FIGYELŐ

Kiséry András: ÉLET ÉS IRODALOM (Heller Ágnes: Kizökkent idő. Shakespeare,a történelemfilozófus I–II.)

Kiséry András

ÉLET ÉS IRODALOM

Heller Ágnes: Kizökkent idő. Shakespeare, a történelemfilozófus I–II.
Fordította Módos Magdolna
Osiris (Osiris–Gond, Horror Metaphysicae sorozat), 2000. 258+343 oldal, 1800Ft

I

Heller Ágnestől annyi minden jelenik meg mostanában magyarul, hogy olvasólegyen a fenekén, aki győzi. Legutóbbi könyve, a Kizökkent idő című kétkötetesmű ráadásul olyan területre lép, amely szintén nem mondható terméketlennek.A Shakespeare-stúdiumok lassacskán az irodalomról való beszéd egyetlen biztosanés nem csak úgynevezett szakmai közönségnek eladható típusát jelentik – illendőhát, hogy a Shakespeare-ről szóló könyvek ne csak az irodalomtudomány mércéjévellegyenek mérhetők. A Kizökkent idő esetében is szükség van más mércék alkalmazására– annál is inkább, mert bizony könnyen előfordulhat, hogy a türelmetlen filosza kiadványt már pár oldal elolvasása után messzire hajítja. Mit szólunk akkor,ha olyan könnyed hivatkozási formával találkozunk, mint mindjárt a legelsőa könyvben: „Csak egyetérteni lehet E. M. W. Tillyard észrevételével (PoliticalShakespeare), hogy Shakespeare említést sem tett kozmikus rendről.” (I. 27.)Ami rögtön szembetűnik: az aposztrofált könyvben hol találkozunk ezzel a kijelentéssel?Mikor jelent meg? És hol? Annál inkább érdekelhetnék az idézett könyv adataiaz olvasót, mert Tillyard legismertebb műve, az 1943-as The Elizabethan WorldPicture, a fenti kijelentéssel ellentmondásban éppen Shakespeare és kortársaia kozmikus rendről alkotott elképzeléseit igyekszik rekonstruálni, és e világképlegismertebb megfogalmazásaként rögtön az elején a Troilus és Cressidá-bólidézi Ulysses beszédét, amely a kozmoszban uralkodó rendet ecseteli hosszan,hogy az ezzel harmonizáló emberi rend fontosságára hívja fel a figyelmet.1Csodálkozásunk csak egy még kínosabb felfedezés eredményeképpen oszlik el:a századközép nagy hatású szerzőjének ugyanis nincs ilyen című könyve – létezikviszont egy Political Shakespeare című tanulmánykötet, amelynek szerzői elsősorbanépp Tillyard történetszemléletével, illetve világképfelfogásával vitáznak.2Nem sok haszna van az ilyen apparátusnak.
Az írás lendületében hivatkozhat az ember egyes meghitten ismert művek bizonyosmozzanataira emlékezetből is: de nem árt, ha aztán a végső fázisban ezeketaz utalásokat valaki ellenőrzi és szükség esetén korrigálja.
Épp ezért nem is egyedül a szerzőt akarom a trehányságokért felelőssé tenni.Egy rendes könyvkiadó nem engedheti meg sem magának, sem szerzőjének, hogyolyanok maradjanak a szövegben, mint a plusquam perfectum „befejezett jövőidő”-nek becézése (I. 207.), vagy például az a kijelentés, hogy V. Henrik„Henry Percyként, amikor még tékozló fiú, apja szégyene volt” (I. 65.) – merthát a IV. Henrik első része nem utolsósorban épp Prince Hal (a későbbi V.Henrik) és Henry Percy szembenállásáról, küzdelméről és Henry Percy halálávalvégződő párviadaláról szól. Az egyértelmű elírásoktól a végiggondolatlan megállapításokfelé továbblépve: hogy Prospero mennyiben megöregedett Hamlet, nem tudom,de annyi biztos, hogy A vihar végén éppen hogy nem „emeli le” „nem létezőálarcát”, nem „lép ki szerepéből”, és egyáltalán nem azért kéri „a néző megértésétés megbocsátását”, mert „nem önmaga volt”. (I. 96.) Akárhogy olvasom, Prosperoepilógusa azért érdekes, mert szerepben maradva, Prosperóként kér tapsot.És nem is rejtőzik új név mögé sehol. (I. 119.) A hű Kent egyáltalán nem halmeg Learrel együtt (I. 245.), Macbeth nem áltatja magát élete utolsó pillanatáiga boszorkányok jóslatával (I. 250.): hisz utolsó párviadalába azzal veti magát,hogy „Senki / Ne higgyen többé a bűvész pokolnak: / Kétértelmű káprázattalvakít / S amit fülünknek ígér, megszegi / Reményeinknek!” Ha pedig abszolútidegeneket keresünk, „Shakespeare minden színdarabját tekintve” (I. 127.),biztos, hogy nem csak kettővel találkozunk. Shylock és Othello mellett ottvan még (komplikáltabb eseteket, így például Calibant nem is számolva) legalábbegy, Aaron, a mór a Titus Andronicus-ban, akinek ideáltipikus, manipulatívnihilizmusa elgondolkoztató adalék Shakespeare idegenségképéhez – és figyelmeztetHeller egy-egy reprezentatívnak tartott példából általánosító érvelésmódjánakkorlátaira.
Egy nagyszabású vállalkozás ismertetésének rögtön az elején igazságtalannaktűnhet ilyen apróságok számonkérése, és bizonyára az is. Ám pontosan azértnem tartom teljesen feleslegesnek felhánytorgatni őket, mert Heller új könyvéreáltalában jellemző a lektori-szerkesztői munka, a kézirat gondozásának hiánya,méghozzá olyan mértékben, hogy az az olvasót ténylegesen eltántoríthatja attól,hogy pár oldalnál mélyebbre hatoljon benne. Egy ilyen első benyomás bármilyenmunkának
árt, ám Heller könyve esetében ez a hanyagság már-már több, mint bűn: hiba.A komolynak gondolt, szakértő publikumot ugyanis ez a megcsinálatlanság szemérmeshallgatásra készteti, és így elvágja a könyvet a kritikai diskurzusba valóbekapcsolódástól: a művelt nagyközönséget pedig, amely – ha létezik egyáltalán– bizton érdeklődne a legismertebb élő magyar gondolkodó Shakespeare-könyveiránt, egyszerűen elrettenti.
Heller könyvében azonban szerencsére kevés tere van a szakirodalmi hivatkozásoknak,hiszen érvelése, gondolatmenete nem filológusi-történészi jellegű, nem a Shakespeare-értelmezésekhagyományával való számvetés szolgáltatja kiindulópontjait. Olyan műről vanszó, amely az úgynevezett művelt nagyközönséget szándékszik és – a fentebbvázolt nehézségek ellenére – képes is megszólítani: nem népszerű vagy népszerűsítőmunkáról, hanem a filozófiát és az irodalmat egyaránt az élet elengedhetetlenrészének tekintő, tehát az ezekkel professzionálisan foglalkozók berkein kívülis tárgyalandónak tartó könyvről. Ha hivatkozik, többnyire vagy aforisztikusbölcsességeket citál, amelyeknek ellenőrizhetősége, illetve eredeti kontextusaamúgy sem releváns kérdés, vagy a bölcselet klasszikusainak (elsősorban Arisztotelész,Hegel, Kierkegaard, Lukács és Arendt) közismert, pontosabban ismertnek tekintettérveire, illetve gondolatkonstrukcióira utal. Nem a XVI–XVII. század gondolatvilágábaigyekszik beilleszteni Shakespeare drámáit, hanem önálló, a modern (a modernitáskérdése korántsem mellesleg a könyv félig kimondott centruma is egyúttal)olvasó számára releváns gondolkodói teljesítményként értelmezi őket. Azazegy bizonyos értelemben ahistorikus, dekontextualizált elemzését adja Shakespeare„történelemfilozófiájának”.
Olvasataira ugyanakkor sem az értelmező rekonstrukció távolságtartó, önkioltónyelvhasználata, sem pedig egy gondolatrendszer kritikus számbavételének hangütésenem jellemző. Minduntalan Shakespeare „bölcsességéről” (II. 20.), modern gondolkodóifelismeréseket megelőlegező, már-már profetikus előrelátásáról, kortól függetlenérvényességű értékítéleteiről, „hibátlan történelmi érzékéről” (II. 220.)olvasunk, egy olyan drámaíróról, aki alakjai megalkotásával a Teremtés Istenétimitálja (II. 57.). Heller Shakespeare-interpretációja abba a nagy hagyománybailleszkedik, amely a XVII. századi drámaíró életművét egyfajta szekulárisSzentírásnak tekinti. Heller vállalkozása esetében a kultikus viszonyulása szerzőhöz nem esetleges értelmezői attitűd, hanem a mű alapkérdésének következménye.Mert mit is vizsgál az, aki színművek „történelemfilozófiáját” vizsgálja?
Az utószóban Heller a műalkotások revelatív igazságáról beszél, arról, hogyaz értelmező feladata e revelatív igazság feltárása, feltárulni engedése azinterpretációban. Az igazság műbeli feltárulásának kitüntetett pillanata ugyanakkora szereplők egzisztenciális meztelenségéé, ennek tapasztalata pedig – a Bevezetésszerint – a hősök monológjaiban szólal meg. Ám a határhelyzetbe került ésekként a „a belátás nagy pillanatának” birtokába jutott szereplők megnyilatkozásaimaguk is kontextusfüggők: a meztelenség tapasztalása a történeti világbanvaló létezés feltáruló tapasztalatával együtt jelentkezik. Shakespeare „történelemfilozófiája”e két színpad, az egzisztenciális és a történelmi együttes működtetésén, illetveműködésén alapul.
A kibontakozó történelemfilozófia a történelmi lét, vagy ami Heller számáraezzel ekvivalens: a modernitás létállapotának az individuum cselekvési ésválasztási lehetőségeit vizsgáló, alapvetően etikai irányultságú filozófiája,Kierkegaard nyomába lépő életbölcselet. Nem a drámákból esetlegesen kibogozható,azokat hallgatólagosan motiváló és a műelemzések eredményeként tételesen kifejthetővilág- vagy történelemszemlélet, mint Tillyard konstrukciójában, hanem végsősoron a drámaolvasásnak az interpretációban beteljesedő előfeltevés-rendszere.Nem a reflexióval szembeállított tárgy, hanem a mű és olvasás érintkezésifelülete – és mint ilyenről nemcsak eldönthetetlen, kié, Shakespeare-é vagyHelleré, de e könyv keretei között a kérdés nem is értelmezhető. Más keretekközött esetleg igen: a könyv például olvasható úgy is, mint egy alapvetőenetikai érdeklődésű bölcselő gondolatrendszerének Shakespeare-interpretációkformájában történő kifejtése. Heller maga azonban nem engedi meg ezt a lehetőséget:olvasatai alapvetően a Shakespeare drámáitól való történeti el nem választottságfeltételezéséből indulnak ki. Talán abból, amit Harold Bloomnak a Hellerétkét évvel megelőző, Heller által többször említett könyve valahogy úgy fogalmazmeg: Shakespeare írta meg azt a világot, amelyben élünk. (Heller és Bloomértelmezői pozíciójának sokatmondó rokonságára még vissza kellene térnünk.)Heller könyve az interpretációk ama fajtájából való, ahol az értelmező egyrésztvégiggondolja a darabok legkülönfélébb konzekvenciáit, morálisakat és politikaiakategyaránt, majd minden csodálkozás nélkül konstatálja, ha egyáltalán szót vesztegetrá, hogy mindezekkel ő maga voltaképp tökéletesen egyetért. (Míg vannak olyanolvasók, akiket esetleg épp az érdekelne: hogy lehet, hogy Shakespeare-relmindenki mindenben egyetért, azok is, akik egymással semmiben sem?)
Eszmetörténeti rekonstrukció helyett tehát irodalmi interpretációt kapunk,mégpedig a könyv két felében kétféle elrendezésben. Az első kötet tematikusbontásban vezet végig a Shakespeare-oeuvre bizonyos kulcsmotívumain. Kiindulópontjatermészetesség és természetjog a hagyomány folytonosságát kizökkentő kérdésénekfelvázolása. Ezt követi a természet törvénye és a hagyomány „kettős kötése”,a modernitás kezdetén felmerülő két vonatkoztatási rendszer feloldhatatlannaktűnő konfliktusának súlya alatt cselekvő egyén tárgyalása. Majd identitásés szerep egymásra vonatkozásának a „kettős kötés” kontextusában felmerülő,abból eredő kérdéseiről, így a szerepektől, rangtól, státustól, kötelékektőllecsupaszított személy egyediségének problémájáról, illetve a másik manipulációjánakés tárggyá tételének, illetve fel- és elismerésének témáiról olvasunk. A Kizökkentaz idő alcímet viselő első kötet a modernitás kezdetén kizökkenő idő helyreállításánakfeladata, illetve a bűn, a jó és a rossz választása és az erények és vétkekáltal konstituált jellem összefüggéseinek tárgyalásával zárul. A Shakespeare-oeuvrekulcsmotívumairól még ilyen hevenyészett felsorolásban is világos: ezek voltaképpa Heller-oeuvre kulcsmotívumai is. Amit kapunk, az Heller gondolkodói életművénekShakespeare-illusztrációk segítségével történő összefoglalása, a modernitásantropológiájának és etikájának vázlata.
Az első kötet legjobb fejezete az abszolút idegenről szóló, nem utolsósorbanazért, mert a A velencei kalmár elemzése köré épül fel az egész. Ezt minthakényszerűen egészítené ki a másik abszolút idegen, Othello esetének tárgyalása:miközben Shylock gazdag és izgalmas interpretációt kap, Othellóé csak hozzávaló hasonlóságai miatt érdekes Heller számára – az Othello kérdései minthacsak arra szolgálnának, hogy A velencei kalmár elemzését az általában vettidegenségről szóló fejtegetésekké tágítsák. Az elkerülhetetlen felismerést,hogy sajátosságukban ezek a konstellációk öszszemérhetetlenek, Heller világosellentétpárként vázolja: mint mondja, a végső különbség az, hogy „Shylockvisszazuhan az alázatosság állapotába, Othello viszont magát ítéli el. AzOthelló-t egyáltalán nem lehetne vígjátékként előadni”. (I. 145.) Biztos nemén vagyok az egyetlen olvasó, akinek számára itt kezdene érdekessé válni adolog: miért van ez, miért így ábrázolja Shakespeare a velencei zsidó történetét,és miért nem így a mórét? Másfelől: Othello ítélete önmaga fölött valóbanszöges ellentéte-e Shylock végső alázatának? Kié is az a hang, amelyen Othelloelítéli magát? „Írd meg ezt; / És írd hozzá, hogy Aleppóban egyszer / Mikoregy ádáz turbános török / A várost szidta s egy velenceit / Ütött, torkon-ragadtama körül- / Metélt kutyát s leszúrtam – így. [Leszúrja magát.]” Magát ítéliel, de nem mint univerzális értelemben megbocsáthatatlan bűn elkövetőjét,hanem (a velencei szegregációs kultúra, sőt: biopolitika erkölcsének értelmében)mint egy idegent, aki egy velenceire kezet emelt.
Lehet-e valamit kezdeni ezzel a különbséggel azon túl, hogy konstatáljuk,különböző jellemekkel különböző dolgok történnek? Miféle idegenség Shakespearedrámája számára a zsidóé, és milyen a móré? Miért? Mit kezdünk azzal, hogyvégtelen bölcsesség ide vagy oda, a Bárd mintha mégiscsak egy antiszemitasztereotípiarendszer beteljesülését tenné lehetõvé komédiájában? Az Othelló-talaposabban szemügyre véve az is feltűnik, hogy az egyik darab elemzésébőlkinövő idegenségkép nem alkalmazható problémátlanul a másikra. Az abszolútidegenség Heller által vázolt képződménye, illetve tapasztalata ugyan valószínűlegmindkettőben tetten érhető, de ennek a kétféle velencei világban való sajátosműködése olyan különbségeket mutat, amelyekkel nem lehet mit kezdeni e képződménytörténeti esetlegességeken kívül álló fogalmával operálva. Heller nagyvonalúantropológiai és etikai konstrukciója a történeti, kulturális és társadalmikülönbségeket a nyugati világban megjelenő modernitás egységéhez képest maximumfelületi jelenségekként kezeli, sőt szóhoz jutni sem igazán hagyja. Erős,egyértelmű zárlatokig futó és sok szempontból konvencionális olvasatával minduntalanszembeszegezhető a szövegeknek épp e különbségekből fakadó többértelműsége,illetve nyitottsága, és végső soron az az alapvető kérdés, hogy mennyibenis kortársunk hát Shakespeare.
Ám a kérdés megfogalmazásáig épp Heller elemzésének olvastán jutunk: akárcsakHeller szerint a színdarabban, ahol Shakespeare tolla alatt a velencei zsidóalakja mintegy önálló életre kelt, túlnőve a neki rendelt kereteken, Hellerelemzése is túlmutat a szándékolt konklúziókon. Ez a tény pedig már a könyvegészét jellemzi: azok a fejezetek, ahol (akár az előre látható, az adottműhöz képest transzcendens konklúzió ellenére) érvényesülni tudnak Hellerműértelmezői kvalitásai, olvasói empátiája, ott magukkal ragadó, megvilágosítóerejű részeket kapunk. Ezért jobb olvasmány összességében a második kötet:a drámaelemzések sora (a II. Richárd, a VI. Henrik három része és a III. Richárd,illetve a Coriolanus, a Julius Caesar és az Antonius és Cleopatra olvasatai)a szisztematikus résznél több teret enged az esszéíró Heller kibontakozásának,a szöveget a maga idegenségében megszólalni hagyó írásmódnak.
Hogy mely darabokat választja Heller elemzése tárgyául, az első látásra szintetermészetesnek hat. A királydrámák közül néhányat és a három nagy római tragédiát:a Shakespeare képzelete számára hozzáférhető két nagy politikai modell ábrázolásait.Szokásosan a műveknek ez a két csoportja hivatott Shakespeare történeti-politikaivízióját reprezentálni – jóllehet nem biztos, hogy Heller gondolatmenete szempontjábólfeltétlenül szükséges ezekre a darabokra korlátozni az elemzést. Ugyanakkorérdemes meggondolnunk, mely darabok maradnak ki teljesen az első kötetbenszámos más darabot is a „történelemfilozófia” megszólaltatására alkalmasnakmutató könyvből. A Hamlet persze jelen van, és ott a Szeget szeggel is, deha végigfutjuk a második kötet végén az idézett darabok listáját (II. 343–[344.]),látjuk, szó sem esik például a Troilus kétségbeejtő Trójájáról, a VIII. Henrikpropagandaműsoráról vagy a Titus Andronicus groteszk és irodalmias antikvitásvíziójáról.Nem gondolnám persze, hogy egy ilyen könyvnek minden darabra sort kell kerítenie,de mindenképp jellemzők a hiányok. Heller Shakespeare-jéből hiányoznak azoka darabok, amelyek a történelem diszruptív változatait nyújtva kikezdik akarakterek integritására épülő, a III. Richárd figuráját például egyszerűenradikális rossznak tekintő morális víziót. A könyv választásai által felrajzoltShakespeare-kánon annak a XIX. században gyökerező Shakespeare-képnek felelmeg, amely számára Hamlet megnyilatkozásai a drámaíró saját vélekedéseinektekinthetők. (I. 220.)

II

Heller radikális filozófiája az évtizedek során számos változáson ment keresztül,így például elvesztette társadalmi és politikai értelemben vett radikalizmusát,ugyanakkor bizonyos alapvető vonásaiban figyelemre méltóan változatlan maradt.3Megkockáztatható, hogy a társadalmi radikalizmus ilyen leválaszthatósága azelméletről a helleri racionalisztikus utópizmus alapvető sajátosságára mutatrá. Heller radikalitásának alapját, illetve hátterét egy kulturális és teoretikusértelemben korántsem transzgresszív, sokkal inkább konzervatív attitűd képezi.Életművének alapvető kontinuitása és rendszerigénye egy olyan történeti pillanatiránti nosztalgia szülötte, vagy pontosabban: egy olyan történeti lehetőségvisszanyerésének és beteljesítésének kísérlete, amelyben a gondolkodói feladataz egész emberi világ orientatív igényű felmérése, vezérlő kalauz ahhoz, hogye világban és e világgal kezdhessünk aztán valamit. Ezen a ponton fontolórakell vennünk egyfelől a radikális rendszergondolkodás lehetőségéhez való ragaszkodás,másfelől az e gondolkodás számára egyáltalán kérdést, kihívást, feladatotjelentő kulturális produktumok spektruma között kitapintható összefüggést.Heller ízlése alapvetően a hosszú XIX. század, a modernitás és Európa egymássalnagyjából-egészében megfeleltetett, mindenesetre kölcsönösen egymást feltételezővilágából származik, ennek művészete (Mozarttól és Goethétől mondjuk Conradig)határozza meg egyrészt produktumaival, másrészt történeti mintáival és hagyományválasztásával(a klasszikus Athén és a reneszánsz Itália, illetve Shakespeare). Heller munkáialapvetően egy olyan klasszikus kánont előfeltételeznek – anélkül, hogy ekánon eredetére és határaira rákérdeznének –, amely Lukács, Fülep vagy éppGadamer számára is goes without saying: durván az avantgarde előtti modernitáskánona ez, egy mára kifejezetten konzervatív, óvilági és magaskulturális választásrendszeré.Egy olyan elitista kultúráé, amely sötétebb pillanataiban egészen rosszízűmegjegyzésekre is sarkallhatja képviselőjét: „Amikor Ausztráliában eldicsekedtemvele, hogy egy házban lakunk Blondie-val, mindenki tudta, kiről van szó. Tulajdonképpenegy közönséges kis parasztcsaj, csak szőkére van festve, és énekel.”4 Egyolyan kultúráé tehát, amelyet pontosan jellemez Fodor Géza, amikor a Heller-emlékkönyvbeírott esszéje végén az Othello Velencéje által szimbolizált kultúráról beszél:„Ez a kultúra több, mint ambivalens. Jelent rendet, biztonságot, kifinomultemberi viszonyokat, érzelmi kultúrkincset, de jelent érdekek vezérelte világotés ebből fakadó emberi érzéketlenséget is, jelenti látszat és valóság viszonyánakútvesztőjét is. De ellentmondásosságában is magasrendű és megvédendő érték.”5
Heller univerzalizmusa és rendszerigénye, gondolkodói habitusának meghatározóelemei e kulturális kánon szerveződésének logikájából eredeztethetők. Félelmetesenegységes gondolkodói pályájának felszíni változásait is az motiválja tulajdonképpen,hogy mely pillanatban milyen politikát, milyen erőt vagy hatalmat tekint ekulturális örökség, illetve az általa képviselt, abban megmutatkozó, Helleráltal mindvégig affirmatíve kezelt értékrend örökösének, megőrzése garanciájának– milyen hitet, mozgalmat, berendezkedést, pártot, forradalmat vagy akár (újabban)nemzetközi békefenntartó erőt.
Gondolkodói választásait motiváló kulturális konzervativizmusa végül műértelmezőieljárásait is meghatározza. E kulturális örökség integritásának megőrzéséretett igyekezete ugyanis évtizedek óta egy normatív, az értelmezés szabadságánakvilágos határokat szabó, ezeket a határokat a mű éppígy-létéből levezető,esszencialistának nevezhető elképzeléssel társul. Egy 1965-ben keletkezettesszéjében írja: „A mű létezik. Lehet erről és hőseiről eltérő véleményünkkülönböző vagy akár egyazon korokban, s mindezek a vélemények egyaránt igazaklehetnek. De van az értelmezésnek határa, s ha ezt túllépjük, mindaz, amitmondunk: nem igaz.”6 Ami persze magában nehezen cáfolható állítás, ha lehetegyáltalán az értelmezés igaz vagy nem igaz voltáról kijelentéseket tenni,az mindenképp valamiféle határokat feltételez. Ám figyelemre méltó, hogy amegfogalmazás a mű történetiségét, a történeti kontextusban bekövetkező átalakulásátmintha nem tartaná elképzelhetőnek. Az értelmezésnek a mű által felrajzolthatárai történetfelettiek, maguk nem módosulnak idővel, azaz az interpretációtörténetvilágos keretek közé szorított játéktéren zajlik, és bár ezen belül gyakorlatilagtetszés szerinti fordulatokat vehet (vö. II. 60.: „Erre egyetlen bizonyítékom– már amennyiben egy interpretációt egyáltalán bizonyítani kell…”), de a pályárólki nem léphet. A műalkotás értelmének történelmenkívülisége jelenti a garanciátarra, hogy a modernitás Shakespeare-ben felfedezett értékrendszere univerzálisérvényű, visszanyerhető, megőrizhető és újra meg újra felmutatható, azazhogya konzervativizmus nem pusztán nosztalgikus, hanem tisztán normakövető, egyedüllogikus cselekvésmodell lehessen.
Heller 1998-ban, egészen más kontextusban, Csurka István dolgozatairól szólvamegismétli kijelentését az interpretáció határairól. Arról beszél, hogy Csurkánál„[a] tények interpretációja olyan egyoldalú, ami már megengedhetetlen. Haén a Hamlet-et úgy interpretálom, hogy Hamlet csirkefogó, a mostohaapja pedighős, akkor túlmentem a darab interpretálhatóságának határán. Sokféleképpenlehet a Hamlet-et interpretálni, ahogy énnékem kedves, és ahogy nem, de vanegy határ”.7 Két szempontból érdekes ez a passzus: egyfelől azért, mert ajelen politikai világának interpretációs normáit és a műalkotás értelmezéséneknormáit felelteti meg egymásnak. Egyik esetben sem konszenzuális eredetű,történeti és potenciálisan változható normákról volna tehát szó, hanem valamiféleinherens igazságkritériumról.
Érdekes és Hellerre jellemző ugyanakkor az is, ahogy ebben a passzusban egyrégi megállapítását hasznosítja újra. A Heller-olvasó egyik alapélménye azismerős megállapítások, megfogalmazások, példák ismételt felbukkanása változókörnyezetben. A mostani könyv is számos olyan gondolatmenetet tartalmaz, amelyekismerősek lehetnek például a Reneszánsz ember vagy az Érték és történelemlapjairól. Ez a textuális hatás Heller írásmódjának egyik legfontosabb jellegzetességéremutat: Heller egyre kevésbé pusztán könyveket, egyre inkább egy összetett,műfajilag is polifon, ugyanakkor időben nem annyira átalakuló, mint kiteljesedőéletműszöveget ír. Ezt a szöveget témák és vonatkoztatási pontok bonyolulthálózata fogja össze – ugyanakkor e hálózat érezhető jelenléte teszi Helleregyes könyveit mind nehezebb olvasmányokká azok számára, akik nem az életműrészleteiként, hanem egy-egy kérdésről szóló önálló könyvként próbálják őketkezelni.8 Nem pusztán egy kiforrott gondolkodói nyelvezet és szemlélet velejárójaez, hanem – különösen az utóbbi években – egyre inkább egy olyan beszédmódéis, amely mindjobban eltávolodik az írásban kifejtett értekező-diszkurzívnyelvhasználattól, és az élőszavas fejtegetések logikájához közelít. Az elsősorbana tanításban formálódó, korábbi kurzusokból ismerős megfontolásokra támaszkodógondolatmeneteket kisebb fesztáv, a rövidebb argumentumok, ugyanakkor a részletektekintetében is körültekintő írásos kifejtésnél nagyobbra törő lendület, merészebbáltalánosítások, szuggesztív, szentenciózus kijelentések jellemzik.
A Shakespeare-könyv is tudhatóan egy kurzusra épül. Ám ami élményszámba menő,nagy hatású egyetemi előadás, az nem biztos, hogy éppolyan kellemes olvasmány.A könyvet forgatva nemegyszer volt az az érzésem, mintha egy mű egyszer végigírtelső változatát tartanám a kezemben: lendületes, helyenként nagy formátumúszöveget, amelyet még majd ráncba kell szedni, megszerkeszteni, üresjárataités ismétléseit kiszórni, egyes kulcsfontosságú érveit és utalásait részletesebbenkifejteni, hivatkozásait és általánosításait ellenőrizni stb.
Az oralitásban gyökerező kifejtésmód nem csak kompozíciós problémaként mutatkozikmeg. Heller írásainak műfajai is a kvázi-oralitás felé mozdultak el az utóbbiévekben. Etikai trilógiájának utolsó kötete egy egyetemi előadás-sorozatból,egy dialógusból és egy levélváltásból épül fel – éles kontrasztot képezvea trilógia első két darabjával, két, többé-kevésbé klasszikus szerkezetű értekezéssel.A Személyiségetika9 ugyanakkor nemcsak műfajilag, de tematikusan is jelezegy másik hangsúlyeltolódást, a személyesség, az esetleges emberi példa jelentőségénekfokozódását az életművön belül. Nem váratlan fordulatról van persze szó, csakegy korábban is jelen lévő tendencia felerősödéséről, a rendszerépítésbe valóbetolulásáról, egy olyan mozzanatról, amely az e rendszeresség alapjául szolgálóuniverzalizmust kezdi ki – vagy próbál számára alapot teremteni? Heller maa politikailag (nem feltétlenül a pártválasztás értelmében) elkötelezett,a nyilvánosságot megszólító magyar értelmiségiek egyik legismertebbje, ésesszéírása ezzel tűnik valamiképpen adekvátnak, nem pedig rendszeres filozófiaimunkásságával. Ha a Személyiségetika fontos munka, akkor talán leginkább azért,mert valamiképpen összekapcsolja a két vonulatot. Ám ebben a könyvben, csakúgy,mint a Kizökkent idő-ben, a kapcsolat végső soron problematikus marad. A művekés az élet esetlegessége és sokfélesége ellenáll az egyetemesség igényének.

III

Első magyar monográfusa szerint Heller filozófiája „arról szól, hogy mikéntválhat az egyedként adott ember individuummá, tudásával, önismeretével hogyanváltoztathatja meg életét, illetve hogy mi késztetheti és kell hogy késztesseerre”.10 Ez az érdeklődés nem meglepő módon egy olyan műelemzési stratégiairányába tereli ezt a könyvet – csakúgy, mint Heller műelemzéseit általábanis –, amely középponti funkciójának a műalkotásban megjelenített személyiségvonásainak kitapogatását tartja. Heller Shakespeare-interpretációi elsősorbanjellemrajzok, olyan elemzések, amelyeknek olvasása során időnként akár megis feledkezhetünk róla, hogy itt nem élő vagy valamikor élt emberek életéről,hanem drámai szerepekről van szó. Heller a Morálfilozófia bevezetőjében szólemlékezetesen a személyes elemről a jó, a bölcs, az erényes emberről valógondolkodásban. „Egyszerűen nem lehet anélkül írni a jó személyről, hogy nevalamely adott jó személyre gondoljunk.”11 Az emberi választásokról való gondolkodássorán tényleges konkrét személyek példáját tartja szem előtt – ám ezek a személyespéldák Heller szerint nyugodtan származhatnak irodalmi szövegekből is. Amikoregy ponton Parsifalt idézi példaként, egy lábjegyzetben megjegyzi, hogy „Wagnerzenedrámáinak valamennyi hőse és hősnője mitológiai mezbe öltözött egyszerűesetleges személy”.12 Azaz felhasználhatók példaként a modern emberről valógondolkodáshoz, márpedig a modern emberről való gondolkodás végső soron arrairányul: milyenek és miként lehetségesek a jó, erényes emberek a modernitáskizökkent idejében? Hellernél tehát valóban: „A jellem télosza minden.” (I.55.)
Kierkegaard ama feltevésével szemben, hogy az emberek sohasem választják arosszat a rossz kedvéért, Heller Shakespeare-re hivatkozik, akinek emberismeretében,mint mondja, jobban bízik, mint a dán bölcselőében.13 Shakespeare kifogyhatatlantárháza azoknak
a modelleknek, akiknek példáját szem előtt tartva Heller gondolkodik. Shakespearedrámai életművét Heller hallgatólagosan a modern emberiség reprezentatív mintájakéntkezeli – ez teszi lehetővé számára, hogy egyes példák alapján általános kijelentésekettegyen. Természetesen ahhoz, hogy biztosak lehessünk Shakespeare ilyen reprezentatívvoltában, valóban teremtőként, az emberi teremtőjeként kell elképzelnünk –ahogy azt a magát büszkén bárdimádónak nevező Bloom is teszi.
Heller jellemrajzokból építkező Shakespeare-könyve egy nagy hagyomány összefoglalása.Azé a drámai jellemeket vizsgáló értelmezői hagyományé, amely a XVIII. századutolsó harmadában jött divatba William Richardson és Maurice Morgann esszéinyomán, amelynek legismertebb példái talán Hazlitt Shakespeare drámai hőseirőlszóló könyvében találhatók, és amelynek sajátos módon a Hellerrel számtalanpárhuzamot mutató, olvasók egész generációjának Shakespeare-élményét meghatározóJan Kott esszéi és (sokkal direktebb módon) Harold Bloom Shakespeare-könyveis örökösei.14 Ez a kritikai hagyomány egy világosan körülhatárolható történetiperiódusban otthonos: a modernitás világában, abban a világban, amely Shakespeare-tkortársának érzi. A kérdésre, hogy e világ véget ért-e, illetve véget érhet-e,többféle válasz létezik. Heller válasza világos: „Shakespeare a kortársunk,és mindig is az lesz.” (I. 24.) Erről van szó.

Kiséry András



Jegyzetek

1 Tillyard: The Elizabethan World Picture. Harmondsworth, Penguin Books,1972. 17–18. Ulysses beszéde: Troilus és Cressida, I. felvonás 3. szín.
2 Jonathan Dollimore és Alan Sinfield (szerk.): Political Shakespeare. NewEssays in Cultural Materialism. London and Manchester, Manchester UniversityPress, 1985.
3 Heller filozófusi célkitűzéseiről l. A filozófia szerelmese – Európa szerelmesecímű írást Vajda Mihály Nem az örökkévalóságnak című kötetében. (Osiris, 1996.253–267.)
4 Bicikliző majom, 336. Félreértés ne essék: annak ellenére, hogy magam Blondie-tkifejezetten sokra tartom, fenntartásaim nem Heller ízlését illetik, hanemaz ítélet formáját. Gondoljunk csak el még egy-pár ilyen „tulajdonképpen –csak” szerkezetet. Hirtelen: Lukács, mint aki tulajdonképpen egy frusztráltkis bankárfiú, csak épp filozofál… Természetesen felmerülhet, mennyire védhetőa gondolkodói mű és az önéletrajzi vallomás ilyen direkt összekapcsolása.Feltehetőleg kevéssé – a helyet én valamiért mégis jellemzőnek tartom.
5 Fodor Géza: A mór Velencéje. In: Kardos András, Radnóti Sándor és VajdaMihály (szerk.): Diotima. Heller Ágnes hetvenedik születésnapjára. Gond–Osiris,1999. 146.
6 Érték és történelem. Magvető, 1968. 461.
7 Bicikliző majom, 357–358.
8 John Burnheim kiegyensúlyozott, meglehetősen kritikus vázlata is az explicithivatkozásrendszerek hiányában, illetve a területet meghatározó vitákban valóexplicit állásfoglalás elmaradásában látja a Heller-olvasás egyik legfőbbnehézségét. L. Introduction. In: John Burnheim (ed.): The Social Philosophyof Agnes Heller. Rodopi, Amsterdam and Atlanta, GA, 1994. 9.
9 Osiris, 1999. Fordította Módos Magdolna.
10 Rózsa Erzsébet: Heller Ágnes, a fronézis filozófusa. Osiris, 1997. 37.
11 Morálfilozófia. Cserépfalvi, 1996. Berényi Gábor fordítása. 12.
12 I. m. 266.
13 I. m. 32.
14 Jan Kott: Kortársunk, Shakespeare. (Ford. Kerényi Grácia.) 1970. HaroldBloom: Shakespeare. The Invention of the Human. New York, 1998. Kott angolul1964-ben megjelent könyvéről (Shakespeare our Contemporary) Heller 1965-benterjedelmes kritikát is írt, ez olvasható az Érték és történelem 460–470.oldalain. Az esszé számos ponton megelőlegezi mind A reneszánsz ember, mindpedig a mostani munka egyes gondolatait.