Erdélyi László

BESZÉLIK

…hogy lakott .isk…é.eg.há..n, a ma .l..si.-háznak nevezett egykoron sárga épületben (burkolózzunk az enyhe diszkréció leplébe, nem kevervén hírbe az ottani népeket, hisz sok-sok év eltelt azóta!) Schneider Fáni. Ha lakott, ha nem lakott, mindenesetre nótába foglalták a nevét. Úgy-amúgy! És nemcsak az itteniek! Ami egyrészt azt jelenti, hogy nótába van foglalva; másrészt egyéb mindent is jelent. De ez nem fontos. Vagyis nem annyira fontos. Főként nem a következők alátámasztására. Egy azonban bizonyos; a platánok már akkor is hatalmasak voltak. Vastag volt a törzsük és foltos. Világos és sötét foltos. Nagy koronájúak voltak és büszkék. Bölcsek. És sok volt belőlük, ahogyan még ma is sok van belőlük. Egymás után, lágyan kanyarodó sorban állottak a kissé poros, széles utca két oldalán. Az állomástól végig, befelé a város közepébe. Ahogyan ma is állanak, őrt állanak a még mindig arra kanyarodó széles utca két oldalán. „.é.eg.há.i utca ligetös, ligetös…” Csak az idő változik. Egyéb semmi. Ezt bárki tudhatja. Puha cipellőkben karcsú bokák ringatták a karcsú lábszárakat, az ívelt combokat és a formás csípőt; a Nőt, aki ott lépkedett a platánok alatt, s figyelte nagy békéjüket. Fejében ártatlan kis gondolatok szálldostak, vagy talán siratta a lelkét, ha arra gondolt, hogy másként is lehetne élni. De nem akart másként élni. Nem is gondolt erre. És nem is sírt-rítt. Azzal az irdatlan sugárzásával haladt a ritkás napfényben, amit soha nem tudott meghamisítani, nem tudott levetkezni, bármerre járt (ezt nem lehetett aláhengeríteni, mint a finom harisnyát a finom lábikrán), s amit a jó nevű leányiskolákban szólottak le a magasan gombolt ingnyakú kisasszonyok, ha a női ledérségről folytatták a trécset, és hát amilyen volt is ő valójában, bárhogyan csűrnénk-csavarnánk tovább a szavakat. Hiába öltözött egyszerű ruhába – mert szeretett néhanapján egyszerű lenni, mint ahogyan néha mindenki szeret. Hiába volt az arca kisimult, szép (de vágykeltő). A nagy élete, a nagy bujasága, a nagy fényű, rongyosra dorbézolt éjszakák sötét zegzugai, az összegyűrt paplanhuzatok, a langyos ölelések, a perzsaszőnyegeken tovaguruló csiszolt köves mandzsettagombok, és minden, ami ezzel együtt járt, és amit ő jól tudott, ha pedig hazudni akart magának, szeretett is, szeretett is nagyon, most ottan hancúroztak az egyszerű szoknyája fodraiban. Szemtelenül fickándoztak. Mert az egyszerűség rosszul takar. Hogy akkor miért jött mégis ebbe az alföldi városba? A nagyságból a kicsiségbe? Menekült, vagy a szíve húzta? Ha volt egyáltalán… szíve. Persze volt. Apró darabokban. Talán életet akart mutatni az itteni szürke szombat estéknek, a fakó vasárnap délutánoknak? Vagy meg akarta szeplősíteni a városka ártatlan szerénységét? Vagy nyugalomra vágyott? Vagy Isten tudja, miért épp ide, miért épp most, egyáltalán miért jött? Ő persze tudta. Csodálkozott is rajta, hogy a híre nem előzte meg. Miért előzte volna? Hát ki volt ő? Egy courtisane – amúgy franciásan? Nem, nem amúgy franciásan! Mindegy. Talán bizony tereket fognak elnevezni róla vagy utcákat? Vagy csak egy nótában marad meg a neve, mint a hajdani betyároknak? Egy kupléban? Egy rekedtre ordított torokban: „Schneider Fáni azt mondta…” Semmi több?! Hát ez nem elég?! Nevetséges! Míg így töprengett, odaért a házhoz, melyet a passzív 1860-as évben emeltek, a mostani .l..si. házhoz (az enyhe diszkréció továbbra is fontos!). Ám a furcsa gondolatok csak nem akartak tovaröppenni. Verdestek, mint ketrecbe zárt színes tollú madarak. Az emeleten bérelt szobát. Ízlésesen rendezett, világos szobát. Éppen csak elintézte a formaságokat, amikor megérkezett poggyásza lovas kocsival az állomásról. Fiatal gyereklány pattant elő valahonnan, fogta kezébe a nem túl nehéz bőröndöket, s sietett fölfelé velük a lépcsőn. Schneider Fáni lassan lépett utána. Ismerte a járást. Csak ő tudta, honnan. A szobában azután a lány föltette a drapérral takart franciaágyra a legnehezebb bőröndöt, ami önmagában nem volt ugyan túl súlyos, hiszen a többi csomagnak, a pár hónapra előirányzott itt-tartózkodás kellékeinek csak később kell érkezni Pestről, ezek a mostaniak inkább amolyan legszükségesebb női holmik voltak, mikor megpillantotta rajta a címet. Azt a pesti címet. Azt a híres, hírhedt címet, amit sokan ismertek. Ami közszájon fordult nemcsak az úri népek diskurzusaiban, de az egyszerű emberek között is. A lány izgatott lett. A nagyságos asszony…?! És valami csuklás keveredett a hangjai közé. Schneider Fáni mulatott magában. Várta már, hogy visszazökkenjen oda, ahová való. Abba a szépen megjátszott életébe. Nem szólott semmit. Nyugodtan odaballagott az elfüggönyözött ablakhoz, ami a platános utcára nézett. Az ablakhoz, amely párkánya alá két, serlegbe karmoló kőoroszlánt faragtak (tíz homlokzati ablak három középsője alá két-két kőoroszlánt, tehát mind a hat Schneider Fáni szobaablakait díszítette kívülről), és ahol most csak úgy nyomakodott be az Alföld babonázó szaga. Dagasztotta fehéren a függönyöket. A lány pedig fecsegni kezdett, hogy milyen fényes élete lehet a nagyságos asszonynak, ami életet bizony ő is szívesen megpróbálna, mert itt, ebben a kisvárosban soha semmi nem történik. Ahogy a dal beszéli: „Ez a .é.eg.há.. helyes város, amikor nem poros, akkor sáros…” Csak a fakerekű lovas kocsik zörögnek a peckes, keményített gallérú uraságokkal, akik egymással vitáznak a politikáról, az inflációról meg ki tudja még miről. Bálok is ritkán vannak, de ha vannak, hát zöldfülű kamaszok tátják ott egész este a szájukat, és hogy azok milyen mamlaszok! Az összes szórakozása annyi, mikor elmegy a fogadóba – hisz ha nem itt, a (!) házban segít, a kocsmában szolgál fel oly kis pénzért! – hogy az egyik-másik zsíros tenyerű zsellérgyerek rálegyint a fenekére. És ő amúgy finoman még pofon is vágja a szemtelenjit, pedig jó, jó, hogy valaki legalább legyint, rálegyint. De szerelem, az nincsen itten. Pedig nagyon kellene, nagyon! Schneider Fáni hallgatott mélyen az ablaknál. Mélyen, mint a csönd az imitt-amott hullámráncos rónák felett. De közben az egyik szeme sírt, a másik meg nevetett – ahogyan mondani szokás, mert tetszett neki a cserfes lányka parázslása. Hiszen szeretett volna ő is egy kicsit unatkozni már. Csak a kocsizörgéseket hallgatni a ház előtt, és hogy szerelem…? De ekkor egy másik lány – aki jóval haloványabb volt, mint a bent lévő – nyitotta az ajtót üzenettel, hogy a nagyságos asszonyt egy úr várja lent a hallban. Schneider Fáni kimerevítette derekát. Megfordult. Hamar tovatűnt belőle az ábrándos mindenség. Hiszen ő mégiscsak… Hát elindult, le ahhoz az ismeretlen úrhoz, aki elsőként neszelte meg valahonnan érkezését. Mert Schneider Fáni jól tudta, hogy a keménygalléros urak nemcsak a politikát szeretik. Nem bizony! És sietett, mert azt még jobban tudta, hogy az uraságok várakozni igazán nem szeretnek. De hiába sietett, mert a szoknyájára, az egyszerű szoknyája suhanó szélére így is rátapadt valami. Valami, ami aztán ott maradt, ami nem múlt onnan, nem múlott el soha. S hogy mi volt az, hogy mi tapadt oda? A por, az édes alföldi por…