HOLMI
HOLMI.org | A Holmi internetes vltozata |
  • A HOLMI postájából
  • Búcsú a HOLMI-tól
  • Figyelő
  • Fordítás
  • Interjú
  • Kotta
  • Legfrissebb
  • Levelezés
  • Napló
  • Nekrológ
  • Próza
  • Tanulmány
  • Uncategorized
  • Vers
  • Visszaemlékezés
  • Vita
  • Főoldal
  • Rendezvények, hirdetések
  • Kereső
  • Repertórium
  • PDF Archívum
  • Lexikon
  • Impresszum
  • Bejelentkezés


    Mihent az rk nyomtatsba egy egsz nemzet elt el kezdenek egymssal vetlkedni, azonnal meg indul a szp elmlkeds...

    Balla D. Károly: EGY SEMMIVEL KI NEM TÜNTETETT HELY

    Balla D. Károly

    EGY SEMMIVEL KI NEM TÜNTETETT HELY

    Megszorította a karomat, és sivítva azt suttogta, most lőni fognak ránk.
    Magam sem értettem, miért nem ijeszt meg veszély, miért jut helyette eszembe,
    hogy az előszobában alighanem elfelejtettem lekapcsolni a villanyt.
    Tíz perccel ezelőtt még a szobánkban álltunk némán az ablak előtt. Alkonyodott,
    a templom fölött még világos volt az ég, de a téren már összesűrűsödött a
    sötétség, és nem lehetett kivenni azoknak az egyenruhásoknak és civileknek
    a vonásait, akik követhetetlen útvonalakon haladtak sietve vagy kimért lassúsággal,
    olykor meg-megálltak, aztán tovairamodtak, néha meg mintha valaminek nekiütköztek
    volna, hogy elpattanva az ellenkező irányba lóduljanak ismeretlen céljaik
    felé. Felülről a tér egésze a mikroszkópban megfigyelhető kaotikus mozgás
    képét idézte: a láthatatlan molekulák látható szemcséket lökdösnek. Álltunk
    az ablaknál, és a sötétítő függöny résén át figyeltük a téren zajló – illetve
    éppen hogy nem zajló – eseményeket, és úgy ítéltük meg, talán most lemerészkedhetünk.
    Láttuk ugyan az egyenruhásokat, de úgy tűnt, nincs parancsuk semmilyen rendcsinálásra,
    maguk is részesei az általános káosznak: nem sorakoztak fel, nem alkottak
    semmilyen alakzatot, csapódtak helyről helyre, összegyűltek és elváltak egymástól,
    minden ésszerűség nélkül időnként futásnak eredtek, hogy aztán tétlenül ácsorogjanak
    azon a helyen, ahová roppant siettek.
    Menjünk el hozzá, mondta, miután reggel óta hiába próbálkozott a telefonnal.
    Nem láttam semmilyen különleges okot arra, amiért maradnunk kellene. Ha úgy
    adódik, amúgy is bármikor ránk törhetik az ajtót, gránátot dobhatnak be az
    ablakon, vagy kifüstölhetnek innen bennünket, a lakásunk semmivel sem biztonságosabb,
    mint a tér vagy az utcák, ott legalább nem vagyunk egyedül, ott legalább mások
    szeme láttára történik, ha történik valami.
    Kicsit még álltunk az ablaknál, hallgatóztunk, nem érkezik-e valahonnan lövések
    zaja, nem dübörögnek-e a közelben katonai járművek, nem harsannak-e vezényszavak
    – de minden csendes volt, csak a meg-megéledő szél rezegtette meg néha a keretben
    az üvegtáblát. Felvettem a köpenyemet, és az ajtó felé indultam. Halkan követett,
    és amikor a biztonsági láncot akartam kiakasztani a horogból, hátulról vállamra
    tette a kezét. Megfordultam. Váratlanul megölelt, és hevesen csókolni kezdett,
    ami meglepett, de jól is esett egyben, annak ellenére, hogy nem találtam rá
    pontos magyarázatot. Az elmúlt napokban többször is voltunk közvetlen életveszélyben,
    a tüntetésen a tévé épülete előtt vagy a pogrom éjszakáján, de sem előtte,
    sem közben, sem utána nem érzékenyültünk el, egyszer sem érezte úgy egyikünk
    sem, hogy egymás kezét fogva vagy összeölelkezve kellene elviselhetőbbé tenni
    félelmünket. Nem álltam ellen, visszacsókoltam, és közben éreztem, teste meg-megremeg.
    Amilyen hirtelen tört rá az érzelem, el is úgy fojtotta, épp hogy el nem lökött
    magától, és már nyúlt is a kabátjáért. Kinyitottam az ajtót. Mielőtt kiléptünk,
    rutinosan lekattintottam a kapcsolót. Nem mintha égett volna a villany az
    előszobában: hosszabb ideje szünetelt az áramszolgáltatás. A lakás többi kapcsolójához
    nem is tudom, mikor nyúltunk utoljára: azokban a helyiségekben, amelyeknek
    ablaka volt, eleve nem gyújtottunk fényt esténként, az előszoba kis égőjét
    viszont bekapcsolva tartottuk, az jelezte, ha vége lett az áramszünetnek,
    vagy ha egy új elkezdődött.
    A lépcsőházban, mielőtt a szabadba kiléptünk volna, újra hallgatóztunk egy
    keveset, aztán én kilazítottam a szarufát, amellyel minden este betámasztom
    a bejárati kaput. Azon, hogy a feszítéket most is a helyén találtam, nem csodálkoztam
    különösebben, úgy látszik, a többi lakó is célszerűnek találta óvintézkedésemet.
    A további lehetséges következtetéseket, hogy egy teljes nap alatt senki sem
    hagyta el a házat, vagy hogy már mindenki elmenekült, elvetettem mint egyáltalán
    nem valószínűt. Résnyire tártam a kaput, épp hogy kiférjünk rajta. Erős szél
    kapott a köpenyembe, megperdítette az alkonyati fényeket, úgy tűnt, mintha
    a tér sarkait is egy kicsit felkunkorította volna: a burkolati kockakövek
    rajzolta perspektíva ellenszegült az euklideszi geometriának, eltorzulva egymásra
    csúsztak a betüremkedő és feldudorodó síkok.
    Az utca, amelyen hozzá indultunk volna, a túloldalon nyílott, így hát el kellett
    döntenünk, átvágunk-e a nyílt területen vagy az épületek mentén megkerüljük
    a teret. Az utóbbi mellett döntöttünk, nem sietős, de határozott léptekkel
    elindultunk karonfogva, szemünk sarkából figyelve a hol közeledő, hol távolodó
    egyenruhásokat és civileket, akik láthatólag tudomást sem vettek rólunk. Szerettem
    volna, ha mielőbb a szélső házsor mentén feketéllő tuják takarásába érünk,
    de alig tettünk pár lépést, amikor megszorította a karomat, és siketítő élességgel
    azt súgta a fülembe, most lőni fognak ránk. Vajon kikapcsoltam-e a villanyt
    az előszobában, riadtam meg a gondolatra, de nem tűnődtem azon, most miért
    éppen ez aggaszt, már vontam is magam mögé inkább önkéntelenül, mint tudatosan,
    hiszen pontosan tisztában voltam vele, hogy testem aligha védheti meg: fél
    fejjel alacsonyabb és jóval soványabb vagyok nála, „kilóg” mögülem. Eközben
    lázasan fürkészni kezdtem a teret: honnan érkezhet a támadás, hol lehet az
    a veszélyforrás, amelyet sem ablakunkból, sem a kapuban vizsgálódva nem láthattunk.
    Hiába meresztettem a szemem a mindinkább összeálló sötétségben, semmi különöset
    nem láttam. Az egyenruhások mindegyikénél volt ugyan fegyver, de közel s távol
    senki sem akadt, aki leakasztotta volna a válláról géppisztolyát, vagy marokra
    fogta volna revolverét. Nincs semmi baj, súgtam én is, és meghökkentem azon,
    hogy az övéhez hasonlóan az én hangom is metszőn sipít bele a csendbe. Megéreztem,
    hogy egész testében reszketni kezd, és sejtettem, most már nem sikerülhet
    megnyugtatnom. Bármivel próbálnám is csillapítani, egy perc múlva hisztériás
    zokogásba kezd, haját tépi, véresre harapja az ajkát. Szerettem volna mindennek
    elejét venni, megpróbáltam hát szembefordulni vele, hogy a levegőbe emeljem
    és a karomban hazavigyem, de ő görcsösen markolta mindkét kezével derekamon
    a köpenyemet, és mindenáron a hátam mögött akart maradni. Tettünk néhány idétlen
    tánclépést, aztán beláttam, erőlködésemmel csak felgyorsítom a folyamatot,
    inkább megálltam hát, erősen megvetettem a lábamat, és amennyire képes voltam
    rá, kihúztam magam. Ne félj, súgtam ismét bántó süvöltéssel, majd a lehetetlen
    helyzetbe beletörődve vártam a fejleményeket. Arra gondoltam, ha a korábbi
    esetek logikája érvényesül, akkor most a fiunk elfuserált életét fogja zokogva
    felidézni, nem pedig az elmúlt napok tragédiáit. Amikor elvették a tanszékét,
    akkor a földrengésben odaveszett barátainkat siratta el, az apja temetésén
    a megszüntetett tanszék miatt hisztériázott, amikor Dénessel a baj történt,
    akkor az apja halála miatt jajveszékelt.
    Nem tudni, meddig álltunk ott a tér semmivel ki nem tüntetett egyik pontján.
    Változatlan makacssággal fogódzott hátulról a köpenyembe, és én kezdtem elveszteni
    a türelmemet. Valahonnan a tarkóm felől érkezett a tehetetlen düh, lassan
    elöntötte az egész koponyámat, elszorította nyakamon az ütőereket, sárral
    töltötte fel a tüdőmet, ránehezedett a gyomromra, leszivárgott a lábamba,
    hogy én is reszketni kezdjek. Nem tudtam, kire, mire haragszom jobban. Erre
    a síkjából kifordult ostoba világra, amelyben már soha nem fogom kiismerni
    magam, vagy a távolban feketéllő tujákra, ahogy elérhetetlen távolból kecsegtettek
    feketeségükkel. Az áramszünetre, a megzörrenő ablaktáblára vagy magamra-e,
    aki nem tudom, lekapcsoltam-e a villanyt az előszobában, s akinek most nem
    kellene itt állnom ezzel az idegen nővel a hátamban, ha megmaradtam volna
    kis vidéki újságírónak, ha nem hagyom, hogy főszerkesztő urat csináljon belőlem
    csak azért, hogy egyenrangú legyek vele, hogy ne legyen kisebbségi érzésem,
    pedig tudhatta, képtelen vagyok elvezetni egy szerkesztőséget, mégis kieszközölte
    a kinevezésemet, miért is mentem bele, hogy hamarosan megszégyenülve kelljen
    kérnem, hadd legyek inkább csak helyettes, aztán az újabb megkísértés, vállaljak
    néhány órát az egyetemen, adjam a fejem kutatómunkára, írjak tanulmányt, szerezzek
    tudományos fokozatot, alig tettem le a pontot a disszertációm utolsó mondata
    végén, már vitte is a kiadóba, hogy könyv alakban is megjelenjen, mindenki
    megtudhassa, micsoda férje van neki, én meg hagytam, gyöngébb pillanataimban
    talán magam is elhittem, hogy szerkesztő, előadó, kandidátus vagyok, nem pedig
    az, aki valójában: vidéki újságírócska, aki nagy lelkesedéssel megírja, ha
    a helybéli nőegylet összejövetelt tart, vagy a testvérváros tűzoltózenekara
    térzenét ad valamelyik államünnepen. Vagy mégis rá haragudtam jobban, aki
    itt reszket a hátam mögött, aki nem engedi el a köpenyemet, és aki azzal,
    hogy mindenáron magához akart emelni, éppen ezzel tett szorongóvá, komplexusossá,
    dehogy gondoltam én azelőtt, hogy az egyetemi tanszékvezető különb ember lenne,
    mint a talpraesett vidéki zsurnaliszta, mindkettő a helyén van, mindkettő
    pontosan tudja, mi a dolga, mi a szerepe, és ennek a szerepnek maradéktalanul
    eleget is tud tenni, nem úgy, mint én szerkesztőként, óraadóként, kutatóként,
    dehogy voltam képes a titulusaimnak megfelelni, csak bukdácsoltam, vergődtem,
    és ekkor már valóban érezni kezdtem, hogy hitványabb, tehetségtelenebb vagyok,
    mint ő, ő, akinek nem én, hanem Edit lehet a méltó társasága, Edit, a jótevőnk,
    aki addig-addig segítgetett minket magas állami pozíciójából, míg azon vettük
    észre magukat, hogy már az ő odaáti pártérdekeit szolgáljuk idehaza, hogy
    már nem merünk neki ellentmondani, hogy úgy táncolunk, ahogy ő fütyül, mert
    ha nem, akkor fuccs az akadémiai ösztöndíjnak, az alkotóházi beutalóknak,
    a jól fizető vendég tanári meghívásoknak, hát szolgáltuk, megtettük hálából
    és érdekből, Edit csak ideszólt telefonon, és mi már intézkedtünk és nyilatkoztunk
    és tiltakoztunk és aláírást gyűjtöttünk, mikor mit kellett, és maradt is volna
    minden így, hiába fogtam gyanút, hogy másfajta érdekek, másfajta vonzódások
    is működnek itt, hiába vettem észre, hogy minden hosszabb távolléte után,
    ha Edittel volt előadókörúton vagy alkotóházban, hazatérve egyre zavartabb,
    egyre többet iszik, mind gyakrabban tör ki hisztériás zokogásban, és velem
    szemben is mindig elutasítóbb egy fokkal – elhessegettem a gyanút, mert amit
    elképzeltem, az elképzelhetetlen volt, és maradt volna minden annyiban, ha
    egy hajnalon fel nem ver azzal az álmomból, hogy el akar válni tőlem, nem
    bírja tovább az alakoskodást, és mire kitöröltem a szememből az álmot, már
    el is mondta, minden igaz, amit Editről meg őróla hallottam, hiába értetlenkedtem,
    hogy nem hallottam semmit – mert hát valóban nem –, ő már ki is osztott, nálam
    pipogyább férfit nem ismer, hajlandó lennék rajta egy nővel megosztozni. Vagy
    mégis Dénesre haragudtam a legjobban, aki reggel óta nem veszi fel a telefont,
    aki, amikor megtudta, hogy elválunk, és ráadásul mi okból, ki miatt, akkor
    felforgatta a maga életét, kirúgta az éppen aktuális sokadik nőjét, otthagyta
    az állását, összetörte a kocsiját, aztán részegen kiugrott a legénylakása
    negyedik emeleti ablakából, alig volt hihető, hogy csak a két lábát törte
    el, persze az anyja akkor is éppen Edittel volt, rohant haza fejvesztve, felébredt
    benne az oly sokáig szunnyadó anya, ült napokig a kórházban az ágya szélén,
    az a hülye kölyök pedig megzsarolta, ígéretét vette, hogy felszámolja azt
    a kapcsolatot, hogy nem válik el, hogy velem marad, mert én is gyenge vagyok,
    mint ő, mert mindketten belepusztulunk, ha elhagy minket.
    Ahogy az imént még világos ég a fényét, úgy vesztettem el türelmem után a
    dühömet is, csak álltam valami idétlen terpeszben, mereven, hogy csimpaszkodásával
    ki ne mozdítson egyensúlyomból, düllesztettem a mellemet, szélesre feszítettem
    csapott vállamat, hogy eltakarjam a láthatatlan veszély elől, hogy bátornak
    tessem előtte, és ne féljen, hogy ne kezdjen hisztérikus zokogásba sem a földrengésben
    odaveszett barátok, sem a felszámolt tanszék, sem az apja halála, sem a fiunk
    elfuserált élete miatt, és csöndben arra gondoltam, az lenne a legjobb, ha
    most valóban lőnének ránk, akkor végre okom lenne összeroskadni, ráborulni
    a tér hűvös kövére, nem kellene ebben a lehetetlen pózban feszítenem, hátamban
    a görcsösen köpenyembe kapaszkodó idegen nővel, az egyetlen emberi teremtménnyel,
    akinek az idegenségéhez közöm lehetett, aki kibérelte velem született magányomat,
    aki többnek gondolt, mint ami vagyok, s akit emiatt egyformán szeretnem és
    gyűlölnöm olyan természetes volt, mint más számára az, hogy a tűz mellett
    melegedjen, a vízben pedig megfürödjön, és ne latolgassa azt, mi égethetné
    halálra, és mibe fulladhatna bele.
    Megpróbáltam hátranyúlni, megfogni a kezét, lefeszíteni a köpenyemről, hogy
    végre szembefordulhassak vele, de nem sikerült.
    Ekkor valahol eldördült egy fegyver. Nem lehetett megállapítani, a közelben
    csattant-e vagy távol, a sötétség hozta-e mellénk vagy a szél vitte messzire,
    a szemközti homlokzatok verték-e vissza vagy a síkjukból kiemelkedő kockaköveken
    pattogott-e idáig, netán a tuják súlyos gomolyai szívták magukba napokkal
    ezelőtt, és most jött el az ideje, hogy beleleheljék az estébe.
    Hirtelen elengedett, és én igazán nem tudhattam, nem azért-e, mert találat
    érte. Mielőtt hátrafordulhattam volna, ő került meg engem, már szemben állt,
    és ijedten fürkészte az arcomat. Megráztam a fejemet, nem, nem esett bajom.
    Menjünk haza, mondta suttogás nélkül, mégis alig hallottam a hangját, inkább
    csak a szájáról olvastam le a szavakat. Bólintottam. Elindultunk úgy, ahogy
    jöttünk, karonfogva, határozott, de nem siető léptekkel.
    Besurrantunk a kapun, én a szálfával belülről kitámasztottam, aztán felbotorkáltunk
    a lépcsőn: itt már szurkosan sűrű volt a sötétség. A kulccsal sokáig bajlódtam
    a lakásunk ajtajában, míg végre betaláltam a zárba.
    Alighogy beléptünk, azonnal a telefonhoz ment, kitapogatta a számokat, de
    most is hiába próbálkozott. Felkattintottam az előszobában a villanykapcsolót
    – nem történt semmi, de elégedetten nyugtáztam, hogy távozásunkkor nem felejtkeztem
    meg ró-
    la –, aztán a szobában az ablakhoz léptem, hogy a sötétítő függönyt ellenőrizzem,
    mielőtt gyertyát gyújtok. Előbb persze kinéztem. Homlokomat a hűvös üveghez
    kellett tapasztanom, hogy valamit is lássak. A téren talán valamivel kevesebben
    voltak, és most már nem lehetett az egyenruhásokat a civilektől megkülönböztetni.
    Ugyanakkor úgy tűnt – aligha tudtam volna megmondani, ezt mire alapozom –,
    hogy a korábbi kaotikus mozgás rendezettebbé vált. Továbbra sem sorakoztak
    sehol, nem álltak alakzatba az emberek, nem épültek ki észrevehető útvonalak,
    egyik irány, oldal vagy hely sem kapott kitüntetett szerepet, mégis mintha
    most értelmet nyert volna a sok helyváltoztatás, mintha létezett volna valami
    titkos, számomra kiismerhetetlen tervrajz, amelynek vonalai mentén haladnak,
    csomópontjaiban pedig megállnak a sötét foltok, elfogadván és beteljesítvén
    egy roppant struktúra érvényességét. Ehhez a meg nem ragadható rejtett hálózathoz
    képzett hátteret a mögülem folyamatosan érkező hang: a kifutott telefonhívás
    vég nélkül ismétlődő búgásai.
    Gondosan összehúztam a függönyt, indultam, hogy gyertyát gyújtsak. Már az
    előszobában voltam, kotorászva kerestem a gyufát a tükör alatti polcon, amikor
    megértettem, hiába eresztette el a köpenyemet ott a téren, hiába jöttünk vissza
    a lakásba, hiába támasztottam ki a kaput a szarufával, akasztottam be a biztonsági
    láncot, húztam össze a sötétítő függönyt – most mégis ki fog rajta törni a
    hisztéria, szinte láttam, ahogy kezében a telefonkagylóval előbb reszketni
    kezd, aztán hangos zokogásban tör ki, haját tépi, ajkát harapja, és én tehetetlen
    leszek, mert sem elvinni, sem marasztalni nem tudom, mert nem látom a megoldást,
    nem ismerek távlatokat, járható kiutat, nem találom a rejtőzködő veszélyt,
    nem olvastam a forgatókönyvet, nem találtam meg a kellő paragrafust, nincs
    mentelmi jogom, diplomata-útlevelem, titkos bankszámlám, golyóálló mellényem,
    páncélautóm, mentőcsónakom, biztonsági övem, önvédelmi fegyverem, alvilági
    kapcsolatom, nem oltottak be a fertőzések ellen, nem nyílik az ejtőernyőm,
    nem kaptam kiképzést, nincs túlélőcsomagom, oxigénpalackom, nem ültettek méregkapszulát
    a fogamba, nem, nem vagyok felkészítve erre az egészre, vidéki újságíró vagyok,
    aki elvesztette a fonalat, aki megfeneklett a zátonyon, akinek nincsenek kilátásai,
    mert kibillent térből és időből, aláhullott a semmibe, beszippantotta a fekete
    lyuk, és visszaköhögte a nirvána ide, egy semmivel ki nem tüntetett helyre,
    ebbe a lakásba, az egyenruhások és civilek járta tér fölé, az elsötétítésbe,
    a világvége fővárosába, e mellé a hisztériás nő mellé, aki most jajveszékelni
    fog a földrengésben elvesztett barátok vagy a megszüntetett tanszék miatt,
    elsiratja halott apját és a fia elfuserált életét, vergődve felidézi a tüntetést
    a tévé épülete előtt, a pogrom éjszakáját, az eldördült fegyvert pár lépésre
    a tujáktól – nem, nem akartam hallani, nem akartam tudni róla, minden porcikám
    tiltakozott ellene, az egész ellen, ami körbevesz, ami vagyok és ami történik
    velem.
    Ekkor hirtelen felgyulladt a hátam mögött a villanyégő. Vége az áramszünetnek.
    Megfordultam, hunyorogva belenéztem a fénybe. Aztán odanyúltam a kapcsolóhoz,
    és azzal az illúzióval, hogy megfontoltan cselekszem, magamra kattintottam
    a sötétséget.

     

    Holmi 2005 | Tervezte a pejk
    Valid CSS! Valid HTML 4.01!