Margócsy István

ITA LEVÉL RÉZ PÁLNAK

Kedves Szerkesztő Úr,
nagyon köszönöm kedves leveledet, a szíves és figyelmes reflexiót – meg is próbálok néhány mondatban válaszolni a felvetett kérdésekre; talán ha még egyszer nekirugaszkodom, pontosabban is meg tudom fogalmazni, mire is gondoltam. Nem akarok nagyon hosszan írni, mert nem gondolom, hogy alapvető ellentét lenne álláspontjaink között.

ad 1) Én Kovács András Ferencet nem azért nem tekintem „politikai” költőnek, mert nem veszem észre a verseiben valóban nagy számban előforduló politikai indulatokat, célzásokat, a környezetre és személyekre történő utalásokat: hanem azért, mert úgy vélem, ezek a mozzanatok mind „negatíve” vétetnek csak elő, azaz a költő tulajdonképpen mindig „csak” tiltakozik (vagy utálkozik) azzal a politikai környezettel és elvárásrendszerrel szemben, melyben megszólalnia adatott s kell, s épp azért veszi elő s énekli meg politikai indulatait is, mert magánemberi (épp „rá” mint egyedi költőre jellemző) megszólalását érzi veszélyeztetve; a konkrét politikai céloknak vagy eszméknek, politikailag körvonalazott jövőképnek vagy ideálnak, a Petri-féle politikát is magában rejtő „magyarázat”-nak én nyomát sem találom. Kovács verseiben én nem látok olyan politikai gesztust, mely túlmenne az egyéni szabadságnak, a megszólalás egyediségének állításán (ezért még követelésnek sem nevezném…): milyen jellemző is, hogy egyik legpolitikusabb versciklusának címe épp Hadd-el Kaf lesz, egyértelműen az „elhagyás”-ra játszván rá. Kovács versei és verseiből kirajzolódó költőfelfogása talán épp arra mutatnak rá, hogy mennyire elidegenedettek lehetnek is a politizálást és képviseleti költészetet egyetemesen előíró költészeti elvárások, amennyiben nem az egyén szempontjait helyezik az első helyre – s nem lehetséges-e, hogy ez a tiltakozó mozzanat is belejátszik abba, hogy költészetének legfontosabb „fogása” a szerepekkel lesz kapcsolatos? Talán még e térre is kiterjeszthető lenne a cikkemben idézett Csokonai-példa (bár az ő költészetének politikai vonatkozásai is, azt hiszem, messze túl vannak dimenzionálva); a kétszáz évvel ezelőtti költő is tulajdonképpen el akarta volna „hagyni” azt a költészetmodellt, melyet az egyik akkori nagy irodalmi elvárásrendszer szeretett volna rákényszeríteni: „Csak közel hozzám ne dörögjön ágyú, / Hogy barátimnak fecsegésit értsem, / Csak piciny lantom cicorázzon: ádjő / Trombita-, dobszó!” (A békekötésre 1799.) Kovács, egyenesen Csokonait idézve, ugyanígy jár el, mikor a háborús zajban is, természetesen fel- és elismervén a történelmi helyzet borzalmait („Hol jázminos lugasban, / Bimbóz a kézigránát…”), a poéta egyéni megnyilatkozásait fogja előtérbe helyezni („A poéta hol komoly, hol / Fura szerzet, zsenge gyermek… Aki álmokat szemelget, / S elhullt szavak porában, / Mint az Alkoránban, / Csak úgy, kedvére játszik – Háfiz sírhalma mellett”).

ad 2) Ami a személyességet és a szerepjátszást illeti: ha a „bélyeg” kifejezés olvasható pejoratíve is, akkor visszavonom, s majd mással próbálnám helyettesíteni: nem azt szerettem volna mondani, hogy a „személyes” jellegű költészet bármilyen szempontból alacsonyabb rendű lenne, csupán azt, hogy manapság a java költészet, még ha megőrzi is, természetesen (?), az egyes szám első személyű grammatikai formákat, egészen másként mutatja be azt a beszélő figurát, akinek szájából a verset hallani véljük, mint mondjuk a tizenkilencedik században. A költőnek ama biografikus figurája, mely egy „önmagáról” szóló vallomásnak, erkölcsrajznak vagy arcképnek állította be a verseket, s az életrajznak visszakereshető nyomaiként olvastatta őket, mára alighanem visszavonhatatlanul eltűnt (sőt ennek az eltűnésnek fényében elég kérdésesnek látszik az is, vajon létezett-e valaha is abban a formában, ahogy a lélektani alapozású magyar irodalomtörténeti hagyomány láttatni szeretné). Két érvet hoznék fel, inkább illusztrációul, mintsem bizonyítékul: egyrészt már önmagában az is figyelemre méltó, hogy az utóbbi évtizedekben a költészeti „szerepek” mily hatalmas mennyiségben tódulnak, Weöres Sándortól Rakovszky Zsuzsáig, Kálnoky Lászlótól Térey Jánosig, Tandori Dezsőtől Orbán János Dénesig stb. – hagyományos (és persze pongyola) kategóriákkal szólván, az „egyenes” beszédnek, a „közvetlen” „önkifejezésnek” alig maradtak képviselői. Másrészt pedig: ha valaki nem ismeri Kovács András Ferencet személyesen (mint ahogy pl. én nagyon kevéssé ismerem), akkor számára mindaz, ami a levélben mint „személyesség” jellemeztetik, egyáltalán nem személyes vallomásként fog jelentkezni, hanem egy lehetséges fiktív alak körülírásaként, melynek elismerő olvasatában elsősorban nem a személyes „konkrétság” vagy „hitelesség”, hanem a fiktivitás láttató és kifejező ereje fog dominálni. A költő „életútjáról” a versekből én (előzetes és a versektől teljesen független ismeretanyag nélkül) aligha tudnék „könnyűszerrel” bármit is kihüvelyezni – én csak egy (vagy persze: több!) különös alakot, szerepet, figurát látok, ki mindig a maga szerepszabályai szerint beszél, s kit a verseken kívül megragadni nem tudok, s nem is biztos, hogy szeretnék. Ismét csak egy régi példával élnék: az ily típusú személyességkeresésnek, életút-dokumentálásnak súlyos buktatóira is figyelmeztethet minket Csokonai példája – hiszen ismeretes, hogy az ő híres szép személyes vallomásának (A tihanyi Ekhóhoz) is tökéletesen bizonytalan az életrajzi háttere és így személyes őszinteségi hitele is. A vers első változata ugyanis arról kesereg A füredi parton, hogy „Rózsim, aki sorvadó ügyemnek / Még egy élesztője volt, / Rózsim is, jaj, gyászos életemnek / Fájdalmára már megholt”, míg a pár évvel későbbi végleges variáns Rózsi neve helyére beilleszti a most esedékes lánynevet, a Lillát, s így kiált fel: „Lilla is, ki bennem a reménynek / Még egy élesztője volt, / Jaj, Lillám is a tirann törvénynek / S a szokásnak meghódolt” – a költő a vers számára felcserélhetőnek vélte a hölgy nevét, az életrajzi eseményt (sok évtized irodalomtörténészi kurkászása sem tudta kideríteni, ki lehetett ez a Rózsi!), csak a vers ritmusát, mondatvezetését és a rímhangzást tartotta meg… A költő versét, ezek szerint is, legalábbis számomra, nem a lélektani őszinteség, a valósághoz ragaszkodó hitelesség vagy az egyszemélyű vallomásosság személyessége fogja garantálni – hanem az, hogy ha szerepet választott magának (márpedig mindenki ezt teszi valamilyen szinten), akkor hogyan játssza és írja ezt a szerepet. Mindez természetesen egyáltalán nem érinti az alkotás lélektanát, az egyedi ihletek elképesztően különböző variációit vagy azt, hogy személyes viszonyainkban egy barátilag ismerős költőnek valószínűleg minden megnyilatkozását valamilyen módon személyes gesztusként is lehet értelmezni. De ez már alighanem más kérdés.

ad 3) Végül a két régi, úgy látszik, félreérthető versidézetről: nem gondoltam, hogy e versek játékos és ironikus magyarságképe, szatirikus idegenellenessége dehonesztáló lenne Kovács költészetének nemzetszemléletére – hisz magam is írtam arról, mily széles körben s mily nagyvonalúan alkalmazza Kovács a világirodalom sok nyelvének számtalan gesztusát, minden kirekesztő vagy egymáshoz viszonyító szándék nélkül… Én csak úgy véltem: ha valaki oly mélyen magáévá tette a teljes magyar nyelvi-költészeti hagyományt, hogy eljutott, legalábbis az én véleményem szerint, a lefordíthatatlanság határaiig (hiszen minden sora tele van vagy magyar kulturális allúzióval vagy szójátékkal), s ha valaki hajlandó arra, hogy magyar verseit latin címmel adja ki, hogy verseit táncként prezentálja, akkor azt is megérdemli, hogy az ő magyar táncát a Horváth Ádám verse szerint is minimum a Szent Dávid táncához hasonlítsuk. Az úgyis egyszerre volt szakrális és frivol, isteni és groteszk. Mint a nagy költészet.
Még egyszer köszönöm figyelmedet s meggondolkodtató megjegyzéseidet.
Őszinte tisztelettel

Margócsy István