George Orwell

EGY KÖNYVKRITIKUS VALLOMÁSAI

Boros Attila fordítása

Egy hideg és állott levegőjű legénylakásban, ahol mozdulni sem lehet a csikkek
garmadáitól s a félig kiürített teáscsészéktől, ócska hálóköntösében egy férfiú
ül a roskatag asztalnál, porlepte irathalmai közt írógépének próbálván helyet
szorítani. Legszívesebben az egész paksamétát a szemétkosárba dobná, ám az
is tele van csordultig, azonfölül a megválaszolatlan levelek és a kifizetetlen
számlák között talán akad még egy néhány pennyre szóló csekk is, amit szinte
biztos, hogy elfelejtett beváltani a takarékban. Ráadásul néhány boríték feladójának
címét is át kellene másolnia a noteszébe; annak viszont nyoma veszett. Ő pedig
százszor inkább lenne öngyilkos, hogysem a noteszét (vagy bármi mást) nekilásson
keresgélni.
Ez az ember harmincöt éves, de ötvennek látszik. Feje kopasz, lába visszeres,
orrán szemüveg – volna legalábbis, ha el nem hányná örökké valahol. Ha dolgai
a szokott mederben folynak, alultápláltságtól szenved, ha meg épp rámosolygott
a szerencse, másnaposság gyötri. Ilyenkor, délelőtt fél tizenkettő tájban
saját időbeosztása szerint már két órája dolgoznia kellene, de a szinte folyamatos
telefoncsörgés, gyereknyivákolás, az utcáról behallatszó légkalapács s a lépcsőházban
jövő-menő hitelezők lépteinek döngése ezt még komoly szándék esetén is meghiúsítaná.
Az imént már másodszor zavarta meg a postás, két prospektust hozott, meg egy
piros tintával címzett felszólítást az adóhivataltól.
Mondani sem kell, hogy emberünk íróféle. Lehetne akár költő, akár regényíró,
akár film- vagy rádiódramaturg is, hisz az irodalmi berkekben hasonszőrűek
nyüzsögnek mindenütt, de maradjunk abban, hogy ez a fickó könyvkritikák írásával
keresi a kenyerét. Ott van a sok papiros alatt félig eltemetve egy vaskos
csomag, benne öt kötet és egy levélke a kiadójától, miszerint „ebből egész
biztos csinos kis együttes lesz”. A csomag négy napja érkezett, ám kritikusunk
– lelki paralízistől bénítva – negyvennyolc órán át képtelen volt hozzányúlni.
Végre tegnap, egy elszánt pillanatában levágta róla a zsineget, és tudomásul
vette, hogy minémű könyveket foglal magában: Palesztina válaszúton, Tejtermelés
tudományos alapon, Az európai demokrácia rövid története (ez 680 oldal és
másfél kiló), Portugál Kelet-Afrika törzsi szokásai, valamint egy regény,
ami tévedésből kerülhetett a csomagba, címe: Jobb, ha leheveredsz. A cikknek
(legyen mondjuk 800 szó) holnap délre „bent” kell lennie.
Három könyv az ötből olyan témával foglalkozik, amelyről a kritikusnak halvány
fogalma sincs. Legalább ötven oldalt el kell olvasnia, hogyha nem akar bakot
lőni és lejáratni magát nemcsak a szerző előtt (aki persze alaposan ismeri
a könyvkritikusok szokásait), hanem még a laikus olvasók előtt is. Délután
négy óráig alighanem le fogja hántani a könyvekről a csomagolópapírt, de még
mindig nem lesz annyi lelkiereje, hogy akármelyiket is kinyissa. A gondolat,
hogy közelebbről megismerkedjen velük, sőt már a friss könyvszag is olyan
érzéssel tölti el, mintha ricinusolajjal ízesített hideg rizsfelfújtat kellene
legyűrnie. Ám – bármily hihetetlennek tűnjék is – a cikk mégis időben ott
lesz a kiadóban. Valahogy mindig odaér. Este kilenc óra tájt a kritikus agya
valamelyest kitisztul, s attól kezdve pirkadatig gubbaszt majd az egyre hűvösebb
szobában, mind sűrűbb cigarettafüstben, gyakorlott kézzel lapozva át és egyforma
undorral hányva egyik könyvet a másikára: „Uramisten, micsoda baromság!” Reggel
azután borostás képpel, vörös szemmel, mogorván bámul majd vagy két órán keresztül
az üres papírra, míg a határidő vészes közeledtét jelző óramutató neki nem
ugrasztja a munkának. És akkor egyszeriben nekivág. Az elcsépelt klisék („olyan
könyv, amelyet mindenkinek el kell olvasnia”, „minden oldalon valami emlékezetes”,
„különösen érdekesek azon fejezetek, amelyekben stb. stb.”) úgy pöccennek
a helyükre, akár vasreszelék a mágnesre, s a kritika végül pontosan olyan
hosszúra kerekedik, amilyennek lennie kell, s épp a legutolsó pillanatban
készül el. Időközben pedig az émelyítő könyveknek egy újabb émelyítő elegyével
állít be a postás. És ez így megy hétről hétre. Pedig nem is oly régen még
minő reményekkel indult el az irodalmi pályán e nyomorult, meggyötört teremtmény!
Hogy mindez túlzás? Nos, ha valaki rendszeresen (mondjuk évente legalább száz
műről) ír könyvkritikát, tegye a szívére a kezét, és mondja meg: nem ismer-e
magára a fentiekből? E szokások és vonások persze nagyjából minden íróemberre
ráillenek, ám a könyvek végeláthatatlan sorának válogatás nélküli szemlézése
kivételesen hálátlan, idegőrlő és kimerítő foglalkozás. Ez nem csupán azzal
jár, hogy hitvány fércműveket kell dicsérni (bár menten látni fogjuk, hogy
okvetlenül azzal jár), hanem mindenféle érzelmi reakciót is ki kell találni
olyan könyvekkel kapcsolatban, melyek iránt valójában semminemű érzés nem
támad az ember szívében. Bármilyen fásult is a könyvkritikus, azért mégiscsak
hivatásszerűen érdeklődik a könyvek iránt, s a több ezerre rúgó éves könyvtermésből
valószínűleg akadna ötven vagy száz, amiről szívesen írna. Ha nagymenő a szakmában,
talán tíz-húsz ezekből a tollára akad; de valószínűbb, hogy csak két-háromhoz
tud közülük hozzájutni. Munkájának többi része – akármily buzgón igyekszik
is dicsérni vagy kárhoztatni – merő szélhámosság. Halhatatlan lelkét félpintes
adagokban ereszti le a kanálisba.
A könyvkritikák zöme hiányos, pontatlan vagy félrevezető képet ad a bemutatásra
szánt könyvekről. A háború óta a kiadók többé nem bírnak oly erős befolyással
az irodalmi rovatok szerkesztőire, hogy minden kiadványukról dicshimnuszt
rendelhessenek, viszont a helyszűke és más miazmák miatt mégiscsak jócskán
romlott a kritikák minősége. Az eredmény láttán többen is megpendítették,
hogy a könyvek szemlézését ideje lenne kivenni a bértollnokok kezéből. Szaktárgyú
könyveket szakembereknek kellene bírálniuk, sok esetben viszont – főként regények
esetében – amatőrök írhatnák a kritikát. Majd’ minden könyvtől kitelik, hogy
szenvedélyes érzéseket (ha mást nem, heves ellenérzést) keltsen egy-egy olvasóban,
akinek véleménye bízvást többet érne akármely fásult profi gondolatainál.
Csakhogy – mint azzal a szerkesztők tisztában vannak – az ilyesmit ugyancsak
bajos összehozni. A gyakorlatban rendre oda lyukad ki minden szerkesztő, hogy
a könyvkritikát végül saját iparosaival – úgymond: „házi szerzőivel” – kénytelen
megíratni.
Ezen az áldatlan helyzeten mindaddig nem tudunk változtatni, amíg azt hisszük,
hogy valahány könyv méltó a kritikus tollára. Tömegestül könyveket bírálni
szinte lehetetlen anélkül, hogy legtöbbjüket túl ne dicsérjük. Aki nem foglalkozik
velük hivatásszerűen, nem is sejti, hogy zömükben milyen silány munkák ezek.
Tíz közül néha kilenc – de inkább tíz – esetben az egyetlen tisztes és tárgyszerű
bírálat az lenne, hogy „ez a könyv egy fabatkát sem ér”, hozzá fűződő érzéseiről
pedig legfeljebb annyit mondhatna őszintén a kritikus, hogy „hidegen hagy,
s ha nem fizetnének érte, egy betűt se írnék róla”. Ám a nagyérdemű nem erre
kíváncsi. Miért is lenne? A közönség inkább eligazítást és valamiféle értékelést
vár az elolvasásra kínált könyvekről. Ám mihelyt értékekről esik szó, az értékrend
menten összezavarodik. Mert ha azt mondjuk (márpedig minden könyvkritikus
mond ilyesmit legalább hetente egyszer), hogy a Lear király jó darab, s a
Négy igaz ember jó krimi – akkor ugyan miféle jelentése lehet a „jó” jelzőnek?
Régóta meggyőződésem, hogy a legjobb megoldás az lenne, ha a könyvek nagy
többségével a kritika egyáltalán nem foglalkozna, viszont azt a néhány munkát,
amely igazán fontosnak tűnik, bővebben (legalább 1000 szavas terjedelemben) mutatná be. A megjelenés előtt álló könyvek egy-két soros
beharangozása hasznos lehet, ám a szokványos, közepes terjedelmű (kb. 600
szavas) bírálat szükségképp haszontalan még akkor is, ha azt saját jószántából
írja a kritikus. De általában nem a maga jószántából írja, így a hakni-kritikagyártás
állandó robotja csakhamar éppoly szánalmas alakká silányítja, amilyennek a
cikk elején megrajzoltam. Hanem azért e világon senki sem lehet oly nyomorult,
hogy ne akadna nálánál is nyomorultabb, s így mindkét szakma ismeretében bátran
mondhatom, hogy a könyvszemlész sorsánál még mostohább a filmkritikusé, ki
még csak otthon sem dolgozhat, hanem délelőttönként folyvást valami szakmai
bemutatóra kell loholnia, ahol (néhány tisztes kivételtől eltekintve) egy
pohárnyi hitvány lőrével akarják megvenni a becsületét.