be magát? – kérdezte Tisza
felháborodottan. – Senki. De senki sem akadályozott meg. Egyetlen rendőr sincs
a kertben. – Tisza hosszan, elképedve nézte a váratlan látogatót. Végül olyan
nyilatkozatot adott, hogy az akkor legfontosabb kérdésekre is válaszolt. Egy
idő múlva hirtelen maga elé kapta az újságját, és felkiabált: – Most már hagyjon
békét, és menjen innen! A nyilatkozatot az egész sajtó átvette. Tisza nem
cáfolt.
Míg anyám távol volt, apám vendége voltam. Nehezen vonszoltam az iskola és
a házi feladatok súlyos kövekkel megrakott szekerét, és ideges féltékenységgel
kuporgattam minden szabad percemet, hogy tovább olvashassam Gottfried Keller
regényét, a Zöld Henriket, amelyről úgy éreztem, hogy mindent megmagyaráz
a világról, amit addig nem sikerült megértenem, és döntő kihatással lesz sorsomra.
Angolul is tanultam, és ráadásul meleg tavaszi idő járta, az év első fülledt,
vihar előtti napja volt. Minden összeomlással fenyegetett és megoldhatatlanul
összekuszálódott körülöttem. A rám tört válság elvette étvágyamat, és figyelmetlenül
turkáltam a finom falatok között, amelyeket a körúti vendéglőben, ahová apám
vacsorázni vitt, elém raktak. Rakoncátlan lónak éreztem magam, amelynek szét
kell harapnia az istrángját, és futni, futni, amíg az eszmélete bírja. Ehelyett
lassú léptekkel haladtam apám oldalán a lakása felé.
Fogamat összeszorítva vártam, hogy a kapuhoz érve rövid programot fog elmondani,
hogy még mi történjék alvás előtt. Ez szokása volt, de míg máskor csak unalmat
vagy gúnyolódást keltett ezzel, ma azért sült el másként, mert most valóban
szükségem lett volna tanácsra, útmutatásra, megnyugtatásra, programra. Ehhez
azonban ismerni kellett volna feldúlt lelkivilágomat, koraérett éretlenségemből
fakadó özönvízhangulatomat, de miként érthesse meg apa a fiát, méghozzá azt,
akit elvettek tőle?
Pontosan a kapubejáratban valóban felhangzott: – Mielőtt nyugovóra térünk,
hadd beszélgessünk el a főgimnáziumban viselt dolgaidról.
Minden elveszett. Mintha minden szó a nyakamat tekerte volna. Nem akarok nyugovóra
térni. Egyáltalában sosem szoktam nyugovóra térni, hanem lefeküdni. Elbeszélgetni
sem! És a „viselt dolgaim” az enyémek és nem a tiéid! De a kegyelemdöfés a
főgimnázium volt. Valóban úgy hívták az intézményt, és ez volt kiírva a bejárat
felett. De ezt a szót a kopasz, félrecsavart fejű és orrhangon beszélő igazgatón
kívül még soha senki nem ejtette ki. Hogyan lehet gimnázium helyett azt mondani,
hogy főgimnázium! Máskor azonnal az tódult volna az agyamba, hogy algimnázium,
de most könnyek jöttek a szemembe. – Nem – kiáltottam fel –, nekem még tanulnom
kell. (Ó, hol van a Zöld Henrik! És a szótáramat is a Szigeten felejtettem!)
– Utána még tanulhatsz is, de ilyen elfoglaltság mellett jobban kellene táplálkoznod.
– Túlérzékeny lelkem számára ez újabb késszúrás volt. Folyton hallottam, hogy
– Sovány vagy! – és – Többet kellene enned! – amit szemrehányó bírálatnak
éreztem arról az életmódról, amelyet „anyád és te folytattok”.
Már a lépcsőn jártunk. Lecövekeltem magam a korlát mellett. – Nem – kiáltottam
el magam. – Még haza kell mennem. – Apám is idegesebb lehetett vendéglőbeli
viselkedésem, oktalan sírásom és túl hangos szavaim miatt. Megfogta a karomat.
– Egyelőre gyere. A többit odafenn. – Ebből valami fenyegetésszerű hangzott
ki. – Neeem! – harsogtam, és kitéptem magam a kezéből. A ház visszhangzott
a kiáltásomtól. Farkasszemet néztünk. Apám, aki ugyanúgy gyűlölte a botrányt,
mint én, értetlenül meredt rám. Alighanem csecsemőkorom óta nem látott ilyennek.
Valahol egy ajtó nyílt óvatosan. Egy előszobalámpa kigyúlt. Én pedig kaptam
egy pofont.
Ha kemény, fájó pofon lett volna, talán hatással van. De alig volt több, mint
egy legyintés. Inkább figyelmeztetés, hogy hol vagyunk, hogy rangsorok vannak
és nemzedékek, társadalmi szokások, melyeket törvénnyé avattak. Felrobbantam:
– Megütött! – éreztem magamban teljes pánikban. Szülői ütést addig nem kaptam
soha. Mint aki elvesztette az eszét, rohantam le a lépcsőn, ki a kapun, a
Sziget irányában.
Mire a Körútra jutottam, megindult a zápor. A járda kiürült. Most aztán futhattam.
Percek alatt tönkreáztam. Néha elordítottam magam. Egy kocsis visszarántotta
a lovait, és utánam csapott az ostorával. A sustorgó esővíz összekeveredett
rajtam könnyeimmel és verítékemmel. Judit – a Zöld Henrikből – olyan élesen,
mintha mellettem rohant volna, eltorzult arccal sziszegte a fülembe: „…magamnak
is penitenciát kell tennem…”, ami sehogy sem vágott ide, de folyvást ismétlődött
a Margit hídig. Lábam repülve csapott bele a gyorsan képződő tócsákba, és
az a néhány ember, aki maga is szaladt, elképedve meredt rám. Hirtelen eszembe
jutott, hogy egyetlen fillér sincs nálam, pedig a hídfőnél hídpénzt és a Szigetnél
szigeti belépődíjat kell fizetnem. Máskor a szégyentől föld alá bújtam volna
ebben a helyzetben, most diadalmas ordítással vágtattam el a fedél alá húzódó
jegyszedők előtt, oda is kiáltottam valami cifrát, és ha tudtam volna, tüzet
fújtam volna rájuk ziháló tüdőmből. A Szigeten még járt a lóvonat, amely sínen
siklott a sziget déli és északi csúcsa között. A személyzetet, valamint a
szürke és a pettyes lovat jól ismertem – Ilonka és Sári –, de a vászonlapoktól
védett kocsira nem mertem pénz nélkül felszállni. Tovább rohantam, immár roskadozva,
a vízszagú, lombsuhogással teli, szélverte Margitszigeten. A hátsó bejáraton
át lopakodtam a Nagyszállóba. Csak a fél fejemet dugtam be a portás kisajtaján,
és a kulcsomat kértem tőle. Odaadta, és miután mosolyt erőltettem magamra,
gyanakvó arca szintén mosolygósra fordult. Szerencsére a házban nem találkoztam
senkivel. Percek alatt az ágyban voltam. Nemcsak hogy nem sírtam, hanem érthetetlen
vidámság kerekedett bennem. A vihar hűvösséget hozott a szobámba, melynek
ablakát kitárta. Valahogy úgy éreztem magam, mint aki félig-meddig felnőtt.
Később mindég úgy neveztem magamban ezt a győzedelmes élményt: a futás éjszakája.
Pedig nem volt éjszaka, csak este. A sötétséget a felhők, az eső és az én
háborgó szívem borította rám.

1913-ban a Damjanich utcában laktunk, egy alacsony, kávébarnára mázolt házban,
amely még a régi Pesten is vidékiesen hatott. A bolthajtásos bejáratot kétszárnyú
tölgyfa kapu takarta el, amelyet nyilvánvalóan fogatok ki-be járására méreteztek,
a lakók utólag beléje vágott kisajtón át közlekedtek. A tekintélyt árasztó,
óriási, de diszkréten cifrázott kapukulcs, melyet a barátságos házmester bácsi
– nyugalomba vonult bodnár – állandóan fényesre pucolt, mindég benne volt
a zárban, mintegy készen arra, hogy ki lehessen tárni a kaput a magas uraság
hintaja és hajdúi részére, vagy hogy bevonulhasson rajta egy egész ármádia.
Helye lett volna, mert a repedezett aszfalttal borított tágas udvarnak nem
volt hátsó fala, hanem a telek nagy, elhanyagolt kertbe ment át, amelyen most
sokemeletes bérház emelkedik, de akkor a burjánzó füvektől körülvetten néhány
vadcseresznye- és almafa álldogált benne, egyetlen szál komor fenyő meredt
az égnek, és a csiricsáré, lágy szárú burján közül meglepő módon dugta ki
fejét a tárnics néhány azúrkék virága, mintegy maga is tartózkodó módon, csodálkozóan,
hogy miként került ide. Ablakaink erre a kertre és a csendes udvarra néztek,
amelynek közepén sosem használt kút szolgált talapzatul egy derekát sután
csavargató kősellőnek, aki szemérmesen somolygott, mintegy szégyenkezve azon,
hogy egyik kacsója és hajfürtje letört.
Egy reggel sikoltásra és kiáltásokra ébredtem. Távolból üveg csörömpölt, majd
mintha lőttek volna. Percek alatt a kapun kívül voltam, de csak a fejem dugtam
ki a bolthajlás alól. Az utca lazán tele volt emberekkel, főleg férfiakkal,
de csak a következő ház túlsó sarkáig. Ott mintha zsinórt feszítettek volna
ki keresztbe, s ezen a vonalon túl, egészen a következő keresztutcáig üres
volt az úttest s a gyalogjáró egyaránt. A keresztutca magasságában pedig szakadozott
rendőrlánc húzódott az egyik oldaltól a másikig.
A rendőregyenruhához akkor nem ellenzős sapka, hanem fekete keménykalap tartozott,
amelynek egyik oldalán árvalányhaj bokréta konyult. Az enyhe reggeli szél,
amely végig-végig szaladt a negyvennyolcas szabadsághősről elnevezett utcán,
megfodrozta a bokrétasort, úgyhogy a szemben álló front fejmagasságban nyugtalanul
vibrált. De nem ez tette idegenné számomra a rendőröket, hanem – most fedeztem
csak fel – hogy mindegyiknél puska van, amit még sosem láttam. És nem is a
vállán hordja, hanem kézben tartja. Jobb hónuk alatt tartották az agyát, a
csöve pedig előreirányult, rendetlenül, hol ferdén a kövezet felé, hol kihívóan
szembenézett a tömeggel.
Nem tudtam, hogy mi játszódott le megelőzően, de ennek a képnek már története
volt. Éreztem, hogy a hevültség már magasabb, mint egy jelenet kezdetén lehetséges.
Mintha a tömeg, amely a Rottenbiller utca felől állandóan erősítést kapott,
visszavonulóban lenne, de éppen most megállapodott. Feltűnő csend honolt.
És ekkor végre megpillantottam, hogy az első sorban három eltorzult arcú férfi
végtelen lassúsággal hátrálva egy tetemet visz. Kiléptem a kapu alól, és közelebb
sündörögtem. Még sosem láttam halottat, de biztosan tudtam, hogy halott. Kevés
habos nyál ült a szája szögletén. Nyitott, merev és kidülledt szeme az égre
bámult, amelyen apró felhők osontak. Kabátja két szárnya a földet seperve
feltárta gyűrött ingét, amelyen rozsdaveres folt terjeszkedett. És most tudatára
ébredtem, hogy amit csendnek véltem, igazában állandó zümmögés, amely láthatatlan
kárpitként lebeg a tömeg felett.
A látványtól és a kárpit zümmögésétől úgy összeszorult a torkom, hogy felkiáltottam
volna, ha nem előztek volna meg. Tomboló zsivajjá növekvő ezerhangú felhördülés
vezette le az elviselhetetlen feszültséget, és miközben az emberek utat nyitottak
a hátrafelé lebegő tetemnek, amely, mintha késlekednék, fokozatosan eltűnt
a szemem elől, a tömeg utánalendült a hangorkánnak, melyet előrebocsátott
magából. Még láttam, amint a rendőrlánc gyorsan összébb zárkózik, a rendőrök
vállukra vetik puskájukat, és futólépésben tünedeznek el a keresztutcában.
Alig tudtam kikeveredni a tömegből, amely diadalmaskodó felkiáltások közepette
már valósággal rohant a Városliget távoli fái felé.