Csűrös Miklós

RÁBA GYÖRGY: REMÉNYEK ÉS CSALÓDÁSOK

Orpheusz, 2000. 140 oldal, á. n.

Akik folyamatosan szemmel követték a kilencvenes években Rába György
költői pályájának alakulását, azok számára nem meglepetés, hogy az évtized
végén novelláskötettel jelentkezett: több irányból vezettek szálak e műfaji
vállalkozáshoz. A Kopogtatás a szemhatáron (1993) című kötet prózaverseit
a kötetlen ritmussal kapcsolatos előtanulmányok műhelyeként is fölfoghatjuk.
Természetszerűleg megnő bennük az elbeszélő s kisebb mértékben a leíró elemek
aránya és szerepe, de az epikus jelleg többnyire jelképies, fantasztikus,
álomszerű közegben érvényesül. A Hagyaték narrátora például egész életében
örömszerző ajándékot hordoz magával, előbb apját kísérve, majd egyedül, anélkül,
hogy a lelakatolt ládikó tartalmát és címzettjét ismerné. A történet és jelentése
szétválaszthatatlan, akárcsak a mítoszokban. A külső világban aligha találnánk
tárgyi referenciát, az évtized során megjelent verseskötetekben viszont meglehetős
következetességgel tűnnek föl megtörtént esetek, átélt, biografikus emlékek
lenyomatai a Skanzen-től a Képtár, vaksötétben-ig. Az epikus tárgy nemritkán
fonódik össze epikus művek és hősök idézésével, esetleg dicséretével vagy
leleplezésével (Mesedélután). A megvilágító erejű Házkutatás az elbeszélő
művek fantázia szülte világának és hőseinek mond köszönetet azért a szellemi
fölényért, amelyet „a szó mindenható erejébe vetett hit” ad még a fegyveres
erőszakkal szemben is. Versek, tanulmányok, nyilatkozatok tanúskodnak arról
az intenzív élményről, amelyet ihlető prózaolvasmányai, többek között az Ezeregyéjszaka
és a magyar népmesék, Dickens, Jókai és az epikus Arany, Nagy Lajos és Mándy
Iván szereztek Rábának.
Szerzői jegyzetében „emlékei elhatalmasodásá”-val magyarázza az epikus ösztön
fölerősödését, hozzátéve, hogy „hozott anyagból” is dolgozik. A Remények és
csalódások novelláinak nagy többsége önéletrajzi fogantatású, még ha szerepel
is benne egy kutya nevében elbeszélt történet, és előfordul, hogy az elbeszélő
a cselekmény mellékszereplője. A megtörtént események „a képzeletbe átszőtt
tapasztalatokkal” egészülnek ki, ami nem zárja ki, de nem is teszi kötelezővé
a szigorúan vett, dokumentatív életrajzi hitelességet. A bemutatott életmetszetek
laza kronológia szerint követik egymást a gyermekkortól a felnőtt- és időskorig,
a szűkebb közösségektől a tágabbakig. A váltakozó helyzetekben szereplő középponti
alak azonosságát visszatérő motívumok, belső refrének valószínűsítik: az apa
életre szóló tanácsai az ismétlés révén a morális személyiség elé kitűzött
eszmény tartósságát bizonyítják; Mussolini többszöri szóba kerülése alkalom
egy szilárd politikai értékrend demonstrálására. Tájékozatlan külföldiek nyegle
kíváncsiskodását hallva a novellaciklus főszereplőjében költői kérdésként
fogalmazódik meg annak a hőstípusnak a definíciója, amelyhez önmagát is sorolja:
„Nők, emberek, akiknek az élet szótárból tanult nyelv! Csak az az önkényuralom
bátor ellenfele, aki fegyvert ragad! Aki évekre, évtizedekre lemerül, eltitkolva
tehetségét, messze néző vágyait, hogy a gonosz kisujját se ragadhassa meg,
az kicsoda? Aki a bebörtönzött, hajdan mámoros hősök családjának viszi az
élelmet, gyerekeinek a játékot, és már rég rajta is a bélyeg, akárha puskát
fogott volna, aki beleőszül, belerokkan, de nem mondja ki az egyezményes szót,
mely a nyertesekhez csatolná, annak mi a neve?”
Az Egy első nap című kötetnyitó novella egy szólás kritikájával kezdődik,
az életében először iskolába készülődő gyermek leleplez egy nyelvi közhelyet.
„Levegőnek nézik”, mondják a felnőttek, ha semminek, senkinek tekintenek valakit,
pedig a levegő nem üres, fényes sávjában porszemek táncolnak, „talán még ezen
kívül is sok minden”. Az életszerű kép nyomán támadt ráeszmélés nemcsak fejlődés-lélektani
fordulatot jelez, hanem prózaírói ars poeticát is előlegez, az alig észrevehető,
másoktól semmibe vett dolgok megfigyelését és rögzítését. A „nagy nap” minden
részlete jelentőssé, önmagán túlmutatóvá válik, egésze pedig beavatássá, a
„férfi” történetének kezdetévé. Az elemek a hozzáadás, a megtoldás művelete
nyomán követik egymást, összegzésük nem a gyermekhős, hanem az elbeszélő és
az olvasó tudatában történik meg. Az esztétikai hatások tapintatosan visszafogottak,
a gyermek megmosolyogtató cselekedeteit vagy hibás nyelvi megnyilatkozásait
és értelmezéseit a mesélő finom humorral érzékelteti; az elbeszélés önjellemzésének
is beillik a kis hős mértéktartásáról szóló közlés: „Nem szeretett volna többet
föltárni a benne rekedt nyugtalanságáról.”
Érdekes példája annak a nem gyakori esetnek, amikor egy súlyos megrázkódtatás
emléke egyszerre (vagy inkább egymás után) két különböző műfajban is kikényszeríti
a kései földolgozást, a Lidércnyomás című verspróza és A puska részei című
novella. A közös motívum legrövidebb összefoglalása (a versprózából): „Fél
évszázada fölálltam az iskolapadból, és megtagadtam a levente-újság előfizetését.
[…] Aztán az iskolai vésztörvényszék, és másnap virító zsarátnokként omlottak
össze a lengyel városok.” Az első változatban a szuggesztívan bemutatott szorongásos
álmok tudat alatti hátterét keresve bukkan rá az oknyomozó elme az egykori
lázadás és következményei emlékére; a novellavariáció jelenetezi és részletezi
az 1941. június második hetében az iskolában történteket, majd temporális
nézőpontot változtatva a háború végére, sőt még 1956-ra is későbbről visszatekintve
foglalja össze a terhes kaland zárófelvonását és az egykori gimnáziumi osztály
világháborús veszteségeit, a krónikás aggályos pontosságának, igazmondásának
igényével. Az időnek ezt a lineáristól eltérő felfogását Rába másutt azzal
indokolja, hogy „a szálak bogozódnak, átszövik az időt”. A folyamatosan előretartó,
illetőleg a retrospekción belül is szaggatott időkezelés ellentéte szép szimmetrikus
kompozíciót alkot, és az eltérő műfajválasztás mélyebb indokát is fölfedi:
míg az álomban a „lidércnyomás” pillanatszerűsége eredeti hatásfokon éleszti
újjá a hajdani érzést és indulatot, A puska részei hőse, bár nem felejt és
nem bocsát meg, másfél évtized alatt le tud higgadni „a nem hadviselő szándék”
nyugalmáig, s erkölcsi fölénybe kerül meghurcolóival szemben.
A novella tanári karában az olvasó neves irodalomtörténeti alakokra ismerhet
rá: Ambrózy Pálra (Babits fogarasi tanártársára), az italianista Kardos Tiborra,
a híres pedagógus és író Vajthó Lászlóra; máskor megváltozta-
tott nevek bizonyulnak rávezető célzatúaknak, kulcsregényszerűen utalván ismert
személyekre, főleg irodalmárokra. Kiváltképp azokban az évtizedekben játszódó
novellákban alkalmazza ezt a fogást Rába, amelyeknek árnyalatait, alkorszakait
„az erőszak évei”-nek és „sivatag évek”-nek nevezi. A kulcsfigurák szerepeltetése
a szatirikus koncepció része. A fölismerhető modellek vonásait fölvillantó
torzképek az egész korszak egyik meghatározó típusára sugároznak gúnyt, másfelől
Rába Györgynek azt a képességét domborítják ki, hogy ha méltánytalanság éri,
tud kíméletlen lenni és a műalkotásban elégtételt venni. Az ironikus című
Daliás idők-ben és társaiban egy munkahelynek és szervilis vezetőinek karikatúraszerű
ábrázolása csak formája a lényegi tartalomnak, ami nem más, mint a korszak
abszurditása, a semmissé nyilvánítás gesztusa: „Ez nem lehet igaz!” Az abszurd
egyik összetevője a kiáltó aránytalanság a rutinszerűen megoldott és hamar
felejthető munkahelyi feladat (egy irodalomtörténeti dolgozat) és a körülötte
támadt ügy bürokratikus fölnagyítása, politikai síkra terelése, súlyos büntetésbe
torkolló lefolyása között; a másik a kívülről vezérelt bírálók többszörös
elvtelen véleményváltoztatása, a magasztalás és a kárhoztatás végletei közötti
kapkodása. Az eset szenvedő alanya személyiségétől való megfosztásként minősíti
a történteket: „a legrosszabb, hogy puszta tárggyá váltam, akivel a szóbeszéd
dobálódzik. Akiről bárki többet tud, mint önmaga”. Más kérdés, hogy a novellában
nem az abszurdé az utolsó szó, hőse az embert eltárgyiasító gépezet szorításában
sem mond le a szabadság és az integritás belső erőforrásairól.
Rába költészetében visszatérő motívum az „érdek nélküli gonosz” megszemélyesítése
vagy metaforizálása (Boszorkány). E képzetkört motívumlánc szerkezetű novellává
terebélyesíti A rontás. A gyermekkori eredetű sejtelem szerint a naiv hitek
elvesztése, a tévedésekre következő kijózanodás, az élet keserű leckéi, a
szerelmi kudarcok, a megérdemelt vagy igazságtalan büntetések, sérelmek: mind
az elvarázsolás, a megrontás bizonyítéka. „A kárörvendő rejtett arcú ármány”
cselszövéseinek sorozata szimbolikus önéletrajzzá kerekedik; az életkorok
ciklikus egymásutánját az elbeszélő hangnem modulációi is jelzik a mesei tónustól
a számon kérő kritikai elemzésen át az öregedő férfi érett, konstatáló beszédéig.
A novella kompozíciója úgy viszonylik az egész kötetéhez, mint mikrokozmosz
a makrokozmoszhoz, ezért talán tisztábban világlik ki belőle, mint a kisebb
időegységeket felölelő elbeszélésekből, hogy Rába prózaepikájának mértékegysége
a teljes emberi élet. „Minden emberi élményben az a szép, hogy bennünk állandóan
alakul”; „Az egész terv élő embert érintett, és egy öreg férfi öregkorában
is eget, sőt földi létet kér” – ilyen elvek vezérlik.
A „rontás”, az elvesztésre ítélt illúzió témáját variálja az Idegen az idegenek
közt című, a terjedelmesebbek közé tartozó elbeszélés is. A kelet-európai,
ráadásul magyar ember idegensége Nyugaton, a meglett férfié fiatalabb nők
között, az intellektus kiszolgáltatottsága az érzékek és érzelmek szövevényében:
az elvarázsoltságnak itt ezek a főbb motívumai, távoli, de megnevezett intertextuális
kapcsolatban Szerb Antal Utas és holdvilág-ával. A sorsnyomozásnak nincs határozott
eredménye, az alkaton és a körülményeken kívül kifürkészhetetlen eredetű és
hatású összetevői is vannak az emberi döntéseknek, az élet alakulásának. Egy
képzőművészeti alkotásról szóló meditációban bukkan föl a következő értelmezési
lehetőség: „Mi a kép mondanivalója? Talán semmi sem tételes, talán ez a fényekkel
és árnyékokkal átitatott természet nem más, mint a tenyésző élet véletlen
játéka. A múlt föltárása az igazság fényre hozásának egyik formája.”
Rába történetei a túlerővel szembekerülő, kiszolgáltatott, nemegyszer vesszőfutásra
kényszerülő, de nem a magát megadó vagy legyőzött emberről szólnak. Hősei
„a szorongás felvonásközeiben” kalandra áhítoznak, a fölfedezés örömeit keresik,
ha másutt nem, az animális-vitális élvezetek ajándékaiban. Világában nem hat
becsmérlésként, hogy „mi sem vagyunk különbek az állatoknál”: védelmébe veszi
az ösztönök jogát, igenli az érzéki örömöket. A tárggyá alázott ember történetébe,
a Daliás idők-be egy elbűvölő szenzualizmussal festett kirándulás és vacsora
életképét illeszti ellenpontul, a belső szabadság eszméjét csillantva föl
a tapintható matérián; a Szerepcserék pajzán kalandját felszabadító humorral
beszéli el, s így avatja az erőszak világának ellenpólusává. Az érzéki tapasztalás
értéke elvontabb, esztétikai szférába vetítődik át az Egy király a sivatagban
című novellában. Egy volt műgyűjtő baráti körben megfizethető áron adja el
értékes képeit, hogy totószenvedélyének, „szisztémái”-nak élhessen. Vásárlóján,
a történet elbeszélőjén viszont a képgyűjtés szenvedélye lesz úrrá, szigorú
megtakarítások árán mesterművekhez is hozzájut. Így lesz a Julien Green-i
mottó szellemében sivatagának királya: „Emlékszel – tekint vissza erre a korszakra
–, micsoda oázist, micsoda boldogságot jelentett nekünk a sivatag években
az a néhány kép, melyet Zentaitól vettünk?” A címadó metaforát stilisztikai
szinten a műtárgyak elemzésének nyelvi gazdagsága, forma- és színviláguk üdítő
fölidézése igazolja.
Csak a látszat mutatja magányosnak e novellák társaságában az állat nézőpontjából
előadott kutyatörténetet, a Boldog Bódi-t. A kutya antropomorfizációja fantasztikus,
az emberrel szemben szellemi fölénybe kerülésének mozzanata szatirikus színezettel
gazdagítja a társas kapcsolat állatlélektani beleérzéssel, hiteles aprólékossággal
megalkotott rajzát. Két értékrend mérkőzik meg az ember és a kutya közös életében.
„Akárki”, a gazda észjárására a természettudományos felkészültség, a fogalmiság,
az elvont humanizmus üti rá a pecsétjét, Bódit az empátián és érzékelésen
alapuló konkrét megismerés és kapcsolatteremtés jellemzi. „Az embert, állatot
könnyű szeretni általában, de az egyén önzetlen megbecsülése […] az igazi
humanizmus.” Bódiban addig halmozódnak a kedvezőtlen tapasztalatok, míg Akárkivel
való viszonyukban gyökeres változás nem áll be: a kutya megbocsát az esendő
embernek, s elhatározza, úgy fog vele bánni, mint nagylelkű, eszményi gazda.
Természetével, ízlésével is tisztában kell lennünk annak, akit szeretünk.
Szellemessége, nagyívű szerkezete, játékosságot bölcs didaxissal elegyítő
humora emlékezetes művé, megjósolhatóan antológiadarabbá teszi Rába állatnovelláját.
Nem tudhatjuk, egyszeri kitérőnek vagy folytatódó út első szakaszának bizonyul-e
Rába pályáján a novellák kötete; így is, úgy is új vonásokkal gazdagítja azt
a portrét, amely eddig a költő, a műfordító, a tudós és esszéíró műhelyében
formálódott. Része és folytatása, de meglepetésszerű kiegészítése is a beteljesedő
életműnek, új adalék egy kor és egy lélek történetéhez, s mindenekelőtt saját
világot és világképet reveláló eredeti olvasmány.

Csűrös Miklós