Bazsányi Sándor

NAGY DUMÁS A TIBI…

Keresztury Tibor: Reményfutam – keleti kilátások
Magyar Narancs Könyvek, 2000. 176 oldal, 1190 Ft

A könyvben szereplő tárcaszerű írások szerzője feltehetően komoly
kihívás előtt állt, amikor 1996 egyik „ködös, nyálkás szeptemberi napjának
reggelén” igent mondott, mégpedig Debrecenből, a budapesti Magyar Narancs
hetilap – egotrip rovatának felkérésére. Nagy kérdés: miként lehet Keleti
kilátások címen olyan „vidéki” publicisztikát írni, amely nem válik önmagát
szemérmetlenül kellető „vidékieskedéssé”, magyarán nem válik a jobbára fővárosi
olvasóközönségnek szervírozott egzotikus narkotikummá, valamiféle szavakkal
megidézett – egyébként szemmel tán sose látott – kelet-magyarországi látványtárrá,
az országos szociális lelkiismeret számára elegánsan kirittyentett kiállítási
tablóvá… No de hátrább az agarakkal! Hiszen Keresztury Tibor alkalmi írásai
végül kötetbe boronálódtak, ami talán azt is jelenti, hogy azok így együtt
meggyőzően kivédik, sőt érvénytelenítik a fentebb pedzegetett vádakat.
„Aki nem csabai, annak szaros a segge lika!” – olvasható (ha nem is Keresztury
könyvében, de annak nyelvileg megidézett világához híven) a történelmi közelmúltban
Miskolchoz csatolt Hejőcsaba nevű település gyógyszertárának falán. A helyi
sovinizmusról árulkodó üzenetet postázó trágár szellem – amely tehát nem csupán
az országot, de a keleti blokkot
is megosztja, éppúgy, ahogyan azt egy Diósgyőr–Debrecen focimeccsen is tapasztalhatjuk
– látványosan szimbolizálja azt az öntudatos hangütést és világlátást, amely
talán ezen országrész majd’ minden szülöttének sajátja. Kinek így, kinek úgy.
Kereszturynak – a Miskolcon gyerekeskedő debreceni irodalmárnak – például
egyfajta szépirodalommá kozmetikázott, ámde eredendően megzabolázhatatlan
darabosság formájában; s erre példaként álljon máris egy hosszabb részlet
A taknya, a nyála című darabból, amelyben ráadásul szerzőnk összestilizáló-összebékítő
nyelvi viselkedése a korfüggő politikai-mozgalmi zsargonok és a kortalan vulgáris
nyelvi fordulatok üde elegyét nyújtja: „Amikor a halandó eltelik már lábtól
hajig gyertyafénnyel, csengőszóval, kacsamellel, pilinkéző hóval, bejglivel
és angyalkákkal, amikor már valósággal szétfeszíti a szeretet, akkor a Tankcsapda
koncertet ad évről évre Debrecenben, hogy az ember ember legyen újra, leszálljon
a földre, s taknya-nyála összefolyjon a realitás talaján. Jól időzít, hisz
ilyenkorra nagyon megnő már a nyers, a durva iránti társadalmi igény, a polgár
brutálisra, keményre és alpárira vágyik, leküzdhetetlenül kíván a lágy után
végre valami mocskosat, s hajlandó nem keveset fizetni is azért, hogy helyette
ebbe az egészbe kulturált körülmények között beleszarjanak.”
Szerzőnk legfőbb témája – saját magát leszámítva (vagy beleszámítva?) – a
vidékiség, amelyre már az első darabban kínálkozik egy frappáns tanmese a
protekcióért a fővárosba, azon belül a tekintélyes professzor rózsadombi villájának
kőkerítéséhez zarándokló fiatal tanárról: „Ekkor a jeges rémület a napokon
át begyakorolt szöveg helyett e szavakat csalta a kisdoktor cserepes ajkaira,
mielőtt végképp megfutott: Professzor úr, nézzen ide, én hátrányos helyzetű
vagyok!” Ámde ami az egyik (fővárosi) oldalról nézve totális deficitnek tűnik,
az a másik (vidéki) oldalon mégiscsak: maga az élet, az élhető közeg, valamiféle
lefegyverző kelet-magyarországi eklektika, ahogyan az például a debreceni
művelődési házban egyazon időben üzemelő kispályás focimeccs és tánciskola
elbűvölő összhangzatából is kitűnik: „Zeneszó rontja tizenegyesnél a koncentráció
hatásfokát, gólöröm nyomja el a lágy dallamíveket. Passzoljál már, bazd meg,
Edgár, átfogjuk a kisleányok derekát.” Ugyanakkor, hogy mégse legyen érvényes
töretlenül az ezredvégi debreceni klíma, szerzőnk időnként „felmegy” Pestre
– részben hivatalos ürüggyel, részben mentális igényből, részben egzisztenciális
űzöttségében, de hogy tulajdonképpen miért, azt ő sem tudja, s mi is csak
sejthetjük: „Megyek azért a dolgomra, ha már egyszer itt vagyok […] Megyek,
mintha nem lehetne mást csinálni, megyek, mikéntha bárki is kíváncsi volna
rám. Megyek a körúton, fent vagyok.” S ha esetenként taktikai hibából következően
hajnalig, az első Debrecenbe tartó vonat indulásáig a pesti utcákon kell lófrálnia,
hát készen áll a teljességgel komolyan nem vehető, mindazonáltal kellőképpen
durva (csöppnyi rosszindulattal, azaz a szövegösszefüggés ismeretében fogalmazva:
kissé direktnek tűnő, azaz a kifinomult fővárosi füleknek megbotránkoztatóan
egzotikusra stilizált) retorikus szólam: „Már elnézést kérek, de a faszom
jöjjön Budapestre legközelebb.”
Érdemes tehát még egyszer hangsúlyoznunk, ráadásul most már egyértelműen szerzőnk
stilizáltan darabos egójára gondolva: ami az egyik oldalról társadalmilag
determinált, ugyanakkor kellőképpen egzotikus durvaságnak tűnik, az a másik
oldalon olykor személyesen kidolgozott szelídséggé válik: „Nem nagy hely Debrecen,
de egy szelete berendezhető. […] Legyen egy ház rajta, benne egy nő, meg
három kisgyerek. Legyenek ők megőrizhetők, s szóljon most már erről Debrecen.”
Keresztury „keleti kilátásai” valójában akkor kezdenek igazán érdekessé-olvasmányossá
válni, amikor az olykor karikaturisztikusan elrajzolt társadalmi-szociografikus
helyzetjelentést személyes-vallomásos szólam övezi, sőt olykor egyenesen helyettesíti.
Hiszen az egyes darabokat színező személyességből szépen-lassan kikerekedik
a naplószerű kötetegész önértelmező narratívája. Benne betegség, depresszió,
magánéleti és világszemléleti kétely bőven kap szerepet (alaposan megspékelve
humoros-anekdotikus betétekkel). A Reményfutam egyfajta írásterápia, amelynek
segítségével szerzőnk eltávolítja megfigyelői önmagát szereplői önmagától
– egy ízben például önkéntelen és laza utalással a saját agyműtétét kommentáló
Karinthy Frigyesre (de ugyanúgy gondolhatunk akár az önmaga testi leépülését
kegyetlen következetességgel regisztráló Petri Györgyre vagy a saját betegségének
egyfelől kiszolgáltatott, másfelől azon megfigyelve felülemelkedő Orbán Ottóra
is): „Néztem azt a számszakilag hét zöld embert, ahogyan dolgozott, kaparászott
szakszerűen a testben, aki én lehettem egykor, pakolták ki a cuccot, mindent,
mi elromlott, egykedvűen, negyvenöt perce már.” A legszemélyesebbre vett én
írásterápiájának egy látványos fénypontja például a Sárkányfog, vetemény című
beszámoló, amely a nyírbátori Szárnyas Sárkány Fesztivál közösségi élményét,
sőt a közösség mint olyan tapasztalatát kínálja a családját rezignáltan odautaztató
beszélőnek és rajta keresztül az olvasónak: „Most csak ámuldoztam az alkonyatban:
ennyi magamfajta jóravaló szimpatikus embert adott alapterületen évek óta
nem láttam már együtt, plusz egy tucat elfeledett régi ismerős. Nem, nem,
megyünk már, köszönöm, nem iszok.” Noha a kötetzáró Ez lett belőle című darab
sajátos összegzést nyújt az eredetileg hetilapba írt háromévnyi tárcasorozatról,
a kötetegész mégsem ezért áll össze. Keresztury könyvében hiába keresnénk
hagyományos értelemben vett fejlődésvonalat, katartikus lezárást vagy egybeállást.
A Reményfutam beszélője ugyanis nem a győzelemre, hanem a túlélésre játszik,
pontosabban nem vállalkozik, nem vállalkozhat többre, mint a felvett hang
kitartó hordozására, a hordozó személy önazonosságának nyelvi tartósítására,
amire álljon itt illusztrációként két tárcanyitó mondat: „A péntek mintegy
évtizede érdemileg az ebéddel veszi kezdetét. A tetthely az a szórakozóhelynek
csak nagyon részegen nevezhető sötét és teljesen néptelen egység, amelybe
az eredeti profil szellemében a kádak visszahelyezése jó szándékkal korábban
már sürgetve lett.” (Kiemelés – B. S.) „Elmondanám villámgyorsan, mi az élet,
csak a miheztartás végett, baráti alapon.” (Kiemelés – B. S.)
A bratyizó szóhasználat és a fontoskodó mondatfűzés ízesíti Keresztury darabos
nyelvi viselkedését. Mondhatni, ez adja stílusértékét. Kérdés azonban, vajon
valóban stilizált szépirodalmi beszéddel van-e dolgunk vagy csupán az élőbeszédből
beemelt nyelvi-szemléleti panelek laza füzérével. No de Keresztury tárcabeszéde
élőszóban is stilizáltan hatna. Ahogyan azt szokták mondani: szerzőnk nagy
dumás. S kötetében éppen ez a „nagy duma” lopakodik az élőbeszédből az írott
nyelvbe. Mindeközben ráadásul az eleve erős mondatok még inkább megerősödnek,
azaz rögzülnek s így szépirodalmiasulnak, például: „Egyszer, a teltházas Fradi-meccsek
egyikén egy leszúrt ember mellett álltam.” (Kiemelés – B. S.) Vagy: „A test
ellazul akkor, az értelem kihagy, s pénteken négykor súlyos tévedésből boldog
a paraszt.” Külön örömöt jelenthet az olvasónak, amikor szerzőnk stilizált
élőbeszéde mások élőbeszédét idézi, pontosabban idézve stilizálja – teszem
azt egy gyermekkori miskolci karácsony visszaidézése során: „…az Avasalja
dolgos népe aznap sem pihent. Legfeljebb a hangütés volt más egy árnyalatnyit,
olyan újszerűen meghitt, alkalomhoz illő, ünnepies: megkérnélek, testvér,
nézzél két forintot, de ha több lesz, az se baj. Jó volna, ha volna, akad
ott biztosan, cuccodat elvenni ne legyek kénytelen. A legjobban szaladni habfürdős
szatyrokkal Karácsony estéjén lehet”.
Az élőbeszédnek, különösen a Kereszturyhoz hasonló nagy dumások élőbeszédének
állandó kelléke az anekdotázás. Ám ezen a ponton érzésem szerint fontos különbséget
tenni a köznapi és a szépirodalmi nyelvhasználat között. Ami ugyanis az élőbeszédben
folyamatosan lehengerli, sőt elnémítja s így egyenesen kiszorítja a dialógusból
a tulajdonképpeni beszélgetőtársat (aki jó esetben élvezetből és önszántából,
rossz esetben viszont kényszerű tűrésből hallgat), az a szépirodalomban könnyen
erőltetett és olcsó adomázgatásként hathat. Keresztury témaválasztásában és
hanghordozásában végig ott kísért a kelet-magyarországi édeskés vadromantika
veszélye. Amit szerzőnk a legtöbb esetben szerencsésen elkerül. Annál is inkább,
mivel – ahogyan azt több ízben is tudomásunkra hozza – nem híve a bólogatva
szépelgő társalgásnak. A beszélgetés neki nem enyhet adó szórakozás, sokkal
inkább kerülendő nyűg: „Ne haragudj, öreg, én már nem szeretek beszélgetni,
amit te mondasz, nem érdekel. Nézzük inkább a vizet” – idézi egyetértőleg
egyik „kiváló ismerősét” Keresztury, s idézem nem kevésbé egyetértőleg én
is. Éppen ezért fájó, hogy szerzőnk miskolci gyermekkori élményeivel esetenként
nem tud mást kezdeni, mint: kollokviális egzotikumokként, jól időzített, hatásvadász
poénokként eladni őket. Mely gesztus még élőszóban is kétes sikerrel kecsegtetne,
nemhogy még egy hattételes, ráadásul a hangzatos Miskolc-blues alcímet viselő
tárcasorban. Az alábbihoz hasonló leírások nekem bizony már-már azt a jól
ismert típust juttatják eszembe, aki rendre újra- és újrameséli – ráadásul
többnyire a barátnője társaságában – a szaftosnál szaftosabb katonatörténeteit:
„[Babu Béla] közösségi lénynek nemigen volt mondható: a napra legfeljebb csak
a budiig merészkedett, de megbánta azt is minden alkalommal, hisz nevezett
hely permanens ütközetek színhelye volt, lévén hogy az egyik kulcsa még ’67-ben
elveszett, a másikra meg voltak vagy húszan.” Kár, hogy szerzőnk gyermekkori
élményeit ilyen olcsó – legalábbis a saját maga által felállított szépirodalmi
mérce tekintetében olcsó – fogásokkal próbálja értékesíteni. Jó-jó, tudom,
tárcákról van szó. No de azok együtt mégiscsak olyan narratív egészet nyújtanak,
amelyből számomra fájdalmasan kirínak ezek a csupán anekdotikus-poénos darabok.
Mint amilyen például – a Miskolc-füzéren túl – a Rémálom a vonaton című mulatságos
(de csak mulatságos, semmi több) élménybeszámoló. Ám e néhány stiláris zárványtól
eltekintve a publicisztikus tárcák többsége eladhatónak tűnik a szépirodalom
mezején is.
„Nagy dumás a Tibi” – mondhatnánk szerzőnkről, ha beszédbe elegyednénk vele,
s mondhatjuk akkor is, amikor könyvét forgatjuk. Ráadásul Keresztury arra
a bűvészmutatványra is képes, hogy úgy fűzze a szót az írott nyelvben, miként
ha élőszóban. Ámde csak „miként ha”. Jól tudja ugyanis, hogy a kettő – élőbeszéd
és írott szó – bármennyire is egymásra utalt, mégsem mosható maradéktalanul
egymásba. Hasonlóképpen a rögös valóság és a fennkölt irodalom sem házasítható
egykönnyen. Továbbá a háromévnyi testi-lelki kínok egzisztenciális tapasztalata
sem emelhető be egy az egyben az irodalom nyelvi tapasztalatába. Szükség van
a ravasz csúsztatásra, a jótékony stilizálásra. S így talán túlélhető a dolog.
Legalábbis van rá némi remény. Végső soron talán erről szól Keresztury Reményfutam-a.

Bazsányi Sándor