Határ Győző

TÉNYÁLLADÉK

Az alábbiakban csupán tényeket álladékolok. Álomtényeket, olyanokat, amelyek hatszorta hangosabban harsognak, és hétszerte domborúbbak, mint az éber valóság oly igen homorú távlata.
Új házat vettem. Épp beköltözöm. Új házam palladiesque reneszánsszal fertőzött angol neoklasszikus; ami giccses benne, az is behízelgő és ízléses, látványos és barátságos. Még nem tudom, mi minden van benne, de tizenkét lépcsős, üvegtetős, magas portikusza után ítélve legalább tizenkét szoba (egyik-másik terem vagy majdnem az), a télikert hátul (ha van) lélegzetelállító. Százados szőlőtőkével.
Felhágok lépcsőimen, és elégedett rácsudálkozással mustrálom a bejárati pihenőn, fenn, kétfelől a két termetes „lampadát”. Lámpásom, ez a kettő, külön mellvédposztamensen pöffeszkedik, fazettás üvegezéssel: lámpatartók, jól megrajzolt kovácsoltvas
és szürke márvány keret. Bennük, kétfelől (fáklyák helyett) két, fáklyát formázó, öreg lámpakörte. De amilyen pókhálósak, vajon égnek-e?
Hol a kapcsoló? Körülfürkészek. Minden zegzugban. Kapcsoló sehol.
Ahol a, máris kéznél a kislétra. Odatámasztom, felmászom rá – rálelek. A legsarokban. A kapcsoló!
Legalább százéves, özönvíz előtti villanyszerelvény. Életveszélyes. Megkockáztatom.
A „fáklyalámpák” felgyulladnak.
De igazán égnek-e? Ebben a nagy nappali világosságban: tudja a manó.
Kémlelem. Elárnyékolom a tenyeremmel. Talán. A csiszolt üveg sápadtan megcsillan. Égnek! Az enyéim! minden működik, minden jó.
Azám, ha már itt tartunk, mármint a beköltözésnél, üdvös és ajánlatos volna szigetországi szokás szerint összeismerkedni a szomszédokkal. Házavatás? Az is lesz, házavatás, virágkeretes meghívókkal (Répondez s’il vous plaît).
A szomszédság szorgos paraszti népe úgy van itt, hogy egyszerre kívül és belül. A házban üldögélnek, dugványoznak, ültetnek, kapálnak. Mellettem fiatal surmó legény, pörge kalap a fején, barna bőr, egyiptomias arcél; a szomszédbarátság jegyében kezet rázok vele, belekezdünk. A szokásos angol semmitmondások, ciccegés, mammogás, hümmögés – a lényeg gondos kerülgetése. Megkérdem (csupáncsak miheztartás végett), hogy hogy hívják. Bemutatkozik:
– Doctor Alaistair Macfarlain.
Ej, no. Doktor. Ki gondolta volna. A kölyökgólya képe, a pörge kalapja után ítélve.
– És milyen doktor?
– Hát… Olyan.
– Olyan milyen?
– Olyan mindenféle.
– Jogi? Közgáz? Politológus?
– Is-is.
Egyszeriben felfedezem benne az „értelmiségit” (és titkon, magamban, mentegőzöm, hogy ezt az egyiptomi arcélt parasztgyereknek néztem). Invitálom: beszélgessünk, ismerkedjünk; téma lesz bőven. Menjünk be.
Beljebb nyomulunk valami csupa szekrény, labirintikus előtérfélébe, s onnan tovább az emeletes átmenőhallba. Az öreg facsillár alatt megállok (kockáztatva, hogy amilyen faragott, rám szakad és agyonüt), kővé meredve nézem, amit látva látok. Nem tudom a szemem levenni róla. Ott fedezem fel a barna burkolatos, jakobeánus kandallósarokban.
Mellvédmagas, ornamentális aranypodeszten kirakati miniszínpad él és mozog, sürög-forog, beszél és gesztikulál. Egy másik minivilág – és benne minden, de minden hajszálra ugyanaz kicsinyben, ami kívül, előtte-körülötte, a külső világ, nagyban.
Csak ami itt kívül, velünk, életnagyság egy az egyben, odabenn a miniszínpadon annak alig tizede.
Mi ez? Szimulákrum? Látszatjóltartás? A láttatás látszata?
Ahogy lessük-nézzük-tárgyaljuk a látottakat, mi is ott vagyunk, picinyben: ugyanaz a mozdulat, testtartás, hanghordozás, ugyanaz a minden. Ésde ami kivált kísértetiesen különös: hogy mindez velünk szinkronban történik. Mozdítom a könyököm, a kirakati miniszínpadon a magam minibábja, az eleven marionett könyöke – velem mozdul. Úgy élő-eleven, mint én, idekint, egy az egyben.
Az a csodálatos, hogy nem csodálkozom. Elfogadom. Így szereti. Ezt csinálja. Ez tartja benne a lelket, ezért él. Alaistair – úgy mondta. Meg is kérdem tőle, Alaistairtől:
– Ez a hobbija?
– Ez a hobbim.
– A vesszőparipája?
– Úgy is lehet mondani.
– Mióta?
– Gyerekkorom óta.
– Nehéz?
– Megvan a fortélya.
– Nem hiszek a szememnek-fülemnek!
– Nézze! Hallja?… Ugyanazt mondja kicsiben. Ugyanazt kérdezi!
– Megtanulhatnám?
– Késő már nagyon. Mint a hegedűvirtuóznak: négyéves korban.
– Elkezdeni?
– Akkor kell.
Nézem-nézem, nem győzöm kinézni magam a látványon. Az az ajakpüpörítés, az az incuri-pinduri szájmozgás, az a cérnavékony cincogi hangicsálás! Hogyan csinálja? Akármit teszünk-beszélünk-mondunk, az utolsó szóig, az utolsó taglejtésig. Nem tudok odafordulni, hogy ne fordulnának utánam. Ugyanakkor, ugyanaz. Ott vagyunk, megtörténünk az üveg alatt, teljes egyidejűségben. A miniatürizálás csodája.
És hogy van ez? Az is hús és vér? Szíve? Pulzusa? Ver? Vagy csak szimulákrum?
Ha az volna, nem volna ott; és mi… –
És mi? Nem volnánk sehol?
Nem árulhatom el. Elrontanám a játékomat.
Hát játék és nem hobbi?
Is-is.
„Is-is”, mondja megint. Behódolok, meghunyászkodom. Elfogadom: nincs ebben semmi különös. A világ legtermészetesebb dolga.
Jut eszembe, nini. Mezítláb vagyok, a papucsom sehol… A papucsom! A cirádás piros török papucsom! Nyilván, amikor két utcával odébb, körülnézni a környéken, elkóboroltam, lemaradt a lábamról. Ott kell legyen. Márpedig ha azt a cirádás cinóberpiros török papucsomat ott lelem, akkor nincs másképp: álomjárás közben vetődtem arra, holdkóros vagyok. Álomjáró – álmomban. Meg kell bizonyosodnom róla, utánanéznem, amíg nem késő.*
A kislétrát meg, amin a „lampadához” felmásztam, ott hagytam. Még majd megszólnak szórakozott rendetlenségemért. Máris szaladok, és künn, a „közös” (?!) előkertek egyik virágágyásának dekoratív falpereme mellett meglelem, amit kerestem: hosszanti, ügyeske vájat. Épp akkora.
Vízszintesre billentem, és belehelyezem kislétrámat, amely hálásan dorombol. Akkurátus kuckó – „kutyaól” –, épp kislétrának való.
Elégedetten körülnézek, hogy van-e valaki új szomszédnak kifogása ellene, ill. ellenem: de senkinek. És akkor, mint aki jól tényálladékolt álmában, szörcsenek-szusszanok.
Körülöttem máris éber a világ, oly tökéber, mint nyitott szemmel – jómagam.

álom: 2002. 07. 07.