Kántor Péter

GYURI

Quatorze Juillet – ma lerombolják a Bastille-t,
felhívtam megint a Marit, hogy élsz-e,
és összeszorult a gyomrom, összepréselődött,
mint a svájci gárda, akiket mind egy szálig
lemészárolnak majd, mert hiába észérv,
nem adják meg magukat, mintha nem állna
módjukban – nem áll módjukban, és kész.

Hosszú hónapokon át mint az angyalok,
nem ettél semmit, szívószálon keresztül
szívtad magadba a folyékony kenyeret, a sört,
és elhitetted magaddal és velünk is,
hogy ez örökké mehet így, de legalábbis
még sokáig; sör, cigaretta, sör,
no meg ételreceptek minden mennyiségben
az enni tudóknak – az itt maradóknak;
emlékszem arra a keserűségre, amikor
hirtelen rájöttem – te szerencsére nem –,
hogy az éhezés íratja veled a recepteket,
a legváratlanabb pillanatokban
kinyilvánítottad határozott szándékodat,
hogy vacsorát adsz Réz Pálnak, Mari
ment a telefonhoz, intézte a meghívást,
vacsora persze sehol, már réges-régen
nem volt erőd főzni, de receptekre
még futotta, sőt, futottak eléd
tülekedve a képzeletbeli húsok, levesek,
amiket mindig is inkább másnak készítettél,
neked elég volt a vodka, a sör, a vers,
a nők meg a politika; szüntelen lázas
nagylelkűséggel álmodtál pazar ételeket
a barátaidnak – győzze, aki bírja! –,
én egy francia hidegtálat kaptam tőled
nem sokkal a halálod előtt, abból
életem végéig lakmározhatok,
Gyuri.

2000. július 14.

Július 10-én még nem tudtam, hogy utoljára látlak, beszélgetek veled. Éjfél előtt fotelt hozattál be Valinak, aki elaludt a széken, és a feje oldalt hajlott. A nyakcsigolyáját féltetted.
13-án ideges lettem, és másnap megéreztem, megértettem, hogy nincs tovább. Volt még két napod, amikor 14-én elsirattalak.