Tandori Dezső

GYAGYARÁZAT OK GY. SZÁMÁRA

Itt vagy, mint ny a nyuszinak,
itt vagy, mint p a puszinak,
t a néma tutajinak,
iiii, ó, szakadt inak.
(J. A.-parafrázis)

Ez a világ egy gyagya rázat, Gyuri,
már lehet mondani
ebben az esetben,
és a félreértések értetik
meg dolgait a lényegig,
hogy zavarosan, akkor is, ha oly-oly elesetten.

Settenkedik
ez a világ,
bár kémcsöveit az úgynevezett élet
csak az akármi zagyvalékká lett
párlatokból s mocskokból meregeti.

Gyagya rázat, ha felháborodunk,
az, ha otthagyjuk, lévén elég,
rugdossuk a csontot, ha velejét
– szerintünk – másik kutya ette ki.

Mit gerjesszünk? Mit tegyünk?
Az emberen túltesznek kudarcai,
hitegetők és hitegetettek
voltunk, vagyunk. Mit ér,
ha pozitívan vagy negatívan begerjedünk?

Az ész vagy az indulat
akar valamit velünk?
hogy a fogalmak alatt
többnyire fordított fogalmakat érthetünk?

És kevesebbnyire? Mire
megyünk a kevesebbel?
És így tovább. Ne is menjünk tovább:
gyagya rázat, ha lázad
vagy ha kibékül az ember.

Emberi fajok és tutajok
sodródnak alá,
levágott végtagokból
a gyémántot-ért levegőt is kiszakítaná
valami.

Vadgazdaság. Orgazdaság.
Túszulejtés. Rabulejtés:
a logika tiszta építménye rabul ejt.
Vagy Joseph Beuys, ahogy versek értelmét
magyarázza egy halott mezei nyúlnak.

Puszi, nyuszi,
nincs több, rá lehetőség,
nincs; a tagolás
is fájdalomcsillapító-adagolás,
vagy – nem én tudom éppen.
De az úgynevezett élet
mégiscsak arra van, hogy majd megérjem.

Majd visszasírnám
megannyi mostani panaszomat,
amiket így nem is sorolok. Vissza-
szívja az ember, valamihez igazítja mégis
ha nem is azért, azért is.
Hogy a legolcsóbb megoldást válassza.

Különben mindenkivel össze-
csaphatna.
Ez is egy gyagya rázat lenne.

Fogja a holt nyulat Joseph Beuys,
kalapban magyaráz verseket neki.
Külön-külön egyikük sem értheti
a másikat. De valami, Valami
azt mondja mégis: „Egy pillanat…
Pillanat…” S mintha öröklétek óta
pihennének közös pillák
– vagy a madarak esetében pislogóhártyák –
alatt. Van mégis, szinte soha, de van,
ilyen halálos tisztulat.