PETRI GYÖRGY HAGYATÉKÁBÓL

EGY SZIGORÚAN ELLENŐRZÖTT KLUB

Undorító voltam, mint mindahányan,
egyszer a Maya télikabátzsebébe hánytam,
merthogy épp a Zeneakadémián voltunk,
és kínos lett volna, ha emberi mivoltunk
eruptíve nyilvánítja, hogy mi voltunk.
Nincs ebben semmi heroizmus, semmi pátosz,
közel laktunk a Zeneakadémiához,
ha beütött volna valami igazi baj,
ott várt az ágy, vagyis a mindennapi, gyakorló ravatal,
ahonnét fölriadtam holtra váltan,
verejtékezve alkoholhiányban,
gatyába ráztam magam, s mentünk az FMK-ba,
vagyis a Fiatal Művészek Klubjába,
holott nem voltam már fiatal,
művésznek meg sosem tartottam magam,
és ami a klub minősítést illeti, inkább ócska csehó volt,
hol összegyűlt esténként megannyi téboly és hóbort,
oda cipelte Erdély Miki minden esten
rákját, demonstrálni, miként győz a szellem a testen,
ott ültek éjjel kettőig Dixi és Lukács Mari,
a művészetakarás ezen szerencsétlen kárvallottjai,
s ott éltem én is hajnali kettőig, háromig, négyig,
és fizettem nekik kávékat, fröccsöket, feleseket,
mivelhogy már akkor is azok közé tartoztam,
akiknek a kenyér mindig a vajas oldalával fölfelé esett…
Mi lett velük? Részben meghaltak, részben elmekórházak lakói,
hol szépen, szelíden tűrték, hadd gyógyítgassák őket, mintha lenne
esély még a kedvező kimenetelre,
békésen, mint a vágásra szánt csirkék,
várták, hogy jöjjön az orvosi segítség.
Ez volt az Atlantiszom, ez volt a mélyvilág,
itt békén hagytak, itt nem voltak razziák.
Persze nem voltunk hülyék, nagyon jól tudtuk,
hogy ez egy állatkert, egy szigorúan ellenőrzött klub,
ahol is mi vagyunk a védett-védtelen állatok,
de még ez volt a legelviselhetőbb állapot.