Ágh István

EBÉD A KASTÉLYBAN

Ebben a grófi kastélyban a feltálalt
ebédhez semmi említésre méltó nem fűzhető,
mint minden közétkeztetés, megszokott,
fogásaival naponta más-más változatban,
harangszóra szállingóznak a beutaltak,
s a felszolgáló asszonyok szivélyes,
csöppet sem alázatos serénykedése közben
lehetnének idegen turisták, hazai üdülők
az írók, akiket már nem érdekel, micsoda
történelmi gyalázat következtében vannak itt.

Én sem a hely sugallatára olvasom újra
most, évtizedekkel később a félszázados
történetet, míg különös csodálkozással
veszem tudomásul, a szeszélyes emlékezet
miként változtatta át egy másik művé,
melynek főszerepét nem az ebédvendég író,
s meghívó kihívója, az öreg gróf alakítja,
pengére tűzött igazságaik csörtéi helyett
azok a költői töredékek maradtak eleven,
amiket én is megéltem, megélhettem volna.

A kastélyudvar ganajpocsolyáin az átkelés
begyakorlott mutatványa ragadt meg,
a hadiözvegy grófné lábikrája bűvölt,
a harmonikus könnyedségű járás, ahogy
árkon és buckán szökdel bujtogató fölénnyel,
meg a hölgyek kényes mozdulatai a sárgarépa,
petrezselyem s a szagló belsőség között,
amíg a hőség legyei ellepik a rögtönzött
konyhaszalont az istállók felől, egyenest
a verejtékes bőrre, húslevesbe.

S amíg az új időktől reszkető öreg osztrák
hercegnő ebből a kegyetlen könyvből elszivárog,
közeledik egy messzi szürke pontból
tücsök-veréb-galamb-túzokká változóban
valami másvilági lény, s megérkezik,
mint eszelősen öltözött, viharkabátos,
piros madzaggal átkötött bolond a
vasárnapi ebéd jó szagára, s uralkodik,
ahogy törött üvegű óriás rovarszemével
röpdös, lecsap Mathilde comtesse, a légykirálynő.