Domokos Mátyás

LEVÉL A GYŰJTŐFOGHÁZBA

Illyés Gyula levele Déry Tibornak

Kedves Tibor,
vasárnap szerettem volna kimenni, sajnálom, hogy nem lehetett. Most vasárnap
okvetlenül kimegyek. Addig is szórakoztatásul szeretnék írni egy-két sort
–, mert hír nemigen van. Ügyedben változatlanul folyik az utánjárás, van akadály,
de van remény is. Egy-két nap múlva többet tudunk.
Szórakoztatásul, vigaszul csak azt írhatom, hogy itt kint sem töltenéd vidámabban
az időt. Lóg az orrunk; barátaink közül szinte senki sem dolgozik. Magam olyan
lelkiállapotban vagyok, hogy elsősorban azért szeretnélek látni, hogy te vigasztalj
meg egy kicsit. Önzésből megyek el hozzád, hiányzik a heti együtt-sóhajtozás.
Hogy a lélekkel komolyabb baj van, az abból látszik legjobban, hogy már verset
sem olvasok szívesen. Az ifjak most adják ki pedig, szinte rohamszerűen, könyveiket.
Radnótié már megjelent, most jön Vasé, Weöresé s másoké –; most vizsgázik
ez a nemzedék. Alig hiszem, hogy nemzedéki szerepet be tudnak tölteni: nem
okosítanak meg, nem derítenek fel, nem magyaráznak meg nagy dolgot. Jó költők,
nyelvük már fel van vágva, de lelkük még nem. Kívánom nekik, meg nem is. Az
irodalom hasznát látná, ők személyesen szenvednének. Talán a mi érthetetlen
szenvedésünknek is ez lesz a magyarázata? Erre gondolj, efelé koncentráld
magad.
Georges mondta, hogy könyveket szeretnél. Azóta bizonyosan már megkaptál egy-kettőt.
Gondoltam, hogy szerzek újabban megjelent műveket –, az ördög vigye, érdeklődésem
e téren sem fog. A prózában is az volna a baj, ami a költészetben? Vagy mi
várunk túlságosan sokat az irodalomtól? Akkor nekünk is kell e várakozásból
valamit teljesítenünk.
Szeretettel ölellek,
Gyula
1938. dec. 14.

*
Ez a levél Déry Tibornak a Petőfi Irodalmi Múzeum kezelésében zárolt s nemrégiben
részlegesen felszabadított hagyatékában őrződött meg. – Ismeretes, hogy Déry
Tibor a Cserépfalvi Könyvkiadó megbízásából lefordította André Gide útirajzát,
melyben a Szovjetunióban szerzett benyomásait örökítette meg, ahová a szovjet
írószövetség meghívására látogatott el 1936. június 17-én, és augusztus 22-én
tért haza Párisba. Könyvét a Gallimard Könyvkiadó jelentette meg 1936-ban;
Déry Tibor fordítása 1937-ben látott napvilágot, a magyar nyelvű kiadást azonban
három nappal a megjelenése után elkobozták, az ügyészség pedig eljárást kezdeményezett
a fordító ellen „az állam és társadalmi rend erőszakos felforgatására irányuló,
sajtó útján elkövetett izgatás vétsége miatt”. Ezt a könyvet „a fasiszta Olaszországban
antikommunista műként szabadon forgalmazták, Franciaországban szerzőjét a
sztálinisták támadták” – emlékezett vissza három évtizeddel később Ítélet
nincs című önéletrajzi regényében Déry Tibor –, „Magyarországon épp ellenkezőleg,
fordítóját kommunista propagandáért elítélték”. Kéthavi fogházbüntetésre,
amelyet 1938. november 30-án kezdett meg a budapesti Gyűjtőfogházban, s 1939.
január 31-én szabadult. (Egyébként Déry is megírta „fogságom naplójá”-t Emlékek
a gyűjtőfogházból címmel. In: Déry Tibor: Két emlék. Szépirodalmi Könyvkiadó,
1955, illetve: Botladozás 1–2. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1978.)
Illyés Gyula, aki több levelet is írt a Gyűjtőben raboskodó Déry Tibornak
(közülük egyet, 1938. december 20. táján keltezéssel teljes terjedelmében
már korábban közölt Ungvári Tamás az Arcok és vallomások sorozatban 1973-ban
megjelent Déry Tibor-könyvében; egy másikat pedig, az 1938. december 6-i keltezésűt
Botka Ferenc a Petőfi Irodalmi Múzeum „Költő, felelj!” Tanulmányok Illyés
Gyuláról, 1993 című kiadványban). „Egyetlen íróhoz sem fűzött olyan régi s
olyan nyílt hangú kapcsolat, mint hozzá – olvasható Illyés Gyulának A Déry
dosszié, vagy az álruhás költő című visszaemlékezésében (Kortárs, 1974. október).
– Még a húszas évek elején ismerkedtünk össze Párisban, közvetlenül az ő kiérkezése
után. [Déry Tibor 1923-ban érkezett ki Párisba, ahol volt napszámos, bolti
szolga, raktárnok, németnyelv-tanár, bélyegkereskedő, majd csődbe ment, maradék
pénzét pedig eljátszotta Monte-Carlóban. – DM.] Nem a lakásán, ahogy ő emlékszik,
hanem – az én emlékezetem szerint – valamelyik montparnasse-i kávéházban.
Rögtön neki is ültünk, ami végett találkozónk volt, azt hiszem, Bölöni (vagy
Tihanyi) közvetítésével. Én készítettem el egyik hosszú versének – A nagy
tehén-nek – francia nyersfordítását.” Kettejük barátsága halálig kitartott,
kisebb-nagyobb nézeteltérések, viták ellenére, de ahogy Illyés írta, mindig
„figyelemmel, teljes jóhiszeműséggel egymás iránt”. S éppen a harmincas évek
második felében volt – lehetett – a legszorosabb a kapcsolat közöttük, hiszen
jóformán naponta találkoztak egymással: „A Florenzben [egy Szabadság téri,
azóta megszűnt kávéházban – DM.], ahol naponta egymás mellett dolgoztunk.
Igen jó viszonyban voltunk. Alig volt elkészült írásunk, amit nem mutattunk
meg egymásnak, azon melegében. A Florenz délelőttönként szinte puszta üres
volt, délutáni és esti kártyások fészkének készült… Délfelé a terem egy
messzibb asztalánál Sándor Kálmán terített papírt maga elé. Benyitott – mindig
kicsattanó arccal, mindig csillogó szemmel, mindig lázas novellatervvel –
Gelléri Andor Endre.” A Déry dosszié-ban megemlítődik, hogy Déry 1924-től
fogva jól ismerte Illyés akkoriban a Lehel úton élő édesanyját is; szinte
naponként látta. A visszaemlékezés még azt a groteszk tényt is rögzíti, hogy
Karinthy Frigyes és Déry Tibor párbaja során Illyés volt az egyik párbajsegéd,
s hogy közvetlenül a háború után, 1945-ben együtt látogattak el Illyés szülőföldjére,
a pusztára, Rácegresre, ahol a jó légkörű látogatás végeztével Déry azért
megjegyezte: – Nem gondoltam, hogy ilyen sivár! Sár bokáig, bűz, még itt a
szőlőnél is.
Ez a levél jellemző dokumentuma annak, hogy a két háború közötti magyar irodalmi
életet mennyire áthatotta a nemzedéki szemlélet, de legfőképpen annak, hogy
a hivatalos Magyarországgal szemben álló, haladó szellemű magyar irodalmat
bizonyos mértékig megosztó népi-urbánus ellentét ellenére is milyen magától
értetődő szolidaritásérzés fűzte össze az írókat, költőket egymással.

 


„Ügyedben változatlanul folyik az utánjárás” – Illyés Gyula Bethlen Margit
grófnőt és Hegedüs Lórántot igyekezett rávenni, hogy Herczeg Ferenccel együtt
járjanak el Déry Tibor érdekében. Az 1938. december 20. táján keltezésű s
az Ungvári Tamás könyvében közreadott levélben erre nyílt célzás olvasható.
„most vizsgázik ez a nemzedék” – az ún. „harmadik nemzedék” költőiről van
szó. Radnóti Miklós kötete, a Meredek út 1938-ban jelent meg; Vas Istváné,
a Menekülő Múzsa ugyancsak 1938-ban, Weöres Sándoré, A teremtés dicsérete
úgyszintén. Ez idő tájt megjelent további kötetek a harmadik nemzedékhez sorolt
költőktől: Berczeli Anzelm Károly: Július, 1938; Csorba Győző: Mozdulatlanság,
1938; Dsida Jenõ: Angyalok citeráján, 1938; Forgács Antal: Időm törvénye szerint,
1938; Hajnal Anna: Himnuszok és énekek, 1938; Kiss Tamás: Régi reggelek, 1938;
Jankovich Ferenc: A viharhoz, 1939; Jékely Zoltán: Új évezred felé, 1939;
Kálnoky László: Az árnyak kertje, 1939; Szabédi László: Alkotó szegénység,
1939; Takáts Gyula: Május, 1939.
„Georges mondta” – Déry Tibor öccse, György.
(A Páris helynév ortográfiáját, ellentétben az akadémiai helyesírási szabályzat
előírásával, megtartottuk abban a formában, ahogy korábban általánosan használták,
annál is inkább, mivel Illyés Gyula haláláig következetesen ezt az alakot
használta, amit meg is indokolt, egyebek között azzal, hogy Ady, Petőfi, Batsányi
verseiben így fordul elő, s „az én szerény tollam – a nagyok nyomán – szintén
Párist vet lankadatlanul papírra. Ám nyomtatásban rendületlenül Párizst olvasok
a saját szövegemben is”. Lásd: Más gond híján. In: Illyés Gyula: Naplójegyzetek,
1961–1972. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1989.)