Géher István

KATONAI TISZTELETADÁS: TANULMÁNY EGY VERSRŐL

A versesztétika alapkérdését Kosztolányi Dezső így fogalmazta meg nyolcvan éve: „Feltolul a kérdés, vajon ki lehet-e mutatni közelebbről és kézzelfoghatóbban egy vers jó vagy rossz voltát”… S mindjárt módszert is ajánlott, mellyel a versérték tárgyilagosan kimutatható. „Bizonyos, hogy a költeménynek van lelke, mely megfoghatatlan, mint minden lélek. De a lélek nem egyéb, mint szerveink működésének finom terméke, ezért a kritikusnak, akár a lélekbúvárnak, elsősorban a vers testi szervezetét kell vizsgálnia, hogy pontos diagnózist adhasson. Működése nem fizikai, nem is pszichikai, hanem a kettő együtt: pszichofizikai eljárás.”
Kísérletet teszek egy Petri-vers pszichofizikai vizsgálatára. A szöveget húsz éve olvastam először szamizdat-kéziratban, s most, hogy az alkalom ihletésére ismét feltolul az emlékezetemben, magával hozza a múltból a mindig jelen idejű Kosztolányi-kérdést: „Miért szép ez a vers?” Vizsgálati anyagként kiterítem a vers testét.

KATONAI TISZTELETADÁS

A Vereség Napján
kardélre hánytam

A szöveg olvasója elmosolyodhat és elgondolkodhat. Vajon csak a személyes ráhangolódásán múlik, hogy a két hatáslehetőség közül melyik hagy benne maradandóbb nyomot? Van-e tetten érhető különbség a szellemes szóvicc és a szellemet tetemre hívó szójáték között? Hogyne volna. Az élc, a bon mot olyan ötlet, amely az elmélyült gondolatot felszíni ingerrel, intellektuális bohócmutatvánnyal helyettesíti. Nevetésünk ilyenkor az önkioltó elme műve; annak örülünk, hogy az ész (és a nyelv) egy sziporkázó rövidzárlattal kiiktatja tudatunkból a problémát. Az epigrammatikus epifánia ugyanazzal az eszközzel másként működik: ívfényt villant fel az egyéni gondolat és az egyetemes igazság között. A nyelv játéka ilyenkor drámai természetű, azaz képszerűen jelenetezett, s az emblematikusan enigmatikus élőképben megjelenített probléma – önmagát ellentükröző, megsokszorozott értelmével – kínosan kitágítja a nevető tudatot. A (problematikus) különbséget meggondolva: eldöntendő kérdés, hogy az eleven szó többértelmű színjátéka megtalálható-e a vizsgált költeményben.
Kosztolányi módszertani példáját követve mindenekelőtt megpróbálom kitapintani a vers érverését. Mit jelez a ritmika mint életjelenség? A két sor, ha egybeolvassuk, egy (sokat jelentően megtört, kettétört) hősi verssort ad ki, hatodfeles drámai jambust, függőben fennakadt vagy elcsukló-elhaló nővégződéssel. Titátitátátá és tátátitátá vagy tátátitáti: a prozódiai morzeüzenet heroikus erőtartalmat sejtet – vagy annak épp az ellenkezőjét, elomló beletörődést. Valahogy olyanformán, mint metrikai megfelelője, az emlékezetes hamleti sor. „Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés…” Vagy inkább felejtsük el a nyugat-európai jambust, és a döntést bízzuk rá a hangsúlyos, nemzeti versidomra? Ez esetben (a kezdő, hangsúlytalan névelőt leszámítva) két öt szótagú ritmusegységet kapunk három-kettő, három-kettő osztásban. Összeolvasva olyan sort, mint amilyenre egy ismert Ady-versből emlékezhetünk: „Sikolt a zene, tornyosul, omlik”… Ez a vers is (Lédával a bálban) tragikus nyomású. A ritmikai vérnyomás, akárhogy mérjük, azt bizonyítja, hogy a szöveg él, és életre-halálra játszik. Vagyis komolyan kell vennünk.
Vegyük tehát a versalkotó szójátékot: „kardélre hányni”. Ez a szintagma kétféle tevékenységet jelenthet. Elsőleg, hagyományosan: halomra gyilkolni, főleg védteleneket, kapituláló helyőrséget, fegyvertelen lakosságot. Ebben az összefüggésben rokon értelmű a katonaszökevényeket, bujkáló üldözötteket és rejtegetőiket fenyegető, második világháborús emlékű „felkoncolni”-val. Így vagy úgy a megtorló vagy elrettentő hatalmi erőszak, a professzionális szadizmus kvintesszenciális példája fejeződik ki benne. Másodlagosan, de itt előtérbe hozva, a két szó együttese azt is jelentheti, hogy „lehányni a kivont kardot”. E második jelentés az előbbi reflexiójaként értelmezhető: mint spontán pszichofizikai reakció, az undor, a zsigeri tiltakozás kifejeződése. A megsemmisítően blaszfém jelentéstranszformációt (hogy megtudjuk, mi mindent jelent) most be kell helyeznünk a költőien felfogott valóságba: azaz a teljes versszöveg kontextusába.
A vers a címével kezdődik, s a modern rövid versben a cím gyakran jelentésmeghatározó. Itt is az: emblematikus élethelyzet. A megnevezett szituáció – a katonai tiszteletadás – azzal a kimondatlan hanghatással kezdi megdolgozni a némán felmorajló képzeletet, amivel a Hamlet végződik: „hadzajjal”, mely győzedelmesen üdvözöl, vagy „sorlövéssel”, mely harcilag búcsúztat. Dobszó, díszlépés, zászlók, csizmák, kardok. Lehet lelkesedni, de félni is. Mert a masírozó militarizmus lelkiségében mindig benne rejlik a másokat kardélre hányó mentalitás, minél bújtatottabban, annál fenyegetőbben. S hogyan foglal állást a megszólaló lírai hang? Egyelőre titok, hiszen még az is kérdéses, hogy a verssel elutasítja-e vagy megvalósítja a címet. A beszéd-gesztus enigmával provokálja az emblémát: nyitva hagyja a lehetőséget, hogy a megnyilatkozást akár egyfajta katonai tiszteletadásként is értelmezzük.
A tisztelgés (olyan, amilyen) az alkalomhoz illik. Ez pedig: a Vereség Napja. Kíméletlen nagybetűivel kifordítja magából az önelégülten parádézó Győzelem Napját, átható fogalmiságával kitöröl a képből minden látványos erődemonstrációt. Marad a történelmi tapasztalat kalendáriumában (mint a magyar zsebnaptárban, mely nem tünteti ki ünneplőleg a május 8-át) az üres hely, ahol minden győzelem valakinek a veresége, ahol nemzeti katasztrófáinkat ünneppé avatjuk, s ahol örök hétköznapjainkban mindig megverten élnünk-halnunk kell. És marad a kardél – mindegy, hogy kinek a kezében.
Mit tehet itt a Vereség Veteránja, a kardra fogott Ismeretlen Civil? Elhányja magát; okádik, mint a részeg ember. Miféle otromba aktus ez? Olyan tett, amelynek elkövetését éppúgy tekinthetjük történésnek, mint cselekvésnek: ez történik az emberrel, ha körülötte és benne feltolul a történelem. Mellesleg, aki finnyásan felhúzza az orrát, vajon próbált-e valaha kardélre hányni? Nem lehet eléggé méltányolni a tévedhetetlenül biztos célzást, a koreográfia fegyelmezetten katonás rendjét, az álló helyzetben elmozdulás hajlékonyan atletikus eleganciáját…
Hányásművészet? Van ilyen. Így tör ki a lélek a költőből, ha brutálisan rátör az ihlet. Az elemzett költemény az Örökhétfő című kötetből való, ennek keletkezésére pedig így emlékszik vissza a szerző: „volt olyan, hogy hat-nyolc verset írtam egy nap. Így született a könyv, két év alatt ugyan, de ilyen nagy hányások formájában. Ha fellengzősnek is hangzik, én ezt nevezem kegyelmi állapotnak, és ilyenkor éreztem magam a legjobban, amikor megállíthatatlanul jött belőlem a vers”.
A széplélek ennyiben megnyugodhat. Ellentétben az igazságkereső értelemmel, mely sohasem nyughatik. Ha metaforikusan (pszichofizikusan) értelmezve a kreatív hányás a költészet, mi akkor a kardél? Talán ugyanaz. Lévén minden igazmondás lényegében ellentmondás. Ugyanaz az – önmagával mint ellenségével megütköző – erő. A történelem lefegyverzi és felfegyverzi a költőt; a kezébe adja azt, amit a szívének szegez. A történelmi kényszerűség gyilkos acél, s amikor ezzel összecsattan a hányás sugárpengéje, a hősietlen modern létállapot heroikus asszójának lehetünk tanúi.
Tanúságot tehetünk róla, hogy a csattanós szójáték egyszersmind esztétikai és ideológiai igazolású szép vers: hősi vers, mely töményen, koncentráltan hárít és támad. Petri György pontosan felmérte a harci helyzetet: „elég volt a parabolákból, a célzásokból, az egymásnak beszélésből, hogy mi tudjuk, miről van szó, ők meg úgy tesznek, mintha nem tudnák. Egyszerűen szükség volt a durva beszédre, a versek szókincsében megjelenő obszcenitás szándékolt volt, én a prüdériát, nemcsak a szexuális, hanem a közéleti, politikai prüdériát is a rendszer alaptermészetének tartottam. Tehát metaforikus gesztus van abban, hogy tessék, belemondom a pofátokba, hogy elég volt a hablatyolásból, a finom allúziókból”.
Így igaz: jó lenne mellőznünk minden szükségtelen allúziót. Mint például azt az esetleges finomtalan felvetést, hogy a Petri-féle „durva beszéd”, mely annak idején joggal forrasztotta az önkényuralom torkára a hazugságot, vajon nem mocskolja-e be most már jogos nemzeti büszkeségünk tiszta eszméjét is… Kínos kérdés, de a versüzenet kommunikációs létkérdése. Eszembe se lenne felvetni; de hát az esetlegesség az esetünk, ezt kell ragoznunk. Érveljek? Akit tanulmánnyal meg nem győztem, azt érvekkel aligha fogom. És mégis: érv ki érv! Először: a vers végén nincs pont, vagyis a történelemről sohasem beszélhetünk befejezett múlt időben; amíg emberek vagyunk, a szavunk mindig kardélen táncol. Másodszor: az eszme nem tiszti kardbojt, hanem égő csipkebokor; aki tisztátalanul közelít hozzá, csak maga lesz még piszkosabb a tűz közelében. Emberek vagyunk, mocskos világban élünk, de lehet – olykor-olykor, újra meg újra – egy-egy tiszta pillanatunk. Amikor a szellem egy szóvillanással, egy drámai mozdulattal megsemmisíti örök ellen-felét, az ostobaságot, a hamis tudatot, mielőtt maga is kihunyna, beledőlne a megsemmisülésbe. Eleste hősi halál, sírverse az ellent-mondás műemléke.
Hinnünk kell, hogy maradandóbb a napi politikánál. Ennek reményében idézem és ajánlom az olvasó figyelmébe, amit Kerényi Károly jó hatvan éve írt Catullus kétsorosát, az Odi et amó-t méltatva: „A vándor kérdőn néz fel az emlékműre, amely ezt az ellentmondást úgy kiáltja belé a világba, mint a méthymnai Tímonoé sírköve azt, hogy egy fiatal lény meghalt. Megmagyarázni nem lehet, csupán részletezni: így van, nem teszem – történik velem. S hogy ez történik és történhetik: örök. Legfeljebb az, akivel történik, meghal belé. De a beléhalás ugyanilyen örök. Ami tisztára időből van – életidőből –, időtlen is. S ami időtlen, azt az epigramma nyugodtan örökítheti: ez a neki való forma.”