Fodor Géza

BEETHOVEN ÉS AZ ÉLŐ HAGYOMÁNY

Beethoven: The Symphonies
Daniel Barenboim, Berliner Staatskapelle,Chor der Deutschen Staatsoper Berlin

Soile Isokoski, szoprán; Rosemarie Lang, alt; Robert Gambill, tenor; René
Pape, basszus
TELDEC 6 CD

A Bielefelder-Katalog, a legnagyobb európai hanglemez-katalógus
2000-es kiadása ezen az új felvételen kívül Beethoven kilenc szimfóniájának
harminchárom kapható összkiadását tartja nyilván, nem beszélve az egyes darabok
számtalan felvételéről. Felvetődik a kérdés, hogy mi értelme van a ciklus
harmincnegyedik kiadását is piacra dobni. Az egykor csodagyerekként pódiumra
lépő s azóta zongoraművészként és karmesterként is nagy karriert befutott
Daniel Barenboim művészi pályafutásának ötvenedik évfordulóját ünnepelte meg
ezzel az 1999 májusától júliusáig elkészített felvételsorozattal. Tapintatlan,
de jogos a kérdés, hogy az eredmény az önünneplésen túl művészi kvalitásával
is igazolja-e a vállalkozást.
A zenei előadó-művészetben mérhetetlen különbség van egy mű lejátszása és
eljátszása között. A művet le lehet játszani abszolút szöveghűen, a zenei
karakterek pontos felidézésével, a színgazdagság és az eufónia magas fokán,
a felület perfekcionizmusával anélkül, hogy a darab el volna játszva. Az előadó
ilyenkor a mű minden elemét végeredménynek, adottságnak tekinti, aminek csak
hangot kell adni. A zeneművet eljátszani azonban sokkal többet jelent: lehatolni
a hangok viszonyaiig, felszabadítani az e viszonyokban rejlő energiákat, feszültségek
és feloldások dialektikájában belülről kibontani, keletkezésében realizálni
a zenei anyag mozgását, mintegy újrakomponálni a művet. A zenei alaprepertoár
darabjai esetében – s ha valami ebbe az alaprepertoárba tartozik, úgy Beethoven
szimfóniatermése mindenképpen – kiforrott és erős előadási hagyomány uralkodik,
melyet a hangrögzítés, a lemezipar végképp széleskörűen ismertté tett. Ez
a hagyomány már a XIX. században kialakult, s az általam ismert legkorábbi
hangzó dokumentum, Arthur Nikisch 1913-as 5. szimfónia-felvétele óta pontosan
követhető terjedése. Igaz, a XX. század első felének karmesteróriásai, Toscanini,
Furtwängler, Bruno Walter, Klemperer a maguk stílusát nyomták rá az általuk
interpretált művekre, így a Beethoven-szimfóniákra is, de az interpretációtörténet
folytonosságát, elevenségét és hitelességét mégis a kismesterek (az egyszerűség
kedvéért hadd mondjam így, bár ez a megnevezés sokukkal szemben méltánytalan)
és zenekaraik biztosították. Nem a kiemelkedő zsenik stílusa volt a norma,
hanem a hagyományé – itt érvényes a fiatal Lukács megfogalmazása: a stílus
a folytatható formai megoldás. Az interpretációtörténet szubsztanciális rétegében
nem az eredetiség, az újdonság volt a fő érték és a követelmény, nem valamely
karmester Beethovenje, hanem Beethoven műve úgy, ahogy az a tradíción belül
értelmeződött – a tradíciót kellett elhangzásról elhangzásra élményszerűvé
emelni. Ez a tradíció, ez a klasszikus tradíció persze világképhez kötődött.
Egy olyan világképhez, mely a világot egységben látta, végső fokon harmóniát
tételezett fel benne, s pontos ízlést alakított ki a szépséggel, az ellentmondások,
ellentétek, konfliktusok belső arányosításával és külső kiegyensúlyozásával
kapcsolatban. Nem kell itt bizonygatni, hogy ez alól a világkép alól kiment
a történelem, s logikus, hogy ennek megvannak a következményei a zenei előadó-művészet
érvényességére nézve is. A stílus őrzése – a tapasztalat szerint – eltolódott
az eljátszástól a lejátszás felé, a felszín szépsége, klasszicitása, az eufónia
felé. A flott előadás mélyén valójában – ha lehet így mondani – nem történik
meg a zene. A Beethoven-szimfóniáknak számos ilyen előadásával, felvételével
találkozhatunk. A Beethoven-szimfóniák interpretációja is a historikus irányzattól
kapott vérátömlesztést, Roger Norrington, Nikolaus Harnoncourt, John Eliot
Gardiner, Frans Brüggen és zenekaraik egy új, artikuláltabb, kontrasztosabb
és belsőleg mozgékonyabb előadási paradigmával látszottak leváltani a tradicionális
előadásmódot.
Barenboim felvételének előjelei nem voltak a legjobbak. A Beethoven-szimfóniákkal
egyidejűleg készítette el a Fidelio felvételét a Leonora-nyitányokkal. Ez
a lemezkiadvány jelent meg korábban, s az interpretáció felületességével és
statikusságával gyanakvást keltett a szimfóniák előadásával szemben is. Ehhez
képest a felvétel kellemes meglepetést okoz. Úgy látszik, Barenboim ezt tekintette
szívügyének, reprezentatív produkciójának, erre összpontosította erőit, s
ez elszívta energiáit és ihletét az opera s a nyitányok belső megmunkálásától.
A Berlini Állami Zenekar – amely egyszersmind a Berlini Állami Opera zenekara
is – hatalmas tradícióval rendelkezik a Beethoven-szimfóniák előadása terén.
Elődje, a Királyi-Porosz Udvari Zenekar játszotta – kortársként – először
e szimfóniákat Berlinben, s a művek azóta is folyamatosan repertoárjának részei,
gyakran teljes, ciklikus előadás formájában is. Előadási hagyományuk tehát
gyökeres, folytonos és eleven. Maga a zenekar magas színvonalú együttes, s
ha nem rendelkezik is Bécsi vagy a Berlini Filharmonikusok hangzásvarázsával,
tónusa minden szekcióban nemes, az összjáték pontos, a hangzás magvas, és
homogeneitása tökéletes.
Daniel Barenboim egyáltalán nem értékesíti a historikus irányzat felismeréseit,
eredményeit, konzekvenciáit, ő egyértelműen a nagy klasszikus tradícióhoz
kapcsolódik, azt folytatja. Nagyon felkészült muzsikus, zongoraművészként
eleve jól ismeri a beethoveni idiómát, s karmesterként ugyanolyan fokon mind
a partitúrát, mind előadási hagyományát. 1992 óta főzeneigazgatója a Berlini
Állami Operának, tehát vezetője a Berlini Állami Zenekarnak. Zenekar és karmester
így szerencsésen találkozik a tradícióban. De mindez nem, a bensőséges stílusismeret
sem biztosítja a szimfóniák érvényes eljátszását. Barenboim azonban nemcsak
hogy tökéletesen átlátja a darabok szerkezeti és funkcionális összefüggéseit-logikáját,
de képes is felszabadítani a bennük rejlő erőket. Az egymás utánt képes mindvégig
egymásból következéssé átalakítani és a zenei forma, a zenei folyamat így
dinamikusan bomlik ki előttünk – ha szabad visszatérnem korábbi megfogalmazásomhoz
–, megtörténik a zene, a mű valóban mintegy előttünk keletkezik. Ez egyebek
között azért lehetséges, mert Barenboim felismeri és kifejti a Beethoven-szimfóniák
erős drámaiságát. Hegel írta Mozart szimfóniáival kapcsolatban: „Mozart szimfóniáiban
– alkotójuk nagy mestere volt a hangszerelésnek s értelemmel teljes, éppoly
eleven, mint világos változatosságának is – az egyes hangszerek váltakozását
gyakran drámai koncertálásnak, egyfajta párbeszédnek éreztem, amelyben részint
az egyik hangszer jellege elmegy addig a pontig, ahol a másik hangszer jellege
van indikálva és előkészítve, részint az egyik hangszer válaszol a másiknak,
vagy meghozza azt, aminek megfelelő kifejezése nem adatott meg az előző hangszer
hangzásának, úgyhogy ezáltal a legbájosabb módon létrejön a hangzásnak és
visszhangzásnak, az elkezdésnek, a folytatásnak és kiegészítésnek párbeszéde.”
Mozart esetében a zenetörténet egyik legnagyobb dramatikusának gondolkodásmódja
sugárzik át a szimfóniákra is, ezzel szemben Beethoven esetében egy zenedrámai
életműben nem realizálódott nagy drámai tehetség szorul bele mintegy a szimfóniákba.
Mindenesetre Hegel leírása Beethoven szimfóniáira éppolyan érvényes, mint
Mozartéira, bár talán nem mindenhol a „legbájosabb módon” kifejezést találjuk
a legpontosabbnak. Barenboim, az operakarmester világosan látja és szuggesztíven
mutatja meg a Beethoven-szimfóniák dialogikus és drámai jellegét. A feszült
drámaiság (amely a dialogikus jelleg mellett olykor lenyűgöző fokozásokban
és tetőpontokban nyilatkozik meg) másfelől megejtő melódiaérzékkel, kantabilitással
párosul – s ez megint az operai tapasztalat termékenységére vall.
A szimfónia Beethovennél nagy változáson ment keresztül, fajsúlya jelentősen
megnőtt; Thomas Mann-i kifejezéssel élve „a csak zeneiből az általános szellemi
szférába emelkedő muzsika” lett. Tételei erősen individuálisak, és feszültségekkel
teli távolságot tartanak egymástól. A kilenc szimfónia harminchét tétele így
összességében (terjedelmesebb szimfónia-oeuvre-ökhöz képest is) mérhetetlenül
nagy spektrumot, valóságos totalitást jelenít meg – egész zenei univerzum.
Ezt élményképességgel és kifejezőkészséggel követni, bejárni, átfogni a nagy
művészi teljesítmények közé tartozik. Barenboimnak hiánytalanul sikerül. S
noha a „nagy” stílushoz kapcsolódik, mégis pontosan érzékelteti az egyes szimfóniák
közötti dimenziókülönbségeket. Az 1. és a 2. szimfónia esetében nem robbantja
szét a haydni kereteket, de ezeken belül már érzékelteti azokat a szilajabb
hangokat, amelyek csak később fognak elementáris erőre szert tenni. Az interpretációk
sorában pontosan kiderül az a hatalmas ugrás, amelyet a 3. szimfónia, az Eroica
képvisel az első kettőhöz képest. Ennek óriási dimenzióinál már kamatozik
Barenboimnak, a kiváló Wagner-karmesternek a tapasztalata a hosszú, nagy terjedelmű
zenei folyamatok feszültségének fenntartása, a nagybani formálás tekintetében.
A karmester képes átadni magát az egyes szimfóniák saját világának, a 4. szimfónia
fantáziaszerű szabad csapongása és az 5. súlyos, lapidáris tömörsége éles
karakterkülönbséggel, de azonos hitelességgel szólal meg. Hasonló a helyzet
a 6. (Pastorale) szimfónia laza oldottságának és a 7. felfokozott, szenvedélyes
ünnepélyességének és tánceksztázisának viszonylatában. A 8. szimfóniá-ban
egy művön belül, a szélső tételek szilajságának és a belső tételek kedélyességének
kontrasztjában jelenik meg ez a kettősség. S végül a 9. szimfóniá-ban sikerül
követni azt a hatalmas továbblépést, amely minden addig elképzelhető szimfóniát
maga mögött hagy, sikerül azonos szuggesztivitással felidézni az első két
tétel békétlen keresését, gyötrődését, a harmadik tétel abszolút békéjét és
harmóniáját, végtelen dallamosságát s végül a negyedik tétel komplexitását
és monumentalitását. Barenboim minden szimfónia minden tételkarakterét pontosan
tolmácsolja, mégsem veszélyezteti a művek egységét, s minden szimfónia karakterét
pontosan tolmácsolja, mégis evidenssé teszi a szimfónia-oeuvre egységét.
Ha sok rossz tapasztalat alapján hajlamosak voltunk azt hinni, hogy a Beethoven-szimfóniák
előadásának tradicionális paradigmája kimerült, elvesztette gyökereit és felélte
tartalékait, s a historikus irányzat végleg leváltotta, ez a felvételsorozat
felhívja a figyelmet arra, hogy a művészet mégsem követi olyan közvetlenül
az általános szellemtörténeti folyamatokat, mint ahogy a művészetfilozófia
s a művészeti irányzatok melletti elköteleződés látni szeretné. Daniel Barenboim
és a Berlini Állami Zenekar Beethoven-szimfónia-összkiadása arról tanúskodik,
hogy a nagy hagyomány még feltámasztható, folytatható, érvényes lehet. A tartalmas
tradíció ereje és a tehetség megcsúfolhatja a művészettörténet és -filozófia
világóráját.

Fodor Géza