Szabó T. Anna

„ÖRÖK JELENIDŐBEN”

Egy félreolvasott Ferencz Győző-sorra

Most átmegyek a még szobán,
ablaknál állok. Alkony.
Sétál a sötét, tétován
megáll az utcasarkon.
Majd szétárad, kiterjed, és
az észrevétlen erjedés
jelét meglátja rajtam.

*

És mire visszafordulok,
a szoba nem szoba.
Mindegy, állok vagy megfutok,
mert lépnem nincs hova –
egy helyben áll, ki menekül:
ugyanaz kívül és belül –
nem is volt más soha.

*

Ott vannak – őrzi a tudat –
a különféle tárgyak,
ahogy megadták magukat
az egységes homálynak.
Mert azoké az irgalom,
akik süketen és vakon
mennek a pusztulásnak.

*

Most átmegyek a nem-szobán –
kilincsen a kezem.
Majd becsukom magam után,
és nem emlékezem.
Ajtó alatt egy sávnyi fény –
ha átjutok, a túlfelén
ismét lesz életem.

*

Mindent vagy semmit – tétre tesz,
tudom, halálra szán,
aki pont ezt az életet,
e szobát szabta rám –
itt napra nap a lét a tét:
szabadon átjár fény, sötét,
ajtaján, ablakán.